Ö. T. O.
A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a szőcs.
A Jóska apja egyházi ember volt; sekrestyés, vagy valami ilyesféle s diák-iskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára. Nevezetesen Jóska is több latin szót toldott bele a beszédébe. Olyan kistestü, kopasz fejü, kacsaszerüen járó emberke volt, mint az apja; csak oly szertelen alázatossággal köszöntgetett az utczán s a kereszt előtt emelte le a süvegét s fogta össze a kezét.
Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen tartotta, a virágos csészék között. Emlékezem a csiki imádságoskönyvére, melyben sok veresbetü volt keverve a feketék közé s oly szörnyü képek, hogy az ember magába kellett, hogy szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy beteg ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyu angyal nyujtogatta a kezeit a haldoklónak, mig a pádimentumon az ágydeszka alatt görnyedezett egy sovány szarvas-ördög, kilógó hosszu nyelvvel. E könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan imádkozni Pánczél Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.
Általában jó hirben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy tudtuk, hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő urakkal is jó ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát kikérni. Kivált házastársak kibékitésében szolgált szivesen. Oly kenetesen, oly szivrehatólag beszélt s idézett a szentek életéből példákat, hogy azon volt mit hallgassanak a háborgó felek: »óh gondolj Sárára, óh, gondolj Rebekára, óh, gondolj Józsefre« s több efféle – s a felek gondolhattak a nevezettekre mind azt, ami nekik éppen tetszett, de az annál hatásosabb volt.
Odahaza Pánczél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy kordában tartotta s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt, egy nagyfejü sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva hangján igy oktatta Pánczélt:
– Hussal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy csontja nőjjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből épitve van.
– Isten adománya, felelt ünnepiesen Pánczél.
Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelyekbe a bőröket mártogatták és arra a rézsutosan álló kétlábu vastag gerendára, amelyiken husolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a rózsákat a tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a munkájáról, hallatszott, amint Pánczél kiáltja: »Járjon a szád, de járjon a kezed is.«
Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett. Pánczél rakosgatta egymásra a garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Ur megajándékozni szokta a jóakaratu embereket.
Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen nagy tüzet rakott a konyhában, kürtös-kalácsot sütvén. Attól felgyult a konyha s erős szél levén a barátok egész sora leégett. Nagy volt a veszedelem s kicsi a segitség. A házak a piaczsoron ugy égtek, mint a gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat kiabáltak, de nem tudtak semmit csinálni, csak a szakácsnét mocskolták. Egy üszök és romhalmaz lett a piacz napkeleti sorából.
A nagy tüz után ekkor összegyülekeztek a város elei és kimondták, hogy tűzoltó-egylet nélkül nem érünk semmit. Nagy lelkesülés támadt s a parancsnok mindjárt megrendelt magának egy istentelen lófarkas sisakot s egy ezüstös bárdot. Hoszszu tárgyalásokat tartottak s az eszmésebb emberek törték a fejüket, hogy miképpen lehetne leghatékonyabban kiöltöztetni a nagy számban jelentkező önkénteseket. Gomb és sujtásmustrák jártak kézről-kézre. Senki se beszélt egyébről, mint a kötelekről, létrákról, vitézkötésekről, tömlőkről és csupán két osztály érdekelte a városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és szivattyusok osztálya.
Bandát szerveztek; a mi utczánkból egy derék iparos arra vállalkozott, hogy a helikont fujni fogja. Mészáros volt ez, nagy, robusztus ember. Mit állottunk ki! csak az Isten tudja. De büszkék voltunk arra, hogy a legnagyobb instrumentum a mi utczánkból telik ki.
Előbb a katonaviselt emberek dominálták az uj egyesületet. Aki valaha káplár volt az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást elvadásztak a polgárok elől.
De csakhamar belátták, hogy első sorban az szükséges, hogy a tisztelt tagok szivét birja az, aki a szakasz előtt jár. Jobbra nézni – balra nézni, ez csekély dolog – lényeges az, hogy »vakon rohanjunk a tűzbe«. Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy elviselt káplár után!
E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok lettek mihamarább s a káplárok legyőzettek. A mi utczánk Pánczélt kandidálta egy szakaszvezetői állásra. Ez oly bizalom volt, amit Pánczél büszke örömmel fogadott. Ezt állása, ismerettségei, műveltsége megbecsülésének ismerte el. A gallérjára két sor sujtást vartak fel, s egy oly kis csinos bőrtokos baltát kapott az oldalára, hogy azzal (bárha mit se lehetett vele kezdeni) büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy táblát ily felirattal: Ö. T. O. szakaszvezető.
Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még a keresztnek az utczán is csak katonásan szalutált. Az állás következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az utczában. Naponkint legalább egyszer felvette a kék, gombos, dupla zsinóros zubbonyt és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott meg a házak előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de hüvösen adott kihallgatásokat, ha megszólitották s szépen gesztikulált a kezével.
A hetivásárokra is zubbonyba ment ki természetesen, a minek világos következései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e, hogy ilyen öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon és vesződjék a parasztokkal? Vagy képzelhető-e, hogy a piacz közepére ledobott nyers állatbőröket fogdossa, válogassa, netán önmaga hurczolja végig a flaszteren: »Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony ezt vedd, azt tedd«… És a kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés szerencsével tett, vett, árult és vásárolt.
