Világ folyása (1. kötet): Beszélyek

ÉLET-UTAK.

Hat év előtt X. mezővárosban, mely a hasonnevű megyének székhelye, hölgyek- és férfiakból vegyes társaság beszélgete végzett ebéd után külön csoportulatokban.

A novemberi nap ködös homálya az estet sietteté s mielőtt ennek rendes órái beköszöntenének, a házi úr jónak látta világot hozatni s játékasztalokat rendezni. Ez asztalok egyikét rögtön körülülték; a másodiknál hiányzott a negyedik a whisthez.

– M....et inkább halálnak választanám, mint ügyvédemnek, szólt türelmetlenűl, sőt talán kissé boszúsan a csonka whist-partie egy kövér tagja, különben törvényszéki fizetéses táblabiró, – szörnyű pontatlan ember, többnyire várat magára.

– Késedelme eddig ha megfejthető volt is, ma már nem az; felelé egy más a kártyát keverve; eddig rend szerint védenczénél időzött és maradt el, de miután ez tegnap már meghalt, ugy hiszem nincs többé mit értekeznie véle.

– Ugy látszik azonban, utolsó perczig nem akar tőle megválni; jegyzé meg egy harmadik, ki ablakmelletti állásából az utczára tekinte ki – im nézzék önök.

A beszélgetők az ablakhoz közeledtek.

Az átelleni megyeházból négy rab hozott ki vállain egy festetlen deszkakoporsót, melyet két fegyveres megyehajdún – a rabok őrizetén kivül, egy ősz hajú, görbedt termetű agg s egy ifju kisére.

– Fogadni mernék, eszébe sem jut, hogy mi itt várunk reá s a temetőbe kisér egy bünöst, kit halál-itélete ellen megvédeni akart, de nem birt, – mondá kikelve a szenvedélyes játszó, a koporsót követő ifjura czélozva.

– Valóban, ma későn fog megalakúlhatni a partie, szólt, a kövér úr türelmetlenségével mintegy ingerkedve, az elébbi; M.... a roskadozó öregnek nyujtja karját támaszúl, ki nem hitte volna, hogy unokáját ő temesse el. De hogy ez bűnös volt-e és ha igen, mennyire kárhoztatható – jegyzé meg a törvényszéki táblabiró szavaira vonatkozólag, azt már most ama legfelsőbb törvényszék itélendi el, melyhez ügyét a halál fölebbezé.

– A szántszándékos gyilkosnak Istennél sincs kegyelem; veté oda egykedvűn emez. Fogat fogért, szemet szemért, már szent László királyunk törvénye volt, mit ha a polgárisulás szeliditett is, mindig fenmarad: életet életért; ki ellenkezőleg itél, a bünt legyezi, a merényt bátoritja.

– Csakhogy a törvény nem gyutacs, melyet minden fegyver gúlájára egyaránt lehessen alkalmazni; s ha valaha, ez esetben merűlhetett fel a kérdés: egy romlott, gonosz életért vethető-e a mérleg másik felébe egy jó, erényes, de szerencsétlen, melynek minden hibája az: hogy a viszonyok hatalma által s ugy szólván isten eszközeként kényszerült a gonosz kioltására?

A törvényszéki táblabiró perczre feledé a whistet s különben sem halvány arcza még jobban kigyúlt. Meg kell jegyeznem, hogy az ő szavazata volt épen a tegnapi ülésben elhatározó ama pallositéletre nézve, mely egy gyilkossággal vádlott ellne hozatott, ki azonban ezen itélet elől ugyanazon nap reggelén, a természetes halál kapuján megszökött.

– E szerint ön tagadja a szabad akaratot s azt, minek a szabad akarat csak kifolyása, az észt? pattant fel most már határozott boszusággal; ugy inditványozza ön a világ minden fenyitő törvényszékének feloszlatását, mert akkor az emberek ép oly kevéssé lesznek okszerűen büntethetők, mint az állatok.

– Ez sok esetben áll is; védé makacsúl állitását az első, – mert ott, hol e fennhiresztelt istenadomány, az ész – a ferde nevelés, gyermekkori benyomások, túláradó véralkat, szenvedélyek, előitéletek, balfogalmak s a hatalmán kivűl fekvő esetlegesség ezernemü alakja által tévútra vezetteték, ott, a szabad akarat rögtön megszünt működni s a biró itélete nem bűnt torolni, hanem irányadólag javitani van hivatva. E hivatás pedig azonnal eltörpül, ha elvül állittatik fel: életet életért.“ –

A kövér úr hihetetlenül rázta fejét, divatszerü philantrop nézeteknek mondá a felhozottakat, miket sok évi törvényszéki gyakorlata megczáfol.

A vita mindig élénkebb és hevesebb lőn s a másik asztalnál whistezők figyelmét fölgerjesztve, ezeket is a vitatkozók körébe voná. A nők szelidebb hajlama a philantrop pártjára kelt, ki a hatalmas aegis alatt még inkább neki bátorodva, állitásaiban mindig merészebb, a táblabiró pedig mindig ingerűltebb lőn.

Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint törvények czikkeire, pontjaira s az istentől nyert ész- és szabad akaratra hivatkozva, a szerencsétlen tévedő fölött kimondani a „bünöst“, megitélni a börtönt, botot, akasztófát; kivált ott, hol a nyomor rongyai közt a legkisebb vétek is szembe tünő.

Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint lucullusi ebéd után ruganyos pamlagon heverve, az éhes kéregetőt száraz röviden oda utasitani: hogy dolgozzék s majd lesz mit ennie. Ellenben, legtöbb esetben igen nehéz volna a válasz, ha a jóllakott tanácsadót kérdeni merné az éhes: vajjon mit dolgozott hát ő?

Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint puha pelyhek között születettnek, ki mióta járni megtanitották, sima virágos pályán halad, utálattal fordúlni el attól, ki selejtes útra szoritva, midőn a tövist akarta kikerűlni, göröngyben botlott el s besarazta magát. Azt sem volna azonban nehéz sejteni, meddig birna e könyörtelen utálkozó megállani a sikamlós uton, melyen ez sok évi küzdés és sinlődés után esett el.

Elmondá, hogy a szigorú erkölcsbirói rendszabály: „ki mint vet, ugy arasson“ – már alapjában hibás, miután a vetők egy részének magva hálás kövér földbe hull, mig a másik résznek csak sziklarétegek jutottak, melyek közt a legjobb akarat mellett is, a mag nem fogamszik, vagy konkolylyá vál, s igy a birónak, pálczatörés helyett inkább a telek mivelhetővé tétele van kötelességeűl kitűzve sat.

A törvényszéki rendes táblabiró e szavakat, ha nem is saját személyére vonatkozóknak, de legalább körébe vágóknak hivén, fokonkint ingerültebb lőn s hogy a vita ezúttal kellemetlenebb fordulatot nem vett, M...... beléptének volt köszönhető, ki, az arczán olvasható fájdalmas megilletődést ál-mosolylyal eltakarni hasztalan igyekezve, vegyült a társaságba.

A fájdalom legfőbb kiváltsága az, hogy bár mily forrásból származzék, mivelt lelkek által tiszteletben tartatik; – s a jelen levők tudván azt, hogy M....et ifjukori barátság csatolá ahhoz, kinek büntetőpörében védőleg a legbuzgóbb erőmegfeszitéssel lépett fel s kit most örök nyughelyére kisért – a tárgyat tovább nem érinték.

Nehány nap múlva azonban a philantrop, a következő történetet olvasta fel a kandalló körűl gyűlt s jelenleg hallgatósággá alakúlt whistezők előtt, kik közűl ez alkalommal a törvényszéki tag hiányzott.

E történetet részint az alperesi védelemben felhasznált, részint az elitélt által ügyvédével közlött adatokból szerkeszté össze az elbeszélő.

---

A gyermek-korból.

1835. év nyarán, egy alföldi nádfödelű ház alacsony szobájában három egyén ült különböző foglalkozásba merülten, mindhárom szorosan egy családhoz tartozó, de különböző életkoru, érdekü s kedélyzetü mindegyik.

A családfő hetvenen túli agg; egykori izmos szálas termete kisé meghajlott az évek súlya alatt, kopasz feje fényes bőréről nehány téveteg ősz szált lenget a nyitott ablakon be suhanó szellő; arcza, melyen tömött bajusz és szemöld ezüstlik, a magyar faj elvitázhatlan typusa. Felöltönye, a zsinóros dolmány, fogason csügg; alatta szalma karszékben az öreg ül, czifra fokosnyél vésésével bibelődve s a széles ingujjak alól látható karok erős idegei, a száj nyilásakor előfehérlő fogsor s arczának ép szine még sok erőre mutatnak.

– Na s Gábor! szólalt meg mély rezgésű hangja, a szűnnapoknak fele már elmult s te még sem látogattad meg a nagyságos urfit.

– Ki az a nagyságos urfi? – felelt a megszólított, a nélkül hogy a kezében tartott régi bőrkötésű könyvből felpillantana – nagyságos urfi! ismétlé keserű gunynyal, mondtam már nagyapám, hogy e czím országunkban csak mágnást illet, ő pedig tanuló mint én s épen oly nagyságos mint én.

– Jó, jó, Gábor! csillapitá őt az öreg; ez már régi szokás nálunk, apám is igy hivta már az urfi szép apját, mostani földesurunkat pedig mindenki igy nevezi s e kivűl ne feledd, hogy ő jótevőnk is!

– Jótevőnk?! riadt fel a nyitott ablak melletti üléséből, kihez e szavak intézve valának s fekete szemeinek vadul lángoló pillantását az aggra szögezé; s az apa jótevőjének nevezheti azt, kinek kezéből saját édes fia halált vőn? Szegény vagyok, de atyám gyilkosának kezét mint jótevőmét, nyalni nem fogom.

E szavak annyi gyűlölséggel, annyi határozottsággal voltak mondva, mennyit az alig tizenöt éves ifjonczban senki nem keresne. Ott állt, mellén keresztbe font karokkal, domboru fehér homloka ránczokba vonult s halvány arcza, melyről tanulás és gondolkozás által korán kifejtett érleltség tekinte le, oly sötétkomor kifejezést ölte, hogy az öreg félig zavarodottan emelé le róla szemeit.

– Tudod fiam, szólt ez engesztelőleg, hogy szegény apád halálát véletlen s nem szánt akarat okozá – –

– Emlékezem, jól emlékezem! vágott közbe az ifju, hiszen már akkor hét éves voltam; túzok vadászaton a nagyságos úr, ispánját a falkát megkerülni küldte s mit gondolt ő vele, hogy ez épen átellenében állt, midőn a felkászolódó túzokcsapatra lőni kedve jött s mit tehetett arról, hogy a golyó túzok helyett embert talált, ki történetesen épen az én atyám volt?

– Igaz, vigyázatlanság volt, nagy vigyázatlanság – de jusson eszedbe, hogy ő hibáját jóvá enni igyekezett s a te és Klárika nevelésére jószántából ad évenként –

– Kétszáz ezüst forintot, melylyel egy emberéletet fizet ki s jószántából, mert mint véletlen esetért fölmentetett a törvény, ugyanazon törvény által, mely, ha ez eset megforditva áll, atyámat legalább több évi börtönnel fenyitette volna. A külömbség csak az, hogy ő Muray Miklós, húszezer hold birtokosa, atyám pedig szegény ispán volt, kit ha készakarva öl meg, sem történik nagy baja.

Az öreg, tört sugáru s két könymaradványban úszó szemeit az égre emelé. – „És bocsáss meg a mi büneinkért, valamint mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek“ idézé áhitatosan az imádság szavait. – Isten látja lelkem, én megbocsátottam neki!

– Én nem! dörmögé Gábor alig hallhatólag, nem akarván öreg apja buzgóságát sérteni.

Csend állott be, mint ott szokott, hol a vitát egyik fél sem akarja folytatni; az öreg munkáját szemlélgette, unokája az imént letett bőrkötésű Tacitust vette ismét elő; hihetőleg azonban mindkettőnek gondolati másutt révedeztek.

E jelenet szinhelye ama egyszerűen tiszta lakok egyike, melyekben a szegénység szemérmesen fedi el meztelenségét. Az időbarnult gerendázat alacsonysága által még téresebbnek látszik a négyszögű szoba, régi alaku butorai kopottak s csak a szükséget fedezik. A kimeszelt hasas kemenczét fa pad veszi körül, három szögletben kartonnal letakart három ágy, a negyedikben mult századi pohárszék. A falon fa rámás avult festvények közt nehezékes óra ketyeg, középen kerek fenyőasztal, rajta két virággal telt pohár, a három ablak közül kettő országutra, a harmadik virágos kis kertre nyilik, honnan illatos lég járja át a szobát. Ennek széles párkányzatán nehány könyv van felállitva s papiros és egyéb irószerek láthatók. Az ajtó melletti vasfogason őzlábnyelü ostor, kulcsok, régi rovások, légycsapó függenek, mik közül ez utolsó itt legszükségesebb háziszernek látszik.

Az utra nyiló ablakok egyikének üvegén át kis lánygyermek, talán kilencz tiz éves, igyekezett valami festvényt utánrajzolni. E munka annyira elfoglalá, hogy az elébbi beszélgetésre legkisebbet sem ügyelve, rajzónt tartó kezét kivéve, nem is mozdult; most azonban készen lehete, mert a viaszcsomókat, melyekkel saját papirszeletét a képhez ragasztá, leszedve, egy ideig édes gyönyörrel szemlélte müvét, azt ín szabad kézzel kisértett meg rajta némi árnyéklatokat, végre midőn ezzel is elkészült, röpült inkább, ment ment a könyvébe mélyedt Gábor mellé s rajzát örömtelten elébe tartá.

– Gábor bácsi, édes Gábor bácsi, nézze csak, nem jól vettem le e kastélyt, e fákat, e két embert?

Oly jól esett a feszült csendnek e gyermeki vidám hang általi megszakitása, hogy Gábor arczáról szinte látni lehete a sötét eszmék elszállását, – fokonkint derült fel az, mint a föld, ha egy ideig felhő takarta el a naptól.

– Ugy-e tetszik, úgy-e szép? folytatá ez csevegését, – mosolyogjon csak, lássa, igy sokkal szebb, mint ha oly komor – –

S valóban az ifju vonásai e rövid percz alatt az előbbitől egészen különböző kifejezést nyertek. Homlokáról eltünt a redőzet, szemeiből a vad tűz, e helyett szerető szelid tekintet, ajkairól nyájas jóság mosolygott le a kis leányra, kit balkarával átfogva, magához ölelt.

Az első pillantás e kettőre együtt, megmondá hogy testvérek. Ugyanazon magas fehér homlok, ugyanazon cseresznye feketeségű fényes szemek, rövid egyenes orr s bájos hajlatú ajkak; ugyanazon hollóbarna haj, csakhogy Gáboron tömött rendetlenségben s göndören árnyékló a halvány halantékokat, ennél pedig sima lemezekben simuló a piros angyalarczra.

