KÉT FEHÉRNÉP.
A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán is tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk. A Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva ott, ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a hol a nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe pattan ki a gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü trachit-sziklák szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines rengeteget, amely halódó állapotában ugy felpiperészi magát mintha nászra készülne.
A harmadik fogadóhoz (ahonnan egy hajitásnyira van a »Ferencziláz« a gyergyai völgyre nézve) hétfőn délután a fenyvestől sötét országuton jött egy ropogós menyecske, kis fiát vezetve a kezén.
– Én Paducz Ráki vagyok, mondta Ilonának, a fogadós leányának.
Abban semmi nevezetes nem volt. Mert a Bucsinon az egész Gyergyó átjár Udvarhelyszékre s a deczkát a hetivásárra, Nyárádszeredára ilyenkor hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt etetnek a szekeresek.
Beült az ivóba, jól szemügyre vévén mindent.
– Maga az az Ilona? kérdezte a leánytól.
– Melyik?
– Nem kell haragudni… A fogadós leánya?
Ilona rá se nézett az idegenre, aki az átalvetőből ételnemüt tett az asztalvégre. Valami szekeresek könyököltek az asztal lapjára s azok szóba ereszkedtek a menyecskével:
– Honnan való vagy?
– Van valami haszna kendnek abban, ha megtudja?
– Ij! de harapós vagy.
Maga egy falatot sem evett, hanem a gyereknek adott. Fölkelt s Ilona után ment s azzal szót kezdett:
– Derék fehérnép vagy. Szépen laktak.
Ilona vállat vont s a tüzhelyhez ment.
Utána ment.
– Azt mondtam, hogy szépen laktak.
– Akar valamit?
– Idevaló vagy?
Odavetőleg felelt:
– Onnan alulról Sóváradról.
– Én Gyergyó-Alfaluból jövök. Sohase jártam errefelé.
– Nekem sincs ügyem arrafelé.
Azonban a tartozkodó leányhoz mégis bizalmasabban közeledett. Látszott, hogy barátkozni akar.
– Aztán nem unalmas idefenn, a hegy derekán magatokra megélni, ilyen derék fehérnépnek?
– Nem vagyunk magunkra.
Nagyon fukaron bánt a szóval. Dolgot keresett, hogy kikerülje a beszélgető asszonyt. Ráki pedig kisérte a szemével s utána ment. Az ivón kivül még két szobájuk volt. Egy kis oldalszoba, ahonnan külön ajtó nyilt a viz felé járólag, ahol egy kis istálló s egy fürészmalom állott. Ez volt a szép szoba. Cserepes kemencze a szögletében s fadiványok a fal mellett, letakarva szines szőrtakarókkal. A padlásig fölvetett ágy mellett fiókos kaszten tetején a virágos görgényi csészékkel, poharakkal. A másik szoba is az ivóból nyilt, az apja holmiival, nagy báránybőrös bundával, faragó szerszámaival.
Ráki tolakodóan vallatta:
– S szeretőd nincsen?
– Hagyjon békét nekem, felelte bosszusan.
– Szét ne vessen a méreg, lelkem.
– Hát legyen békén tőlem.
Az asszony leült a fiacskája mellé kedvetlenül. Akkor deczkás szekerek jöttek föl az uton. Az ivóba egy öreges, izmos czondrás székely lépett be. Meglátva Rákit, egyenesen felé ment.
– Te vagy itt, Ráki hugom?
Bort hozatott. Csöndesen töltött, meggondoltan ivott s halkan kérdezte:
– Mit keressz itt?
– Mi gondja van rá?
– Kurtán fizetsz ki. Hát az embernek a szája arra való, hogy beszéljen vele. De nem emlékezem, hogy kóborolni láttalak volna valaha. Mikor hát itt látlak a Bucsin derekán, ahol csak dologban járunk, igy szól az ember: »Mit keressz itt?« Szekérrel nem jöttél. Az urad utban van s te otthagyod az életedet, s fogadózni látlak az ut szélén s az ember ne kérdezze meg: hogy vetődsz ide?
