Viaszfigurák

Adimanthos kertjeiben Lais szépségét ünnepelte az istenek városa. Korinthos virága összegyült. A fáklyák rózsák között égtek és eltaposott rózsák vérétől piroslott a peristylion márványa. Az árnyékban kymbalonok csendültek. Háromlábú urnákból tarsosi fűszerek füstje emelkedett. Az aranykelyhekben az aranynál gazdagabban csillant fel a bor és az oszlopok körül fiatal rableányok szőtték nesztelen táncukat.

De ki látta a táncolókat? Ki hallotta a zenét? Lais hatalmának voltak a foglyai mindannyian.

Biboros nyugágyát koszorúban fogták körül az ódák és szobrok mesterei, szellemes bölcsek, tékozló kéjencek, dús kalmárok, tengerjáró kalandorok, barbár országok idegen fejedelmei. Forró leheletüktől megingott a fáklyák lángja, reszketett az éji lég. Korinthos szomjazott.

Lais mosolyogva vetette hátra rózsakoronás fejét. Lassu pillantása alatt elsápadtak az arcok.

– Aphroditére! – kiáltotta a szobrász Myron. – Te szebb vagy a szépségnél. Egyetlen csókodért átlépném Hades kapuját és az Acheron agyagjából formálnám meg szobrodat.

– Én élni szeretnék egyetlen csókodért, ó Lais, hogy megtaláljam benne az örök igazságot, – mondotta Aristippos, a kecses ifjú bölcs.

Egy gazdag bithyniai kalmár merészen hajolt a hetaira fölé.

– És én, hajad aranyáért oda adom minden aranyomat, felajánlom minden rabszolgámat, ha rabszolgám akarnál lenni és ha házamba jönnél, tied lenne házam a kraneai úton.

Lais hallgatagon mosolygott tovább. A syriai fejedelem szemében vad tűzzel lobbant fel a kivánás.

– Napjaidért, ó Lais, egy egész birodalmat kinálok én, melyet aranyfövényes folyó szel át és egyetlen éjszakádért Aegeos tengerének egy myrthus-fedte szigetét vetem lábad elé.

Halk moraj kelt. Egy beesett arcú költő, kit Euripidesnek hívtak, megcsókolta Lais saruját.

– Ne hallgass rájuk. Többet adnék mindenkinél. Ők csak meghalni, csak élni akarnak érted. Fogollyá akarnak tenni aranykincsben, koronák abroncsában. Én kytharám játékában a halhatatlanságot kínálom neked.

Lais elfordította a fejét, mintha fáradt lenne. Tekintete a vén bölcsre tévedt, ki rongyaiban gúnyosan hallgatott oldalán.

– És te, Attika legszellemesebb koldusa, te nem igérsz és nem kérsz semmit?

Diogenes, mintha messziről jönne vissza, tétován emelte fel kopasz fejét.

– Lais, emlékezem, egyszer Alexandros, a makedoniai elémbe állt és én csak arra kértem, ne vegye el tőlem árnyékával a napot. Téged csak arra kérlek,… állj közém és a nap közé.

– Jó Diogenes, ha be akarsz lépni házamba, előztesd meg magad tízezer drachmával.

A vén bölcs felsóhajtott:

– Neked kevés, nekem sok volna, sok arra, hogy megvásároljak egy kiábrándulást.

De a hetaira már nem figyelt szavára. A peristylionon ebben a pillanatban egy ifjú ember haladt át. Ránézett és nem bírt mosolyogni többé. Oda engedett kezét elvonta a syriai fejedelemtől. Összemarkolta nyugágyán a virágokat és a férfiak arcába dobta, hogy elhárítsa magáról sovár tekintetüket.

– Elég volt! Menjetek! Küldjétek hozzám Doriont.

Ellenséges csendben követte mindenki Lais tekintetét és zúgolódva húzódtak el tőle a hódolók. Diogenes gúnyosan nevetett; Myron az isteneket káromolta, a többiek pedig egyszerre meghallották a zenét, meglátták a táncoló leányokat. A szomjúság kifáradt és a vendégek elszéledtek a kertek éji árnyékában.

A hetaira felemelkedett a biborról és fejedelmi mozdulattal hívta magához az ifjút. Dereka körül, mint élő virágon a harmat, megcsillantak a gyöngyök.

– Dorion! Jer hozzám, oly régen várlak!

Az ifjú korinthosi habozva közeledett. Arca szép volt, akár egy érintetlen leányé, a szeme hideg és kegyetlen, mint a kényurak szeme, az alakja karcsú és izmos, mint azoké az athlétáké, kiket Myron örökített meg. Lais szerelemmel szerette őt, habár csak egy névtelen költő volt, aki ódáit a külvárosok népe előtt énekelte.

