Ő volt.
A nagy orosz mocsarak felől repülő, fehér förgeteget hajtott a szél a határmenti városra. Az örvénylő hóban meleg emberi hajlékok kitaszított fénye didergett remegve az ablakok előtt. A házak alján kisértetiesen követték egymást a behavazott utcalámpák. Föllobbanó, eltünő apró fénypontok. Mintha viaszgyertyás körmenet kanyargott volna lefelé a hegyoldalon. A holtra fagyott folyó vén hídján két kicsiny lángsor szaladt át. A toronyóra tompán ütött. És ekkor egyszerre, mintha láthatatlan kezek tüzet csiholtak volna egy óriási fekete falon, lefutó ragyogások támadtak az éjszaka sötétjében: a templom csúcsíves ablakai élni kezdtek a zimankó alatt…
Az emberek elbújtak, még kutya sem ugatott. Csak túl a sorompón, kinn az országútján vergődött a hóviharban egy magányos szekér a városvégi korcsma felé.
A korcsma ivójában már sokan voltak. A nedves venyige füstölt, az ázott darócruhák gőzölögtek a pálinkaszagú melegben. A hosszú asztal körül fáradtan, szótlanul ittak az emberek.
Fuvarosok, munkások, züllött diákok, csavargók. Az egyetlen széken egy katonaviselt ember ült. A kemence mellett a megolvadt, havas lábnyomok között vöröshajú asszony feküdt a padlón. Félig nyitott szemmel, fájdalmas arckifejezéssel aludt. Szétterített szoknyáján két gyerek vinnyogott.
A korcsmáros időnként bedugta fejét a söntés felől és egy darab szénnel számokat írt a falra, ott, ahol még tartott a vakolat.
A fuvarosok pálinkát akartak.
Valaki leesett a lócáról. Mikor a földre ért, fölébredt és káromkodott. Megdörzsölte a térdét, aztán lehúzta a csizmáját, a lámpa felé emelte és hunyorogva átnézett lyukas talpán.
A diákok nevetni kezdtek. Az ember haragosan meredt rájuk. A félszemén tejfehér hályog volt, egészen olyan, mint a lovak szemén, az arca vörös és fényes volt a fagyástól.
Most már mindenki nevetett. A korcsmáros véletlenül rálépett a földön kúszó gyereknek a kezére. A gyerek visított, a vöröshajú asszony felült és szitkozódva hívta az Istent.
– Hiába hívod, úgy se jön!
– Bezzeg nem jön, – dörmögte a félszemű ember, – nálam se járt soha.
– Nálam se…
– Az Isten is olyan, mint a pénz… csak az urakhoz megy.
Egy hórihorgas, borzas diák fölsóhajtott:
– Hogy van pénz a világon, azt még csak elhiszem, de hogy Isten volna, azt már igazán…
Az apró, szurtos ablakok alól fuldokló köhögés hallatszott és egy csavargóformájú tüdővészes ember hirtelen felkönyökölt a lócán. A szeme sajátságosan égett, kiálló pofacsontján tüzelt a feszes bőr. Rekedten rivalt a diákra:
– Se pénz, se Isten, se urak, se semmi!… Mindennek vége legyen!
A kemence irányából aggodalmas hang emelkedett:
– De hát mi lesz, ha semmi se lesz?
– Hát semmi! Az a legegyszerűbb…
A félszemü közelebb csúszott a tüdővészes csavargóhoz.
– Honnan kerülsz ide, testvér?
– Az asztal alól, – dörmögte a katonaviselt.
A fuvarosok nyitott szájjal röhögtek.
A tüdővészes ember sebes, bizalmatlan pillantással nézett körül, aztán olyan halkan felelt, hogy csak a közel ülők hallhatták.
– Szibériából?… – ismételte ijedten a félszemű és hirtelen odébb húzódott.
A diákok összenéztek. A borzas diáknak krétafehér lett az arca.
– Te is megszöktél?
Az orosz nem felelt, csak köhögött fuldokolva rettentően és a köhögése úgy hangzott, mintha a mellében vásznat hasogattak volna.
– Sokan voltatok odaát? – kérdezte a diák elgondolkozva.
– Sokan…
– Hát ők hol maradtak?
Az orosz lehorgasztotta a fejét és fásultan faragni kezdte az asztal deszkáját.
A félszemű nyugtalan lett. Többször egymásután az ajtóra nézett.
A katonaviselt oldalba lökte.
– Tán vársz valakit?
– Csendőrt vár! – a diák szava beleveszett a rekedt munkáshangok zsivajába. Az asztal végén ordítozni kezdtek a részeg fuvarosok.
– Se Isten, se cár, se urak, se semmi!…
A lármázó emberek egymást tüzelték, egyik-másik már ököllel verte az asztalt. A poharak csörrenve, mereven ugráltak. A korcsmáros fenyegetődzött.
A katonaviselt megint oldalba lökte a félszeműt.
– Csak ordítani tudtok! Ha most bejönne ide a cár, úgy állnál előtte, mint a beteg kutya. A csendőr előtt is úgy állnál, az urak előtt is.
– Nem állnék föl senki előtt! – a félszemű dühösen rázta csizmáját a levegőben és a hangja sűrű lett, mint a sár.
– Nem állnék föl az Istennek se, a cárnak se! A csizmámat vágnám a fejéhez, hadd lássa, milyen rongyos.
– Fogd be a szád! – rivalt rá a katonaviselt.
– Te fogd be a szád! – kiáltoztak a munkások ellenségesen. – Te se a cárnak, csak a ruhájának állnál föl.
– Hiszen a ruha a cár! – üvöltötte a borzas diák. – A csendőr is csak ruha, az urak is csak ruhák!
A félszemű csúfolodva vigyorgott a katonaviselt emberre.
– Jönne be ide a cárod egy rongyos daróckaftánban, tudom Istenem, hogy nem állnál föl előtte, pedig három évig görnyedtél a kabátja előtt…
Az orosz szárazon köhögött.
– Minden csak ruha a világon, csak a ruha mondja, hogy ki kicsoda, mondja annak, aki elhiszi… Egy pillanatra lopva, elégedetten föltekintett, aztán mintha megfizették volna érte, figyelmesen faragta tovább az asztal deszkáját.
A katonaviselt nem mert többet szólni. A munkások lázba jöttek.
– Nem tiszteljük senki ruháját!
– Nem tisztelünk semmit!
– Csak a pálinkát…
– Az éhséget!
– Azt se, amíg lopni lehet!…
– Ülve maradunk a csendőr előtt is, még a cár előtt is!
A félszemü tenyérével csapkodta a padlót.
– Nincs olyan hatalom, amelyik felparancsolna engem innen… Nincs olyan…
A korcsma fölött ebben a pillanatban, nyugalmas, érces szárnycsapással suhant át valami az éjszakán. A falban megrezzent az apró ablakok üvege… Odakinn tompán zúgott át a hóviharon a templomi harangok éjféli szava.
– Karácsony van. Krisztus a földre jött, – mondotta a vöröshajú asszony a szegletben és keresztet vetett.
Az emberek erőltetetten nevetni kezdtek, de a durva, idétlen arcok gyűlölködő izgalma, mintha fölengedett volna. Bárgyú visszagondolás kifejezése tükröződött az ittas szemekben.
Ők is meghallották a harangzúgást. Öregek, férfiak, munkások, csavargók, mindannyian elmúlt karácsonyéjjelekre emlékeztek. Behavazott templomok, éjféli misék, térdeplő népek, megszentelt gyertyák…
– Nem állunk föl… dadogta egy hang halkan, csökönyösen.
– Nem állunk föl… – hörögte a többi fojtottan, akadozva, mintha a harangzúgás szorította volna össze a torkukat.
És ekkor váratlanul, szelíden, lassan kinyílt a korcsma ajtaja. A harangzúgás hirtelen hangosabb lett. Fenségesen tódult a külső nagy sötétből a korcsmaszobába.
Odabenn hirtelen csend támadt.
A hóviharban rongyos daróckaftánban egy koldus állt a küszöbön. Az arca halvány és szenvedő volt, sötét haja nedvesen csapzódott a vállára. Nagy, fénylő szeme, mely nem parancsolt és nem tiltott, a végtelenség magányos szomorúságával nézett az emberekre.
És a füstös, zsúfolt csapszékben egyszerre fölálltak valamennyien…
A jövevény lassan, biztosan haladt át a korcsmaszobán, úgy, mint aki ismeri a járást a szegények között. Rongyos, barna kolduskaftánjának bő újja eltakarta mellén összekulcsolt két kezét. Lépte nem vert zajt a megilletődött csendben, mégis haladt, mozdulata nem látszott, mégis mintha köntösének suhanása szelíden megsimogatta volna az elfehéredett arcokat.
Mindenki ránézett és… senki se tudta, hogyan történt, – egyszerre nem volt ott többé…
Az emberek egy pillanatig még dermedten állva maradtak. Értelmetlen zsibbadt kifejezéssel fordultak össze a tekintetek.
– De hát miért álltunk föl?