Boldogasszony Arkádiában.
Valamikor régen, az Erymonthos lankás oldalán, fekete cyprusok alatt emelkedett az Aphrodite templomának márvány homloka. Hosszú sorban ragyogtak a ióni oszlopok. Közöttük lassan lengtek a tavaszi szellőnek kifüggesztett virágfűzérek láncai és az ünnepélyes csendben egy-egy rózsa szirma nesztelenül hullott le az előcsarnokban őrködő szent delphinek és galambok kőformáira. Az áldozati oltáron meggyújtott myrthus fűszeres füstje, mint egy ottfeledett, néma hymnus karcsún, egyenesen szállt föl az árkádiai istenek azúrjába…
Múltak az évek. Elhagyatottan állt a templom. Ösvényét nem érintette immár halandó lába. A vadon burjánzó füvet emberi léptek helyett csak magányos hyácintusok szaggatták föl. Az ősi cyprusok roskadozva hajoltak meg szomorúságuk súlya alatt. Lombjaik közé nem szálltak le többé Aphrodite galambjai és a szent hetairák könnyü térdei körül nem vertek többé hullámokat a bokrok virágzó gallyai.
De egy napon a mezők csendje hirtelen megszakadt. A magas Phigalia felől egy csapat keresztény zarándok jött le a tájra. Megpihentek a pusztuló templom oszlopai alatt és mert Palesztina felé arra vitt az út, új oltárt emeltek a régi fölé és reá helyezték az istenasszony szobrát, mely a bozótba zuhanva, elfeledve hevert nagy idők óta. Mezítelen márványtestét ájtatosan befedték hosszú zarándokköpenyükkel, örökifjú fürteit, melyek a tenger hullámzásának képére voltak formálva, nehéz aureolával koronázták meg.
Új melegség járta át az elhagyott, megzöldült márványokat. Ismét lobogott a szent tűz. Ismét szállt a myrrha és a tömjén füstje. Felhői mint hajdan, illatosan foszlottak szét az áldott mezők fölött és az annyi gyümölcsözéstől kimerült vén olajfák megifjodva nevettek a szellőben száz meg száz ezüstajkukkal… A nagy Nyár behatolt az újra fölszentelt templomba és hasonlóvá tette önmagához. Beletükrözte szőke ragyogását a háromlábú pogány urna szentelt vizébe, meggyujtotta az ereklyetartót, a mécsek és a kelyhek aranyát és egy pillanatra habozva borult Krisztus szűz anyjának szobra elé, mely fenségesen, fénytelenül emelkedett az árnyak között. Aztán… megérintette a Nyár egy égő sugárral a mozdulatlan kőkezet.
És csoda történt. A márvány kék ereiben lüktetve indult el az élet; a dermedt mell fölszabadult, duzzadva emelkedett a durva köntös ráncai alatt és odabenn a kőben megdobbant a Boldogasszony szíve. A szent Szűz homloka körül lángott fogott a nehéz, byzanci aureola, meleg lehelete nyomán kinyílt az ajka, azúrral szegett szeme fölött megrezdültek a hosszú pillák. A Boldogasszony könnyű mozdulattal vált el élettelen talapzatától és leszállt oltárának lépcsőin.
A templom csillogó kövezetén tétován, ingadozva állt meg; ámulva tekintett a kincsekre, melyek környezték. Magára hagyatva az ismeretlen gazdagságok ragyogásában, hirtelen félelem fogta el. Egész lelke riadtan fordult hátra. És újból látta a nazarethi kunyhót, Judea szelid halmait, pálmák árnyékában a kutat, falainak övében a lármás Jeruzsálemet, a mezítelen Golgothát. Szeme megtelt könnyel és pillantása az égre menekült, mely mélyebb volt, mint a fehér galileai boltozat, hová isteni fia tekintett, mikor a népnek az új Igét hirdette a Genezareth köves partjain.
„Jézus szerette az eget, a termést, a virágokat, a vizeket, mindent, a mi élt és tiszta volt.“ És mintha ez a gondolat kézenfogta volna a Boldogasszonyt, kilépett az előcsarnok oszlopai alól.