– Klárikám, ez meglehetősen, csinosan van utánozva, de csak utánzás, felelt ez kis hugának, kisértsd meg egyszer saját erődet, majd foglak tanitani. Különben ez csak mellékes mulatság, szólj, elvégezted feladatod?

– Még délelőtt, mikor Gábor bácsi sétálni volt, mindjárt előhozom! s ezzel egy összevarrt papiros könyvért szaladt.

Gábor átvizsgálá az irásgyakorlatot s nehány megjegyzést tőn.

– Ezt majd kivülről is meg kell tanulnod, mondá végre.

– Óh már tudom is, hiszen oly szép versek, hallgassa csak:

Az ifju csókokkal halmozá a kis szavalót s hosszan nézett a kebléhez simuló szép főre.

– Óh bár tehetnék örömet a szegény árva teremtésnek; sohajtá, inkább önmagához szólva.

– Hiszen tehet Gábor bácsi, csak akarjon – hizelgett ez félénken.

– Szólj, mivel, kis tündikém?

– Kálmán urfi multkor, bácsi hon nem létében ide nyargalt s azt izente, hogy látogassa meg őt, akkor majd küld nekem is festéket, meg képes könyvet, miben minden állat megvan – –

– Igen igen szólt közbe a nagy apa, kinek épen malmára beszélt csevegő unokája; aztán még azt is mondta, hogy miután oly nagy könyvmoly vagy, választhatsz ott magadnak a könyvtárból kedved szerint, neki ugy sem kell.

---

Nagyapja kivánságának eleget tenni, Klárikának örömet szerezni, vagy a tiszaréti dús könyvtár által vonzatva, vagy végre mindezen okok összehatásából-e? elég az, hogy következő nap hajnalán Gábor útban volt a pár órányira fekvő Tiszarét felé.

Az ottani földesúr, Muray Miklós fia Kálmán, iskolatársa volt s ezelőtti években a szünidő nagyobb részét nála tölté. Ez a kisebb iskolai évek után történt, midőn még a gyermeki lelkek természetes egymáshozi ragaszkodásába nem vegyültek semmi rang- és vagyonkülönbségi nézetek. Akademiai magasabb osztályba lépve azonban Kálmán lassanként elvált elébbi játszótársától s a hozzá hasonló úrfiakhoz csatlakozott; Gábor fájdalmasan érzé mellőztetését, de sokkal büszkébb volt, hogy sem tolakodjék. Az úrfiak választékosan öltöztek, reggelenként fodrász járt hozzájok; költeni, mulatni volt pénzük elég: ő egy asztalosnál volt szálláson, kinek fiát tanitotta élelemért, durva posztóban járt s nem volt annyi fillére, mint azoknak forintjok s e mellett a mi pénzecskét öszszezsugorgatott, azt könyvekre adta. –

A magányban, hova a megaláztatást elkerűlni vonúlt, olvasás, tanulás, tudás lőn életszomja, ezzel hitt és remélt a születési rang és gazdagság fölött előnyt nyerhetni. Az egyetemi könyvtár nyitva állt előtte s ő minden rendelkezése alatti idejét itt tölté. E mellett az ingyen tanitott rajzolás- és nyelvekben kitűnő előmenetet tőn s midőn nem egyszer virasztó gyertyáját hajnali fény homályositá el, azon öntudat adott uj erőt lankadó tagjaiba: hogy többet tud saját emberségéből, mint menynyit fizetett mesterek tölthettek az urfiak agyába.

Igy mult el a törődés s tanulás fáradalmas éve, s végeztével Gábor, ki eddig az alsóbb osztályokban a jelesek közt mindig első volt s e helyet mint kétségentúl őt illetőt, követelnie természetesnek vélte: tapasztalá hogy hátravettetett s helyét Muray Kálmán foglalta el, Kálmán, kiről meggyőződése mondá, hogy tudás dolgában nem érdemes saruja sziját megoldani.

A gyermek természettől feltörekvő lelkének sérelme keserű könyekben tört ki s midőn ezek lecsillapúltak, titkos harag maradt ott a rang- és vagyonaristocratia ellen, melynek ő eddigi mellőztetését tulajdonitá.

Kálmán ugyan elég szivélyesen hivta őt meg a szünidőnek szokás szerint Tisza-réten töltésére, de Gábor, bár a meghivást nyiltan vissza nem utasitotta, azt el sem is fogadta. Érzé, hogy érdekeik s éltük útjai különböző irányuak s büszke lelke mitől sem rettegett ugy, mint a megaláztatástól. Haza ment nagyatyjához s komor lőn és magába zárkozott. Az öreg, még a múlt századnak egyszerű vallásos embere, nem volt kedélyéhez mért társaság s a gyermekifju lelki fensőbbsége rövid időn feltünő lőn. Minden szeretete testvérében Klárikában központosúlt; ez volt az emberek közt az egyetlen lény, kihez vonzalmat, ragaszkodást érezett.

Anyját még testvére születésekor veszté el; atyjának szerencsétlen halála pedig jól tálált ok volt, melyet a Muray-család vagy is inkább az aristocratia elleni boszús indulatának czimeűl felhasználjon, mint ez már fönebbi párbeszédéből öreg atyjával észrevehető lőn.

Most is ily eszmékkel eltelve haladott előre a harmatos gyepen s szemei nem látták a körűle terjedő nyári hajnal és természet szépségeit. Szavait, mikkel az úri kastélyba lépend, méregette, hogy ezek kelleten túl alázatosakká ne törpüljenek; végig nézegette aggodalmasan szegényes öltözékét s félt az ellentéttől, mely a kastélybeli úri alakok és saját viseltes durva ruházata között feltünő leend s ezt a harmat és úti portól megkimélendő, lehúzott saruit s gondosan összehajtott felöltőjét kezében vitte.

Már látszott messziről a tiszaréti csillagos templom-torony s a kastélyt környező sugár nyárfacsoportozat, mely közül a reggeli napsugár fel fel csillámlott az úri lak rézfödelén.

Elláthatlan sikról kóbor folyam kanyarog le, legnagyobb az e honban születők és elhalók közt; a folyam, melyről a dal azt mondja, hogy „a ki vizét issza, vágy annak a szive vissza“; a szőke folyam, melyről a közmondás azt tartja, hogy „a ki belőle nem ivott nem magyar az.“

Kigyózó s örökös nagy S betű alakú útját törpére vágott s medrébe néző fűzfák jelelik; fölötte egy egy sirály vagy halász-madár csap el, vagy a szomszéd kiöntés nádasából felrebbent vadlúdcsalád repűli át.

Felülről álmos-renyhén úsznak alá szállitótalpak, gazdájok deszka viskója alá búvik a naphőség elől, vagy fürödni tér az apály csekély vizébe, a sima fövényű partra s a viz folyását csak a kormányrúd iránya jeleli, oly lassú csendes az.

A partokon jobbra balra, egész odáig hol a föld az éggel borúl össze, tarlók, kaszálók, gyep, ujan szántott földek terülnek el; itt ott látható egy egy karcsú kútágas, vagy vakolatlan csárda, a körülötte elhintett s hónapok óta söpretlen szalma alommal, melyen fürge verebek csiripelnek.

A faluból jókor munkára indúlt parasztok túzokcsapatot vernek fel, melynek fehér begyü bajszos egyénei nehány lépést szaladnak előre, mig szárnyra vergődve, eleinte nehézkesen, aztán mindig biztosabban szállnak arra, hol semmi magasabb pontot nem látnak s mindig kisebbé válva, végre a léggel összefolynak.

Az ekés parasztok azonban közelednek.

– Jó nap’ isten földi! szólitá meg Gábor az elsőt – hova lesznek?

– Hát csak repcze alá forgatni tartunk, volt a válasz.

– Ki emberei?

– Muray Miklós ő nagyságaé, szólt ez, végig mérve a kérdőt, hát ki máséi volnánk?

– S e földek itt?

– Mind övé ha még annyi volna is, – dejszen uracskám, jó darabra ellátni innen, de nem oly messze, hol nem a mi urunknak teremne ez istenáldott föld.

Gábor keserű hangulatának ez ismét igen alkalmas tárgy volt, hogy borongó eszméit abból tovább szője. Mi igazság, gondolá magában, adhat egynek annyit, mennyi százaknak volna elég, hogy véres verejték helyett nyugodt elégedettséggel egyék kenyerüket? mi joggal hajthatók dologra ezeren nehányak kényelmeért? s ki állithatná viszont azt, hogy az alkotó természet e nehány kiváltságosnak ereibe nemesb folyadékú vért öntött, testeiket finomabb agyagból gyúrta, agyukat magasztosb velővel tölté meg, mint azokét, kik e test és vér javáért izzadva törődnek? – A régi Spartára gondolt, törvényeire, szokásaira, intézvényeire s csak az nem jutott talán eszébe, hogy e dicső köztársaságnak rabszolgái is voltak.

Eszméit – a sik téreken messziről elhallatszó lódobogás s vidám szóváltás hangjai verték el. Hátra tekintett s nehány száz lépésnyi távolban három úri lovagot látott, ugyanannyi lovász által kisérve, sebes lépésben utána közeledni.

A nap már jó magasan volt, a lég ködtelen tiszta s ő a lovagok egyikében, kiknek lehajtott angol csizmáikat s vadász öltönyüket jól kivehette, Kálmánt vélte megismerni. A más kettő társai lehettek s hihetőleg reggeli agarászatról, vagy sétalovaglásból tértek vissza.

Még nehány percz s utól érnék, felismernék őt, ki fáradtan, izzadtan, porosan, saru és felöltöny nélkül, külsejére nézve a lovászinasok bármelyikével sem állhatná ki a hasonlitást. Ő gyalog, azok paripán – igy nem akart előttük megjelenni.

Habozni nem volt ideje. A kastély messzire kinyúló kertje s parkja jobbra terűlt el az országút mellett, hirtelen letért ő erről s átszökve a kerités árkán s élősövényén, a tövér fű s fák közé sietett, elveszni az úton közeledők látása elől. –

Hőség és fáradság miatt lihegve, megpihenni egy fa alá ült, hol egyszersmind dúlt öltözékét is rendbe hozza. A körtefának egy sárguló gyümölcscsel terhelt ága oly barátságosan hajlott le kiszáradt ajkaihoz, hogy a természet e nyájas kinálását epedő szomja vissza nem utasithatá. Leszakitá a zamatos gyümölcsök egyikét s a legjobb lelkiismerettel és étvágygyal fogott izleléséhez.

Alig teheté ezt azonban, midőn hátulról egy vasmarok által nyakon kapatva, e szavak dördültek füleibe: Megvagy végre gaz tolvaj, no hiszen majd kapsz te a körtéhez mogyorót is!

Mielőtt az e szavakat követő jelenet előadásába kezdenénk, előre kell bocsátanunk, hogy a kert tulajdonosa Muray Miklós szenvedélyes gyümölcstenyésztő volt. Külföldön s leginkább német tartományokban jártakor tapasztalva, hogy ott az utólsó földmives kertje is a legszebb legnemesebb gyümölcsfajokkal bővelkedik, mig nálunk s legkivált minden egyéb terménynyel áldott alföldünkön a legsilányabb gyümölcsök kerülnek úri asztalokra. – Nagy gond- és költséggel hozatta meg a legkitünőbb fajak ágait, sőt a kellő földet is hozzájok s értelmes kertész által növeltette, ápoltatta becses oltványait. Az első gyümölcs nagyobb örömére volt, mint ha a búza tizenöt magot adott s mig ezzel ha a gazdatiszt kezén pocsékra ment is, nem sokat gondolt, amazt féltékeny gonddal őriztette.

Történt, hogy ez év épen igen kedvező volt a gyümölcsre s hogy a falubeli paraszt ifjuság ezt igen izletesnek találva, túltette magát a különbségen, hogy az nem az ő szorgalma eredménye s túltette magát egyszersmind nem ritkán a kert keritésén is.

Muray Miklós úr rég volt oly indulatban, mint mikor kisült, hogy kedves gyümölcseit lopják. A kertészen kivül egy külön csőszt is állitott ki őrül, s midőn e csősz daczára is fogyott a gyümölcs java, ezt is gyanúsitá s már mogyoróval is fenyegeté.

Pedig a csősz becsületes ember volt, csakhogy a gyümölcsösi dilettansok szemesebbek voltak nála. Nehány nap óta azonban éjnap lesben állt s a mogyorótúli félelme buzgóságának Gábor lön áldozata, ennek, kit holmi vándorlegénynek nézett, kellvén mások büneiért meglakolni.

Örvendve, hogy végre valakit tetten kapott, s őt a boszús úr elé állithatja, lopózott a mit sem gyanitó ifju háta megé s keményen nyakszirten ragadva, igéré az ura által neki szánt mogyorót.

– Ki a gaz tolvaj? pattant fel dühösen Gábor, egy pillanatra kiszabadúlva a csősz fojtó újjai közűl, de a következőben már ismét karon szorittatva általuk, mik e rég lesett zsákmányt semmi kincsért sem voltak hajlandók elbocsátani.

– Ki a körtét, almát lopja; csak előre szép szerivel nagyságos urunk elébe, nojszen majd lesz hadd el hadd!

Gábor előtt a kép, Murayék elé tolvajként vezettetni, a borzalom minden szineivel egy másodpercz alatt kiszinezve állott. Határozottan vonakodott a csőszszel menni, ellenben ennek szándéka is, rabját diadalmenettel bevinni, szinte határozott volt. Küzdésre, ölre került a dolog, minek az lőn eredménye, hogy az izmos vállas csősz a legyömrözött ifju kezeit vékony kötéllel hátra s midőn még igy sem akart menni, őt egészen a kérdéses körtefához kötözé, maga pedig jelentést tenni a kastélyba ment, melyet innen a park s gyümölcs fái fedtek el.

A lekötött ifju kedélyállapotának festésébe nem merünk bocsátkozni. Kínos elegye volt ez a harag, düh, fájdalom s a legközelebbi jövőtőli rettegésnek, mi száz halálnál iszonyúbb kétségbeeséssé összefolyva keringett lázas rohamokkal vérében, keblében, agyában; vonásai eltorzúltak, szerte zilált fürtei alól nehéz izzadság-cseppek gördűltek le, orra a küzdés alatt kapott ütéstől feldagadt s az ebből eredő vér összevegyült a kékült ajkain felhabzó tajtékkal. – Kötelékét igyekezett eltépni, de ez mélyen vágódva keze csuklójába, nem tágúlt. Végre kimerülten, azon ágak hűs lombozata közé rejté arczát, melyek az imént oly barátságosan kinálták gyümölcscsel.

Örökkévalóságnak tetsző óranegyed után lépteket hallott közeledni; Kálmán jött két barátjával, kik, épen midőn az udvaron lovaikról szállanának le, hallották meg a kertcsősztől az esetet s a tény színhelyére siettek.

Gáborban megfagyott az elébb lázongó vér, midőn a vig beszéd hangjairól a jövőkre ismert s csüggeteg fejét még inkább elforditá.

Végre a három úrfi mögötte állt s a csősz ezektől tiszteletteljes távolban.

– Na s ficzkó, jó-e a körte? kérdé nevetve Kálmán, aztán nézz már egyszer ránk is, ne csak mindig a tiltott gyümölcs közé!

E tréfás szavait lovagostorának egy rövid suhintásával kiséré. A csapásra Gábor vállai közt átfutó éles fájdalmat, lelkében őrjöngő dühkitörést érze. Arczát hirtelen sértőjére forditá s ez hátra hökkent ennek e pillanatban valóban sátáni kifejezésétől.

Szólani akart volna, de sebesen reszkető ajkait nem birta elhagyni a visszafúló hang, szemeinek villáma megtört a két nagy könyben, mely forrását elhagyva sárgás barázdákat mosott vonagló ábrázatán.

– Az Istenért! hiszen ez – Kéki Gábor! kiáltott fel a kétkedés nehány másodpercze után Kálmán, – hallja kend csősz, kend országos gazember, mit mivelt itt kend? oldja, vágja el tüstént e köteleket – –

A csősz, bámulva és dünnyögve, hogy kötelessége teljesitéseért gazembernek neveztetik, szabaditá el foglyát.

– Hogy történhetett ez – vagy te vagy-e az valóban, szólj Gábor?! folytatá ezalatt az elébbi.

– Igen – én vagyok, felelé ez hangját visszanyerni kezdve, látogatni jöttem s ily fogadásra, ily vendégszeretetre találtam!

– Ez csak e vén zsivány hibája, ostobasága, igyekezék a vádló szavakat engesztelni Kálmán, na de hiszen majd meglakol érte. Most, jer, jerbe a kastélyba, pihenj meg, öltözz át, jóvá teendünk mindent!

Gábor keserűen rázta fejét. –

– Mindent? szólt halkan, – nem lehet. E szegény embernek itt, ki mint sejtem, csak parancs szerint tette a mit tőn s most lakolással fenyegettetik, megbocsátok; de a lovagostor vágása –

– Nem tudta, kire száll, arczczal el valál fordúlva, gyaníthattam-e – –

– Mindegy; alakomról látható volt, hogy ember vagyok, kit csak azért, mert ruhája kopott s külseje nyomorú, a gazdagnak nincs joga barommá alacsonyitani. Ember és barom nem egy fedél alá valók. Isten velünk!

Mondá s gyorsan megfordúlva elsietett s nem ügyelve Kálmán tartóztató szavaira, átkelt a kert keritésén, ki a gyepre, az országútra, hol a tikkasztó hőség daczára addig ment, mig haza érve, az atyai ház küszöbén léhl és erőfogyottan roskadott össze.

Kálmán, a történtek fölött kissé megilletődve s inkább boszankodva, ment vissza a kastélyba két barátjával, kiknek elménczkedése s víg megjegyzéseik között csakhamar visszanyerte jó kedvét s még a sértett fél nem messze lehetett, midőn ő sajnálattal bár, de mégis nevetgélve mondá el benn a jelenetet.

---

Két nappal később délczeg négyes fogatú hintó állott meg az öreg Kéki egyszerű háza előtt s az uracs-kocsis a valódinak adva át a gyeplőt, leugrott a bakról, kisegiteni a benn ülőket.

Először is, hat évű kis lánykát emelt le, ki piperés fehér ruhájában s gömbölyü piros arczaival szerfölött hasonlitott az oltárok mellett látható angyalszoborkákhoz. Aztán éltesb hölgynek nyujtá kezeit, és karját s mindhárman a lak udvarába lépve nyájasan köszönték az öreget, ki levett kalappal jött ki a váratlan magas látogatók elé s nem győzé elégszer ismételni, mily nagy szerencsének tartja ő a nagyságos asszonyt és úrfit szegény hajlékában tisztelhetni s mennyire fogja a hon nem levő Gábor e szerencse elmulasztását sajnálni.

Muray Miklósné kegyes leereszkedő asszonyság volt s örömestebb állott szóba jobbágyaival, kikkel fensőbbségét éreztethette, mint mágnásokkal, kiknél egy hajszálnyival sem akart alább állani. E részben tökéletesen magaévá tevé férje gondolkozását. Ez, régi családi nevénél fényesebbet nem ismert e honban s egyike volt azoknak, kik magukat a nemesi renden felülemelni ohajtva, a polgári osztályt lenézik, a mágnásokat gyülölik. Ennél sajátszerűbb, gőgösebb születési aristocratiát a középkori Spanyolország sem mutathat fel.

Muray Miklósné e fölött kissé előitéletes hölgy is volt s különösen hitt ama megtorló fátumban, minek képviselőjeűl a régi pogányok saját Nemesisnek nevezett istennel birtak. Igy már akkor, midőn ispánjuk a túzok-vadászaton férje által történetesen meglövetett, kezdett ő tartani valami osztóigazság kezétől s ezt megengesztelendő birta reá férjét az árvák részére szánt kétszáz forint évi díj fizetésére. Most ismét e meglőtt ispán fia általuk ily kegyetlen bánásmódban részesűlvén, félelmei felujultak s a bajt jóváteendő oly szándékkal jött, hogy a sértett ifjut házához vegye és saját fiával együtt neveltesse.

Nem tudjuk, minő eredménye lett volna rábeszélő tehetségének s ha az ohajtott (min kételkedünk), mily fordulatot veendett Gábor élete? annyi azonban bizonyos, hogy midőn ez este haza vetődött s a látogatás és az ajánlatról értesült, haragtól pirúló arczokkal s oly szavakkal utasította vissza, hogy készebb éhen halni, mint Kálmán inasává, mivé őt tenni szándékoznak, törpülni. Nem lehetett vele e tárgyról szólani.

Azt azonban, hogy a nagyságos asszony Klárika neveltetése gondjait elvállalja, rövid meggondolás után nem ellenzé, mert, Muray Miklósnénak az eleven szép kis leány szerfölött megtetszvén, ezt is magához kivánta s ajánlá, hogy miután árva rokon-húga a hat évű Klotildnak különben is nevelőnőt tart a háznál, Klárika majd ettől tanúlhat.

Ezek után faggatni kezdé az öreg Kéki unokáját a két nap előtti eseményekről, miket ennek büszkesége senki, még öreg atyja előtt sem vallott volna ki s miket az öreg először csak Muraynétól hallván mellesleg és sajnálkozólag említtetni, a nagyságos asszonyt pedig kérdezgetni nem mervén, tisztán mindeddig nem tudott.

Gábor a főbb vonásokat elhallgatva adta elő a gyümölcsösi epizódot s az öreg sokkal kevésbé volt emberismerő, hogysem e lángba borúlt arcz zavartsága- s vonaglásából sejthette volna, hogy az elmondottakon kívül még egyéb is történt.

Az egyszerű ház szokott csendét azonban Klárika ujongó ugráló öröme fölélénkité. A kis lány fejecskéjében rajzottak az új változatos jövő reményei, hol majd játszótársnéja, szép ruhái, könyvei, képei leendnek s a nagyságos asszony igérete szerint, idővel zongorázni is tanuland; Gábor pedig szorgalmazá hugának minden szükséges ruhákkali ellátását, nehogy koldusként kerüljön az úri házhoz. –

Ilyszerű készületek közt folytak a napok; hét hét után mult s Muraynétól még mindig semmi hir sem jött. Klárika arczát minden este a csalt várakozás borúja lepte el, annálinkább, mert Gábor hajlandó volt hinni, hogy az egész igéret feledésbe ment, vagy megbánták. – E hitében naponként erősödve, ő maga is letett a lesben állásról, mert feledők mondani, hogy Kálmánnal vagy szülőivel minden áron akarva kerűlni a találkozást, egy ideig folytonosan figyelt minden szekérzörrenésre, nehogy véletlenűl hon lepessék.

Egy délután, szokott helyén a kertre nyiló ablaknál Tacitusába elmerűlve űlt, midőn Klárika örömsikoltására még elég ideje maradt az alacsony ablakon ugy kiugrani, hogy a percz múlva belépő Muraytól e szökés észre ne vétessék. A kertet elhagyva, kibarangolt a rétek- és tarlókra, s csak akkor tért vissza, midőn a Tiszarét felé haladó hintót a távol országuton megpillantá.

A szobába lépve, szemei kis hugát keresték s csak nagy apját találták fel, ki szalma karszékében ülve a czifra fokosnyelen vésett.

– Klárikát elvitték, szólt mély rezgésű baritonja; s neked izenik, hogy mielébb látogasd meg testvéredet.

Gábor szót sem felelt, hanem régi helyét elfoglalva, szemeiből válni nem akaró pár könyűn át nézett a régi bőr kötésű könyv lapjaira.

---

Tíz év múlva.

1845 év telén a Lipót-város lakói előtt feltünő volt egy új ház harmadik emeleti ablaka, melyből rendesen csak későn éjfél után enyészett el a sötét utczára leszolgáló világ. Az estélyek és tánczvigalmak látogatói, midőn szemeiket hazatéret önkénytelenűl magára vonta a homályos sorból kiváló világitott négy szög, perczig töprenkedve kérdék magukban, szorgalom vagy bánat, vagy beteg ágya melletti mécs viraszt-e mögötte? – Nehány lépéssel tovább azonban feledték, mint ez természetes a nagy városokban, hol annyi a virasztó bánat, és életemésztő szorgalom, mit a nagy tömegnek csak parányi része ismer. Kinek is volna kedve, ha reá érne is, mások inségével vagy bújával törődni?

Ellenben azt igen jól tudták e városrész lakói, hogy ugyan-e ház egész első emeleti osztályát, melynek belrendezésén heteken át annyi kéz foglalkozott, Muray Kálmán lakja, – mert ki a fényes készületeket, a párisi Gobelin-gyárból érkező szőnyegeket, a mahagoni fájú dús butorzatot, a bécsi hintókat, az angol faj-lovakat, az óriási tükröket és herculánumi disz-edényeket, vagy ama naponkint szállitott fényüzési czikkek egyikét történetesen meglátta, melyeknek roppant árát a reájok eső első pillanat megmondá, természetes érdekeltséggel kérdezé: kinek élvezeteűl van e pompa-körzet szánva? s nem volt nehéz megtudnia, hogy mindezeket Muray Kálmán ur hozatja nem csupán saját, hanem menyasszonya kedveért is, kit, mint rövid időn nejét, a ragyogó kényelem minden ismert nemével ohajt elárasztani s boldogitani.

A mindennapi élet ama tragicus oldala, hogy alig örűlhet egy, másnak könye nélkül, leggyakoribb ott, hol a polgárisulás áldása vagy átka tömérdek egyént szorit egy aránylag szűk térre épűlt kőhalomba. E tragicus szempont jelenleg is összefüggő érdekkel vezet fel az első emeleti sybarita lakosztályból a harmadik emelet szük szobájába.

Gábort találjuk itt egy januári estén. Tíz év múlva is azonnal rá ismerünk. A korán s határozottan fejlődött vonásokat az évek-folyása csak edzheti, de kifejezésükön alig változtat. Igy látjuk ezt Gáboron is – tíz vagy több évvel idősb gyermeknek mondanók őt. Ugyanazon magas fehér homlok, melyen az eszmélet ránczai meghonosúltak; a cseresznye-feketeségű szemeknek bizonyos pontra meredő erős tekintete a régi, csakhogy e szemek most mélyebben vannak gödreikbe esve, s a zárt szájszélekkel összehangzólag a lélek határozottságára és – szenvedésére mutatnak, melyet a sovány sáppadt arczra erőtetett apathicus nyugalom s a rendetlen tövér hajzat kora őszülése meg nem hazudtol, sőt tanusit az összevont szemhéjak és ajkak körül elterjedő ama reszketegség, mit keserű mosolynak is alig mernénk nevezni s mely rajtuk néha néha – a mint az eszmék felhői lelkületén átvonúlnak, tudtán kivül s hatásra nem számitva felküzd.

Mellén összefont karokkal néz ki s le az átelleni házon levő lámpára, melynek fénye a körüle terjengő ködhomályt gyengén szűri át; majd végig simitva homlokán, mintha a benn rajzó eszméket akarná elriasztani, sebes léptekkel jár fel s alá a keskeny mély szobában, – de az eszmék oly tolakodók, oly elutasithatlanok, úgy égetik a velőt! Asztalához egy székre ül s lekönyökölve, kezét izzó homloka- és szemeire szoritja s a feledés vagy eszméletlenség azon országába szeretne sülyedni, hol az agyban nincs gondolat s a szivben nem él érzemény. Hasztalan! a szenvedések emléke oly beszédes, a letarolt jövő oly kietlen néma, hogy az üldözött léleknek nincs menekvési útja s midőn amannak kínzó ördögei elől futni akarna, ennek jut kihalt világába, hol az élve eltemetettre a kétségbeesés őrültsége vár. –

Boldog, ki a zúzott kedély ily hangulatát nem érti, mert az életben nem voltak perczei, melyeknek mindegyike száz halállal ér fel. – Gábor lelki láza azonban ily jellemű s magyarázatául szükség a közelebb multba röviden visszapillantanunk.

---

Gábor lelkébe a gyermekkori első fájdalmas benyomások maradandó árny-rajzot vetettek. Félékeny és zárkozott s épen azért bizalmatlan és hideg maradt a nagy tömeg előtt. Igen kevésnek nyilt meg s ezek közűl ismét kevés tudta felfogni és méltányolni a mély, magasztos s minden szép, nagy és dicsőért hőn lángoló jellemet. Legtöbben vadnak, némelyek különcznek, a legjobbak rajongónak tarták. A világ vásári érdek-népe ritkán érti az elvek szigorú emberét.

Legboldogabb napjai ama polgári család körében folytak el, melyben gyermekből ifjuvá növekedék. Mint tanuló jött ő még házához a Ferencz külvárosi asztalosnak, kinek két fiát szállás- és élelemért oktatá. Pontossága, becsületessége, ügyessége annyira megkedvelteték őt a háziakkal, hogy pár év múlva a család tagjaként tekinteték. Az asztalos, értelmes ipar által évről évre jobb létre s Pest gazdagabb polgárai sorába emelkedék. Két fián kivül volt még egy – a fiúknál ifjabb lánya is. Teréz, ki mióta emlékezni tudott, Gábort szüléi s testvérei által mindig az erény, értelem s minden szép és jó mintájaként hallá emlittetni, testvérinek látszó ragaszkodással csüggött az ifjun. S e bizalmas ragaszkodást a hosszú megszokás szemeivel még akkor is testvérinek tarthatá mindenki, midőn a tizenötödik évét meghaladott hajadon szivének dobogása megszűnt gyermeki nyugalmu lenni. Azok közt, kik ezt gyanithaták, Gábor volt az utolsó, bár sem a szülők sem más, sőt talán maga Teréz sem sejté, hogy tanitója iránti érzülete több mint puszta baráti vonzalom, hogy az – gyökeret vert szenvedély.

A nap, midőn a titok zárja felpattant, bekövetkezék.

Közben meg kell emlitenünk, hogy Gábor az alku szerinti élelem és szálláson kivűl, mit sem akart elfogadni házi urától ama szivesség-jelek közül, mikkel ez őt túlhalmozni kivánta. Mit kiérdemelt elvevé, de félt a lekötelezettség eszméjétől. Órákat adott inkább más házaknál s e jövedelemmel fedezé egyéb szűkségeit.

Igy történt, hogy az utóbbi években magyar nyelv, történet és irodalom tanitására szólitatott fel egy főrangú háznál. Tanitványai, három ifju lányka voltak s ezek közt Klotild, kit egykor mint apró gyermeket látott Tiszaréten s ki mellé akkor saját testvére Klárika vétetett játszótársúl. Nehány éven át nevelőnő volt falun mellettük, később a nevelés tökéletesb befejezése végett Klotild egy más nagynénjéhez jött Pestre Muraynétól; Klárika pedig úgynevezett társalkodónő vagy házikisasszonyi minőségben Tiszaréten maradt.

Gábor a perczig, midőn tanitóként lépett Klotild nagynénje házába, az asztalos családbelieken kivül alig beszélt életében más nővel. Természetes volt tehát elfogultsága, midőn a három életvidor hamis lánykával egy asztalnál foglalt helyet. Mennél inkább akará ezt s ebből származó szögletes modorát palástolni, annál inkább előtünt az, sőt gyakran zavarában egy balfogásból másba keverte magát. Ilyenkor bár mélyen pirúlt arczát az előtte fekvő könyvbe süté is, alkalma volt észre venni ama feddő vagy megrovó tekintetet, mit a komolyabb Klotild a balfogáson mosolygó két társnőjére vetett. E védelem első alkalomkor megnyerte neki Gábor hajlamát. Figyelmesebb lett Klotild, mint más két tanitványa iránt s ezt, bár mily apróságokban történt is, észre kellett vennie az illetőnek. Ez viszonfigyelmekre vezetett, mik ismét Gábort örvendeztették meg kimondhatlanúl. Igy multak hetek, hónapok s az ifju alig tudta, hogy a legőrjöngőbb szerelem csirázik fel eddig illetetlen szivében, csak azt tudta, csak azt érezte, hogy mennyei üdvérzet villanyozza fel ereit ha szemei Klotildével egy másodperczre öszszevillannak, ha keze történetesen találkozik kezével, vagy ha csak ruháját érinti, vagy ha mosolylyal ajkain kérdést intéz hozzá, – ilyenkor a világot érzé önmagával egy kéjérzetben felfordulni s szólt és felelt és nem tudta mit. Ébredése első szivdobbantó gondolata Klotild volt s nyugtalansága fokozatosan növekedett, a mint az óra, melyben tanitványát látandja, közeledék.

Egy alkalommal a szokott óránál nehány perczczel korábban jött s az első magányos szobán áthaladva épen a másodiknak ajtaját volt benyitandó, midön belülről vidor nevetés közt saját nevét hallja kihangzani. Szoborrá fagyott s az önkénytelen hallgatózó szerepébe esett. Klotild társnői, kik Gábor érzelmeit a nőknek saját tapintattal sejteni kezdék, faggatóztak rokonukkal.

– Boldog Klotild! sohajtá tréfásan az egyik – ily lángolva hódoló szivet birhatni!

– Ah, én haragszom mellőztetésünkért, mondá a másik, – ha mindjárt féltékeny lennél is Klotildkám!

– Mily jól fog majd hangzani: Kéki nyelvtanitónő ő nagysága! jegyzé meg, ál-páthoszszal hangoztatva a végszavakat az első.

– De azért csak nem fogsz lenézni minket? szabódék enyelgve a másik.

E szavaknál Gábor kénytelen volt benyitni, mert a külső ajtón szinte a szobába lépett egy komorna, ki előtt mint hallgatózó nem akart tetten kapatni. A két evődő lyánka arczain ijedségi pirt, Klotild szemeiben könyet talált. Az óra zavarban tölt el, előadó és hallgató másfelé gondolt, mint az előadott vagy hallott tárgyra. Végeztével s miután Gábor távozék, az órához később megjelent gouvernante nem győzött eleget csodálkozni mindnyájuk feltünő szórakozottságán.

Gábor előtt a köny feledhetlen maradt. Epedő vágya a rokonérzelem elvitázhatlan jelének tartá azt, mely feltört, midőn a titkos szent érzelem, enyelgés és guny tárgyává tétetett. Klotild viszonozza rejtett érzelmét! Ez feledteté vele mindazon lehetlenségeket, miket egy higgadt tekintet a jövőbe fogott volna felmutatni; ő Klotildban csak az egyszerű szerető gyermek leányt látta s nem a főrangu dusgazdag család ivadékát, ki tőle… De hiszen ő a jövő előtt behunyta szemeit s boldog volt a percz ámulatában.

E fölött határozott jellemek – minő Gáboré volt, többnyire végleteken járnak. Az erős testalkatot az idegláz hevesebb rohammal lepi meg és igázza le, mint a gyöngét, melynél a veszély csekélyebb, az üdülés könnyebb és sebesebb. Igy van az a szerelemmel is. Az ép szilárd lelket, kivált ha ez, mint Gáboré, a szenvedély e neme körül annyira ismeretlen, százszoros fokozatban járja át s hóditja meg mint a hajlékonyt, mely könnyebben gyúl, könnyebben feled.

Igazolásaúl mondhatjuk, hogy keble lángjait napról napra nem alaptalan képzemények, de a gyúanyagot növelő bátorítások terjeszték alig oltható égéssé. Klotild a kihallgatott faggatást követő napoktól kezdve nyájasabb lőn az ifju irányában mint azelőtt, szemei gyakrabban keresék s találták meg tekintetét, ma egy sajátkezű rajzocskával ajándékozá meg, holnap egy rózsát tűzött öltönyére s Gábor ugy érzé mintha a feltüző kéz édes kéjjel égetné mellét melyen perczig nyugodott s mintha a gombostű öltönyén át szivéig hatna, – majd egy lopott alkalommal a puha kéz gyönge szoritását vélte érezni s igy tovább. Ily csábok tapasztaltabb hódolót fogtak volna elvakitani – Gábor a szellemi kéjittasság boldog mámorában szédelgett.

Ez időpontra esett épen, hogy a polgárnak általa oktatott s nevelt fiai az utolsó tan-évet bevégzék. Gábor, vagy mert gondolá hogy feleslegessé vált, vagy mert keble óriása magasabb vágyakra, merészebb jövőre buzditá, válását jelenté a családnak. Ez általános elszomorodást idézett elő, annál inkább, mert ismerék hajthatlan természetét a kedvencznek, kit megszoktak fiu és testvérként tekinteni.

S az elszomorodás e fölött kettős lőn. A szülők megrémültek leányuknak, az egy idő óta némán sejtő Teréznek e hirre erőszakosan előtörő könyein s fuldokló zokogásán, mit rövid időn heves görcsök követtek. A leány átszürt finom alkata s gyönge melle már azelőtt aggodalomra adának okot. Orvos hivatott. Az orvos ismeré a családi viszonyokat, jól sejte s közlé sejtelmeit. Az anya leányához fordult – s ez feltárta érzelemvilágát a szerető szülőnek.

A gazdag polgár mindent elkövetett Gábor megtartására s midőn ez, a valót nem is gyanitva, föltételéhez ragaszkodék, Teréz állapota pedig napról napra veszélyesebb lőn, egyenesen leánya kezével kinálta őt meg, melyet, mint mondá, már régen ezelőtt neki szánt. Gábor a gyöngéd lélek fájérzetével, a legkimélőbb modorban utasitá vissza az ajánlatot, hajthatlan maradt s – távozék. Szemei előtt folyvást Klotild arcza lebegett.

Szegény Gábor! ha sejthette volna mily kegyetlen játék űzetik hivő tapasztalatlan szivével! Hamis két tanitványának faggatózásai az első napokban boszanták Klotildot, később – tán hogy ezektől meneküljön – a játékba egyezett s elvállalá a viszon-érzelem ál-szerepét. Az ember és kedélyismeretlen pajzán lánykák ezt nem tarták puszta játéknál egyébnek, melynek minden pillanatban vége szakitható – s nagyokat kaczagtak az elámitott szerelmes égő tekintetén, sohajain, zavartságán s ebből eredő szögletes modorán. Nem tudták, hogy egy kebel oltárának szentségét zúzzák és tiporják össze.

De Gábor erről nem is álmodott. Hitt, remélt és szeretett, vakon, buzgóan, lázasan s ama földet tulszárnyaló szent áhitattal, mely égbe emel és üdvözit.

Tenni, hatni, emelkedni akart, hogy vágya pályadiját megérdemelje s erőt érze magában. Egy akkori hires lapban névtelenül megjelent közérdekü czikkek s közben egy fontos kérdést fejtegető röpirat általános figyelmet sőt izgalmat okozának. Virágos elragadó irmodor, merészség a gondolatokban, ügyes felfogása a viszonyoknak, mathematicai következetesség az észlelésben, erő és tisztaság a kivitelben jellemzék az iratokat s a nagy tömeg magát a szerkesztőt gyanitá irójuknak. Kevesen tudták, hogy ezek egy ifju ember sok évi alapos tanulmányának első combinátiói s hogy ezen ifju jelentéktelen neve – Kéki Gábor.

Az uj kör s a csirájából gyorsan emelkedő hirnév segélék kifejteni lelke ruganyosságát, bátrabbá, elfogulatlanabbá alkoták át s az ez által változott viselet, modor, külső, előnyére szolgált. Klotild az egy éven át űzött játék után komolyabban kezde gondolkodni, kénytelen lőn belátni, hogy ily odaadó, becsületes, forró szivveli bábuzás: vétek; megbánta tettét s ki ismeri a női sziv rejtelmeit és ki tudja, mi történik? – ha egy uj szereplő nem lép közbe a kis dráma szinpadára.

Ez uj szereplő Gábor életének örökös átka, rosz szelleme volt.

Egy napon a rendes szivdobogással ment rendes déli órájára. Az első szobában a komorna utját állta s nem akarta tovább bocsátani, mert, mint mondá, látogató van benn. Gábor lelkét névtelen fájérzet – talán elősejtelem nyilalta át. Kérdé a látogató nevét – a komorna nem tudta. E pillanatban nyilik az ajtó, melynél állottak s ő be- a bennlévők kilátnak.

– Ah Kéki úr, szól kilejtve tanitványainak egyike, – ma nem vehetünk leczkét, majd holnap – –

– Pardieu, hiszen ez volt ispánunk fia s egykori iskolatársam; mondá Klotildnak, kivel épen beszélgete, egy magas, gyönyörü s tetőtől talpig választékos divatöltözékű fiatal ember s a leánytól Gábor felé közeledék.

– Na s domine Kéki, hány hét a világ? ismer-e még? mit csinál? hallom hogy újságiró, – kérdé, Gábor vállára ütve s ama nagyúri kicsinlő modorral, mely kérdez, anélkül hogy feleletet várna, Muray Kálmán. – Be irigylem szép tanitványait, folytatá egy lélekzetben, – tudja mit, amice, lépjünk szerződésre, én majd átveszem az órákat, maga pedig húzza a fizetést, Mi? na s mit mondanak erre kedves cousine-jeim?

– Most az egyszer csak Kéki úr mellett maradunk, válaszolá enyelgve az egyik – ő azonban megbocsátand, ha ma felmentjük sulyos hivatásától – –

S ezzel a vidám kis társaság, mielőtt Gábor szóhoz juthatott volna, elfordulva tőle folytatá megszakitott beszélgetését, melynek fonalát leginkább a pár évi külföldi utjából tegnap visszaérkezett Kálmán vivé játszi könnyüséggel.

Gábor, szivében a mellőztetés, gerjedő féltékenység és rangkülönbség keserü érzetével távozék. Elszenderült gyülölete újra felébredt Kálmán ellen, kitől az életben mindig csak megaláztatást kelle szenvednie. Álmatlan éj után jelent meg másnap az órára. Ez feszült komolysággal folyt le. Klotildet ovatosabbnak, visszavonóbbnak találta mint ezelőtt. A még csak tegnapelőtti üdvérzet helyett pokoli kín lepte el látásakor. Ez igy ment három napon át, a negyediken kis levelkét kapott a gonvernante-tól, mely havi diját s a tudósitást tartalmazta, hogy tanitványai hálás köszönetet mondanak a tőle nyert ismeretekért s fáradozásait továbbá nem veendik igénybe.

---

X. megye tisztujitás küszöbén állott. Az ellenzék az ujdonatuj 1844-ki törvényt, mely a nem nemeseknek is adott hivatalviselési képességet, első akarta foganatba venni. Az eddig példátlan eljárásban azonban ovatosnak s arra kelle tekintettel lennie, hogy a hivatalra kijelölendő nemnemes, mind becsületessége mind szellemi tehetségeire nézve kifogáson felűli legyen. Nehányan, az e körbeni czikkei által elismerő közbecsülést nyert Kéki Gábort inditványozák s az ifju meghivaték Pestről a megyei főügyvédségre, mely itt szinte választás alá esett.

Gábor, ki magát ekkor még mindig szeretve s ügyét csupán jelentéktelen állása miatt hátravetve hitte, pályát látván nyilni maga előtt, mely nagyratörő álmaiban talán czéljához vezetőnek mutatkozék – elfogadá a meghivást, megjelent a megyei székvárosban s az ellenzék által a főügyvédségre jelölteték ki.

A kisebbségben lévő másik fehértollas párt azonban, melynek – közbenvetőleg mondva Muray Kálmán volt alispáni jelöltje, ügyesen használá fel az ellen-izgatásokra ajánlkozó alkalmat. A csattogón felhordott okok, hogy egy nemnemesnek hivatalra alkalmazása a nemesi szabadságon sérelmet, a nemesi jogokon csorbát ejt, hogy ez a nemes atyafiak mellőzése sőt meggyalázása volna, mélyen hatottak a szüzvállasakra s dicséretükre mondhatjuk, hogy több egyént, kiről a szabad evés ivás és tiz pengős diurnum igérete különben lepattogott, az ily okokkal rátukmált indignatio téritett meg az ellen tábornak. Az áttérés óráról órára nőtt.

Gábor ezen izgatásokról mit sem tudott, mert a kortes-tanyákba nem vegyüle, mások pedig a kényes természetű ügyről gyöngédségből hallgattak előtte. – A nagy nap elő estéjén legjobb remények közt beszélgetett szállásán nehány elvbarátjával, kik közt M.... ügyvéd is volt, a jog-egyenlőségről, melyet a múlt országgyülés oly erélyesen kezdeményezett. A pezsgő zajgó utczákról czigányzene, rekedt dana, éltetések, vad kurjongatások hangzottak.

Gyertyagyujtás idejében a czigányzene, daloló ujongató csapat által követve közeledék Gábor ablakához s megállapodék alatta. A zene elhallgatott s egy kortes-vezér szólni akart. Gábor a vélt megtiszteltetésre kinyitá ablakát.

A tömeg nehány bor- és lármától rekedt „halljuk“-a után a kortes-vezér harsány hangja e rythmust szavalá: