VIII.
– Nahát most aztán csakugyan teljes és hiánytalan lesz a menazséria, – kuncogott a háziasszony a polgármesterné fülébe s elébedöcögött a vendégének: – Jónapot, isten hozta! No nézd csak, hogy nem feledkezett meg rólunk, hát ez igazán nagyon szép magától.
Kicsit azt várta, hogy most beüt az istennyila. Ezt ugyan sikerült megcsinálni. Hát persze, az eredeti terv tegnap még az volt, hogy Dócziékat a vőlegény-jelölttel együtt kell meghivni, de a történtek után persze a másik vőlegényjelöltet kellett meginvitálni… Ki gondolta azt, hogy ez a majom nem vonja le a konzekvenciákat a mai heccből s eljön. Óh a buta, a buta!
De azért ő volt az egyetlen, aki külsőleg legalább nem jött zavarba.
Ablonitzky maga legszivesebben, ha lehetett volna, kámforrá válik. Lángvörös lett, könnyen szintváltó, vékonybőrü arca s amint sorra kezet fogott a társasággal, felváltva halálsápadt vagy feketevörös vértolulásos lett.
Dóczi Irénnel úgy fogott kezet, mint a halálos ellenségével, akitől olyan megbántást kapott, hogy azt egy életen át sem lehet elfelejteni… Szégyelte t. i. magát előtte a kimagyarázhatatlan rágalom miatt.
– Jól érzi magát, kisasszony? – kérdezte elfogultan.
Irén felpillantott rá, kicsit elmosolyodott.
– Jól.
Erre Ablonitzky nem tudott mit mondani.
Ezer szerencse, hogy Juliska, a házikisasszony közéjük tolakodott.
– Tudja már, hogy jövő vasárnap Petőfi-ünnepélyünk lesz?
Ablonitzky a közvetlen hangtól úgy felüdült s olyan hálás lett, mint a hőségtől lehervadt fű a könnyü nyári esőben.
– Igázán? Hogy? Miért? – mondta mulatságos felvidéki hangján.
Ezen Juliska kacagta el magát.
– Hát most halt meg.
– Kicsoda?
– Petőfi. Már muszály megmagyarázni, mert látom, maga nem fogja fel ésszel!
Hangosan nevetett s apró fehér fogai, amelyek mint a rizskása, csillogtak piros inye között, életvidoran szikráztak.
– Irénke, fiam? – szólt Dócziné s Irén az anyjához sietett.
A hirtelen elszelesedett kis Juliska, akiből ugyanaz a túlömlő vidámság bugyogott, ami az alföldi magyar lányoknak olyan pompás tulajdonsága, nekiállott, hogy Ablonitzkyt felvilágositsa afelől, hogy ki a Petőfi, ki a polgármester, mi az a vonat „keleti experess“ ami megáll Kunterebesen és mindezt annyi zürzavarral és hühóval, hogy Ablonitzky soha életében ilyen kellemesen elragadtatva nem volt lánycsacsogástól, mint most. A Juliska beszéde pláne tele volt olyan eredeti és nyersen zamatos szókkal, amik neki most külön gyönyört okoztak, mert végkép levették róla mindenféle kényelmetlen feszességnek az érzését.
– Hát ne nézzen olyan komoly pofával – kacagott a végin a szemébe a lányka –, mert mindenki előtt elárulja, hogy olyan hülyeségeket mondok, hogy lesajnál érte.
– Én?
– Vigyázat!
– Hát még nem vigyáztam, most kezdem a vigyázást – s a szemébe kacsintott a kislánynak.
– Nekem zenélhet – szólt Juliska hangos kacajjal. A férfi szemében megérezte azt a zavart, amit ő okozott a szivében, vagy a fejében s ez egyszerre borzasztóan jól esett neki. Még elevenebb és izzóbb lett, de valami titokzatosság volt a szavai és nevetése mögött. Néha körülpillantott, nem vette észre, hogy a mostohája elzavarta a diákját s nem tudta, hol van oly soká. Kicsit drukkolt, hogy az jelenetet provokál (tiz perc előtt csókolóztak a kertben), de nem mintha lelkiismereti furdalást érzett volna, csak még nem volt hozzászokva az ilyen klasszikus csaláshoz.
– Majd a méreg megevett – mondta vidám lármával –, a lovamat nem lehet kinevelni, ha meglát, kirúg és rögtön a nyakamba borul.
Ablonitzky úgy hallgatta ezt a csacsogást, mintha cukrot szopogatna. Borzasztóan imponált neki minden szó, amit a kislány mondott; az ő felvidéki, másszinü, véknyabb műveltségü lelkének, valóságos illatorkán volt a kislány minden eredeti, zamatos szava és minden pozitivum, ami benne csillogott. Az egész lénye, az egész élete, az egész alföldi perspektiva, amely rajta keresztül megnyilt, mind valami elementáris erővel hatott rá. Valahogy ugyanez hatott rá Dóczi Irénben is, de az mégis sokkal komolyabb, ahogy szerette volna látni most: sokkal szürkébb, vagy ahogy lelkében röstelkedve érezte: sokkal értékesebb tipus.
– Tudja mi a monumentális Kunterebesen?
– Nos.
– Ha egy szintársulat „derült kedvben“ hagyja el Kunterebest.
– Jáj de jó.
– S tudja mi könnyü Kunterebesen?
– És pedig.
– Magas hivatalnokot látni.
– Mit?
Juliska elektrikusan kacagott fel:
– A toronyőrt, mikor trombitál… Az csak elég magas hivatalba van?
Fulladozva kacagott s legyezni kezdte magát.
– Milyen buta meleg van.
– Melege van?
– Dehogy: fázom.
Dócziné apró sötét szemeit rájukmeresztette. Ebben a pillanatban valami váratlan és kellemetlen fonákságra jött rá. A lányának két hirhedt udvarlója ész nélkül ugrott be két idegen lány hálójába s ő itt áll a maga Irénjével a szárazon… A petrezselyemárulólány mamájának érezte egyszerre magát… Palya sült-főtt szerelmesen ül a kis szőke vakarcs mellett… Mi az ördög. Ezek úgy ülnek, mintha egymásba volnának őrülve… Hát mi ez, hogy történt ez?… És a másik: nohát az meg agyonbeszélteti magát ezzel a taknyossal… De hogy jár ennek a papulája… És az ő Irénkéje itt ül és hallgatja az öregasszonyok beszédjét.
Olyan dühös lett, hogy nem birt ülni, figyelni; egyfelől Szekeresné ült szótalan, mint egy kotlós, ölbetett kézzel, mint egy igazi civisasszony, másik oldalán meg Bardóczné karatyolt; rettentő szapora beszédét úgy hallgatta, olyan türelmetlenül, mint a zakatolást.
– Vettem, kérlek, egy bluzra valót Steinernénál, nagyon csinos fulárselyem, 65 krajcár métere, mondhatom, jobban meg vagyok vele elégedve, mint a Búcsiné, blúzával, amit Pestről hozatott. Á, ezek már fel se akarják venni, ha a ruhát nem Pestről hozzák, legalább a hozzávalót, én az uramnak is a legfinomabb angol szövetet megvettem, három méter 10 centiméter (no, hadd lopjon le a szabó egy mellényre valót), két forint 83 krajcár volt métere, de valódi gyapju, az öreg Sztanek megvarrja tizenkét forintért, tizenkilenc forint hetven krajcárért van neki egy egész öltönye. És senki se mondja rá, hogy az nem huszonöt-, harmincforintos ruha. Mit csináljunk, bizony nem dobom ki a pénzt, az én uram fizetése az nagyon ki van mérve és a kenyér drága.
A néni méregbe jött.
