»A SZIGETVÁRI VÉRTANUK.«
A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a kerti vetemények pompásan fejlődtek. A paradicsomról egyenesen verset lehetett volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és hatalmas volt, hogy az ember nyersen szeretett volna beleharapni. Retket, czéklát annyit küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a földre helyezni. A körte, alma tányérokban mosolyogtak az asztalokon s a rózsaszinnel belehelt hamvas őszi baraczk versenyezett szép lánykák orczájával. Néhány kertész rózsafákat küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik szegeletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi nagylevelü rongyos filodendromot állitottak, hogy pompás sátrat alkotott fölötte.
Ebben az esztendőben néhány festmény is emelte a tárlatot. Mükedvelő kisasszonyok küldtek csendélet-képeket, görögdinnyével, czukorpikszissel s efajta holmikból összeállitva.
A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásunak volt mondható. A müvész ugyanis ide való polgárok arcát festette a hősök testére. Jól meg lehetett ismerni a jól táplált mészárost, a mint karddal a kezében rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a tüzoltóparancsnok és a »zöld kutya« iparkodtak a tar pogányra. A törökök sem voltak valami vedlett nép. Egy ádáz béget a végrehajtó ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó czéhmester lobogtatta. A kapuból kiomló hősök mögött ide való egészséges szépségek jöttek átszellemült arczokkal.
A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel mentek el a kép mellett, jóakaró mosolylyal. Tréfának megjárja.
Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben buffet volt, ott diszkrétül koczczintottak, a rendező bizottságért és a saját egészségükért lelkesen, s a jó czélért.
A közönség késő délután gyült meg erősen. Akkor jött a polgármester: gyönge vérszegény sáppadt leányával Ellával; a patikárius e tekintélyes hatalmas testü férfiu; a tanácsosok s minden fajta igazgatók.
A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgármester bókolását, a közönség pedig sováron szivta be az elismerő szókat.
Pompás illat lengett. A rendező két fehérrózsabimbót nyujtott át a polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az ünnepies perczben. Kezeket szorongattak s megmelegedtek az arczok.
A mint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy hangos »ah«-t mondott. Ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de ugy látta helyesnek, hogy a »Szigetvári vértanuk« képe előtt egy csodálkozó igét ejtsen ki most. A müértő föllelkesedése volt ez. Minden szem feléje fordult.
»Ah!« Mindenek a derék férfiuval nyomultak a nagy kép felé. A polgármester is figyelmes lett.
– E kép igen szép, igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a festményt. Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem szólaltak magyarok és törökök egyképen. Egész tolongás támadt a kép előtt. A buffetből is kiszálingáltak az ivók.
– Nagyon szép, mondta mindenki. A hölgyek előre mentek, hogy jobban lássák. A patikárius két ujját karikába fogva kedvtelve szólt:
– A levegő nagyszerü.
– A hüség… mondták mások.
– A hüség másodrangu; a hangulat a lényeges.
Valaki hibát talál egy lóban. A patikárius kicsinylőleg nézte meg.
– Az eleven élet az, a mi leköti a müértőt.
És magyarázni kezdett arról, a mi a képet képpé teszi.
– A ráma is helyi munka, – mondta valaki.
A polgármester fölmelegedve igy szólt hangosabban:
– Ki festette e művet?
Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. A patikárius a helyzet magaslatán állott. A hirtelen beállt csendben, az asztalok mellett lézengő népek lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz.
– Spaller Károly, kiáltott hivólag valaki s tiz más hang követte: »Spaller, Spaller.« Mindenki kutatva nézett körül a terem zugaiban. »Spaller, Spaller.« A müvész nevét mindenki ismerte. A közönségnek nagylelkü és elismerő kedve kerekedett. »Spaller, Spaller« némelyek utána szaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga sovány legénykét hozott be.
– Éljen, kiáltott.
