Te csak dolgozzál.
Az átjáró ház légvonatos, nagy udvarában mindenki Pintyőkének hívta a madárkereskedőt. Pedig, ajtaja felett a falon, rég belepte a korom a cégérnek oda mázolt idétlen pintyet, melynek a neve leszállt reá.
Földszintes szobája a hátsó lépcső mellett húzódott meg és az emeleti folyosó árnyéka nem engedte a küszöbig a napot. A szoba kicsiny és kényelmetlen volt. Kalitkák lógtak az ajtószárnyon, az ágy felett, köröskörül a sötét üregekben, a zeg-zúgos falon. Kalitkák álltak az ablakdeszkán, a szekrény tetején, a földön, az asztalon, még az egyetlen széken is.
Pintyőke nem ülhetett tőlük kényelmesen soha. Az asztalt sem használhatta. Az ágyban nem mert nyújtózkodni. És ettől a határoltságtól lassankint olyan határoltak és apróak lettek a mozdulatai, mintha kalitkában élt volna ő maga is. Egy madárszagú, szűk kalitkában, melynek négy fala között tanította évek óta énekelni váltakozó madarait.
Munka közben kimért, kicsiny lendülésekkel, furcsán szökdécselt ide-oda. Csőrös orrát bedugta a drótszálak között a madarakhoz és nagy csupasz száját szinte fájdalmasan összecsucsorította. Mialatt fütyölt, arca sajátságosan gondtelt kifejezést öltött. Félig lehunyta a szemét, kiálló gégecsontja pedig, mint egy szivattyú, fáradhatatlanul járt fel-le a gallérja nyilásában. Hangja ilyenkor túlcsattogta a madarak hangját. Kihallatszott az udvarra és az ajtószárnyra kiakasztott rozsdás kalitkából visszafelelt még a mogorva öreg rigó is.
Ha a madárkereskedő elhallgatott egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyen, egyszerre úgy hangzott, mintha temérdek pattogó kis óra kezdett volna ketyegni a csendben. A sok apró madár falánkul csipegette a kendermagot. A szoba olyan lett, akár egy órásbolt. Köröskörül ketyegő nesz surrant végig a falon. A kalitkákban, mint az ingák, ide-oda lendültek a madarak.
Az udvarról bekiáltott a gombkötőmester inasa:
– Jó reggelt Pintyőke!
A madárkereskedő mérgesen kapta fel a fejét. Csupasz szája kinyilt és mint egy vékony hasítás, szinte egyik fülétől a másikig szaladt.
A suhanc vásottan nevetett. Pintyőke pedig hirtelen becsukta a száját, mert homályosan maga is érezte, hogy ebben a pillanatban olyan volt, mint egy madár.
Mint egy madár… Ezzel kosarazta ki a mozsár-utcai özvegy asszony, mikor megkérte a kezét. Ezt kiabálták utána az utcabeli gyerekek. Mindig ezt, – mindenütt.
Lehorgasztotta a fejét. És mialatt sovány, köszvényes mutatóujjával megfenyegette a gombkötőinast, szórakozottan visszabújt a kalitkák közé. Nem ért rá, hogy igazságot tegyen a gyerekkel. Ő nem ért rá soha semmire…
Pedig vevője ritkán akadt. Mintha elfogytak volna a régi ábrándos iparos kisasszonyok, a külvárosi iskolásleányok, a magányos öreg varrónők, a cselédszerzőnék, a planétás asszonyok…
Pintyőke nem bánta. Szerette a madarait. Külön-külön szerette mindegyiket és örült, ha nem vitték el őket hirtelen és egy kicsikét az övéi lehettek.
A kapu felől lépések jöttek át az udvar kövezetén. Fülelni kezdett. Megismerte a közeledő nagy, nyugodt lépéseket.
„Az öreg lesz“. Szívesen kikukkantott volna az ajtón. De most igazán nem hagyhatta félben a tanítást.
Mialatt lélekszakadva fütyölte végig a kis cinke leckéjét, valaki megállt az ajtónyílásban. Nem szólt, nem mozdult, csak állt és sajátságos, szánakozó mosollyal nézte a madárkereskedőt.
Pintyőke megtörölte fütyöléstől nedves száját a keze fejével. Felpillantott. Csakugyan az öreg volt. Mint máskor, most is kiválasztott egy madarat. Alkuvás nélkül fizetett. Fogta a kalitkát, bólintott, elment.
Sietség nélkül ment a kapu irányába. És hatalmas kezében, a lépte szerint, nyugalmasan lóbálta a kis kalitkát.
Pintyőke egy pillanatig meredten nézett utána. Már nagyon sok madarat adott el neki, de azért nem tudott róla semmit.
– Furcsa… furcsa… motyogta magában aztán, a szó közepén hirtelen másra gondolt. Eszébe jutott, hogy a sármánynak nem adott vizet. Fontoskodva visszaugrott a küszöbről. Egészen úgy ugrott, mintha kalitkában egyik nádvesszőről szökkent volna át a másikra.
Az udvaron végig csoszogott a házmesterné és a hátulsó lépcső aknájában meggyujtotta a gázt. A nyitott láng süvítve fütyölt a légvonatban. Ettől a nesztől, mintha alkonyati jeladás lett volna, felberzentették tollukat a madarak. Álmosan, inogva, gomolyagba fúvódtak a kalitkarudakon. Szárnyuk alá dugták a fejüket. Puha, pici pelyhek libbentek le a drótházikók kendermagos homokjára.
Lassan-lassan Pintyőke is elálmosodott. Bóbiskolva megvacsorált a térdén. Megette a salátaleveleket, melyeket a madarak meghagytak, aztán óvatosan bebújt a kalitkák között az ágyába.
Korán feküdt, korán kelt. Minden reggel szürkület előtt indult útnak. Ilyenkor vesszőket vitt a hóna alatt és a kezében üres kalitkát, meg egy vasfazékban madárfogó lépet.
Ismerte az erdőt a városon túl; ismerte a fészekfosztó fiúkat. Olyan régen ismerte már őket, hogy közben sok iskolakerülő fiúból ember lett, a cserjésből pedig erdő és irtás és megint csak erdő. Új fészkek, új fészekfosztók… Csak Pintyőke élete nem változott.
Egy napon azonban mégis történt valami. A madárkereskedő egyhangu életét csodálatos esemény zavarta meg. Odakinn az erdőn egy cinege akadt a lépesvesszőjére, mely olyan gyönyörűen fütyölt, mint ahogy csak az ő madarai tudtak fütyölni. A kezébe vette, nézegette. Ráismert. Az ő régi kedves kis cinkéje volt, melyet az elmúlt tavaszon adott el valakinek. Kinek is? Egyszerre eszébe jutott az öreg.
Ezentúl gyakran gondolt reá és amit azelőtt sohase tett, munka közben sűrűn pillantgatott az ajtó felé Szerette volna tudni, hogyan szökött meg a madár? Összeszedi a bátorságát. Megkérdi az öregtől. Beszélni fog vele!
Hanem aztán, mikor egy napon újra eljött az öreg és szó nélkül megvásárolta másodszor is ugyanazt a cinkét, Pintyőkének tátva maradt a szája és nem mert kérdezősködni. Hideg borzongás futott végig a hátán. Először jutott eszébe, hogy ez a sajátságos vevője nem változott, amióta ismeri. Először gondolt arra, hogy vajjon hová viszi az ő madarait?
Mikor a küszöbről utána nézett, érezte, hogy nem birja elviselni a bizonytalanságot. Izgalmában nagyra szánta magát. Hirtelen leakasztotta az ajtószárnyról a kifüggesztett kalitkákat. Rázárta a madaraira az ajtót és a fal mellé lapulva, szökdécselő, furcsa lépésével utána osont az öregnek.
A szennyes, fülledt bérkaszárnyák elmaradtak. Gyárak, földszintes udvarok, házikók, üres telkek, zöldséges kertek… A város elfáradt, megállt. Az öreg pedig még egyre ment előre, nagy, nyugodt lépéssel és kezében csendesen lóbálta a kis nádkalitkát.
Már látszott az erdő. A sötétzöld háttéren fehéren világított az aggastyán fedetlen, galambősz feje.
A madárkereskedő szinte bánni kezdte, hogy otthagyta a madarait, a temérdek sürgős munkát és így bolondjában szalad világgá. Ebben a pillanatban egyszerre váratlanul megállt az öreg.
Pintyőke is megállt. Lenyügözve, lihegő mellel hajolt előre. Kimeresztette a szemét. Azt hitte, nem jól lát.
Az öreg felnyitotta a kalitkát és a cinke sietség nélkül, lassan kiugrált az ajtaján. Aztán felszökkent, mintha a levegőbe hajították volna és nyílsebesen nekirepült az erdőnek.
Pintyőke felordított:
– Mit csinál! Hogy meri…
Az öreg a hang irányába fordította a fejét. Mikor megpillantotta a hadonászó embert, kissé felrántotta a fél vállát.
Pintyőke tájtékzott a dühtől.
– A madaram…
Az öreg nyugalmasan mosolygott.
– Megvettem, hát az enyém volt!
Pintyőke harciasan szétvetette a lábát. Két kezét a nadrágzsebébe nyomta és olyan mérgesen belemarkolt a tulajdon zsebébe, mintha a nadrágjánál fogva, önmagát akarta volna a levegőbe emelni és az öreg arcába dobni.
– Megvette… fuldokolta fenyegetően, – de hát mi az ördögnek vette meg?
– Hogy eleresszem! – Az öreg nagy, messze tekintettel elnézett az erdők felett. Aztán lepillantott Pintyőkére és szeliden folytatta. – Jobb szerettem volna, ha nem tudod meg. De ha már így esett, hát igyekezzél elfelejteni, amit láttál.
A madárkereskedőt meglepte a hang, a szó. Valami megrezdült a belsejében és mint mikor a madaraknak fütyölt, félig lehunyta a szemét. Az arca végtelenül gondtelt kifejezést öltött. Gégecsontja, mint egy szivattyú, izgatottan járt fel-le a gallérja nyílásában. Egyszerre elferdült a szája és mintha keskeny mellében összeestek volna a csontok, inge felett behorpadt az elnyütt, rövid kis kabát. Megérezte, hogy milyen kiéhezett és szánalomkeltő a formája és ezalatt úgy rémlett neki, mintha felfogná az öreg gondolatát.
– Igaz, hogy rosszul megy az üzlet, – panaszolta szomorúan. – Rosszul megy már régen… De ha segíteni akart rajtam, miért tette így? Miért nem adta ide inkább egyszerűen a pénzt? Hiszen annyit vesződöm. Olyan korán kelek. Töröm magam szélben, hóban, rossz időben. Az ázott fák sikosak. A köszvény is kinoz. És a sok fütyölés, tanítás, semmiért… Csak, hogy kinyissa a kalitkákat.
– Hogy a madaraiddal mi történik, ha már egyszer elvégezted a magad munkáját, az reád nézve mindegy legyen.
– Madarakat fogni, hogy eleresszék őket… sóhajtotta az emberke megértés nélkül, fájdalmasan.
Az öreg mélyen, erősen a szeme közé nézett:
– A fontos az, hogy dolgoztál és hitted, hogy érdemes. Most pedig eredj haza. Ne gondolj arra, amit láttál. Csak dolgozzál tovább. Mert mialatt dolgozol, érzed, hogy élsz és el tudod felejteni, hogy meg fogsz halni. És… ezért tesztek ti mindent, amit tesztek.