– Inkább nagyon olcsó, édes fiam. Ti fogyasztók csak úgy számitjátok, a magatok szempontjából. De tudomásul kell venni, kedves, a mult évek szük termését! Hány kisgazda van most, aki a piacra zsákol, nem várja, mert nem várhatja meg, mig ára lesz valaminek. Sok gazda csak azért gazda, mert földje van.
– Na, igen, de a gazdának legalább van miből élnie s nincsenek olyan igényei.
– Ó, kedves, okszerüen kell munkálni a földet a mai világban s ahhoz sok befektetés is kell. Aki ocsut vet, gazt arat. Olyan a főd, mint a gyerek, folyton gondozni kell és költeni rá s a végin hogy örüljön a derék gazda, aki egész életét a föld mívelésére szentelte, ha más tartja a zsákot. Hej, hogy lesik az uzsorások, mint az éhes pióca, hogy a gazda lemunkálja a termését, hogy ők aztán az utolsó szemig elrabolhassák, amit a gondviselés adott. Nem lehet örvendetes így a gazdára, hogy most nyolc forint 30-ával eladja a buzát! A fogyasztó persze ezt szeretné s nem gondolja meg, hogy még azért, ha kigyót-békát kiált a gazdálkodókra, azzal nincs segitve semmin.
– No, azért mégis, ha jó termés van, a gazda nagyon is fennhordja az orrát!
– Bizony örvendetes körülmény, ha a gazdálkodók fáradozásait bő termés jutalmazza! Mert jó aratás után nemcsak a gondoktól és sok zaklatástól szabadul a gazda, ha van miből fizetésbeli kötelezettségeinek eleget tenni, de bizony jut olyankor az iparosnak, kereskedőnek is, mert az ipar, kereskedelem csak akkor szabadul a pangás nyüge alól, ha a termésének árából költekező gazdálkodó bevásárlásokat, megrendeléseket tehet.
– Hát ez igaz!
– Nem lehet azt leirni – folytatta a néni egyre panaszosabb és nyöszörgőbb hangon, amiben mintha panasz és zokogás volna a sors mostohasága ellen s közben a másik szobába átvonuló és vidáman kacagó fiatalokra nézett –, mennyi előnye van, ha a gazdának módjában áll sorsához képest költekezni… Kenyér, levegő, viz nélkül ember nem élhet… Ha a gazda jól arat?… úgy a koronás főtől az utolsó gunyhóig mindenki örülhet, mert van kenyere, amire szüksége van – s emeltebb hangon, szigoruan folytatta. – Gondoljunk csak ama szük időkre, midőn a tehetős ember tiz forintot adott egy mázsa gabonáért! Hány család szükölködött akkor! Egy forint ára kenyér egy hétre sem volt elég egy családnak!… Ha jó a termés, boldogul a gazda, jobban szerezhet a másfoglalkozásu és van bő adófizetés és az állami tisztviselőnek sem kell félni, hogy egyszer csak bankrót lesz az állampénztár s mehetnek a szép családjukkal.
Ez az utolsó megjegyzés Bardócznét végkép megsértette. A szive mélyén igen boldog volt s igen megelégedett s különösen büszke a férje állami hivatalára (a református gimnáziumnál, amely államsegélyt kap, az ő férje, Bardócz Viktor, állami tanár volt, államilag kinevezett fizika-tanár s amellett katolikus ember, akit az állam éppen félig jogtalanul helyezett ide a református fészekbe) s amellett most a szive erősen kezdett dagadozni, hogy anyai szemmel észrevette a kis lánya furcsa hóditását… Azért is hallgatta annyi ideig a gazdálkodók dicséretét, mert az esélyeket mérlegelte. Szekeres Palya bár elég műveletlen ember volt, csak hat gimnáziumot végzett, de mégis jelentékeny földbirtokos itt helyben… Hanem állami hivatalnok lenni… Hát az aztán mégis csak valami más.
Csak végigvizslatta az öregasszonyt a szeme sarkából s azt mondta magában: pukkadsz, rongyos!
– Magával fogom táncolni a szupécsárdást, János bácsi – mondta a háziasszony Szekeresnek.
A gazda kicsit zavarba jött. Deres bajusza ezüstösen csillogott, ahogy vállát felrántva szólt.
– Jaj, nekem nem lehet most mulatni.
– De Petőfi! János bácsi!
– Még ha az is.
– A hazafiság! Majd meglássa, hogy az ujság meg fogja támadni, ha a függetlenségi matadorok távollétükkel tündökölnek.
– Eh, micsoda beszéd. Juliusba, augusztusba a gazda azt se tuggya, mibe fogjon, micsinájjon…
Szekeresné éles szemmel figyelt oda s az urának segitségére jött.
– És miből fedezze a busás kiadásokat! – mondta, mert már félt, hogy gyüjteni fognak a koszorura, meg isten tudja, mire.
– De a hazafiság! – kacagott a háziasszonyka, egyre a kedves szavát hajtogatva.
Szekeresné hirtelen méreggel felpattant.
– Hazafiság ide, hazafiság oda: ma az a hazafiság, ötvenezer katasztrális hold termését betakaritani! Mán pedig a munkás ember legalább is száz percenttel többet ér a hazának, mint azok a farizeus ujságfirkálók.
A néni egész ki volt kelve magából, az arca vörös volt, napégette, csak körül a haja alatt s a füle körül, ahol a kendő árnyékban tartotta, volt fehér.
– Tanácsot pedig nem kérünk se hazafiságba, se nemzeti ünneplésben az ujságcsináló-féléktől. Na.
Erre nevetés lett, mert a néni közvéleményt fejezett ki.
A másik szobában azonban Sanyi Ablonitzky előtt így élcelt:
– Lesz itt hazafias ünnepély! Még a pantallóra is gatyát huzunk!
Titkosan kacsintott, de Ablonitzkynak most nem váltott az esze, annyira megzavarta Juliska.
Most egy uj ember állott meg a tornácon.
Egy kövér, sétapálcás, szórakozott arcu, zsidó fiatalember! Többen megismerték, hogy a polgármester titkára. A háziasszony, aki a polgármesternével összeölelkezve, nevetősen hallgatta a Szekeresné kifakadását, megbökte a szivarozó polgármestert.
– Hallja… no, ne aludjon… fenségedet keresik.
– Kicsoda?
Odapillantott, meglátta Surányit s azt mondta:
– Pardon.
Kiment a tornácra. Mindenki kiváncsian nézett utána és csend lett.
IX.
– Megjött a távirat – jött vissza a polgármester, fölényes fejbólintással bocsátva el a titkárát.
– Milyen távirat?
– Bartóktól.
– Kitől?
– A Petőfi Társaság elnökétől. Vagy titkára?… – Surányi után nézett.
– Ahá… Halljuk… halljuk.
Körülsereglették.
– „Megállitjuk, felvesszük, üdvözöljük. Bartók“ – olvasta a polgármester.
– Éjjen, éjjen – bólogatott Szekeres bátya, Dóczi bácsi is, a néni is, de sokkal csöndesebben, mint ahogy előbb tüzelt (mit ér az egész, ha Irén nem menyasszony)… Csak a háziasszony ujjongott és Bardóczné. A polgármesterné természettől fogva tartózkodó volt s méltóságán alól volt, hogy ilyen apróságoknak feltünően örüljön.
– Nahát ez igazán nagyszerü – mondta Bardóczné, akitől egyszerre mindenki rossz néven vette, hogy ennyire előtérbe mer állani. Valahogy maguk sem tudták, mi bajuk vele, de bizony mindnyájuknak a kis Ilonka hóditása fájt. – Most már meg kell aztán csinálni jól az esetet…
A polgármester leintette.
– Egy óriási koszorut rendelünk Debrecenből – nagy gyüjtés –, a szombat esti vonathoz az egész város kivonul monstre-menet –, fáklyásmenet!… (az a kérdés, hány órakor jön a vonat!) és Segesvárra küldöttséget menesztünk velük…
– Nagyszerü, nagyszerü! – mondta kétszer is Szekeres, aki soha életében nem olvasta Petőfinek egyetlen versét sem a tulajdon kedvéért.
– Egy óriási lant nefelejcsekből, két pálmaág, alul pedig rózsacsokor – mondta Bardóczné.
– Majd megcsinálják azt Debrecenbe – szólt Dóczi néni –, kedves.
– És mi lesz a bállal! – kiáltott fel a háziasszony – én nem engedem el a táncot! Samu – követelte az urától, akihez most szólott először egész délután –, szóljon már a bálról!
– No természetesen – szólt a Sammunak nevezett férj a nagy bajusza alól.
– Hát egy kis virágtaposót – inditványozta Szekeres –, azt lehet, a fiataloknak.
– Mit? – kérdezte Bardóczné csodálkozva, de senki se felelt neki.
– Azt, azt, virágtaposót – tapsolt a háziasszony gyerekes ujjongással.
– Hol vannak a gyerekek, szólni kell a gyerekeknek is – tette hozzá lármásan s magával cipelte a polgármesternét is a kertbe.
Persze a fiatalok párokba oszolva voltak; Juliska Ablonitzkyvel édes almát vert a görbe almafáról, amelyet a tavasszal a szél félig lehasitott; kivágni sajnálták, mert korai és igen jó apró édes alma volt rajta.
Palya a kis szőkének fogta a kezét és azt mondta, hogy ő nem szeretne elutazni se Afrikába, se Kinába, de még Pestre sem, sőt Debrecenbe se. Ő csak itthon szeret lenni, kijárni a mezőre, bevetni a földet; csikót szeret nevelni, és most venni fog egy költetőgépet, mert a Tarattyuba igen szép eredményeket értek el vele Csombordiék. A kis Ilonka kezét pedig azért fogta meg, mert a leányka panaszkodott, hogy megszúrta az ujját. Tövist keresett benne nagy buzgósággal, de nem talált s azóta elfelejtette elereszteni.
Dóczi Irén Sanyival pajtáskodott és a keritésnél a málnabokrokon keresgettek érett szemeket. Sanyi roppant őszinte volt Irén előtt, mint mindenki s teljes gaudiummal mesélte, hogy jártak a szolnoki műkedvelők Kunhegyesen.
– Tetszik tudni, Irén kisasszony, a mitológia tanusága szerint Jázon elindult a cimboráival, Herkules komával, Odisszeusz sógorral, meg Kásztor és Polluksszal, hogy elhozza Kolkiszból az aranykos gyapját, osztán olyan disznó pekkje vót, hogy nemcsakhogy a gyapjut másnak hozta, de még a Medea nevezetü kisasszony is a nyakába maradt.
Irénke nevetett.
– Mikor történt az, Sanyi?
– Az, kérem? Éppen ezelőtt 3662 esztendővel. Aki nem hiszi, kételkedjék benne.
Irént egy csöppet sem zavarta a másik két pár. Örült, hogy megszabadult a maga Jázonjaitól, hát vidáman szemelte a málnát…
– Hát kérem, elindult az uj Jázon Szolnokról az aranygyapju 3662-ik évében. Még pediglen hat darab szolnoki fiákkeren és befiákkerozták magukat Kunhegyesre. Másnap aztán nagy plakátok hirdették, hogy adatik ma este a Polgári Kaszinó nagytermében a „Sárdi ház“ népszinmű. Azonban ebben a teremben nem lehetett adni a sárdi házat, mert a terem nem adódott oda. Szóval az előadás másodnapra halasztódott.
Irénke hangosat nevetett, amitől Sanyi még nagyobb tüzet fogott szellemességének rakétáihoz.
– Nagyobb hatás kedvéért az uj Jázon úr és truppériájának szebik neme befiákkerozták Kunhegyes nevezetesebb utcáit, ami még nagyobb álmélkodásba ejté vala a népet, annál is inkább, mivelhogy a kocsikázó hölgyemények valamelyike elragadó dalolását is hallatá az utcán… Sőt, hogy még nagyobb legyen a reklám és az álmélkodás fokozása. Jázon és gondolom Thezeusz hős társa felülének egy-egy fiákkereslóra és elkezdének lovagi hóditó körutat tenni.
Irénke majd leült a kacagástól. Nekitámaszkodott egy fának. Sanyi még huncutabbul folytatta:
– De a két telivér, sőt gyökeres fiakkerparipa sehogy sem akarta azt az irányt követni, amerre lovagjaik nógatták; hanem élemes szemeikkel felfedezvén egy arra menő szénásszekeret, nosza oda rohanának és beléfalának a szénába és élvezék vala e nem mindennapi gyönyörüséget mindaddig, mig a kocsis meg nem sejtette a dolgot, aki is aztán, t. i. a szénásszekér gazdája, úgy a szára közé vert a két hivatlan táltosnak, hogy ezek eszeveszetten elfutamodának abban az irányban, amerre a két lovag akarta őket éppen kormányozni, ámde olyan sebességgel, aminőt meg emezek nem akartak.
S hozzá olyan grimaszokat vágott a rosszcsont, hogy Irénke már az oldalát fogdosta.
– Az ám, de meglátta ezt a ló gazdája, a szolnoki fiákkeros, aki eddig hidegvérrel nézte a két ló és a két levente ténykedését és elkezdett kiabálni: … Jaj, a lovaim! jaj, a lovaim! (ahelyett, hogy a lovasokat sajnálta volna), azok most meg se állanak Szolnokig!…
– Akasztófáravaló – törülte a szemét Irénke, kikacagva magát.
– S hogy mi lett? – folytatta a gonosz diák – a hü állatok visszatértek, ámde lovagjaik nélkül. Hogy ezekkel mi lett, azt kisütni a mithológia dolga, megtanulni pedig a jövendő generáció diákságáé. Én hálistennek, leérettségizvén, ezt már sohasem fogom megtudni… Elég az hozzá, hogy a népek álmélkodása ezáltal annyira tetőpontját érte, hogy estére elfeledtek az előadásra elmenni.
Itt tartának a közhangulatban a három párok – hogy a Sanyi ragadós viccelődését folytassam, mikor az asszonyok betoppantak közéjük a kertbe.
Abban a pillanatban mind a három pár taktikát változtatott.
Ablonitzky eldobta az éretlen almát, amiért Juliska illendően kinevette, Palya eleresztette az Ilonka kezét, amit ez nem kevésbé sajnált és Sanyi nem mondta meg, hogy az esti bevétel 22 forint volt is így aranygyapju nélkül hogyan vonultak át a sáron Kunhegyesről Szolnokra a hat fiakkeren az argonauták, bár ezt Irénke még bizonyára szivesen hallotta volna.
– Bál lesz gyerekek, bál lesz! – kiáltotta a háziasszony, aki csak azért nem szeretett a szabadba kilépni, mert magas, hajdan karcsu és roppant szilfid termete, melyhez születtek a mozdulatai, az utóbbi években nemes terjedelmet vett fel. Csak ülni szeretett már és ülve hajlongani; aki alakját nem látta, az ilyenkor, tudta, még erősen illuzióban marad: egy friss és édes és rózsás szines arcocskát látva maga előtt.
– Virágtaposó lesz gyerekek, virágtaposó! – tapsolt nekik gyerekesen és kecsesen.
A három fiatal pár nem tudott úgy örülni mint ő, amin szinte kétségbe is esett.
