KALAND.
Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet!
Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről. Oroszlánszájat, amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja a nyakát. A kapu előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált kapitány leányával), egy szót se szólva bár, maguk elé néztek, játszva az oroszlánszájjal, s igen boldogok, vidámak voltak.
A városon?
Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss, kék virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az ékszert igy szólt:
– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan gyártják most; kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a kontürjei igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az arczomhoz.
A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle csinos utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott. Azonban a nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg megbillegte a karcsu derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás előtt), s igy szólt:
– Tetszem?
A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de még sem olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni Anettre, ha látta. A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy kigombolta a ruhája gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér, rózsaszinnel belehelt gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint a szegfü a tokjából s ravaszul igy szól:
– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a galléromat) már nem tetszem?
Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer), ha száz puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák majszol a márványasztal mellett valami habos tésztát, amitől czukros lett az egész ábrázatuk.
Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány volt), nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott. Mert, hogy mi vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki adhat számot arról? Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny szájáról, aranyveres hajáról, darázs derekáról, a tökéletes czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze) az Olimpuson, nagyban burjánzott a vers a gimnázium folyosóin.
Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér patikárus, a czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a hüvös, előkelő adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az asszonyka hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok. Mindenki részére is volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde, mosolygós, leányos kedveskedő volt, mint maga a tavasz.
– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a hadnagynak Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha efféle költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon? Valósággal haragszom.
Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott.
– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)! Imádom!
Anett tréfásan tovább zsörtölődött.
– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki, maga nem is gondolhatja…
Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral.
– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép drágaságot?… Ah! hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan feledékeny lettem.
Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá, ezt sugta:
– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész éjjel, minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy félek ilyenkor egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel), de holnap reggel mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a aranynemüt?« Mit feleljek akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez nekem…
S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette az üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek. Valaki bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s fecsegésbe eredt a vendéggel igen derülten fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak ajkai körül, mint valami igazgyöngy-füzér.
Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit az imént mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy magában lesz az egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment derülten, zavar nélkül beszélgetve idegenekkel, mintha semmi jelentékenyt se mondott volna.
Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a magaslábu padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett lábai lógtak a levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült egészen. Átkarolta, nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta aranyhaját Anett, pántlikával a végén.
Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s gyönyörködve nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan beszivta a leány ajakát (ez igen csuf szokás volt tőle, mert még másnapig is meglátszott az ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek szaladni a veresszőlővel szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek. Aztán lekuporodtak egy bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy egymás szájába tették a fürtöket. Az este is igy lepte meg őket, akkor (a kapitány »gyilkos ropogós!« káromkodására) szétfutottak, hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl, ujból kezdve a játékot.
Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az aranyos boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig dolgozott, nagyon megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos kövér kölyök, akinek a karika lábai most gyakorolják be magukat, hogy kibirják a gazdájukat a sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor az Anett férjhez menésén, elment bujában katonának. Hogy visszakerült a városba, csak oly bájosnak találta Anettet, még százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná, mint azelőtt, mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult mindjárt, hogy elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá.
Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról beleütközik a magyar!
Vajjon mondott-e valamit Anett?
Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó, igaz kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni, mikor enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor akar valamit – mikor nem akar valamit? Honnan tudja már Dénes? akinek egy szempillantására pedig száz baka igazodik.
Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi lomha tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a czukrászatba, fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt Déneshez:
– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és mosolygott (rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette: »viszontlátásig«.
Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat vitték.
Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben. Anett fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az ablakba, minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt rácsos kis ágyában, kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy tarka vizsla feküdt karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel ügyelve az asszonyt.
Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt levegőn. Valami régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak. Bolthajtásos folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra vasalásával, várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős volt, mintha sóhajok raktárául épitették volna.
Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan dudolt. Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő. De nem igen nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját. Erre bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja libegett, valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be van-e zárva? Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással, mintha egy sereg csóka libbenne át a fekete levegőn.
Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét koppanás.
Anett kiáltani akart.
Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát.
– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt.
Nem ismerte meg.
– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig.
Tompa torokhang volt.
– Mit akar?
– Nagyon zuhog az eső.
– Aztán, nincs esernyője?
– Nem nyit ajtót egy perczre?
– Valamijét itt hagyta?
– Igen, valamim van itt.
– Mi?
A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a szivem« de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis babával) megzavarta s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony visszalépett. A Dénes ajaka kissé rebegett:
– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett, hogy bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze! csupa viz vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem.
– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár…
Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta az erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A sapkájáról csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott.
Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső hangosan zuhogott. Derülten kérdezte:
– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen lucskosan?
Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a nevetése megzavarta.
– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se foghatom meg ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták fogni a kalandos emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem vagyok jártas az effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám járni. Nem is tudom, hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon piros! Forrósága van? Szegény!
A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest.
– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol ki magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A szőnyeg szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap reggel az uram. Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem egyedülvalóságomban?
Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán.
Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig.
– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit. Lehetetlen, hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga arról, hogy a merre járok velem legyen mindenütt a maga hangja, képe mosolygása, álmomban és ébren. Éreznem kell, hogy hozzátartozik az életemhez. És nyomban kinevet. Elveszi a bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen, hogy mondom: de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el.
A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta égő szemeit.
– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz, hogy fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer… másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat selyemszálon; kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én megbolondulok utánad. Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe ültél s édes ajakkal csókoltál meg.
Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy áradtak le a szenvedélyes szavak a szájáról. A homlokáig kigyult. A forró lehelete érintette az asszony arczát. Alig mert fölpillantani reá. Megijedt.
– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem is! Nem igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál erősebbel. Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a szivemre. Szeretlek, szeretlek!
És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva hagyott ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett érezte, hogy az ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan lett s a teste oly gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a szél karjaira vesz.
Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett, kerekre nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte és ijedten rivallta:
– Ne… ne…
Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán, üvöltött sirva.
Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s érthetetlen gagyogással csititotta.
– Menj… menj.
Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta az ágy fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott.
Az ütődésre fölébredt Anettben az anya.
Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a mely fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott szembe:
– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az ajtó ott van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és takaradjék innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen fölszakitom az ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget kiáltok a rablók ellen… ki innen ki…
A karjával mutatta az ajtót.
A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a kiabálásban.
Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg, nehéz léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment.
*
Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta.
Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes sipkát a padlón. Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak mögül igy szólt ki a gangra:
– Ott van-e Dénes?
A sötétben valami rekedt szótagok morajtak.
– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát, pazar vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő vagyon.
Aztán bezárta az ablakot.