– Miért futsz előlem? Miért vágyódom egyedül utánad? Hát nem tudsz te szeretni?

– Téged, ó Lais, nem akarlak szeretni. Úgy mondják, mestere vagy a furfangos bűbájnak, mellyel össze lehet törni a férfiak szívét. Az elmúlt isthmosi játékok idején Klinias is miattad vetette le magát az Akrokorinthos faláról, pedig ő jó volt és neked adta minden javait.

– Nekem higyj, ne a többieknek…

– Hogyan hihetnék neked, ó Lais, hisz magad is csak egy gyönyörű hazugság vagy.

– Minden hazugság a földön. A szépség a múlandóság hazugsága, a szerelem a régi sötét ösztönök hazugsága és a világ boldogsága… az asszonyok hazugsága. Szeress engem, ó Dorion, és én megtanítalak a boldogságra.

Lais enyelegve simította végig az ifjú ember mezítelen karját.

– Ne illess! Én olyan kezeket szeretek, melyek csak vélem enyelegnek, olyan ajkakat szeretek, melyek csak engem csókolnak. A pirenei vizekre! Nem tudnálak szeretni, mert szemed sötét árnyékában mindig azokat az éjszakákat látnám, melyeket más karok között virrasztottál át, a csókjaidban mindig annak az aranynak a csengését hallanám, amellyel megfizettek.

– Hát azért nem szeretsz, mert mindenki szeret, mert Lais vagyok? Ó, Dorion, ha tudnád!… Jer, hallgass reám. Figyelj. El akarom mondani, hogyan lettem hetaira.

Dorion egy párnát vetett a földre és kelletlenül ereszkedett le rá a nyugágy mellé. Lais legédesebb, leghalkabb hangján beszélni kezdett.

– Tengeren túl születtem. Kicsiny fuvolásleány voltam. Társnőmmel eljártam a lakomákra, a nászünnepekre, a temetésekre; és így kerestem meg kenyeremet. Egy napon, – nem felejtem el soha, – a kikötőbe, valamilyen csapszékbe hívtak a hajósok és egy részeg tengerész összetörte a fuvolámat. Sírtam egész éjjel, jajgattam virradatig. „Összetörték a fuvolámat. Hogyan fogok megélni ezután?“ És ott sírtam még akkor is az ajtóm küszöbén, mikor az új nap fölkelt, mikor társnőm egy másik fuvolásleánnyal haladt el mellettem a sikátorban. Rózsakoszorú volt a hajukba fonva, átölelve tartották egymást, – nevettek és vígságuk megsebezte magányos szívemet. Nem tudom, hogyan, ekkor hirtelen eszembe jutott egy leány, aki az én utcámban lakott, aki épp olyan szegény volt, mint én és mégis byssosból szőtt peplost és borostyánkőnyakéket viselt. Pedig neki sem volt fuvolája. De estende, mikor azúrszínű lett a város, mintha az ég szállt volna le a házak közé, kinn kóborolt a kanyargó sikátorokban, megközelítette a férfiakat és… reggelre mindig volt egy ezüst drachmája. „Egy ezüst drachmán új fuvolát vehetnék“ – gondoltam szívdobogva. És este, mikor a város egészen kék lett, elindultam én is a kanyargó, szűk sikátorokban és félénken megközelítettem egy férfit. Rám nézett, a hajcsárok tekintetével, akik a fölkínált állatot vizsgálják: „Szép vagy, fiatal vagy!“

Lais nagy szeme fátyolos lett és fátyolos lett a hangja is.

– Másnap reggelre megvolt az ezüst drachmám. „Soha többé! Soha többé!“ És elindultam, hogy megvegyem a fuvolát. Minden istenekre! az volt egyedüli gondolatom. De mentemben el kellett haladnom a vén kapu alatt, melynek árnyékában a tarsosi kalmárok szivárványos üvegekben illatszereket árultak. És én olyan régen vágytam egy szivárványos, illatos üvegre, olyan régen! Nem, nem akartam megvenni. A fuvolát akartam, csak a fuvolámat. Mégis megkérdeztem mennyi pénzért adnák. Egy ezüst drachmáért! Kezembe vettem az üveget, hogy közelebbről lássam. De jaj nekem, egy pillanat múltán a tarsosi emberé volt a drachma, enyém az illatszer… és fuvolám nem volt.