Még Juliska szokott szelességével lármázott:
– Nem baj, ha káposztataposó lesz is, csak táncolni lehessen.
S ezzel Ablonitzkyt is felbátoritotta némi szabad nevetésre.
De Palya már szeretett volna messze lenni a maga párjával; csak nézett komolyan, nedvesen zavaros szemmel. Rajta annyira erőt vett a szerelem, hogy sirni tudott volna. Ez a sürüvérü fekete legény, aki soha még maga életét nem élte, most egyszerre kifordult sarkaiból s visszafelé kezdett lepörögni, mint az elpattant rugóju óra. Ahogy Dóczi Irénre nézett, aki hüvösen és egyszerüen, tiszta pillantással állott a többiek közt, nem is látta, vagy olyan messzeségben, hogy már nem is volt rá nézve élőlény.
Irén azonban megnézte őt.
Elkomolyodva nézte a fekete fiut, látta, hogy ügyetlen és zavart és némán-vakon áll, feldulva és magából kizavarva. Már a templomban megfigyelte, milyen komoran és felforrva néz maga elé, mintha nem látná, mi történik s mi van előtte. Akkor még azt hitte, őneki szól ez a nézés, csak az istentisztelet végén jött rá, hogy csak a saját gondolataival kell eltelve lennie, mert őreá nem reflektált… Nem is zavarta meg őt. Mintha csak biztos távolban látna nagy tüzet, némi kiváncsisággal és némi borzongással figyelt rá.
Most és csodálatosképen éppen csak most, csak ebben a pillanatban jött rá, hogy a legényt mi gyujtotta fel.
Kerekre nyilt nagy szemekkel nézett a kis Bardócz Ilonkára. S zavarba jött és elszégyelte magát, szemérmében megsértve kapta el a szemét, mikor annak a fiatal és ibolyakék szemében ugyanazt a nedves tüzet találta.
Gyorsan elnézett a tágas zöld fűre, a kert hátulján álló nagy lombos fákra, a természet nyugodt zavartalanságára, ahogy a hajón szédülő agy fix pontot keres…
Az ő hideg és okos és rendes kis agyában még soha nem villant fel ez az őrületes zavar, amely oly forróan süt ebből a párból.
El kellett mennie az emberek közül, vissza a málnabokrok közé, nekidülni a simatörzsü fának, hogy magához térjen.
És akkor az iménti ijedtséget valami fájdalom váltotta fel, valami irigység.
Irigyelte őket a boldogságukért és belátta, hogy ő erre nem volna képes.
– De hát hogy történik az ilyen? – kiáltott fel magában s hirtelen odapillantott rájuk.
Azok még ugyanúgy állottak, mint az elébb, ügyetlenül és lázas zavarban, mint akik vagy bűnt titkolnak, vagy titokban bűnöznek.
A másik kettőt kereste!… Azok is?
Mindenki? Azok is szerelemben vannak? Minden kettő tud, csak őneki nincs?
De nem. Néhány pillanatnyi vizsgálás után látta, hogy ezeknek tiszta az arca, a szeme, a mozdulata, vidámság csillog rajtuk, mint valami uj ruha, de nyoma sincs annak a nehéz gyötrelemnek, ami a másik kettőt gyötri. Ablonitzky valamin heccelődött Juliskával. Egyszerre dacosan intett és sietve bement a házba.
Ahogy eltünt, mindjárt utána valami uj alak jelent meg. Igen kellemes meglepetéssel ismerte meg, mert látásból már ismerte: az ujságirót, aki most jött le a tornácról a kertbe.
– Nahát ilyet! – mondta tágranyilt szemmel. – Még ez is itt van!
S vidáman és barátságosan várta, hogy a fiatalember egyenesen hozzá közeledjék.
X.
Milyen szép délután ez a mai.
Az ember néha észreveszi, hogy mégsem közönséges az élet.
A pillanatok sora oly gyorsan tolul egymásra s annyira száguldva veri agyon egyik perc a másiknak a lelki hatását, hogy kell valami véletlen megállás, mikor észrevesszük a képet, amely körülvesz.
Ezt most a kacsa és a kis cica harca adta meg.
– Nini megfogja a kacsa! – kiáltott fel a Juliska hangja s Irénke abbahagyta azt az érdekes vitatkozást, amit az ujságiróval végzett s odanézett.
A kis fehér macska borzadva néz farkasszemet egy fehér kacsával, amely bőszen s előrelüktető fejjel megy neki. Bevárja az utolsó pillanatot, mikor már egész közel van a ruca: akkor könnyen és gyorsan tovasiklik a fűben, szinte elrepül a nehézkes állat elől.
Mindenki hangosan kacag, ő komolyan nézi.
– A multkor hogy megkergette – lármázik Sárika.
– Érdekes, már nem tud futni – kiáltott utána a háziasszonyka –, érdekes!… csak egyszer tömték és már nem tud szaladni.
S mint egy baba nevetgélt, nagyrakerekedett szemmel nézve rájuk.
A cica kis idő mulva mint egy lopakodó tigris óvakodott ujra a kacsa közelébe; hosszan elnyult teste a füszálak között igazán olyan félelmessé s vadállattá tette. A kacsa habzsolva faldosott a fü között s mikor a cica egész a közelébe ért, felkapta a csőrét s mint egy nehéz ősvilági szörny megint neki, a mozdonyszerüen előrelüktető mozgásával.
Óriási kacagás harsogott szanaszét a kertben, amire még az öregek is kigyülekeztek a tornácra.
– És hogy rázza a farkát utána!
– Diadalittasan lengeti!… Csücs le!…
– De jó is lehet házas lenni! – sóhajtott fel váratlanul Sanyi.
– No nézd a csirkét! – kiáltott rá a mostohája.
– Van, aki a lyukas harisnyát befoldja! – mondta Sanyi fontoskodva.
– Brr. Maga prózai – szólt a testvére rá.
– Van egy barátom, ha nála vagyok, az irigységtől megfulok – kiáltott fel Sanyi ujra s szenzációsan.
– Maga is szert tehet még erre a boldogságra – mondta Irén.
– Soha.
– Mért?
– Mert én pecches vagyok.
– Hogy-hogy?
– Már egyszer kérem nyáron meg akartam ismerkedni egy hölggyel, s a tyúkszemére léptem. Bizony isten jó szándék volt tőlem és ő félreértette s marhának nevezett.
Óriási kacagásban törtek ki a lányok, olyan furcsa grimaszokkal kisérte a szavait.
– Látod, neked ilyen a szerencséd – nevetett a háziasszony.
– Igen, én vagyok az a szerencsés szerecsen, aki Szerencsre érkezik és nem kap enni, s mi lesz belőle: szerencsétlen szerecsen.
– Tud még ilyet? – kérdezte Irén.
– Ahány jól esik: ha egy amazon emezen az uton megy és nem amazon: amazon-e azért vagy emezen?
– Hallatlan, micsoda vicc! Amezon, emezon…
És ezen még sokkal jobban nevettek.
Irénke felnézett az égre. Még egész világos van, de a hold sárgaréz szinü kerekje fent van az égen. Baloldala még fogyatékos, de jó háromnegyede már készen van.
– Milyen szép délután ez a mai – mondta hangosan.
– Szép – szólt az ujságiró furcsán és gondolkodó mosollyal.
Irénke elevenen fordult hozzá.
– Dehát mondja, ha maga otthagyja az ujságirópályát, miből él meg?
A fiatalember elmosolyodott.
Keresztbe tette a lábát; a piros kertiszékben úgy ült, mint egy idegen világból való herceg. Nem volt sem köpcös, sem fekete, mint az itteniek, nem volt napégette arcu, s a szőkesége nem volt pompázó, de mégis valami választékos és ingerlően idegen valami volt rajta. Jól tudott hanyag mozdulattal ülni s a cigaretta ott füstölgött az ujjai között. A kezefeje eres volt és vékony kékköves ezüstgyürü volt rajta.