A magas légből kerengve, rejtélyes galambok seregei közeledtek a földhöz. Kitárt szárnnyal egy pillanatra mintegy megálltak az aureolás szent fő felett, aztán kivált a fehér csapatból a legfehérebb és a Boldogasszony vállára ereszkedett, mialatt ő lassan haladt le a templom lépcsőzetén. Ösvényén suttogva távolodtak egymástól a cyprusok, hogy utat engedjenek neki; a hyácintusok lába alá sereglettek; körülötte, mint légies virágok, koszorúban ringtak a pillangók.
És a Boldogasszony elindult a régi Árkádia mezőin. De a mozdulattól homlokán lobogó lángot vetett a nehéz aureola; sűrű fátyola alatt fullasztó lett a lég. Lankadtan, ingadozva állt meg újból. Mintegy álomban, leemelte fejéről a szentséges koronát és gyöngéden az érintetlen fű közé helyezte.
Gyorsabb lett a lépte, szabadabb a lélegzete és, mintha még mindig álmodnék, mentében egy vad liliom virágára függesztette szomorú fátyolát. Sötét haja fékevesztetten áradt szét a vállán és a viharos hullámokban a nap tüze hirtelen vörös tündöklést gyújtott.
Isteni bájjal emelte kezét a homlokához, szintúgy, mintha el akarná törülni a súlyos aureola nyomát; és e mozdulat árnyékából szeme szomjasan itta föl egy végtelen pillantásban az örök ifjúságot, mely a mezőkön, az erdőkön, a forrásokon, az egész mindenségen végiglüktetett… Mely messze időkben ismerte ő ezt a tájat? Mikor volt az, hogy jöttére kivirágzottak itt a myrthusok?
Lágy nevetés ömlött szerte a légben és a Boldogasszony egy szentségtörő ajak lehelletét érezte a nyakán. Két karját védekezve emelte föl; riadtan fordult hátra.
Maga mögött egy szárnyas, szép ifjút látott, aki, mintha gyors repülés után akarna lecsapni, kitárt szárnyakkal ereszkedett alá.
– Aeolos és Eos szülötte vagyok, – mondotta dallamosan. – Nem ismersz hát reám?
A szent Szűz merengve pillantott körül. Révedezve nézett a messzeségbe, hol a Kyllene magasba nyúló orma megsebezte az eget. És mintha onnan, a szemhatárról terjedt volna szét a földön, jött volna feléje az elfeledett antik mosoly, kinyílt az ajka és mosolyogni kezdett ő is.
– Zephyros? Te volnál? Reád ismerek!…
– Te mondád, – susogta a tavasz szárnyas szelleme. – Dicsértessék a visszatérted.
A Boldogasszony, hogy elrejtse legyőzhetetlen mosolyát, földre sütötte a szemét. Lelkében ekkor távol, homályos képek ébredtek és eltakarták a galileai látományokat. Úgy rémlett neki, mintha élt volna, mielőtt a csillag leszállt Bethlehemben, régebben, sokkal régebben, a végtelen időkben, az örökkévalóságtól fogva, mielőtt az első virág kinyílt, mielőtt az első tavasz kivirágzott a földön. Ő nemcsak az a szegény, alázatos asszony, aki egy judeai falu kútjából merte a vizet és kit önakaratán kívül választott az Ur angyala. Egy másik végzete is volt. Nemcsak Isten fiának adott ő életet, de talán a világ boldogságának is.
Lágyan futó kacajjal lebbent át Zephyros a légen és amerre elszállt, csillanó rezgés, susogás és illat ébredt a nyomában. A fák törzsökében asszonyi formák mozdultak, légies leányok hintálták magukat a lombok között, asszonyi testek lüktettek a források felszínén. Az erdők mélyéből elfojtott nevetés, zengő dobogás hallatszott és a Visszatérő lépte alatt, mintha a nap aranyából termettek volna, csillagos virágok nyíltak a mezőn.
– Narcissos! – kiáltotta a Boldogasszony és hangja olyan új volt, hogy összerezzent tőle. Aztán riadtan hallotta ismét a távolból visszatérő kiáltását és a szomszéd berek sziklafalán egy szomorú leány formáját látta meg.
– Echo! – szólította a nevén most, hogy fölismerte; majd sietve indult le a domboldalon a gránátalmaligeten át, melynek gallyain egyszerre termett a lomb, a virág és a gyümölcs. Hallotta, amint feje fölött nagy gazdagságukban megpattantak a biboralmák, hallotta, mikor lábához hullottak, föltárva leves drágaköveiket.
Álmodozva hajolt le egy gyümölcsért, mely aranyvörösen csillogott a fű között és e percben döbbenve emlékezett: újból látta a szép királyi pásztort, ki a választás mozdulatával nyújtotta neki az itélet aranyalmáját. Mint akkor régen, most is csak szépségének pompáját viselte volna? Fátyoltalan volt hát megint?… És egy istenasszony léptével haladt tovább a völgy felé.
Odalenn, ősi platánusok százados árnyában, kanyargó partok között futott az Erymanthos folyó. Tajtékzón, sustorogva verődött az érdes szírteknek, zsongva hömpölygött a sima kavics fölött. De egyszerre a domb felől közeledő léptek neszére várakozó, fenséges csend támadt a völgyben. Elhallgattak a suttogó platánok, elnémultak az állhatatlan vizek és a rengeteg egy pillanatra visszatartotta nagy lélegzetét. A folyó megállt medrében, ragyogó béke terjedt szét fölötte; átlátszó, mozdulatlan tükörré lett. És a kék tükörben a Boldogasszony egy mondhatatlanul tiszta testet látott, egy diadalmas főt, melyet a nyárnál gazdagabb hajzat koronázott és két nagy szemet, melyben egyesült minden csillagzatok hatalma.
– Aphrodite! Aphrodite!
Az isteni név végigfutott a mindenségen, a füvektől az erdőkig, a harmatcsepptől az óceánokig, a rögtől a messze hegyekig és a szelek megszámlálhatatlan szárnyai fölkapták, vitték magukkal mint repülő lantok húrjai.
– Aphrodite!
A forrásokból kék naiádok merültek föl; a fák törzsökéről, hamadryádok váltak le, kinyújtva lombos zöld kezeiket; a bozót sűrűjéből szőröstestü, dévaj satyrok szökdécseltek elő. Zene, kacagás hallatszott az egész földön és a harmatos lejtőn, a pineák rőt oszlopközén dübörgő vágtatással nyargaltak át a kentaurok csapatai.
– Aphrodite!
És ekkor karcsú mezítelenségében, ragyogón, mint egy tiszta láng, a gyermek Eros is hirtelen megjelent. Ibolyaszínű sötét haja lobogott a szellőben, a foga fehérebb volt a jázminvirágnál és kezében a végzetes íjj olyan hullámos, mint az anyja ajka.
– Aphrodite!
Valóban ő volt hát az ezer hymnusban, ezer imában ünnepelt. Az éjek megtermékenyítője, a látható és láthatatlan, a vágyak vivője, aki uralkodik minden felett, ami élő a magas légben, a termő földben, a mély tengerekben. Valóban ő volt hát! Egy, öröktől fogva egy, ki a fiatal földnek szépséget és szerelmet adott és az elaggott világnak reménységet ad.
Olyan mozdulattal tárta ki karját, mintha egyetlen ölelésben akarná átfogni a mindenséget.
– Mily álomból ébredek? – Pillantása híveire tévedt. – Élnétek valamennyien?
– Élünk, – felelt egy óriási zengő kar. – A te öved az élet örök köre. A te leheletedben élünk. Mi a Természet vagyunk.
– És én? Ki volnék én?
– Te, – csendült a kar szava, – te minden asszony és minden istennő vagy. Győzhetetlen, örökkévaló, ki a fényt és árnyat szövöd, aki erőt adsz mindeneknek és megfékezel minden erőket. Óh, csillagok, óh, tengerek istenasszonya! Te, ki a magot megérleled, te, ki a végtelen forgatagában kerengsz.
A hymnus fölszállt, terjedt az ürben, megérintette a föld végső határait és az ezernyi és ezernyi hangot fuvolájának szavával a kecskelábú, kóbor isten, a nagy Pán vezette.
