Viaszfigurák

Letette a tollat és hátradőlt a karosszékben. Egész életén át dolgozott. Elkészült a nagy munka. Hajdan, ha erre a pillanatra gondolt, sokkal ünnepélyesebbnek képzelte el. Most, hogy bekövetkezett, kopottan változatlan maradt körülötte minden. Az óra tovább ketyegett a falon. Az íróasztali lámpa épp úgy füstölt, mint az előbb. Nem történt semmi különös pedig – ő befejezte „Egyiptom pusztulásának“ tizedik kötetét.

Elhasznált pergament-arcán sajátságosan kezdtek mozogni az aszott ráncok. Valami mosolyogni akart volna odalenn, sok minden alatt, a lelke legmélyében, de a szája sehogy sem engedelmeskedett… Torzan széthúzódott: elfelejtette a mosolygást régen.

Fiatal ember volt, mikor szerződést kötött a tudomány igazával, – a saját hírnevével. Azóta szívósan, fanatikusan dolgozott.

Bejárta a Nilus nagy, hallgatag völgyének a romjait. Átkutatta a thebaei sziklasírokat. Szóra kényszerítette Abydus királytábláinak sok ezeréves néma rejtélyét. Leolvasta a templomfalak és obeliscusok kőmondáit… kemény gránitromokból és lepkekönnyű papyrus-tekercsekből tanult.

Már őszült a haja, mikor az összegyűjtött anyaggal, mint egy rablott kinccsel, elrejtőzött poros, csendes kis szülővárosába. Ott hosszabbak és egyformábbak voltak a napok, mint máshol. És ő a történelem bölcsészetének az algebrájával zavartalanul magyarázhatta meg Egyiptom pusztulásának valódi okát.

Az első kötetben a legrégibb Egyiptom talányos arca fölött szaggatta szét a mondák ködfátyolát. A másodikban összerombolta a hyksosok pásztormeséit. Aztán dühösen, irgalom nélkül harcrakelt az évezredek bűvöletével… Letépte a bálványdinasztiák aranypólyába göngyölt mumiáiról a festett istenarcokat. Emberekké törpítette a Ramsesek és Tunidák és a saisi pharaók emberfölötti árnyképeit. Megölte az actiumi tenger és a Nilusmente valamennyi meséjét.

Gondolatainak és tudásának érintésétől meghaltak a mondák, elapadtak a mesék. Csak hideg, föltétlen tények maradtak. Csontvázak, romok és sírok. Ezeknek a gúnyos tanuskodásával bizonyította be hetedik kötetében, hogy a lealázó szenvedély, mely az imperátor Antoniust egy királyi hysterika – a degenerált Kleopátra rabjává alacsonyította, a psychosisnak egyik fajtája volt. A hátralevő három kötetben azután a pharaók birodalmának végét a kiélt fajok elöregedésének csalhatatlan törvényeivel igazolta.

Alapos munkát végzett. Elméletét józan pontossággal vezette végig harmincegy egyiptomi dinasztián és tíz folio-köteten…

Közben, igaz, hogy eljárt kissé az idő, de hát… Fáradt gyengédséggel pillantott le a kéziratára és mintha elismerést várna valahonnan, tétován körülnézett a penészfoltos négy fal között.

Az ernyős petróleumlámpa világánál tátottan ásítottak feléje a meddő karosszékek. Sohase használta őket senki. Az elferdült könyvespolcról kifejezéstelenül meredtek rá a mállott kézikönyvek. Rég kivette a lelküket, nem volt többé köze hozzájuk.

Egyszerre sajátságos ürességet érzett maga körül. Az üresség tőle indult ki és szétáradt az íróasztalon… Valaminő halvány, ijedt kérdés kezdett botorkálni a homloka mögött. Mit fog csinálni holnap? Holnap és azután? Az üresség még egyre terjedt. Elharapódzott a dohos divány, a székek, a könyvespolcok fölött. Kivájta a bútorokat a helyükből és maga állt mindenüvé. Aztán kiment a csukott ajtón a pitvarba. A vén tudósnak hirtelen eszébe jutott, hogy odakinn sincs senki. A városkában sincs senki. Sehol sincs valaki. Az üresség pedg ment tovább, ment és nyelte a távolságot és a tért és már mindenütt ott volt, mire az öreg ember kereső gondolatai megérkeztek.

Először esett meg vele életében, hogy észrevette a magányosságát.

Az arca olyan kifejezést öltött, mintha kérdezni akarna valamit. Hát csak dolgozni lehet egyedül? Ő most örülni szeretett volna!

Nyugtalan lett. Szinte fájdalmasan emelte ki, sok üléstől gémberedett testét a karosszékből.

A szék nyögött. A deszkapadló ropogott. Járkálni kezdett a szobában. Kidugta a fejét a pitvarba. Sebesen megint visszahúzta. Kinyitotta az ablakot. Nem tudta, hogy kinyitotta. Visszaült az íróasztalához és ritkán pislantó, merev madárszemével az ajtóra nézett.

Miért néz az ajtóra? Ugyan ki jöhetne? Az atyját, az édesanyját régen eltemette. Barátai sohasem voltak. Az asszonyok pedig… Ő csak aranybarnatestű, gyöngyös egyiptomi királynőket ismert, akik sok ezer év előtt meghaltak már.

Összevonta a szemöldökét, mintha messzelátón át elmosódott, távol vidékeket nézne. Egyszerre eszébe jutott valaki… Iskolásfiú volt még akkor. A nyers, fiatal éhségektől nem tudott aludni. Az akácok virágoztak és a nagy egyiptologus rossz verseket írt. Azóta sok idő eltelt. A városkában már régen vén tudósnak hívták a gyerekek és a szomszéd utcában szomorúan, lassan megöregedett egy szép barna leány.

Ott, annak az utcának a végében, az összebúvó zsindelytetők fölött, ütni kezdett a plébánia-templom toronyórája. Az öreg nem számlálta, hányat üt. Mindegy volt neki. Úgyis csak az időről mondott valamit. Az időről, amely múlik, vagy talán már el is múlt.

A fal mentén nyekkent a polc. A lámpa sercegett. Kiszívott kanócán körbe-körbe szaladgált a láng. Leguggolt, pislogott… Egyszerre nem volt ott többé.

A vén tudós sötétben maradt. Bosszankodva keresgélte a gyufát. Az egymás fölé hányt jegyzetek alatt fölborított valamit. Egy régi agyagváza sima, hűvös kis testéhez ért a keze. Ki tudja, mióta állt már az íróasztalán? Lomtár volt. Apró régiségeket tartott benne. Ahogy jobban odanézett, úgy rémlett neki, mintha látná a sötétben. A formáját, a színét és szája előtt a szétgurult régiségeket.

Nem értette, mi történt. Idegesen pillantott maga mögé… Odakintről, a vasrácsra hajló akácgallyak között, gyöngéd, enyhe holdvilág derengett be az ablakon. Mire visszafordult, már ezüstös köd káprázott az íróasztalán is. Az öreg belehajolt a holdfénybe és megfeledkezett róla. Nézegetni kezdte a kicsiny régiségeket. Kéziratán ezeréves scarabaeus-kövek, múmiapólyák foszlányai, zöldmázos terracotta-fetisek hevertek. Közöttük egy elvékonyult arany kigyókarperec.

A multkoriban… Megrázta a fejét… Azelőtt volt; vagy harminc év előtt. Luxor, – de lehet, hogy Abu Simbel környékéről hozta magával az apró holmit. A pikkelyes aranykígyót pedig?… Most már emlékezett: egy tevehajcsártól vette a gizehi nagy Sfinx tövében. És azóta sohasem akadt ideje, hogy tudományos alapon határozza meg a kis karkötő korát és muzeális értékét.

Egy pillanatra valaminő kötelességszerü kényszert érzett, hogy világosságot gyújtson és elővegye a nagyítóüvegét, de azért mégsem mozdult. Furcsa, jóleső fáradság lepte meg. Lefegyverzetten, zsibbadtan pihent, mintha mindenből kikapcsolódott volna és semmivel sem függne össze többé. A fejében kerekek voltak, melyeken azelőtt szíjak forogtak és munkára kényszerítették a kerekeket. A szíjak könnyen, simán lesiklottak. Most maguknak forogtak a kerekek, zümmögtek és nem végeztek semmit. És ez jó volt.

A nyitott ablak előtt szél járt az akácfák között, izgatott terhes szél. Szagok sodródtak vele és zöld színekre kellett gondolnia tőle. Mintha virágos rétek repültek volna át a városon és erdők és hegyi vízek és fölszántott, nedves barázdák.

Az akácgallyak inogtak az ablakrácson. A holdfény mozgott az íróasztalon. Az öreg gyorsan, erősen lélegzett. Egyszerre meghökkent… Olyasmit érzett, mintha fejében a fölszabadult kerekek visszafelé forognának, elferdülve, sebesen. Egy pillanatig tartott. Aztán már nem birt ilyesmikkel törődni. Köröskörül valószínütlenül elbillent minden. Mintha a holdfény és a sokszagu, bomlott szél légverése nyúlt volna a dolgokhoz.

A holdfény, a veszedelmes hamisító… Nem gondolta tovább a gondolatát, de azért nyugtalan félöntudattal oldalt hajolt, hogy kivonja magát a hold világosságából. Mozdulata közben elkáprázhatott a szeme. A kígyó finom testén emelkedni és horpadni kezdtek az aranypikkelyek. Aztán, mintha fészekben lenne, hirtelen karikába csavarodott a pharaók históriája fölött. Lapos kis fejét emelve tartotta. Jáspis szeme fénylett, mintha látna.

A tudós nem vette le róla a tekintetét. És mialatt mereven nézte, a nilusmenti kigyó ott a holdfényen, rejtélyesen hívni kezdte a Mesét. Az öreg ember tiltakozó agya hiába vergődött. Nem a könyve Kleopátrájára, hanem arra a másikra kellett gondolnia. Az jött feléje, tapadó ezüstös fátylai alatt, isteni mezítelenségében. Jött… És egyszerre egész bűbájával kilépett a megöltnek hitt meséből az az álomszemű egyiptomi királyasszony, aki Antonius ajkán, tébolyítón marcangoló csókjával, egy percre visszatartotta a világ lélegzetét.

Az öreg ember apró madárszemével riadtan, elragadtatva pislogott, mintha gyönyörű, idegen fénybe nézne: az aranykigyó urrá lett Egyiptom tizkötetes pusztulása fölött… De csak egy pillanatra. A tudós már nem gyönyörködött. Hirtelen zavaros aggodalmat érzett. Hátha az a régi mese az élet és az igazság és az ő könyve, az agyrém? Hátha nem a kilobbanó nagy vénségben, hanem magában a nagy, lángoló ifjúságban: a szerelemben van benne Egyiptom igazi története?

Két kezével kapott a fejéhez, mintha a fajok elvénülésének a tántorgó elméletét akarta volna föltámogatni a homloka mögött. Begörbülő ujjai között szánalmasan kezdett remegni a feje és szegény öreg szeme kétségbeesetten meredt az ajtó felé, mintha várna valakit, aki neki ad igazat. De onnan, az ajtó felől, megint csak az üresség tudata állt eléje. Senkije sem volt a világon. Behúnyta a szemét és fölsóhajtott. Valaminő tévedés lehetett az életében… Vajjon nem volt-e meg ugyanaz a tévedés a könyvében is? Bizonytalanul derengett át a gondolatán, hogy mind a kettőben megölte a mesét, hogy nem volt szíve egyiknek sem…

Ebben a pillanatban belökte a szél az ablakot. Az öreg fölrezzent és kinyitotta a szemét. A holdfény már lefordult az íróasztaláról. A becsapódott ablak mögött, a megszokott, otthonos penész-szag érzett és „Egyiptom pusztulásának“ fehérlő kéziratán, a kis aranykígyó, már csak egy darab élettelen archeológia volt.

A vén tudós megdörzsölte a szemét, mintha bolondot álmodott volna és egészen föl akarna ébredni. Kissé szégyelte magát. Oldalt nézett, köhögött, a torkát köszörülte. Aztán fölényesen visszatette a vázába az aranykígyót és… a tíz kötet indexére és a halhatatlanságra gondolt.