Tempósan kihuzta a papirba pakolt dohányát, azt lassan kibontotta s elsimitotta a papir rücskét; óvatosan megtömte a pipáját, óvatosan gyujtotta meg a büdös gyufát s gyönge füstöt sziva, baraczkot vetett a szőke gyermek kobakjára, a szomszédasztalhoz szólt a gyalázatos utról. Később görbén nézett Rákira:
– Ne tégy bolonddá fiam engemet. Valami furja a begyedet. Ok nélkül nem tekeregsz te a Bucsinon a fiacskáddal, ahogy én ismerlek.
Még kora délután volt, mégis alkonyodott, úgy, hogy a nagy ivót homály este meg. A vén fenyőfák a fogadó körül felfogták a lemenő nap világát. Lassankint utazó emberek gyültek be. Hagymaszag elegyedett a pipafüsttel s a ruhákban behozott istállószaggal. A cserepeshez támaszkodó leány szótlanul ügyelt minden érkező szekérre.
Ráki rászólt:
– Vársz valakit, hogy ugy ügyeled az ajtót?
Ilona felhuzta a vállát és tovább ment. Szép, husos, piros leány volt, pántlikával erős hajában s szép fehér len kivarrott ing rajta, mintha ünnepre öltözött volna ki.
– Csak nem a szeretődet várod?
Az emberek kaczagtak. Ilona odavetette:
– Hát neked nincsen szeretőd, szegény?
– Már annak aztán ura van, felelt az alfalvai székely az asszony mellett.
Akkor a leánynak ismerős csengetyü hallatszott be az utról. Ilona kifutott az ajtóba, az idegen asszony fölemelkedett a helyéből.
De senki se lépett az ivóba. A halk beszélgetés megeredt ismét. Egy pár ember felczihelődött, összeszedte a czókmókját s a fogadós felgyujtotta a függő lámpát.
Akkor a mellékszobából beszélgetés zaja hallatszott ki az ivóba. Más ajtón ment oda be, aki az ivóba nem lépett be. Az idegen asszony felállott s a kis szoba ajtaja mellé lépett. A beszélő hangot tán megismerte, mert a szeme kiragyogott s félig nyitott ajakkal ráügyelt.
Ilona benn a szobában igy szólt:
– Azt hittem valami baj érte az uton.
– Féltettél? kérdezte egy mély, meleg férfi hang. – Pedig repülni szerettem volna hozzád.
Ráki a bezárt kilincsre csapott a tenyerével. A fogadós durván rákiáltott.
– Mit akarsz az ajtón?
– Nem szabad oda bemenni?
– Valamit dugdos kend ott benn?
– Kinn elég tágas az erdő.
Az alfalvi vén székely az asszony pártjára állott.
– Lassan he!
– De akárhogy, ahogy nekem tetszik, he!
– De ugy, ahogy szabad, he! Azért korcsma ez, hogy ott járjon aki fizet, ahol neki tetszik.
Mindenki odafigyelt a szóváltásra. A székely fölemelte a medvefejét a könyöklésből. Erősebben folytatta:
– Ahol én beszélek, ott kuss. Az az asszony az én falumból való tisztességes fehérnép. Avval ugy beszélj, mint a muzsikával, azt mondom. Ide ülj Ráki hugom, folytatta szelidebben.
A fogadós odalépett az asztalhoz, s csendesitően bizalmaskodva, a házsártos ember vállára tette a kezét.
– A leányom van benn a mátkájával, azért van bezárva a szoba ajtaja, s abból mit ver kend lármát, ha nem járatok mindenkit a nyakukra.
A székely felhuzta a vállát.
– Miattam azt zárd be a leányoddal, aki tetszik neked, de nem szeretem ha a falumbelivel parasztoskodik valaki.
Ráki asszony kikelve a szinéből, ismételte többször:
– A mátkája? a mátkája? aki odabenn van?
Akkor valami félrészeg paraszt a fogadós után kiabált ital után.