Erre mindenki éljenzett. A legényke felpirult a homlokáig. Igen esetlen volt. A fekete ruha csak ugy lógott rajta. Utat nyitottak neki a képéig. Némelyek gyöngéden megérintették s meleg, beczegető igék keltek halkan az ajkakon. A polgármester megütögette a legényke szük vállát:
– Kedves barátom, igy szólt elváltoztatott öblös torokhangon, az elismerés pálmáját nyujtom magam és városom nevében. Müve valóban meglepő s a ki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk barátja.
Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte.
Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva. A kis Ella átnyujtotta a két rózsa bimbaját. Arcza kipirult s a szeme ragyogott. Erre némelyek tapsoltak.
Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról mindenki tudott valamit. A hősöket csak per Marczi, Laczi s Jóska emlegették. »Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spaller«, »Geczi csak ugy egyezett bele a lefestésbe, ha az orrát egyenesebbre szabja«, »a plébánus egyszerüen megtiltotta, hogy őt francziskanus csuhába öltöztesse.«
Maga Spaller megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra. A polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte, hol tanult? Mi a czélja? Hol telepedik le? Asztalos legényről szólt (a Spaller apja is asztalos), ki világhirt szerzett az ecsetével; sőt királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A müvészet nagy, mindenható.
A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy gondolattal lépett elé hát:
– Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt inditványozom, vonuljunk a buffetbe, hogy derék barátunk egészségére kocczinthassunk…
Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karonfogta Spallert s előre ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a müvész mellé. Asztalfőn a védő asszony s a polgármester foglaltak helyet. Az alkonyat aranyos fénye himbált a füstös levegőn még, de azért felgyujtották a sápadt lángu gyertyákat. A tárlat jóformán kiürült.
A kis Ella ártatlanul kérdezte.
– Nagyon nehéz festeni?
Spaller halkan mondta.
– Könnyüség és gyönyörüség, ha egy bájos arczot fest le az ember.
A feleletet igen vonatkozás-teljesnek találta, s az arcza elpirult. A kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az ünnepelttel.
A patikárius tosztot mondott az élet legutolsó határáig éltetve »tisztelt barátját.« Mindenki kocczintott és mohón ittak.
Spaller csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát s a két, a melegben megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a gomblyukába tüzte s vakmerően kérdezte Ellától:
– Nem engedné meg, hogy lefessem?
A védőasszony maga nyujtott át Spallernek egy igen szép baraczkot. A festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a gyümölcsöt a polgármester leányának.
Ella mosolyogva vette át és eltette.
Ekkor czigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött. A dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt bontott s nagy zugással vonultak mind ki. A polgármester karon fogta a leányát. A patikárius a tanácsosokkal valami rendkivül nagy sütőtök csodálatába merültek. Az iparosok az urak után nyomultak, csak egy pár idősebb asszonyság maradt a festő mellett, csöndesen tudakozódva, »mit mondott Ella?« mit a polgármester?
A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhullám igy simul el, mind nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva a nyugalmas part felé haladva.
*
A következő nap csak olyan szürke volt, mint más nap. Szekerek döczögtek, pereczesek sipoltak, cselédnépek vihogtak a kut mellett.
A Spaller ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba pohárban. A tánczoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét Spaller és látott; a szinehagyott paplan alá bujt és hallott. Okvetetlenül történni fog, valami rendkivüli. Nem tudta, hogy: mi? De valami.
Uj élet virradt rá. Rózsaszinü körülötte az egész világ. A vére szilajul keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert ember lett. Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia kell, hogy Spaller van.
A kis Ella arcza vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves, fénylő szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira.
Spaller egy fotografus mellett tanult. Egy nagyralátó fotografus mellett, a ki mindig »alkotott« valahányszor a gép elé ültetett valakit s nagyra volt a mesterségével. Teméntelen sokat kinlódott Spaller. Észre sem vették. Az a »Szigetvári vértanuk« isteni gondolat volt.
Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl.
Az utczán részvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem voltak ott az este a tárlaton.
Spaller csendesen, bizonyos méltósággal ment a piaczra. Némi tartózkodással köszönt az ajtóba álló kereskedőknek. Ah! csak ugy fogadták, mint egyébkor. Egy hüvös bicczentéssel. Bizonyosan ezek sem voltak ott tegnap.
Spaller beleegyeledett a kofasorba. Szerette volna, ha azt hiszik rola, hogy tanulmányoz, a hogy a festők szokták. Egy tejfölös oláh meglökte Spallert a dulakodásban. »Hol a szemed?« – kérdezte a paraszt. Igen bántotta. Ez természetesen nem volt a tárlaton.
A nagy piacz közepén savanyu arczu gazdag emberek végezték a rendes reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a »Szigetvári vértanukat.« Az egymást unó, rosz gyomru emberek szótlanul ballagtak.
Spaller nagy készséggel köszönt feléjük. Az egyik intett, a többi helyett is, csak királyi hüvösséggel. Ők sem voltak a tárlaton?
A Spaller szive összeszorult. Igen kellemetlenül érezte magát. A szája ize egészen keserü lett. Megalázottnak érezte magát.
A piacz végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje, Spaller egyenesen szembe ment. Ez müvelt müértő. A nyájas mosolygó férfiu bizalmasan rázta feléje a kezét.
– Csak bátran, fiatal ember… Csak előre, barátom… Örvendek…
S aztán sietve otthagyta s a gazdag unatkozókhoz csatlakozott.
Spaller valósággal egyes-egyedül maradt és soha sem érezte inkább a magány sulyát annyi ember között. A jövő-menőknek mind dolguk volt, csak egy tekintetük sem maradt a Spaller részére. Adtak, vettek, siettek, lármáztak; mi közük Istenem! a »Szigetvári vértanuk«-hoz.
Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester jött le a piaczra. A leányát vezette a karján.
Spallernek a kedvetlensége egyszerre elmult. A sápadt előkelő leány láttára édes melegség szaladt át a testén. Ime! Mindjárt megváltozik minden. A rózsabimbók illata megelevenedett az emlékezetében. Ah! semmi sincs a természetben, gyönyörüségben, bájosságban mása a leányarcznak…
A polgármester nyugodt uri lépéssel haladt. Az emberek mindenfelől köszöntötték. Barátsággal viszonozta.
Spaller utána haladt. Sebesen menjen-e el mellettük? gyorsan köszöntse? vagy csendesen ballagva? Tán meg is szólitják. Igy tesz. Azonban izgatottságán nem tudott uralkodni. Rohanva haladt el a polgármester mellett. A polgármester gépiesen vette le a kalapját köszönve. A kis Ella tán meg se látta. Másfelé nézett.
A szegeletig mind gyorsabban haladt, ugy, hogy szinte futásba eredt.
Ott megfordult. Nagy elhatározás támadt benne. Visszatér, és megszólitja Ellát… Nem is látott senkit a piaczon; minden tagjában reszketett és halálos sáppadtság ömlött el arczán.
Alig birta a lába, a mint közeledett a polgármester felé. Szerencséjére senkivel sem beszélt.
Spaller egész közel ért s megállott.
Köszönni akart. Csak valami rekedt dadogás fakadt fel a torkából.
A polgármester, mintha kútatna az emlékezetében, egy percz mulva szivesen mondta:
– Ah! Tudom, Spaller. A festő? nemde? Valami kérni valója van barátom? A hivatalos órám 9 órakor kezdődik. Szivesen látom barátom, ha valamiben szolgálatára lehetek.
Ella egy összegabalyodott csipkén babrált a mellén. Barátságosan nézett a fiatalemberre.
Aztán csendesen tovább mentek.
Spaller kábult volt, mintha megütötte volna valaki. Aztán megindult ellenkező irányba és a szeme könynyel telt meg.