– Az irodalomból jobban lehet megélni, mint az ujságirásból – mondta csendes és kissé rekedtes hangján. – Edmond Rostand a Cyranojával a millió frankot már megkereste.
– De hány Rostand van?
Az ujságiró maga elé nézett és mosolygott.
– Én nem félek a jövőtől – szólt –, még nem tudok jól irni… de fogok tudni… Tudja, már kezdem tudni, megkülönböztetni az embereket egymástól.
– Mit csinál?
– Ránézek az emberek arcára és lerajzolom őket.
Irén összeszoritotta az ajkát s kissé nevetett:
– Tudja, én ezen éppen úgy csodálkozom, mintha valaki kottából énekel.
Az ujságiró halkan felnevetett.
– Hisz úgy nem lehet rajzolni – folytatta Irén féltréfával –, ha arcra nézek. Az csak zavarja az embert.
– Nagyon kedves – nevetett finoman az ujságiró, hátradőlt a székben, hosszu füstöt szivott és messze kieresztette. Kis szél jött s elsodorta a feje felől a kékes füstöt.
Irén vidám arccal nézte az erősen lefésült, lekefélt szőke fejet.
Akkor meglepetve nézett körül. Három pár – mondta magában –, s mind egyszőke-egybarna.
Milyen kár, hogy ez a harmadik pár már nem is pár.
Valami szomoruság öntötte el: Hogy el fog menni ez a fiatalember. Aztán dolgozni fog, vergődni fog, szenvedni fog, aztán sikerei lesznek, aztán hires ember lesz, s ő itt marad és libát fog tömni és férjhez is fog menni…
Szekeres Palyára nézett, hogy megvesse. De ahelyett ujra és még fájóbban megirigyelte.
– Milyen szenvedélyes! – mondta – milyen jó nekik.
– Irén, Irén! – kiáltott az anyja.
Felállott és hozzászaladt.
– Na, jól vagyunk – szólt a néni –, én nem tudom, te alszol. Édes fiam.
Annyira fel volt izgatva, hogy egészen elvesztette szokott édes modorát.
– Mi az, anyám? – kérdezte csodálkozva Irén.
– Mi az, mi az! Megkérte a kezét.
– Ki?
Dócziné nem szólt, összeszoritotta a száját és mérges volt.
– No, pedig még egy ilyen művelt embert nem kapunk… A polgármester elmesélte az egész heccet… Mit beszélsz te annyit evvel az éhenkórásszal… Még csak itt se tudta megbecsülni magát: már az a zsidó fogja csinálni a lapot.
Összevissza és gyorsan beszélt. Egy szóval akart mindent megmondani.
– Tessék besétálni!… Teritve van! – kiáltott a háziasszony a tornácról.
Irén szórakozottan virágot kezdett még tépni.
Megkérte a kezét… Az Ablonitzky. A zománcgyáros…
Sem jó, sem rossz érzése nem volt.
Annyiból jó lett volna, gondolta, hogy mellette úribb életet lehetett volna élni. Pestre is többször felmenni… De ilyen hamar… Az ujságiróra pillantott, mintha hirtelen tromfot akart volna kivágni: itt az enyém is. De az még mindig a székben ült, szórakozottan, egyedül a vörös kertiszékben a zöld füvön. Senkivel sem törődött, az arcán álom látszott és magába merült… Bizonyosan a millióra gondolt, amit keresni fog…
Kesernyés iz futott össze a szép lány lelkében s ettől valahogy szebb és finomabb lett. Ettől félt az anyám?… Hisz ez nem venne el engem…
Juliska futott felé, mintha valaki üzné.
– Gyere, jó helyet fogni az asztal végén, ahol lehet őrjöngeni – mondta kuncogó nevetéssel.
Csodálkozva nézett a Juliska vörösre pirult arcára, ahogy ez hozzáfutott és minden ok nélkül a nyakába ugrott.
– Gyere uzsonnázni, mert megpofoz a mámi – kiáltotta és hangosan kacagott.
– Menjünk.
Juliska egész meg volt bomolva, kapta-fogta, megcsókolta Irént.
– Megkért? – kérdezte Irén.
Juliska tágra nyitotta a szemét. Egész meg volt rémülve.
– Kicsoda?
Irén megijedt… Most ő adta az ideát.
– Én csak azon mulatok – sugta Juliska –, hogy az a majom hogy pukkad.
Irén visszanézett. A diákot látta meg, a Sanyi tanulótársát, ahogy egy fa mögött állott, sötéten és összefont karral s a szeméből látszott, hogy öngyilkossági tervekkel foglalkozik.
Ez aztán szöget ütött a fejébe. Talán mégsem igaz, hisz egyszerre kettővel nem lehet! még játékból sem.
Ablonitzky hozzájuk jött egy kis habozás után.
– Asztalhoz, kisasszonyok – szólt igen idegesen –, mert kikapunk a mamitól.
Irén ránézett. Ez a házi bizalmas szó annyira természetesen és idevalóan jött ki a száján, hogy többé nem volt semmi kétsége.
Hirtelen merészet gondolt, még soha ilyen kacér nem volt. Az ujságiró a székben ült s még mindig füstkarikákat fujkált.
– Szerkesztő ur! – kiáltott rá.
– Tessék.
– Tessék bejönni.
Az ujságiró felugrott.
– Most min gondolkozott.
– Azon, hogy milyen kitünő lesz a darabom. A magyar vidéki életet még így nem fogták meg soha.
Irén kissé fanyalogva mosolygott, de úgy beszélt az ujságiróval, mintha isten tudja miről volna szó.
– Persze maga elmegy és minket egyszerüen ki fog figurázni.
Az ujságiró önkéntelenül elnevette magát.
– Még azt se? – mondta cinikusan és kissé öntelten.
Irén nem neheztelt meg. Ebben a percben a három ur egymás mellett állott. Szekeres, Ablonitzky és az ujságiró; az ajtóban összetorlódtak s neki kicsit mulatságos volt, hogy ezek így összekerültek.
Bementek az ebédlőbe, ahol már ott ültek az asztalnál az öregek. A polgármester tiszta és határozott hangja hallatszott.
– Igenis, a magyarnál erkölcsösebb, józanabb, éplelkübb nép kevés lakik a földkerekségen.
Az asztal rakva volt és a sok porcellán és pohár csillogott a nyitott ajtón besütő nap sugarain.
Ebben a percben mindenki beszélt, de mindenki gyorsan, kurtán és idegesen. Már várták az ételeket.
Mikor egy percnyi csend lett, még a Szekeres hangja hallatszott; befejezett egy vitát a maga éplelkü s kissé megkéső, lassan tagolt szavaival.
– Nem bizony, nem szorult egy nagykun város semmiféle mameluk képviselő tőtött bugyillárisára! Inkább mink kifizettyük üket, csak mongyák meg, mit akarnak keresni, osztán haggyanak bikin.
A cseléd nagy tálcán hozta a nagyszerü tejszines kávét a sok csészében, csak úgy dagadt a pompás hab s a háziasszony ijedt buzgósággal állitotta meg a leányt az asztal sarkán és ő maga szedte el egyenkint a csészéket.
– Tessék, tessék parancsolni.
Az egészséges arcok egyszerre megnyugodtak, egy pillanatra csönd lett s minden szem gyönyörködve merült bele a pompásra fölvert hab csodálatába.
A KLIENS
A fiatal kis ügyvédné azzal fogadta az urát:
– Gyere csak, gyere, van egyszer egy jó kliens.
