Vidéki emberek (novellák)

Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura. Meleg, fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város kiköltözött a nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele volt hintve a templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult Tar-kuria tágas, füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj, zugás, harangszó, muzsika volt a templom előtt.

A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől a virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok; hátul az ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz bajuszu, facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a munkában viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu nagy czéczó napja. Délelőtt az istené, délután a vigasságé.

Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a bucsun. Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól emlékeznek reá. A hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü, vállas, öblös, érős hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor a piaczon a muzsikuskut erkélyén, hogy megrészegedett, aki hallotta. Honvédsapka volt reverendája felett, kokárda mellén, láng a nyelvén s ha szólt, a városban megüresedtek a mühelyek s mentek utána az öregek, a legények és mindenki, aki kardot csak birt. Hej! micsoda világ volt az. A barát szegény falusi fiu volt. Ott született Tarvásáron, a templom felett, egy kis zsuppos házikóban s mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák szálltak utána, mint ahogy valaha a csillagot követték a három királyok Bethlehembe.

Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A barát s a Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog szerel ment át a falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép Katicza fullajtáros batáron. A városba már kézenfogva mentek be, kiabáló éneklő népség előtt.

És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az utczákon, szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s lelkesen riongattak a fiuk.

Néha gonosz hireket hoztak a csatatérről; özvegyek sirtak, vesztes anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett szókkal: akkor Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal könnyezett; néha diadalról szóltak a hirek: Katicza féktelen kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta öröklött vagyonát, hogy felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a városban naptól elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti uri leány ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá.

– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt szeretkezésre való idő.

S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt ideje akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt annak, akinek legalább az élete megmaradt.

Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg.

… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei árnyas uton ballagó bucsusok a barátról beszélgetnek. Mindenki tud valamit róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be valahová a tótok közé? hogy lett csendes ember belőle?

Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a dombról, hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az erdőből az oláhok? merre futottak? ott állott a barát, a négyszegletü arczu félisten, a kis lengyel ott ült szürkén a dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő levegőn.

Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a lombos ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek a dalra s halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek döczögtek fel a hegyre, gyerekek csipegve, a tikkadt, poros virágokat tépegetve szaladtak.

A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki sietett lefelé a nyüzsgő aljba.

Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett ki az erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A bucsusok megálltak egy perczre, hogy megnézzék.

– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt a napra, – mondta az egyik s vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon?

– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi köntösét szellőzteti.

– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a forradalomból. Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki volt.

A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától a földig apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt keztyükbe takart kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta. Ruhájának hajtásai sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak az egész hölgy rég-rég óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi feszességgel lépkedett; sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a hegyekkel szegett völgyre. A Tar-kuriára vetette szemét… romlott falai, alázatosan, fedél nélkül néztek le a piaczra, elvadult, összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé lehunyta szemét s megbotorkázott.

– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis gyermekhang. A vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó gyermekekre.

… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni… vadászatra amott az oldalon szoktak indulni kürtszó mellett… Nem a kopók csaholása hallszik-e?

Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely hajtók hozták fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte… Mintha kesernyés szaga szállongana ide.

A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai megteltek. Tar Katicza szemérmesen megrázza.

– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha segiteni akarnának.

– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos békák. Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a kinevetéstől. Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul apróság betéved az ő kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily mohón, mily szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja: »Kis rügyecském, kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög neki, mig csak siróba a gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs. Mint csak az árnyéktalan jegenyék ott alant, melynek nincs se virágja, se gyümölcse.

– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud betelni azzal a képpel ott alant. Nem járt attól fogva erre felé, ahonnan batárban vitték el valamikor. Minden domb, minden fa ismerője. Álmában látta csak azóta.

Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a falvakat, a várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat szőtték.

Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott engem?« És ugy felpirult egész homlokáig.

Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett előtte minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az aljban s ott fog beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas férfiu.

Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik. Szekér jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő az ur. Ősei ott laknak. Itt Tar – az urak.

Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát pakolja a lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab kenyerét.

Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja az incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt őseiből való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa érdes derekában. Szeretne felkiáltani: »ide való vagyok, tulajdon abból a jófajta matériából, amiből ti lettetek.«

Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok közé.

– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt – szóltak hozzá a pecsenyesütők.

Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos tekinteteket észre sem veszi.

Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer halottas diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy egyszer majd eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a siralomvölgyét… Mirtus koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek illően… De hát megváltoztak az idők… Ime mintha a sirok nyiltak volna meg, és dali lelkes társa, a barát, feltámadt s az Ur igéit hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát féltett fehér köntösét, hogy még egyszer szép legyen előtte mint valaha, mikor kézen fogva mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni.

Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az ének zug a Boldogasszonyhoz:

A harang énekel a toronyban. Egy reszkető hang dicséri a Szeplőtelent: »Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva rebegi a búcsus: »Könyörögj érettünk.« Beteg szegény asszony morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai között fogja a viaszkart, a viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére helyezi, hogy szeme előtt álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt.

Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett ló röhög fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s porban uszik a bucsusok lábai alatt az országut.

Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy hajó. Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje látszott ki.

Katicza bátran indult be a templomba.

– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon.

– Be akarok menni – szólt indulatosan.

– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér be? Üljön egy seprüre s azon lovagoljon be.

Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős, ismerős prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda támaszkodott a templom ajtajához. Szédült volt.

A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan.

Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett érteni. Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza előtt. Mintha megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül elényul, mintha egy meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva, menjenek odább a felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket… a puskagolyó elé… a hazáért.

Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők tolakodtak. Gyenge szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig csendes, imádkozó morgás hallszik s az orgona ismét felzúg a templomban. Egy-egy kövér esőcsepp csepent a porba.

A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz nyüzsögni kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak megteltek egy percz alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A templomból taszigálták ki egymást. Csak az orgona szólt nyugodalmasan, fennen.

Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon s a Szeplőtelen arcza képe körül. A papok fehér karingekben vonultak be a sekrestyébe.

Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen dobogott. Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a templom hajóján, hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni. A falhoz szorult… reszketett.

Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki; lustán nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat döngött lábai alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az izzadtságtól. Puffadt orra körül a mély ránczok verejtékeztek; izzadság-gyöngyök peregtek le. Széles, bikanyakát kiszabaditotta a gombok közül; veres, kövér kezei nagy potrohán feküdtek keresztbe fonva. A nagy ember vonszolta, ellágyult testét az ajtó elé s a lépcsőre lépett.

Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta:

»Ferencz!«

A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára.

– Nem emlékezik reám?

– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e? Tán »kisasszony« ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a kisasszony?

Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért.

– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet? Csak még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a kimelegedett embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve. Féljen a hüléstől!

Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta izzadtságos nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen visszaballagott a templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még egyszer visszafordult. Katicza sóváran nézett reá.

– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat… Itt jól főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám, kitünő. Aztán suhog az eső.

És egyebet semmit.

Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a falhoz. Felsóhajtott.

Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér fodrai meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett az esőbe. Künn szakadt a viz.

Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt átázott s sovány testéhez tapadt.

A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen. Katicza szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a torkához kapott hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek.

A tömzsi ember kaczagva nézett rá.

– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal. Nem tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.

Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.

Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az álomnak is vége… vége van.

A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat. A szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A búcsusok a sátrak alól kaczagva nézték.

S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A bikkesben szél szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a fehér, vén leány arczához. Fekete vonalak támadtak képén.

A székely megütődve nézte meg.

– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi.

Oda se neki.

De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a székely kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén leány őszülő fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen. Katicza nem is tudott róla.

A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a virágos mezőn. Madarak csippentek fel.

Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak meg.

Katicza belépett.

– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi ágyára.