Megint csak sírtam, sirattam magamat, sirattam a fuvolámat. És este, mikor újból azúrszínűvé lett a város, újból kinn kóboroltam a kanyargó sikátorokban és megközelítettem egy másik férfit és reggelre volt egy másik ezüst drachmám. Siettem, siettem, hogy megvegyem a fuvolát. Higyj nekem, a kalinitide Athenére, nem volt más gondolatom, csak ez. De amint mentem, el kellett haladnom a syracusai kalmárok előtt, akik az Agorán ezüstpikkelyes kigyó-karpereceket árultak. És én gyermekkorom óta kívántam egy ilyen hajlékony ezüstkígyót a karomra. Tudod, minden leánynak volt a városnegyedünkben, csak nekem nem volt… A syracusai kínálta, félrefordítottam a fejemet. Aztán csábítóan rábeszélt és én visszanéztem… Már a karomra csavarodott az ezüstkígyó és – fuvolát nem vettem aznapon sem.

Lais elhallgatott, a szeme nedves lett és lepillantott a mellére, mintha könnyét keresné a gyöngyök között.

– Ó, Dorion, és azután is estende, mikor a város megtelt azúrral, mintha az égnek a tükre lenne, nem egyszer bolyongtam a tekervényes, szűk sikátorokban és megközelitettem a férfiakat. De hídd meg, mindig újra csak azért, hogy legyen egy ezüst drachmám, hogy megvegyem a fuvolámat. És még sem vettem meg soha!… Igy lettem az az isteni Lais, akinek Korinthos népe szobrokat emel templomaiban, az a híres Lais, akit egyedül Dorion nem szeret.

Fölállt, két keze közé fogta az ifjú fejét, gyöngéden hátra hajlította és belemerítette a szemébe egész győzhetetlen szépségét.

– Ne hagyj ez éjszaka magamra. Maradj velem!

Mintha felhők szálltak volna föl Dorion szeme mélyéből, homályos lett a tekintete, de ő azért mégis nevetni akart:

– Szép vagy! Fiatal vagy…

És elindultak együtt Lais háza felé.

Adimanthos kertjeiben megszüntek egy pillanatra a hangok, a hymnusok, a táncok. Mintha hirtelen szorongás gyötörte volna a lombokat, a virágokat, elakadt a kertek lélegzete. Lais ment el… És Dorionnal lassan haladt a kytherei rózsafák között, a csillagok alatt. Nyomában halkléptű rabszolgák vitték az üres hordágyat.

Elérték a házat. Az oszlopokon myrthuságak fonódtak össze. Nászvirágok koszorúzták az ajtót. És a hetaira királyian lépett át a küszöbön.

… Mire eljött a rózsaújju hajnal, a mámorban földúlt nyugágy mellett, Lais a rableányok alázatával ült a földön. Haja aranyfényű és súlyos volt a vállán, mint a szent szobrok bronza és ibolyaszínű szemében, melyet mérhetetlenül megnagyított az éjszaka, szomjasan koldult a szerelem.

Dorion azzal a diadalmas megvetéssel tekintett le rá, mellyel a férfi arra az asszonyra néz, akit szerelem nélkül ölelt. Összecsatolta vállán köpenyét és kegyetlen mozdulattal egy ezüst drachmát vetett a hetaira térdére.

– Lais, ezen a drachmán vedd meg végre a fuvoládat.

Elment. Belélegzette a tenger sós fuvallatát, biztos lábbal tiport végig a harmatos földön.

A nap átragyogta a világot. A kertekben Lais rabnői énekelték a virradat hymnusát és a völgyi utcából egy csapat aethiopiai közeledett a márványoszlopos házhoz. A syriai fejedelem birodalmakat érő ajándékait hozták Korinthos legszebb asszonyának.

Dorion fiatalnak és erősnek érezte magát és elűzte az éji képeket.

Hanem aztán este, mikor az új hold ráhajlott az Akrokorinthos ormára és fölékesítette a tengerparti város márványhomlokát és ezüstöt öntött a kettős öböl vizébe, az ifjú dalnok, mint hirtelen szárnyas erőt érezte visszatérni szívére Lais nagy óráját.

Ajkán újra élt a Lais isteni ajka, szemében újra égett győzelmes pillantása és lüktető vérében kigyuladt a hetaira valamennyi csókja. Az éjjeli láz kiszárította a torkát. Vágytól őrjöngve, emésztő, vad szomjúságában futni kezdett a völgyi utcán át a kertek felé és sápadtan, lihegve ért el a márványoszlopos házhoz.

De az ajtó zárva volt, mintha soha többé nem nyílna ki; és odabenn, a világtalan falak között, halkan sírdogált egy fuvola hangja.