Az este sötétje rádőlt egyszerre a fenyvesre. Aki terüvel volt a fogadón fölkászolódott, hogy a lejtőre induljon.
Ráki megölelte a gyermek fejét (mintha nem is látná a készülők mozgolodását) s tagoltan, mintha minden szótagot kalapácsütésképpen verne belé:
– A mát–ká–ja… a mátkája.
A falubelije utrakészen megállott:
– Mi a bajod, Ráki hugom, hogy ismét kérdezzem. Valami bajod van az Ilona mátkájával? Leánykorod óta ismerlek s sajnálnának, ha valami bolondságba elegyednél. Idegen fehérnép mátkájáért kinlódsz, mikor neked urad vagyon. A szemed se áll jól. Köny van benne, a savanyuját! Hát az mi?
Ráki előbb csak dadogott valamit, amit nem lehetett megérteni.
Aztán rekedten igy szólt:
– Mit mondjak? Menjen el… menjen el.
– Hátha velem jönnél haza szépen. A lovam kipihent szépen. Vársz-e valamit itt? Ha egy kóbor kutyát találnék a falumból, azt se hagynám.
– Menjen el… Én megtaláltam, amit kerestem, hagyjon el… menjen…
A székely mit se szólt, hanem kiment. A fejével köszönt a fogadósnak, aztán felült a szekerére. Valamit gondolt, s kihajtotta a lovait az országutról, beállott a fák alá. Kiengedte a lovak hámistrángját, belebujt a zekéjébe s végigfeküdt a szénaülésen: »Várjunk egy kissé arra a hóbortos asszonyra, hogy mibe fő a feje« morogta.
Mindjárt aztán, kilépett a sötét éjbe az asszony a fogadó ajtaján, a gyermeket vezetve a kezén. Botorkálva ment a fürész szinébe s a gerendarakás szélére ült le szemben a fogadó kis szobája kivilágitott ablakával. Gyönge sugár libbent ott ki, az asszonyra vetődve. A viz zugva omlott le a fürész elzárt kereke fölött. Messziről egy-egy szekér halk zörgése hallatszott, s a fenyők szárnyas oldalágai olyan hangot hallatva himbálóztak, mintha sóhajtoztak volna.
Az idő lomhán vánszorgott. A kiürült ivójában a gazda lecsavarta a lámpát, a cserepes kemencze világa is belefult a hamuba. A nagy szinben két szürke lovacska rágta még a szénát, néha tompa dübörgéssel kapálózva.
Még alighogy beállt az éj, az oldalszoba ajtaja nyilt meg. A leány világitott ki az éjbe, hogy egy sugár férfi leszáljon a lépcsőn.
– Csak igy köszön? kérdezte Ilona.
A férfi egy szökésben a küszöbön állott. A világot kiejtette a kezéből a leány.
Aztán lelépett ismét a szin felé a férfiu.
Fönn a fogadós szólt:
– Az istállóba kötöd a lovakat Imre, vagy a szinben hagyod?
– Bekötöm, Andris bá. Elalszom egy kissé a szénában, hogy hajnalban indulhassak.
– Az Isten áldjon.
Az ajtó bezáródott. A férfi eloldozta a lovacskákat s vezette el az istállóba, majdnem Ráki mellett. Egy perczig megállott velük az istálló ajtaja előtt, a fogadóra meredve. Aztán félrecsapta a kalapját hetykén s hangosan becsapta az ajtót.
Sulyos, fojtós volt az éjszaka, terhes, komor éj, mely legyüri az embert. Egy pár csillag pislogott ki betegesen a fekete boltból.
Nem is igen soká valami nesz támadt az istálló körül. A hátulsó oldalán a nagy bürkök s tövisek között mozgolódott valaki. Aztán egyszerre az eszterhaj alatt fényes láng lobbant föl. A szénacsomó, amit a fedél deczkája alá dugott valaki, mindjárt megszenesedett, azonban a száraz fedélmohán végigsuhant a gyönge láng. A következő perczben (a tüzlángtól élesen megvilágitva) Ráki suhant át a szegelet mellett s a fejéről lekapott keszkenőjével az istálló fakilincsére erős hurkot vetett.
