A veszély.
A tenger nagy és erős volt, az asszony kicsiny és öreg. Vizes, szürke szemmel nézték egymást és titokzatos dolgokat mormogtak.
Aztán jött a szél és közbekiáltott. A hullám vijjogva csapott föl a révgátra, szétömlött a köveken és megint visszafolyt. Messze, a hideg szürkeségen fehér tajtékú forradások villantak föl szüntelenül.
Az asszony begörbített háttal, pislogva állt a parton. Nem szitkozódott. Türelmes mozdulatokkal simította ki arcából lobogó ősz haját és arra felé nézett, ahol az ólmos víz az ólmos égig ért.
Mióta réges-régen, a halászfalu temploma körül járni megtanult, mindennap eljött ide. Valamikor az atyját várta, aztán a férjét, a fiát… az unokáját. Várni, várni: asszonyok sorsa! És ő egy egész életen át várta azokat, akik sokszor elmentek és csak egyetlen egyszer nem jöttek vissza. A tenger kifürkészhetetlen, nem mindig adja vissza a partnak a halászokat. A part pedig vár, mint az asszonyok, vár, vár és két karját kitárja.
A halászfalu utcáján egy pár nehéz cipő kopogott végig. A terecskén hangosak lettek a lépések a visszhangban. A templomküszöb előtt elhallgattak egy pillanatra… annyi időre, míg valaki térdet hajt, aztán felelgetve kattogtak tovább egymás mellett a tenger felé.
Egy asszony fordult ki a parti ház mögül. A révgát irányába nézett és erőlködve, hajlottan igyekezett előre, mintha a sótól sűrű levegőn át, fejével akarna magának lyukat fúrni. Mögötte egy másik jött. Hátrább még egy. Megint kopogott egy pár otromba cipő a templomfal alatt.
Már négyen álltak a révgát partján; kemény ajakkal, félig lehúnyt szemmel, lihegő mellel. A falu felől pedig jöttek mások, egyenként, szótlanul és a nehéz, vörös arcok szinte világítottak a végtelen szürkeségben.
A házak testében kinyíltak az alacsony ajtók. Csoportosan kezdtek jönni az asszonyok. Mögöttük vén tengerészek ballagtak, olyan mozgással, mint az ingó bárkák. Kevesen voltak. Ráncosképű, kicsiny öregek, akiket meghagyott a tenger. Szemük kifakult a régi viharokban. A bőrük száraz és kemény volt, mint az avult vitorla. Félfülükben apró függő lógott. Mikor a révgátra értek, nyakukba húzták a bojtos, kötött sapkát és leültek a kövekre. Aszott kezük, mint a parton száradó tengeri moszat, tétlenül zsugorodott össze az ölükben. Fogatlan ínyükkel erősen szorították a rövidszárú tengerészpipát és lassan szítták, hogy estig eltartson benne a dohány. Ritkán szóltak, olyankor is csak az időről. Közben sokat köptek, de mindig a föld felé, soha a tengerbe.
Hoo… Halló…
A vén halászok hunyorgatva néztek ki a nagy vízre. Messze, messze, két hullám között fölbukkant és eltünt valami.
Hoo… hoo… halló…
Az első hazatérő bárka. Aztán jött a többi. Végtelen barázdákon billegő madarak, melyek a tenger alól kerültek föl a szemhatárra. Vitorlák nőttek ki a vízből. Tövükben kicsiny, sötét alakok. Az árbockötelek, mint fekete erek lüktettek a nagy háttéren.
Az ég egyre lejebb ereszkedett. A szél erősebb lett. Sósan, lucskosan nyargalt a vízről a föld felé.
A parti úton egy fuvaros ment megrakott kocsija mellett. A ló sörénye lobogott. Az ember káromkodása elveszett az örvénylő levegőben. Aztán soká nem jött senki, aztán egy vándorló igyekezett a falu felé. Gallérját veszettül ringatta a szél. Kalapját régen elvitte. Mintha menedéket keresett volna előle, benézett a házak ablakán, kopogott a zárt ajtókon. A házak nem feleltek. A falu a révgáton volt. A vándorló is arrafelé fordult, de az emberek nem vetettek rá ügyet. Szívük a szemükbe szállt. Feszülten, némán néztek a vízre mindannyian.