– Halljad istenasszony, halljad népeid hymnusát és add meg, hogy soha el nem múló örömödben élhessünk tovább.
De ekkor hirtelen egy szomoruan édes hang hullámzott el az ujjongó dal fölött. És hirtelen elnémult az éneklők kara. Nagy csend támadt köröskörül; titokzatos rémület reszketett át minden teremtményeken, mert ismét meglátták a kereszt árnyát, mely egy messze napon a keleti égen emelkedett, ismét látták a vér szent fátyolát, mely mint baljóslatu felhő a szemhatártól a szemhatárig terjedt és hallották a szelet, mely végtelen siránkozásba csapott át.
Az istenasszony mellében egyszerre fölvette a szív a távol hang édes, szomorú lüktetését: tulajdon szíve dobbanásában ismert reá a lengő bronz ájtatos dallamára. És ő is látta újból az emelkedő fekete keresztet és a kereszten meglátta vérző fiát. De oldalán ott volt a szárnyas gyermek, a szép lángoló ifjú, gyilkos cyprusnyíllal, csalhatatlan aranyíjjal a kezében.
Bánatos asszonyi, fájó anyai büszkeség fogta el… az ő fiai a legnagyobb istenek… És két fia közül melyik volt kedvesebb néki? Jobban melyiket szerette? Azt-e, aki megsebzett minden embert, vagy azt, akit minden ember megsebzett? Azt-e, aki megszenvedtetett mindeneket, vagy azt, aki mindenkiért szenvedett? A myrthus-koszorúsat? A tövis-koronásat?
Mint akkor régen, térdén érezte ismét a keresztről leemelt meggyötört test súlyát és a szeretet irgalmával hajtotta le fejét. Ez a mozdulat istenibb volt a szépségnél.
Mikor hívón megint leszólt hozzá a bronz szava, szomorúságába zárkózottan elindult, hogy fölvegye ösvényén lépteinek nyomát. Nem fordult hátra, hasztalan hangzottak föl az elhagyottak kiáltásai, a nagy Pán könyörgése, a dryádok siralmai, a kentaurok riadt vágtatása. Nem állt meg többé, csak a vadliliom előtt, hogy fölvegye fátyolát, csak az aureola előtt, hogy fölvegye a fű közül. Aztán fátyolosan, megkoronázva haladt tovább a gyászos cyprusok felé. Fekete árnyék borult reá; kialudt benne minden boldog emlék; leigázva némult el örökre.
És a magasban a bronz csak énekelt tovább. Az elsötétült légen lassú borzongás reszketett át; a megszentelt oszlopok közé titokzatos homály ereszkedett. Mikor átlépte a templom küszöbét, egyetlen egyszer, visszavágyóan hátrafordult. Feje fölött szárnycsattogás hallatszott. Az alkony komor tüzében fehér galambok seregei oszlottak szét és eltüntek az esthajnalcsillag ragyogásában, mely mint az ég első könnye csordult ki a boltozatból.
A Boldogasszony behatolt a csendes homályba. Lassan közeledett az oltárhoz. Körülötte nem csillogott többé semmi: láthatatlanná lett a fogadalmi kincs. Az éjszaka olyan hideg és szegényes volt, mint a nazarethi kunyhóban, hová az Ur hirnöke elhozta neki a csodás igét:… Ave… gratia plena: benedicta tu inter mulieres.
Elérte az oltárt és egy utolsó sóhajjal megadta magát az ijedt csendnek. Érezni kezdte, hogy jeges dermedés emelkedik térde felé, érezte, hogy szíve dobbanása késedelmeskedve gyengül.
Fölhaladt a lépcsők fokán; elfoglalta talapzatát; megtalálta a régi mozdulatot. Merevedő testét elhagyta az élet végső melege, ereiben színét vesztette a megalvó, sűrűsödő vér, az aureola súlya alatt tömören keményedtek össze a szállongó, könnyü fürtök. Szíve nem dobogott többé és az egyenletes, jeges dermedés mozdulatlan, emléktelen kőszoborrá változtatta azt, ki a boldog Arkádia tükröző vizében egy pillanatra viszontlátta önmagát.