Sőt mindenki elgondolhatja, hogy egy tüzoltó szakaszvezető, aki a szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen foghat meg egy piszkos rúdat, hogy azzal a szőrös borjubőrt a hamvasba forgassa? Jőjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be egy segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal az udvarra… Az Isten őrizzen…
S kellemes is az élet így, ha jól veszszük. Az ember nem él mogorva egyedüllétben. Az ember találkozik a tüzoltó barátaival ma itt, holnap ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a gyakorlatra. A gyakorlat után egypár barátságos szó következett, amit az ember állva nem végezhet. Az asztalnál pedig első szék jut egy kétsujtásos polgárnak; büszkeség… büszkeség…
A banda megy elől, amikor a gyakorlatokról jön vissza a derék csapat a városmajorból alkonyatkor. A tambur feszit a nagy botjával, a mészáros ugy fujja a helikont, hogy kikékül bele. Utána jönnek a csapatok. Bal, jobb; bal, jobb; szépen sorjába s az egyik szakasz élén Pánczél Jóska. S az emberek nézik, ki csodálkozva, ki irigykedve az utczán.
S ez igy ment, s most a tavaszig.
Most a tavaszon, hogy a mogyoró-bokrok vérpiros rügyei bomladoznak, hogy a musliczák libegnek a nap szelid sugaraiban, hogy a labdázó gyermekek zajától hangos lett a berek tisztása, s hogy rudra akasztott, összekötött lábu bárányokat visz a mészáros az udvarára, – most a tavaszon a doktor bácsi (a mi csuf, nagyhasu, áldott jó öreg bácsink) megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik, igy recscsent Pánczélra:
– Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő.
– Mit? dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalelevőleg szakaszvezető.
– Ne félj… Sokba nem kerül; kicsit kell csináltatni neki. Egy kis koporsót… tudod! Tudom nem nőtt sokat. Nem is nő meg, ne félj.
Aztán nyersen rákiáltot:
– Hol a gyerek:
Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb, kezesebb ember lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki a doktorral, – egy olyan emberrel, aki a halállal birkózni se fél.
Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős nézésétől menekedjék, igy kiáltott a feleségének:
– Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk, s megvizsgáljuk…
Egy halk hang igy rebeg erre a kapuajtó mellől:
– Nagyon gyenge a szegényke…
A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre, Pánczél erre az ajtó elé állott, nyersen rivalt az asszonyra:
– Nem hallottad? Hozd ki.
– Békesség… Bemegyek én, hogy megnézzem.
Pánczél kiveresedve, rekedten rivallgott Annára:
– Ki parancsol itt? Azt akarom hogy kihozzad…
– Te tekergő… (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva vágott közbe.) Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg. Tekergő. Mit dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a gyerek?
A gyenge kis asszony elnyujtva felnyögött, csak így felelt.
– Nézd csak, igy szólt a doktor a pitvarban, – miért ilyen üres ez a konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök? Ostobaság.
Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett maradt.
– Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő… A lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával?
Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe Pánczéllal:
– Kiköltöztök tán?
A szoba majdnem üres volt. A cselédágy deszkafedele leeresztve s a karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan gyermekfej sárgállott ki.
A doktor bácsi mélyen morgott:
– Ühm. Hát a butorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszékek hol vannak? A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő? Hol a te hires kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az apád keresztje. Honnan hozta volt az apád? Ugy tetszik, beszélted nekem, valami szentéletü remete adta neki. Ühm…
Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen mondta:
– Hanem a sisakod megvan, a zsinoros bluzod, a baltád a falon. No, hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te ur! Az én dolgom az, hogy lássam a gyermeket…
Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára s az ő lomha, medvelépéseivel a karikás ágyig czammogott s lehajolt az apróságra. Mintha mi egyebet se látna, a kigyult arczocskát gyöngéden megsimogatta táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta, megfogogatta lassan.
Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét s lágy gesztus kiséretében szelid alázatossággal igy fordult Pánczélhoz:
– Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod.
Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt:
– Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne essél kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot készen kapod meg nálam. Mert itt nincs, amit eladjatok, hogy orvosságot vehessetek. A kinin drága pedig egy ily uraság zsebének. A kenderkötél olcsó azonban… De egy kis czitromos viz csak kikerül még a szegénykének. Hátha eladná az uraság a sisakot meg a bárdot. Annak az árával lehetne még kezdeni valamit. A czitrom darabját sustákkal vesztegetik a városban.
Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utczánk büszkeségére. Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe, sőt rávágott az ajtófélre, hogy döngött.
Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére.
Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől:
– Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? S ugy intett, mintha elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek lelkét értette.
Majd tompán folytatta:
– Ha czitromot rendelnek – hát czitromot kell venni. Valóságos igaz. A tüzoltó-sisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád, ami ott hever – mi hibát se látnék abba… Azt hiszem… De szerencsétlenségtől csak nem tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos Isten felettünk.