A nagy tengeren ekkor már egymás fölött rohantak el a hullámok. A rév előtt őrjöngve ágaskodtak. Egy pillanatra fehér tajtékzimankó táncolt a kiálló szirtek körül. Eltüntek, mintha hóförgeteg nyelte volna el őket, aztán megint fölbukkantak, mint levegő után kapkodó rémek és fekete szájnyílásukból bugyborékolva ömlött ki a beszívott víz. A hullám bőgve esett hanyatt. Esésétől visszatántorodott a tenger, megrepedezett, márványos lett messzire.
– Hoo… Halló…
Kinn, a dühöngő szántásban, viaskodva hányódtak a halászok bárkái. Eltüntek a vízhegyek között, mikor újra fölmerültek, közelebb voltak a révhez.
Csend lett. A zátonyok!… Nagy, éles kaszák meredeztek ott a víz alatt és a halál fogta őket a kezében. Az első bárka most járt közöttük. Egy hullám oldalt kapta, meglóbálta. A bárka ágaskodott, mint egy vad ló. Farára ült, aztán orral bukott előre a hullámvölgybe és a víz szétcsattant körülötte.
– Donald!…
Egy asszonyi hang sikított bele a tenger mennydörgésébe. Senki sem törődött vele. Az asszony pedig, mintha szégyelte volna a kiáltását, szájára szorította a kezét… Tavaly őszkor az atyja és a bátyja, ott a zátony fölött, épp azon a helyen fulladt a tengerbe. A víz zöld tölcsért formált, ahol elmerültek. Látta őket eltűnni, aztán várt, aztán nem látta őket soha többé.
– Donald, – mondotta az asszony egészen halkan és az arca krétafehér lett. Csak két napja múlt, hogy megesküdött vele az öreg templomban.
– Hoo… Halló…
A part kiáltott, a tenger felelt.
A bárka tajtékot taposott. Vitorlái egy pillanatra fájdalmasan duzzadtak. A kötelek feszültek, mint a húrok. Az egész alkotmány remegett. Lucskos fedélzetén az emberek, mint az ördögök ordítoztak. Donald, a vörösképű nagy halász, egész testével nekifeküdt a kormánynak és ő is ordított.
– Hoo… Halló…
Az első bárka tántorogva ért a révbe. Vitorlái csattogva húzódtak össze. A vasmacska beleharapott a vízbe.
Hátrább két bárka jött egymás mellett, mint a testvérek, aztán jött a többi. A halászok szeme olyan vörös volt a sós széltől, akár a gyulladt seb. Színtelen, gyér hajuk a homlokukhoz tapadt, nyakukba hajló viaszosvászon-fövegükről csorgott a víz.
A tenger rossz volt, de a fogás jó és a kátránybűzös levegő egyszerre halszagú lett. Nagy kosarakban ezüst között turkáltak a hajósfiúk. Körülöttük görbecsőrű sirályok csapkodták a vizet.
A révben nőtt a lárma. Az emberek partra emelték a kosarakat. A hajókötelek között, mint a pókok, apró gyerekek kapaszkodtak. Szitkozódás, siető mozgalom volt minden. Csak a kicsiny öregek hallgattak. Csendesek, szerények lettek. Itthon voltak a fiatalok.
Egyszerre egy sápadt asszony tolakodott előre. Tágranyitott, rettenetes szemmel nézett a bárkák felé és közben hangosan számlálta a partra ugráló fiúkat, aztán énekelni kezdett, mintha gyereket ringatna a dalával.
A halászok félrelökték, de ő azért csak énekelt tovább és lóbálta a fejét és rázta az öklét a zátonyos víz felé. Valamikor ott járt szerencsétlenül a szép, erős hajó. A gyerek is rajta volt. A legkisebbik, az utolsó. A ködben hallatszott a kiáltozása, soká, keservesen. Az anyját hívta; az anyja is hallotta. Aztán… harmadnapra kivetette a tenger a fiút. Halántékát betörte a zátony. A szája nyitva volt. Látszott a sok apró foga. A szeme is nyitva volt és úgy nézett ki, mintha üvegből lenne. Csak az egyik keze hiányzott, azt elvitték a halak. Az asszony pedig kiült a partra és énekelt, mintha gyereket ringatna.
– Hoo… Halló…
Az utolsó hajó járt a zátonyok között és az anyóka, aki elsőnek jött, végsőnek maradt a parton.
– Angus, Angus, – motyogta és mialatt szorongva nézett a zátonyok felé, öreg feje ide-oda hajlott, meg-megrándult, mint a bárka kinn a tengeren.
A vándorló ember az asszonyhoz szegődött. Nem szólt, de azért ő is nézte a hajót.