– Jó?
– Hogyne, nagyon jó. Jól tud beszélni.
Az ügyvéd ur savanyu arcot vágott. Éppen a nagyvendéglőből jön s azzal az érzéssel hagyta ott a félig megivott rossz pohár sört, hogy kellemetlenül sokat beszélnek ezek a vidékiek. De azért muszáj bemenni közéjük; kezdő ügyvéd utánajár az embereknek. Bizony semmit se hoznak helyébe. Ehhez a kis tyúkpörös járásbirósághoz az ügyvédek heten vannak, mint a gonoszok. Alig jut valami egyre. Most is azt kiáltotta utána Svibrik dr., a legnagyszájubb vidéki öreg tót fiskáis, hogy:
– Öcsém, kitekerem a nyákát, ha nekem bajt csinál aval a Pazaduha perel.
Fanyar arccal, mindenre elszánva lépett be az irodába.
Milyen jó volna egyszer okos és becsületes emberekkel dolgozni. Csakhogy azok nem mennek ügyvédhez.
Egy amolyan urféle állott fel vadonatuj bőrfoteljéből s egyet köszörült a torkán.
– A tekintetes ügyvéd urhoz van szerencsém?
– Én vagyok. Tessék helyet foglalni. Mivel szolgálhatok?
Az idegen leült, nagyot köhögött, amitől lilavörös lett a nyaka is, mint a pulykakakasé s olyan izgatottan remegett az arca, mintha máris a törvény előtt állana valami főbenjáró dologban.
– Tekintetes ügyvéd ur, megkövetem, mindazonáltal mégis kénytelen vagyok vele.
Megállott és kérdőleg nézett az ügyvédre, hogy mit szól hozzá. Ez csodálkozva nézett rá s aztán szivart vett elő.
– Parancsol?
– Köszönetem.
Kivett egyet, végignézte, körülnyálazta az oldalát, leharapta a végét s kiköpte az asztalra, aztán balkézzel utánanyult s onnan leseperte a szőnyegre, onnan a cipő orrával rugta a padlóra. Rendes ember.
– Hát kérem tessék elmondani, mi hozta hozzám.
– Kérem alázattal, én már legalább kétszáz helyen laktam, azonban még ilyen kellemetlenségem nem volt soha az életben; laktam már kérem alázattal urakkal, parasztokkal, méltóságos népekkel is, meg szegény emberekkel is, de még az én becsületembe nem gázolt senki. Ha én megfizettem a házbért, akkor le is laktam tisztességesen az időt, mert kérem az nem úgy van, hanem úgy, hogy rend az élet veleje.
– No és?
– Hát és kérem és! Amit velem ezek az uri népek, ezek a művelt népek tesznek, az sok, az már törvény elé tartozik!
Nagyot kiáltott s az öklével függőlegesen gesztált, mintha mákot törne. Az ügyvéd tisztában volt vele, hogy ebből a perből kinéz tiz korona, hát nagy figyelemmel hallgatta tovább.
– Követem alássan, a familiám uricsalád! Az én nagyapám négylovas hintón ment ki a határra, azonban mindazáltal sajnos, hogy az unokájára nem maradt vagyon, de az mindegy, az nem tartozik ide, csak éppen mondom.
– És mi a panasza?
– Nincsen nekem kérem semmi panaszom, amikor követelésem van!
– Na jó, hát mi a követelése?
– Százötven forintot fizetek lakásért egy évre. Pontosan megfizetem és akkor én, ha én pontosan fizetek, akkor megkövetelem, hogy nekem is megadják pontosan a jogaimat! Nem vagyok én olyan aljas, pimasz ember, hogy nekem a másé kelljen, se olyan szemtelen, hogy a más vagyonában turkáljak, de ha én nekem jogom van valamire, akkor én azt joggal megkivánom, hogy nekem a jogaimat adják meg.
S nagyobb erősités kedvéért most már minden szóra, mint ütemre, vizszintesen kilökte a bal karját, mintha tornagyakorlatot végezne.
– Természetes. De hát mi az a jog?
– Hát kérem az a jog, hogy nemde, ha én egy lakást kibérlek, akkor az a lakás az enyém és kérem, ha az a lakás az enyém, akkor nekem abban szabad lakni, mégpediglen úgy szabad lakni, mintha az enyém volna.
– Úgy van.
– Azért, hogy én szegény ember vagyok, engem senki ne kunérozzon, mert én elégtételt veszek magamnak!
– Joga van rá.
– Igenis jogom van rá! Hát akkor azok a hires urinépek hogy merik az én tyúkjaimat kergetni? és az én kacsáimat zaklatni és az én csirkéimet agyonverni? És hogy merik az én istállómat felhasználni, mert noha ámbár most tehenem nincs, de az mindazonáltal nem zárja ki, hogyha veszek, hát akkor lesz! És a padlásomra másnak a szénáját rakják fel, mikor a padlás az enyém. És én az enyémből nem vagyok köteles engedni! És az istálló, meg az istállópadlás közös és ők fáskamrának használják az egészet, hová teszem akkor én az én barmomat, ha teszem fel arra határozom magam, hogy veszek?
– Hát kérem tessék várni. Úgy látom, kegyedet kizárták a padlás és az istálló használatából és a csirkéit agyonverték…
– Ej kérem, nem az van abba, mit a csirke, meg az istálló, meg minden. Bosszu az egész! Azért, hogy ők nagyuraknak tartják magukat és derogáll nekik, hogy az én leánykáimmal már mint barátnékkal tisztességesen társalkodjanak, azért én mindenkor vagyok olyan ur, mint ők, a rongyosok, az elhittek, az én nagyapám még kardos nemes volt és annak az apja, meg nagyapja mindegyik a történelemben van! És ha szegény ember vagyok is, van annyim amennyim, sose kértem tőlük egy darab kenyeret és nem engedem, hogy engem az én szegénységemért valaki lenézzen!
– De nézze kedves uram – szakitotta félbe türelmetlenül az ügyvéd a klienst, aki a legelkeseredettebben szónokolt, úgy hogy az izzadság is csurgott már az arcáról –, még mindig nem tudom, mi a kifogása. Nekem, mint ügyvédjének, megmondhatja, sőt meg is kell mondania. Úgy beszéljen, mintha a pap előtt gyónna, mert ha én nem tudok mindent, nem védhetem a maga ügyét.
Az ember türelmetlenül intett erre a sok hiábavaló beszédre.
– Nem kell az én ügyemet védeni kérem alázattal, nem azért jöttem én az ügyvéd urhoz, hogy engem a tömlöcből kimentsen, mert kérem engem még egyszer se csuktak be, jó órában legyen mondva. Csak azért jöttem én a tekintetes urhoz, mint már fiatal, kezdő ügyvédhez, mert azt tartja a közmondás: „friss pióca jobban szop“, hát én a kezébe adom az urnak az én házigazdámékat minden pereputtyostól. Az ügyvéd ur fiatal ember, szüksége van pénzre, hát tessék kihasználni az alkalmat, tessék perelni és behajtani rajtuk, amit csak jólesik. Mert van azoknak pénzük és olyan nyavalyások azok, hogy csak velem tudnak komiszkodni, a törvény előtt, ne féljen az ur, úgy behuzzák a farkukat…
– Jól van, jól van, mit beszél itt össze-vissza.
– Hát csak ezért jöttem a tekintetes urhoz.
A fiatal ügyvéd furcsán érezte magát. Ez az ember fölényesen néz le rá, mint a jóltevő az alamizsnára. Nem is megrendelő, aki elvárja, hogy a pénzéért megdolgozzanak neki, mert a legtöbb kliens így fogja fel a dolgot, nem, ez egy nagylelkü ajándékozó, akit szeret az isten, és ez ott van minden mozdulatában.
Sőt most már látszott, hogy egész becsületes lelki változáson ment át. Mintha most már úgy képzelné a dolgot, hogy ő a magáét elintézte, az ellenségét „ügyvédkézre adta“ s az ügyvédbe a saját dühét beoltotta. Most már ugy diskurált tovább, mint aki egyik kutyát rá akarja uszitani a másikra, mikor neki az maga is hecc lesz, akármelyik marja meg a másikat.
– Kedves barátom, nagyon szép, amit beszél, de én még mindig nem látok bele a dologba. Hát kit akar beperelni és mit? Mi kára, sérelme van?
– Mi károm – vágott közbe a kliens. – Mondom, hogy kiforgatnak mindenből, szekiroznak, becsületemben gázolnak, a gyermekeimet üldözik, a családi boldogságomat veszélyeztetik, tegnap is büntetlenül agyonütötték egy csirkémet.
– Hát kártéritési pört akar? Vagy becsületsértési pört? Vagy magánlaksértést? Hát mit akar?
– Mindegy nekem kérem, akármilyen pör, csak pör legyen. Tetszik tudni, meg akarom nekik mutatni, hogy velem nem lehet packázni! Én nem félek a pörtől, igaz embernek nem árt az! De én bosszut akarok, bosszut, olyat, hogy az unokái is megemlegessék, hogy kár vót nekem meg nem emelni a kalapot! Adok én az urnak annyi adatot, hogy lenyuzhatja róluk az utolsó inget is; nem sajnálom őket, hogy ügyvédkézre kerülnek, ne tessék félni, nem érdemelnek azok tőlem semmi szánalmat. Azonban – intett barátságosan hunyoritva az ügyvéd szeme közé –, ha attól tetszik félni, hogy mi lesz a bélyeggel, amit rá kell ragasztani, hát könyörgöm, azt bizony már csak tessék elosztani tisztességesen a többi kliensek közt, mert én bizony instállom nagyon szegény ember vagyok, hat gyermekem van és hatvan forint fizetésből kell megélnem ebbe a drága világba! Nincs nekem uram egyebem, csak a becsületem! De az osztán van. Ha én egyszer azt mondom nemesi parolámra, hogy ez igy lesz: az ugy lesz! És ez ugy lesz: hogy az úr kap egy olyan pert, amelyiket addig húzhat, amig akar!
Sokat igérően, biztatóan nézett az ügyvédre, hogy: no kapj már bele, no, falj a lábikrájába, csipd meg, fogd meg, nem bánod meg!
De az ügyvéd nagyon fiatalka volt ehhez s a tarkóját vakarta.
– Kedves barátom – szólt –, nagyon különös fogalmai vannak magának a törvényről, hiszen kinevet a biró, ha jogcim nélkül pörölök be valakit.
– Kineveti – pillantott rá lenézően a kliens. – Hát meg is érdemli, hogy kinevesse az urat, ha még jogcimet se tud. Iszen tanultam vón csak ki én az ügyvédi mesterséget, majd lehúznám én róla hamar a testi gunyát! De kérem alázattal, azért, hogy én ilyen szamár ember vagyok, mindamellett mégis több eszem van nekem, mint akárkinek!
Csökönyös, konok arcán nagy elbizakodottság tükröződött. Aztán az ügyvédre nézett s meglátta azon a közönyösséget, sőt kellemetlen bosszuságot. Látta, hogy nem izlik a konc a fiskálisnak. Erre hőség kezdett kidühödni benne legbelülről, kezdte úgy érezni magát, mint a ketrecbe zárt fenevad, akinek senki sem jön segitségére, hogy bosszut állhasson ellenfelén. Szükült és lihegett s párás tekintettel forgott körül s tudta, hogy akármerre akar kitörni, mindenütt magát sebzi meg a törvények ketrecének vasrostélyain. Mint láthatatlan akadályok fojtogatták a kemény szabályok és rideg törvények, amelyekben már annyiszor megütötte magát, mikor vak szenvedélyének engedett, hogy ma már lebirja magát s feláll, rezignáltan, de fojtott dühvel mordulva:
– Hát csak nem akar az ügyvéd úr semmit!
Valami tigrisszerü volt benne. Úgy nézett a fiskálisra, mintha mindjárt rá akarna ugrani s szétmarcangolni a torkát.
– Dehogy nem akarok, akarok én mindent, az a kenyerem, hogy pöröljek, de ha nem tudom mit kezdjek!
– Pört! – kiáltotta a kliens s a szeme vérbe borult. – Pört! – mintha azt kiáltotta volna: Vért! – Mondom, hogy nekem mindegy milyen pör, csak pör legyen! De olyan, hogy többet érjen a leégésnél! Hogy még az unokáik is sirva járjanak házról-házra, amért a nagyapjuk nekem kalapot nem emelt!
Egy percig csönd lett. Az ügyvéd látta, hogy ez egy mániákus, hagyta. Elveszett egy félnapom! – gondolta magában s megnyugodott, több is veszett Mohácsnál.
A kliens megbékülve leült s ujra rágyujtott a szivarjára.
– A régi időkben máskép volt minden – mondta magyarázóan –, a nagyapám tudniillik négylovas fogaton behajtatott a megyeházára Esztergomba, mert nem ebbe a tót világba valók vagyunk mink. Csak a sors nehéz csapásai hoztak ide, elég baj. Hej, ha az öregapám is olyan okos lett volna, mint én. De nemesek voltak. Már én csak paraszt vagyok hozzájuk képest, egy asztalhoz se ülnének velem. Hát velem osztán packázhatnak, ugye, olyan semmiháziak, akiknek itt van az urasága az orrunk előtt.
Nagy keserüség s nagy életfájdalom látszott az arcán. A szeme komoran, vésztjóslóan villogott.
– Hanem a fiamból ügyvéd lesz, ha belepusztulok is – morogta –, perelje vissza, amit a nagyapái elvesztettek a pörökön.
Az ügyvéd unni kezdte, szabadulni akart.
– Hát kérem, kiván pört inditani vagy nem?
– Kivánok.
– Mit?
– Azok az emberek felmondtak nekem! Nekem! Felmondtak! – s a mellét verte nagy bunkós öklével. – Ezt nem türöm el. Erre nem volt joguk. Erre csak nekem van jogom. Hogy én menjek október elsején, ahová akarok. Igenis megyek, ha én akarok! Cédulát tettek a kapura, hogy egy lakás kiadó, az én lakásom! Olyan nincs!
– Helyes, tehát be fogjuk pörölni őket szerződésszegésért s kivánjuk, hogy a lakás továbbra is birtokunkban maradjon.
– Mit! Hogy én ott maradjak? Ahol nekem felmondtak! Ahol az én csibéimet agyonverték! Az én kacsáimat zavarták! Az én gyermekeimet lenézték! Olyan nincs!
– Hát mit akar!
– Mit? Azt, hogy én mondok fel! Hogy én megyek el október elsején! Hogyha nekem ők felmondtak, akkor én el is mehessek, mikor az idő lejár!
Az ügyvéd tétovázva nézett rá, nem dühöngő őrült ez?
– Jól van kérem – szólt higgadtan –, tessék lefizetni bélyegre, beadványra 12 korona 50 fillért s megpöröljük…
A kliens felállott, méltósággal huzta ki a derekát. Aztán megvetően legyintett.
– Mit?… Van szeme egy hatgyerekes szegény apától pénzt kivánni el?… Eh. Ilyen kölyök fiskálisra van nekem szükségem, akinek még a szemfoga se jött ki! Hogy fizeti meg nekem az úr az én napszámomat?… Maradjon kötélre! Isten áldja!
S dühösen elment, otthagyva az elképedt fiatal ügyvédet az uj bőrbutoraival.
LOPJÁK A SZŐLŐT
A nagy diófáról egy-egy dió pottyant le és elgurult, mig a fű fel nem fogta. A nap lefelé ment és Jani bácsi szembe nézett vele hunyorgó szemeivel, ahogy házikabátjában ott pipázott a bizalmas kis présház előtt.
– Pista! még sincs meg a bicskám?
– Nincs, apa.
– Mit mondasz?
– Azt, hogy nincsen, apa.
– Nem is keresed?
– De keresem.
– Látom, ebadta haszontalanja, csak olvas. Még azt mondja, hogy keresi. Juliska! Juliska fiam!
A ház mögül frissen kiáltott ki a kis lány.
– Tessék, apa.
– Juliska fiam, megvan a bicskám?
– Még nincsen, apa.
– Hát keressétek.
– Hiszen keressük.
– Keressük, keressük! Csak bolondittok. Hát mi vagyok én. Az orromnál fogva vezettek itt. Nézze meg az ember. Majd jobban ugrálnál, ha a Marcikának kellene valami! Szedtevette, most is neki irsz, ugye.
Mili néni egy félig koppasztott csirkével lép ki az ajtón.
– Ne szidja már azokat a gyerekeket örökké.
– Hát ki szidja?… Nézze meg az ember… Margit, Margit; na már bemegy!… Margit!
Mili néni, akit csak az ura hiv Margitnak, mert nincs megelégedve a Mili névvel, amely mindig az anyósára emlékezteti, ujra kilép a csibével.
– Mi baja, na?
– Fiacskám, nem látta a bicskámat?
– Nem.
– Nem!… Hát azt a mennydörgette, hát mér nem! Egész nap kiabálok érte, mégse látta…
– Jaj; magának nem kellene soha szabadságot kivenni. Inkább egy olyan hivatalt, hogy még éjszaka is bent üljön.
A bácsi elhallgat és mérgesen fujja a füstöt.
Mili néni bemegy a házba és tovább tisztitja a csirkéjét vacsorára.
– Persze – mordult meg egyszer Jani bácsi –, az asszonyoknak egyéb sem kell, csak hogy az ember a hivatalban őrölje az erejét. És hozza nekik haza a pénzt. A sok pénzt. Mert flancolni, azt szeretnek. De a bicskámat egyik se keresi. Egyik olvas, másik ir, a harmadikat az ördög hordja a galambok után, de a bicskámat senki se adja elő.
– Hát maga is megkeresheti magának egyszer – szól ki bosszusan a néni.
A bácsi elhallgat. A szél suhog a lombok közt. Illatos őszi szél. A távoli kilátás oly pompás, olyan csodaszép, a szelid őszi alkonyaton. A Duna lent kanyarog a völgyben és a szigeten a kis falu békésen és vidáman sütkérez, mint egy jó kis kövér nyáj a lombok alatt. A bácsi a hivatalra gondol, ahol egész éven át ebből az őszi pár hétből tengeti az életét és mindennap eszébe jut valami a diófáról, amelyen rigók üres fészkei sötétlenek, a szilvafákról, amelyeken két szem volt az idén, mind leették a beste hernyók, a krumpliról, amely olyan rosszul fizetett az idén, két-három szem volt egy bokor alatt, de az aztán szép… Meg a szőlőről, a drága, becses szőlőről, amelyre rájárnak a darazsak, a madarak, meg a kétlábu jómadarak!…
– Hopp, Pista! Pista!
– Tessék, apa.
– Még most se vettétek észre?
– Mit, apa?
– Mit apa, mit apa! Csak olvas mindig, nem is hallja, mit beszél az ember!… Mit olvasol?
– A Kalózkirályt.
– A kell neked; magad is egy nagy kalóz vagy! Hát a másik, a Béla hol van, a galambkalóz? Mindig csavarog, mégse vesz észre, egyik se, semmit… A szőlőbe.
– Ne kijabálj… Nem szabad azt ki se mondani! Hát nem?
– Nem, apa.
– Mert haszontalanok vagytok. Nem néztek meg semmit. Semminek ezek nem néznek utána. Ezek felől az egészet elhordhatják. Csak olvasnak. Irnak… Nem is tudod, hogy hová irj neki.
A kis lány ijedten felügyelt a neki szóló mordulásra.
– De igen, apa, a tábori postaszám 117 – szólt halkan és felnéz megilletődve az irásból.
– 117… 117!… Hol van az!… Te persze azt hiszed, hogy ott várja a postát, mint itt várjuk, hogy jön-e már? Haj, haj…
Elhallgatnak. Az öreg ur lassan szivárogva ereszti ki a füstöt, apró kék szemei mintha megködösödtek volna; a nagy táskás szemgyürüből a messze fehér felhőkre néznek…
– Margit!… Margit! Margit!
Mili néni kinéz az ajtón. Már darabolja a csibét.
– Mit akar?
– Maga se vett észre semmit?
– Mit?
– A szőlőbe!
– Nem.
– Nem?
– Nincs ott semmi baj.
– Mert nem nézte meg.
– Fönn voltam mámma! Jól megnéztem.
– Tudom, milyen jól… maga nem bánja… Maga azt sem bánná, ha mind elhordanák a szelek az egész hegyet… Magának ez mindegy… Köröskényi főd… Mit törődik maga vele!… Ha Puszty volna, akkor igen!… Azokat a Puszty-kincseket őrzi! A szivarskatulyába. A gyöngyszemeket. A fél fülbevalókat… Ördögöt sem érnek… De a Köröskényi főd, az utolsó részbirtok, az magának semmi…
– Jaj, az isten áldja meg, ne legyen már ilyen nehéz természetü… Hát maga gondozza ezt a fődet? Nem én járok ki tavasztól őszig kapáltatni, kötöztetni, permetezni? Nem én?
– Maga… Maga. De ugy is van osztán az.
– Nahát többet nem jövök ki. Hogy düljön össze ez a hegy; hogy már nem tudok jót mondani neki!… De már megöl vele.
– Én nem bántom. Én egy rossz szót se szólok. Felőlem bedülhet… Felőlem ellophatják… De maguk felől is.
– Nohát megmagyarázom, hogy hogy van. Tavaly is, harmadéve is a Megyeri lopta. Biztos, hogy az. Tőszomszéd is és én hallottam is, figyelmeztettek, hogy az az ember többet árul ki a földjéből, mint ami ott teremhet. Most elvitték a háboruba, most nem lopja senki a szőlőt.
– Haha.
– Na hiszen maga azt hiszi, hogy a szőlője az egész világnak kell. Ilyen szőlő nincs több. Erre jár rá mindenki. Még a madarak is csak épp erre az egy szőlőre spekulálnak!…
– Hát persze.
A néni bosszusan nevetett.
– Bár ugy vóna! Jaj csak egyszer már a követ is elhordanák belőle.
Befordult a házba. Egy perc után mellette volt a két gyereke.
– Ne haragudj, anyuskám.
– Ej, az ördög is megunná, örökké itten rágja az ember fülét a szőlejével. Ezt az anyjától örökölte. Eleget hallottam már én életemben a Köröskényi-szőlőről, nem akarok belepusztulni a Körskényiek utolsó részbirtokába.
– De ne legyél ilyen ideges, anyuka! Hiszen ő csak beszél, ismerhetnéd már, nem gondolja ő azt komolyan.
– Ej, fáj a fejem, hallani se akarom…
Ebben a percben a Béla hangját hallották, aki csatakiáltással rohant le a hegyről. –
– Apa, apa!
– No, itt a galambász! No, te galambkereskedő. Csak a cigaretta, meg a galamb.