Gyönge perczegés hallatszott.
– Hé bolond, hé! mit teszel! hallatszott akkor egy erős szó.
A székely a szekérről látta meg a fényt. Nagy lépéssel rohant az istálló felé.
Abban a pillanatban nyilt meg a fogadó ajtaja. A leány nyitotta meg nesztelenül.
A székely megragadta a Ráki kezét.
– Elereszszen, sikoltott fel az asszony kétségbeesve.
– Ki van ott? kiáltott a leány.
– Elereszszen sikoltott az asszony, látja, hogy az ott most jön a szeretőjéhez.
A leány lerohant.
– Ki az?
– Ki vagy te?
A székely eleresztette az asszony kezét.
– Mi közöd van hozzá?
– Tüz, tüz, kiáltott a leány. A mátkám van ott benn. Félre az utból!
– Félre az utból! Nem a mátkád, nem a mátkád van benn.
– Mit akar? A mátkám van ott benn.
– Félre onnan! Nem a mátkád van benn, hanem az én uram. Én a felesége vagyok annak, aki oda benn van. S kitépem a szemét, aki közeledik hozzám.
Aztán az öklével rácsapott az ajtóra.
– Hallod Imre Pali, a feleséged van itt, a fiacskáddal. Gyere ki ha mersz. A szeretőd is itt van. Bujj ki ha mersz. Én, a feleséged, tartom az ajtót. Én gyujtottam meg a fejed fölött.
A fogadós orditva rohant ki.
A leány rémülten nézett az asszonyra.
A láng bekapott a fedél szegletébe.
A székely ruddal feszitette fel a deszkákat, messze hajitva a gyepre.
– Merj hozzám közeledni te czéda? merj segiteni a szeretődnek előttem.
– Porig égünk, orditotta a fogadós. A széna begyult a fedél alatt.
Ilona nem is hallott tán egyebet, mint azt az egyet, amit kérdezve hajtott:
– Az urad? az urad? Aki benn van, az urad? Hát hazudott nekem az alacsony. Megcsalt engemet és megcsalt tégedet az alávaló. A felesége vagy? az ő felesége?
A hangja rikácsoló lett s ugy csapott Rákira, mint a szélvész.
– Hagyd, hogy én törjem össze a csontját, izre a gazt. Ha igaz, hogy engem csuffá tett, ne a láng emészsze meg, de szakgassam én szét a tiz körmömmel.
– El az utamból. Én lestem a nyomát. Az én prédám a hitvány, aki elhagyta a feleségét, a gyermekét…
Ugy álltak szemben, mint két éhségtől reszkető farkas a martalék felett, amely a lábuk előtt hevert.
A tüz vörös fénye rátüzött a fenyőfákra. A szétvert tüzes széna ugy szállt a fekete gyepre, mint a pillangó raj.
A székelyben akkor megébredt az állatféltő gazdaember.
– A lovak benn égnek! kiáltotta.
Szétdobálta a dühben lángoló fehérnépeket az istálló ajtajától. Befeszitette a villával az ajtót, hogy kihozza az állatokat.
Mikor a nekivadult állatokat ki tudta verni, akkor nézett szét.
– Hiszen a hitvány ficzkó nincsen is itt benn…
Mert a férfi sehol se volt.
– A lé-levezető lyukon bujt ki, mint egy poczegér. Aztán rárivalt az asszonyokra:
– Ne ugassatok már, mint két nősténykutya. A prédában nem vásik már a fogatok. Inkább csebret ide mindketten…
… Mikor aztán a tüz elaludt, az ivó hosszu asztalánál egymás mellett ült a két fehérnép, kezükkel csüggedten az ölükben, köny a szemükön.
A gyermek az asztalon csöndesen aludt; a csillagok pedig nyugalmasan pislankoltak a hatalmas nagy égbolton.