Mögöttük lassan csendesedett el a rév. A tenger népe csoportokba verődve húzódott a falu felé. A magukra hagyott bárkákon már csak az ingó árboclámpák éltek. Bádogbordáik között szurtos világ csepegett bele a tengerbe. A fény a hajók sötét teste mellett, a víz mozgása szerint szétfolyt, összezsugorodott és elterült megint.
A fekete ég, mint egy kátrányos ponyva, lecsúszott a magasból és belemerült a tengerbe. A révgát kis világítótornya hirtelen kinyitotta egyetlen vörös szemét és keresztülnézett az ágaskodó hullámokon. A tajték vérzett, ahol a fény hozzája ért. A szél elkapta a habját és a sötétségen át repülő rongyokban dobálta a partra.
Éjszaka lett. Angus magányos hajója pedig még most is kinn tántorgott a zátonyok között.
Az öreg asszony összekulcsolta két kezét és imádkozni kezdett. A vándorló szánakozva nézett rá. Az asszony fölsóhajtott. Az ember is sóhajtott. Ezután, maguk sem tudták miért, de már nem voltak egészen idegenek egymásnak.
– Mindig ilyen rossz errefelé a tenger?
– Sokszor ilyen, – mondotta az asszony alázatosan.
– A fiad az ott kinn?
– Az unokám. A fiam már nem jön vissza, az apja se jött vissza, a nagyapja se.
Az ember borzongva nézett a víz felé, hol a sötétben nem látszott többé a hajó. Egyszerre érezni kezdte, hogy fázik. Indulni készült.
– Éji szállást kell keresnem. Messziről jövök.
– Messziről? – ismételte az asszony közönyösen, mialatt keresőn nézett bele az éjszakába. Messziről?… De nem tudta fölfogni, hogy az ember földön járva is jöhet messziről.
– Ott… ott…
A világitótorony fénye a rév előtt egyszerre kiemelte a feketeségből a hajót. A vörös világ kévéje végigsöpört a bárka fedélzetén, az emberek mintha tűzben álltak volna egy pillanatra. És megint sötétbe tűnt az egész.
– Itthon vannak, – mormogta az anyóka csendesen és a vándorló felé fordult, mintha öntudatlanul adni akart volna neki valamit abból a jóból, amit érzett.
– Isten áldjon, – mondotta az ember – és összemarkolta mellén a lobogó gallérköpönyeget.
– Négy szöglete van a szobánknak, – dünnyögte az asszony – és mi csak ketten vagyunk: Angus, meg én. Elférsz ott te is.
Az ember bólintott:
– Hajnalban úgyis tovább megyek.
Most, hogy Angus hajója a rév vizén járt, az asszony másra is bírt gondolni.
– Aztán hová mégy?
– A városba.
– A nagy városban? – kérdezte az anyóka olyan irtózattal, mintha ez a szó egy ellenséges valaminek volna a neve, ami megbélyegzi azt, aki közel merészkedik hozzá.
– Nem kell oda menni, – dadogta kisvártatva és szegény agyában egyszerre sok, sok óriás kunyhónak a képe merült föl és végtelen sok fuvarosszekér és hajók és lámpák. Köd, hideg nyomorúság és rossz leányok és minden bűn, amiről valaha életében hallott. – Nem jó odamenni, – ismételte csökönyösen és csak rázta a fejét.
– Hát te soha se voltál ott?
– Soha! – mondotta fölháborodva. Senkim se járt arra.
Az ember csodálkozva nézett rá:
– Pedig közel van ide…
– Közel?… Az asszony olyan mozdulatot tett, mintha azt a közelséget el akarná taszítani a kezével.
– És ő? Ő se volt ott? – kérdezte a vándorló kétkedve, mialatt arrafelé intett, hol Angus rozzant, vén hajója tépett vitorlával, megzúzott bordákkal úszott be a révbe.
– Ő se, – felelte az asszony szárazon.
Körülöttük a partot véges-végig ragadozó fehér hullámkarmok marcangolták. Kinn, a zátonyok fölött vadul bömbölt a tenger. A távol éjszakában egy eltévedt gőzös szirénje tülkölt, mintha magányos kínjában a láthatatlan révhez rimánkodott volna.
Az anyóka egyszerre ellenségesen nézett a vándorlóra.
– Ne szólj Angusnak a városról. Oda nem mehet. Oda nem engedem!
Az idegen semmit sem értett többé.
Az asszony keresztet vetett magára és a nagy Ismeretlen borzalmával mondotta: