II.
A JÁTÉKOS.
Gömör jó országutai egyikén haladott szekerünk, még pedig az elibe fogott négy pej daczára meglehetős csendesen. A júliusi nap sugarai velő száritólag tűztek le a felhőtlen égből; s mi, t. i. Móricz barátom és én, ezek ellen felvont ernyő alá menekűlve, felváltva tartók az életbiztosító intézetet. Fedetlen kocsisunk azonban s a lihegő négy pej csak akkor jutott némi enyhüléshez, midőn egy egy hegyoldal árnyas mélyületében vezetett utunk.
Estig szellő sem lebbent s az út melletti cser és tölgyfák porlepett levelei ép oly mozdulatlanok valának, mint a tájképek festett lombjai. Hat és hét óra között nyugatról óriási felhő-várak tornyosultak s mely szegélyeiket megaranyozá, elnyelék a torkukba siető napot. E pillanatban tikkasztó forró szellet suhant el fölöttünk; a lombok, mint a lázbeteg a roham jöttén, megrázkodtak, az eget fakó szinű párázat borítá el s az imént oly fényes de hirtelen elsötétült felleg-bástyázatokból haragos villámok czikáztak elő.
– Mehessőnk hogy helyre eerjőnk; szólt lovai közé csapkodva a barkó Esván, – mer nagy eegi háboraó lesz ebbeől!
De már késő volt. A városka, hova szándékozánk, még jó órányira, az eegi háboraó ellenben már igen közel állt előttünk s telegrafi gyorsasággal közeledett felénk.
Móricz barátom még diák korából, midőn Lőcsére ezen az uton járt iskolába, emlékezett egy utszéli korcsmára, melyhez, úgymond, már nem lehetünk messze. Csak oda érhessünk, van ott az udvarban állás; jó menhely, mig a fergeteg elvonúl.
Alig mondá ki s már is láttuk az igért menhelyet fa csoportozat közűl kifejérleni. De itt is volt az ideje, mert a dörgés perczről perczre közelebb hangzott, a sötét felhő-tábor fejeink fölött terjeszkedett ki, a forgó szél a felkavart úti port szemeink közé csapkodta s egy hatalmas dördülés után gyér de nagy cseppeket éreztünk arczainkra hullani. A perczben, midön az állás alá hajtattunk, hosszú recsegések között megindúlt a zuhogó zápor s körűlünk, bár még csak hétre járt az óra, egészen beéjjeledett.
Félóra múlva szűnni kezdett az omló zuhatag, de azért az eső sürűn hullott alá s mi elhatároztuk, hogy ma nem megyünk tovább. A konyhából barátságos tűz világolt elénkbe a sötétben; oda szaladtunk át esernyő alatt, meghagyván elébb Esvánnak, hogy etessen itasson annak rendi szerint, magának pedig kérjen vacsorát.
A konyha előtti pitarban sajátszerü egyéniség jött elénk, kit mi első pillanatra valamely piperkőcz pinczérnek voltunk nézni kénytelenek. Régi szabású, kopott és zsírfoltos öltönyei daczára meglátszott rajta, hogy azokat némi gonddal illesztgeti magára. Mind a tíz újja, még a két hüvelyk is, gyürükkel rakva; mellényén vastag óra-láncz, kissé szennyes ingelőjén ragyogó nagy melltű, mely ha gyémánt, ezreket ér; de a mely a többi ékszerrel együtt csak ál s rézbe foglalt hitvány üvegdarab volt.
– Lesz-e szoba és egy kis harapni való? kérdém tőle, készen a cseh vagy morva kiejtésű válaszra.
– Lesz minden; felelt ő édes mosoly közt tiszta magyarsággal, – csak tessék e szobába lépni, bátyám is mindjárt megjő.
S ezzel egy – a pitarból oldalt nyiló szoba ajtaját tárva fel, ezen utánunk ő is belépett s azonnal gyertya gyújtáshoz fogott.
A megvilágitott szoba igen lakályos s épen nem olyan volt, minőt útszéli fogadókban szoktunk találni Pamlag, falóra, pár régi olajba festett mellkép, posztóval leterített asztal s ezen friss virággal tölt edény tanúsiták, hogy nem úgynevezett vendég-szobában vagyunk. A benyilóban kís gyermek aludt ágyacskája párnái közt.
A fogadós saját laka, gondolám, s ennek is elég csinos és kényelmes. Már épen tudakolni akartam, hol leend számunkra a nyughely, midőn a pinczérnek nézett egyén, előbbi édes hangján társalgást kezde:
– Önök talán Pestről jönnek?
– Nem egyenesen; feleltem én kis vártatva, s figyelmesebben tekintve a kérdőre. Ez arcz kifejezése meglepett. Öreg volt az, de nem évek száma által. Halvány dúlt vonásain valamely szenvedély hagyhatta pusztitó nyomait s idő előtt megérlelé elfonnyasztá azokat, miként a gyümölcs elaszva hull le, melyet a darázs megszúrt. A szenvedő arczczal azonban kirivó ellentétben állt a negélyzett modor, melyel ő kemény inggallérok közé szorúlt fejét mozditá, tömött fürteit borzolá s gyűrűs újjait csillogtatá.
– Óh én is sok évet töltöttem Pesten, folytatá nagy szófolyékonysággal, – sok víg évet; visszavágyom most is, de bátyám nem bocsát; ah! pedig csak ott van az élet. Szeret ön makaózni? tevé hozzá, rám függesztve tekintetét, mely bár nyájas de élesen átható volt.
Mielőtt e különös kérdésre felelhettem, vagy a vélt pinczér szokatlan viseletét magamnak megfejthettem volna, az ajtó nyílt s társaságunk egy ifju nővel szaporodott, ki beléptekor szemeivel valakit keresni látszott.
– Vincze! szólt, lassu-szelid hangon a feltalálthoz s szavát egy szemrehányó pillantással kiséré, mit ez rögtön megértett, mert, mint az állatsereglet tulajdonosának szavára a puszták vadja, meghunyászkodva sompolygott ki a szobából.
– Bocsássanak meg, folytatá hozzánk fordúlva, ha, míg férjem megjő, kellő alkalmazásra nem találnak. Itt van ő a szomszéd gazdasági épületben s talán várni akar mig az eső eláll – de rögtön érte küldök. – S ezzel kifordúlt.
– Csinos menyecske a korcsmárosné, jegyzé meg Móricz – de hát az a másík, az a bohó Vincze ki és mi lehet?
– Hihetőleg a ház rokona; találgattam én; – ki a pinczéri teendőket végzi s a rokonsági czímen sokat megenged magának a vendégek irányában is.
Oly halkan, hogy bejöttét észre sem vettük, ismét előttünk termett a szóban forgó. Alkalmasint csak a nő távoztát leste, hogy újra belopózhassék.
– Játszunk egy kicsit, szólt megnyerni akaró mosollyal, mialatt egy játék igen szennyes és avult kártyát vont elő zsebéből; – majd én bankot adok. E gyűrűk itt a bank; az urak tetszés szerint tehetnek.
– Nem értünk hozzá; felelt Móricz s bámuló szemeit az asztalra tett nehány garas értékű gyűrűkről rám emelé.
– Óh a makaó igen könnyű játék; biztatott ő vidoran bennünket – mindjárt megtanulják önök, csak ide figyeljenek. Minden szem tizen és huszon alól vagy fölűl számol: a kinél több van, az a nyertes. A kilencz szem nagy, a nyolcz kis makaó s felmutatva azonnal nyer. Például: a bankadó két két kártyát oszt – s ekkor jártas gyors kézzel osztani kezdett – egyszerre vagy külön, aztán – –
Úgy látszik, szegény Vinczére nézve a mai nap nem volt a siker napja, mert a leghevesebb osztás és magyarázás között ismét félbe lőn szakítva a házi gazda megjelenése által. Sebesen összesöpörte ekkor gyűrűit és kártyáit s szó nélkül, ijedten távozott a szobából.
– Habár csak a véletlennek köszönhetem jelenlétüket – kezdé az érkezett – legyenek szivesen látott vendégeim.
– Móricz! mi tévuton járunk; szóltam én felelet helyett barátomhoz, első pillanatra meggyőződvén, hogy házi gazdánk nem korcsmáros s mi fogadó helyett valamely magánlakba tértünk. Móricz azonban merően szegezve reá szemeit e kérdést intézte hozzá:
– Nem Feldner az ön neve s tizenöt év előtt nem Lőcsén járt-e ön iskolába?
A kérdezett mindkettőre igen-nel felelt.
– S emlékezik-e még ön – folytatá barátom – ama tanuló társára, ki az iskolai padon szomszédja s a kis diáki csinokban mindig hű pajtása volt?
– Tökéletesen, mondá mosolyogva Feldner; – az én egykori tanúló társam arczemléke azonban jobb mint az enyém, ki csak e figyelmeztetés után ismerek reá.
Szivélyes kézrázás után a tévedés megfejtéséré kerűlt a dolog. Móricz jól emlékezett hogy e lak egykor fogadó volt, de a tő szomszédságában lévő ezer holdnyi gazdasággal együtt gróf S. birtokába kerűlvén, ez kasznár-lakká változtatta át s czélszerűbb helyre más fogadót épített. Feldner, az uradalmi kasznár, örömét nyilvánitá a fölött, hogy a változás nem tudása minket vendégeivé tőn.
– Én már a juh-akolból hazajövet értesűltem e tévedésről – végzé szavait – mert kocsisomat nagy pörben találtam az önökével, ki természetesen fogadói jogait akarta igénybe venni. Már elintéztem köztük az ügyet; – tevé hozzá megnyugtatólag, midőn rendet teendő ki akartam tekinteni.
A beszéd a hajdani iskolai évekről a gazdaságra s egyéb általános tárgyakra fordúlt. Eközben vacsorát hoztak, de sem a kasznárné sem Vincze nem jelentek meg. Pedig ez utóbbinak egyénisége lélektani szempontokból engem rendkivűl érdekelt; szerettem volna róla bővebben hallani, de iránta kérdést tenni gyöngédségből nem lehetett. Étkezés után perczre magunkra maradva, használtam az alkalmat felkérni Móriczot, vezetné mint régibb ismerős Vinczére a beszédet.
– Önnek úgy emlékezem egy ifjabb testvére is volt Lőcsén? kérdé ő később szivarfüst között házi gazdánktól.
– Volt, az az van még most is; válaszolt ez hirtelen elkomolyodva. – Ama szerencsétlen, ki haza jöttemkor önöket itt kártyáival untatá; mondá ismét kis szünet után.
– Szenvedélyes játékos talán? kérdém én.
– Volt; mint általában róla beszélve csak úgy lehet szólani hogy – volt. Elméjében van megháborodva. Nem tényleges őrült ugyan, mert eszméiben többnyire megvan a logicai rend, sőt egyre másra használni is lehet: de gyászos múltjának emlékét sötét daguerre-kép gyanánt viseli lelkén s ez neki ama kiirthatlan rögeszmét tükrözi vissza, hogy ő még mindig ama gavallér, világfi és vig czimbora, ki egykor Pest utczáin, társas köreiben s játék asztalainál hősködött.
– Érdekes lehet története! – jegyzém meg a beállott s kissé feszűlt csendben.
– Mindenesetre szomorú. Elmondhatom. Ön beszélyiró; használja fel ha tetszik; lesznek kik tanulságot meríthetnek belőle.
Mondá Feldner s a következő történetet beszélte el.
Atyám, gróf S. gazdatisztje, korán halt el s alig annyi vagyont hagyott maga után, melynek kamatjaiból özvegye takarékosan megélhessen s Vincze öcsém neveltetése költségeit fedezhesse. Én épen a gymnáziumi éveket végzém akkor s kis gyermek korom óta gazdasági pályára lévén szánva, rögtön mint irnok léptem a gróf egy uradalmába.
Miattam eszerint nem kellett aggódnia anyámnak s eleinte Vinczeért is keveset. Kisebb városokban végezve iskolai éveit, a reá forditott költség nem kerűlt különös erő megfeszitésbe s e fölött anyánk örömest is tett érette mindent, mert a szép fiú kedvencze volt s korán fejlödő sebes észtehetségeiért az ismerős kör által már első gyermeksége óta lángésznek tartaték. Atyám is gyönyörködött a csakugyan tűzlelkű fiúban; s midőn a szűnnapokra haza jöttünk, öcsém mint első a jelesek közt, én pedig az igen is középszerűek egyike, nem egyszer mondá nejének: – meglásd anyjuk, e fiúból egykor még nagy ember lesz. Most is emlékezem, mennyire fájt nekem a mellőztetés s alárendeltségem érzete.
Vincze tehát folytatta tanúlmányait s mint tanuló derekasan meg is felelt a benne helyezett várakozásnak. Anyám öröme s büszkesége nőttön nőtt, midőn szerető szemeivel e reményeiben nagyra menendő fián függött.
A szomszéd mezővárosban volt kis háza és kertje, hol csendesen megvonúlva élt az áldott jó nő s hol a takarékosság, tisztaság és rend mintaképe gyanánt említteték. A ház kivűl belől mindig oly tiszta volt mint a mosott pohár, a két szobácska padlóját túlgondosan minden két hétben suroltatá; a harmadik, melyben csak Vincze lakott a szűnnapok alatt, minden reggel kiszellőzteték: abrosznak ágyi ruhának hófehérnek s minden bútordarabnak a maga helyén kellett lennie; a konyha edényei ragyogtak, az udvar söpört, a kertecske rendes, virág és zöldségdús s kedves tekintetű vala; sőt szegény anyám tisztaság szeretete annyira ment, hogy még a háziállatok is macskája és tehenei, fehérek voltak.
Azért említem e részleteket, hogy kitűnjék, mily szükséges volt mindez szegény anyámnak arra, hogy évek óta megszokott házi körzetében elégedettnek érezze magát. Okos kiszámitása s gazdálkodási rendszere által oda vitte a dolgot, hogy az alaptőke minden csekélysége daczára nem csak szükséget nem szenvedett, sőt a jólét bizonyos kényelmei mellett, az első években kis megtakaritott összegecskét is tehetett félre öregebb napjaira.
E kis évi felesleget azonban csakhamar igénybe vette a magasabb iskoláit járó Vincze, kinek ruházat és egyéb apró költségekre most már több kellett, mint a kisebb tanévekben. De édes anyánk nem sajnálta tőle a pénzt, sőt gyönyörtelljes büszkeséggel tekintett a gavallér jogászra, midőn ez a szűnnapokra haza kerűlve, kétségtelenűl a város legszebb ifjának tartaték. Efölött – gondolá – nem sokára majd maga keresi meg kenyerét, addig is kötelességem minden lehetőt megtenni érette. Említenem se kell, hogy én, az igénytelen falusi irnok, öcsémmel semmi tekintetben sem mérkőzhettem s szükségeim is igen csekélyek lévén, szinte természetesnek találtam, hogy – mig Vincze százakba kerűlt – én évenkint alig kapok nehány forintot.
Következett a megyei törvénygyakorlati év s ez, miután drága szállás és élelmi bért fizetni nem kelle, kevesebbet vitt ki, mint az elébbiek. Jurátusnak a kir személynök oldala mellé vetetvén fel Vincze, az irodai jövedelem nem csak szükségeit fedezé, de képessé tette őt mind magát órával, aranylánczal, melltűvel s más apróbb czikkekkel ellátni, mind pedig, törvényszünetekre haza jövet, anyánknak ajándékokat hozni. A szegény asszony egész anyai önteltséggel mutatta be ismerőseinek selyem ruháját, melynek kelméjét kedves fia hozta neki s nem győzte dicsérni a Pestről hozott milly gyertyák szelíd nyugodt világát, minőkből tizenkét fonttal Vincze fia lepte őt meg sat.
Nem soká tartott azonban az öröm, hogy Vincze ezentúl már saját keresményéből is megél. De hiszen akkor ezen öröm nem is volt egészen tiszta, mert a szerető anya szivét szinte bántotta a gondolat, hogy fia többé nem szorúl segélyére. S így – midőn Vincze az ügyvédi vizsgálat után Pesten mint ügyvéd szándékozott megtelepedni – anyánk egész elégűlten látta el őt minden szükségessel. Kiszámitották mennyi fog a kezdő pályán az első években kelleni s az összeg a csekély jövedelemből némi megszorításokkal épen csak hogy kitelt. A távozó, kinek zsebébe a jó öreg ezenfelül még nehány megzsugorgatott aranykát is dugott, nagy remények s ama biztató kilátások közt hagyta oda a szülői házat, hogy két három év múlva, mint nevesebb pesti ügyvéd, majd ő fogja anyját minden lehető kényelemmel elárasztani.
De ezen idő soha sem következett be. – Vincze első évi levelei, helyzetét mint épen nem irigylendőt festék. M. roppant gyakorlatú ügyvéd mellett mint segéd temérdeket dolgozott s igen csekély fizetést húzott. „Na de ez már igy van, minden kezdet nehéz – irta – főnököm is igy kezdte pályáját huszonöt év előtt s most három háza van Pesten.“ – A levelek azonban egyre panaszosabbakká váltak s nem győztek a pesti élet drágasága és sokféle szükségeiről eleget beszélni. Az év végével kitünt, hogy Vincze nehány száz előlegezett forinttal többet költött, mint számítva volt; anyánk a tőkéhez volt nyúlni kénytelen s bár ezen érzékeny csorba esett ő – fija jövőjének előmozdításaért szivesen mondott le némely megszokott kényelemről.
Második évben fokonkint sürűbben jöttek a pénzkérő levelek. „Nem vonhatja ki magát a társaságokból – úgymond – s különben is egy ügyvédnek ismerkednie s a világban forognia kell, hogy boldogúljon. De erre pénz kivántatik.“ Majd a jogtudományi könyvek kerültek sokba; majd ismét nem maradhatott tovább az eddig lakott szük szobában, hanem nagyobb szállást kellett fogadnia s ennek bútorzata igen költséges. De mikor ez is elkerülhetlen; mert a szegény környezetű ügyvédet szegényűl fizetik s ő már ma-holnap saját szárnyára fog kelni, és így tovább; minek röviden az lőn következése, hogy szegény anyám tőkéinek nagyobb részét felszedte s annyira összevonta magát, hogy elébbi meglehetős kényelmű helyzete már nagyon nélkülözővé kezdett válni.
Egy ily sürgető levél érkeztekor pár napra épen hon valék. Vinczének háromszáz forint kellett, még pedig rögtön, A pénzt semmi egyéb uton nem lehetett kiegésziteni, mintha édes anyám utolsó tehenét eladja. Csákót, a régi, szelid, megszokott állatot annyira kedvelte anyám, hogy csak keservesen birta magát eladására határozni. Bő tejéből naponkint eladhatott s ezenkivűl még jó tejsürű is maradt kávéjához, mit szenvedélyesen szeretett s mi fő napi táplálékát tevé. És most a szegény öreg Csákónak mészáros kezeire kellett kerülni, mert csak az volt hajlandó árát készpénzzel azonnal kifizetni. Midön az alku után az új tulajdonos érte jött, anyám szive bánatosan elszorúlt s a belső szobába ment, hogy kedves tehene örökre eltávozását ne is lássa. De oda is behallotta az elvezetett s talán vesztét érző állat bőgését s erre nem tarthatta vissza kitörő könnyeit. Magam is elérzékenyűltem, s a Vincze által igért jobb jövővel igyekeztem őt vigasztalni. Ez nem vétette el hatását; letörlé könnyeit a jó öreg, kissé megkönnyűlt s még engem is kedves jószivű fijának nevezett. De aztán igen igen gyakran találtam őt könnyes vagy kisirt szemekkel.
A harmadik év meglehetős csendesen folyt le. Vincze nem kért többé pénzt, irta, hogy dolgai jobban kezdenek folyni s rövid időn visszafizetendi a kapott összegeket. Sőt egyszer meg is lepte látogatásával anyánkat, ki nem csodálhatta eléggé azt a finom fehérneműt és temérdek selyem és bársony holmit, melylyel fia uti böröndje tömve volt. Hát még az a sok gyűrű, brilliant melltű és aranygombú bot s általában az az úri külső, mely szinte tiszteletet parancsolt! Az egész városka bámulta őt mint valami felsőbb lényt s az ott lakó kir. tanácsosné – mint mondták – kizárólag az ő kedveért rendezett egy estélyt. Ki volt e diadal felett boldogabb szegény jó anyámnál? minden ember örvendezését jelenté neki, hogy ily nagyramenendő derék ifjut nevezhet fiának s ő teljesen megnyúgodott a Vincze által személyesen is ismételt igéretekben, hogy pár hó múlva magához veendi őt Pestre s élete fogytáig gondtalan kényelmes helyzetet biztosít neki.
A pár hó s utána más három elmúlt, de Vincze nem hallatott magáról semmit. Pestről jöttek beszélték, hogy látták őt, de ő szándékosan vagy szórakozottságból kerűlte a találkozást. Kik megakarták látogatni, egyszer sem találták hon. Hihetőleg igen el van a sok munkával foglalva s ez okból talán el is tagadta hon létét.
A negyedik év kezdetén 184* február havában, következő tartalmú levél érkezett tőle: „A kétségbeesés örvényszéléről irom e sorokat. Ha édes Anyám – az egyetlen ki e világon őszintén szeret – segélyével nem tart vissza, menthetlenűl lebukom. Egy vállalatom – melynek taglalásába itt hosszu volna bocsátkoznom – okvetlenűl tönkre megy, ha két hét alatt új tőkével nem tarthatom fel erejét; ezen új tőkével növelve azonban százszorosan fog kamatozni s rövid időn gazdag emberré teend. E vállalattól függ – ne kérdje miként – becsületem életem. S ha ezekről van szó, kihez fordúlhatok méltóbban, mint kitől ez utóbbit birom? Röviden: nekem két hét alatt két ezer pengő forintra van szükségem s ha e határidő alatt az összeg nincs kezeimnél, véget kell vetnem s én véget vetendek életemnek. A kérdés csak ez: fiától akar-e inkább édes anyám örökre megválni vagy házától, mely tudtomra két ezernél többet megér. A helybeli zsidó orvos szívesen megad annyit érte s reménylem abba is beegyezend, hogy édes anyám a megszokott lakot bérben tartsa egy ideig, mig majd – talán pár hét múlva – hozzám költözendik Pestre. Ez esetben úgy is el kellene azt adni. Tudósitson kérem rögtön elhatározásáról mely egyszersmind arról is fog határozni, hogy a legjobb anyának köszönje e másodszor is életét – vagy hogy ez életnek golyóval vessen véget fia Vincze.“
E szívtelen s a kegyetlenségig hideg és fenyegető sorok olvasásához csak akkor jutottam, midőn már késő volt s anyám a házat – utólsó vagyonát csakugyan eladta. Én e lépéstől őt minden áron vissza fogtam volna tartani, mert, ha időközben nem hallottam volna is, hogy öcsém szenvedélyesen és nagyban űzi a szerencse játékokat, egyszerű természetes eszem azonnal belátta, hogy a levélben felhozott s százszoros kamatot igérő vállalat nem egyéb szemfényvesztő hazudságnál s hogy az öngyilkossággali fenyegetés egy romlott szív részvétet alig érdemlő vég-fogása.
De mint mondám már késő volt; anyám több álmatlan kinos éj lelki hányódásai után a házat a zsidóorvosnak eladta s én már mint bérben lakót találtam őt ama szobácskában, mely azelőtt Vincze szünnapi laka volt. Az annyira szeretett kávéról is végkép le kellett mondania s az anyagi nélkülözések a lélek bújával egyesülten nehány hét alatt több évvel öregiték és gyengiték őt meg. Egy gondolat tartá őt fenn: hogy ezt mind fiáért teszi kit ezáltal a haláltól mentett meg. Midőn saját érdekében némi bár kiméletes szemrehányásokat tevék neki, keserűen kelt ki ellenem, hogy testvérem halálát hidegen lettem volna képes szemlélni.
Diadala tökéletes volt pár hét múlva, midőn örömsugárzó arczczal jött elémbe Vincze levelével, melyben ez uti költségűl száz ezüst forintot küld neki s meghívja őt Pestre magához, hol egy szobát egészen az ő számára rendezett el. Hallgattam, de egy ösztönszerű érzet súgta, hogy e jövő nem oly rózsaszinű, minőnek előtte látszik.
Főnökömtől engedelmet nyerve Pestre kisértem anyámat. Egy marcziusi napon délelőtti tiz óra tájban érkeztünk meg a nekünk egészen idegen nagy városba. A pályafőtől bérkocsis vitt a bálvány utcza 9-dik számú házához, melynek első emeletén volt Vincze szállása. Nem találtuk hon. Már két éjjel nem aludt szállásán – mondá egy cseléd – de meghagyta, hogy ha várt vendégei megérkeznének, egész kényelemmel foglalják el szobáit. Múlt éjjel – folytatá az öreg szolga, miközben az ajtót felzárva minket ezen bevezetett – nehány perczre haza jött, irt valamit, aztán ismét sietve eltávozott. Igen sok és fontos ügyei lehetnek. Csak várjunk kissé, úgy hiszi, mindjárt itthon lesz.
Anyám kérte a szolgát, ne szólna semmit itt létünkről, mert megakarja lepni fiát. Szegény jó öreg! ezek voltak utólsó boldog perczei. Könyben úszó szemekkel gyönyörködött az első tágas szoba pompás bútorzatában, festményei tükrei és szőnyegeiben. Ily diszes termet még a gróf falusi kastélyában sem látott. A jobbra nyiló szobában az íróasztal, könyvtár, arczkép-csoportozat, heverő pamlag és dohányzó-készület férfi-lakra mutattak, mig a bal benyiló egészen nő számára volt rendezve. Itt fogok tehát ezentúl lakni; – mondá anyám körűltekintve – otthon is épen igy szögletben állt ágyam s szinte feszület függött fölötte; varró asztalom is igy az ablak mellett s az ablakban nehány virág cserepem volt, épen mint itt; s mily ruganyos e pamlag! délutánokon itt fogok pihenni. Jer fiam, ülj ide mellém – szólt hozzám – várjuk itt be Vinczét, hogy csak akkor lásson meg, midőn e szobába lép. Na s látod, még is csak gazdag ember lett belőle s gondoskodik, hogy kényelemben éljem le hátralévő napjaimat:
Rövid óranegyed múlva a középső szoba ajtaját hevesen rántá fel egy belépő, kiben – bár őt helyzetünkből nem láthatók – az anyai belső ösztön fiát ismeré meg. „Ez Vincze!“ sugá nekem oly halkan, hogy szavainál jobban hallhatám szíve dobogását.
Az érkezett sebesen járt nehányszor fel s alá a szobában, aztán hirtelen megállott. A csendben hosszú mély fohászkodását hallók. Aztán ismét elindúlt s pár perczig csaknem szaladó léptekkel járt körűl s ismét megállapodott. „Meg kell lenni!“ mondá fennszóval vontatott rekedtes hangja s rá mindjárt kettős perczegést hallottunk, minőt a fegyver sárkányának felhuzása szokott okozni.
Anyám felkelt s a szőnyegen a benyiló küszöbéig sietett, honnan, az átellenben függő tükörből, kisértetszerű arczot látott reá meredni, melynek eltorzitott vonásairól az ő viruló Vincze fiára nem ismerhetett. Pedig Vincze volt; háttal felénk a tükör előtt állott s ebből ugyanazon pillanatban látott meg bennünket, midőn jobb kezével a pisztolyt fejének szegezé. E kar azonban rögtön lehanyatlott; aztán hirtelen felénk fordúlva, dülledt szemei eszmétlen bámulatával meredt reánk; végre pár roskatag lépéssel egy karszékbe dőlt s ott lehajtott arczát mindkét kezével elfedé.
– A szentséges Isten szerelmeért! fiam, édes fiam Vinczém, mi lelt? – kiáltott reszketve anyám, mialatt a karszékhez sietve, az ebben ülő előtt két térdre esett s fiának lehajtott nyakát átkarolá.
De ez nem felelt, nem mozdúlt s kifeszitett tenyerei oly szorosan, mintha gép szoritaná, tapadtak arczához.
Anyám annál aggályosabban rimánkodott hozzá s midőn mi sem használt, keserű sirásra fakadt, és csókjai s könnyeivel nedvesité fia kuszált illatos fürteit s az arcz-elfedő kezeket.
– Ne több könnyet értem; szólt végre a karszékből felkelve s anyámat magától elháritva Vincze; nem érdemlek könnyet, se részvétet, nem érdemlem hogy fiának nevezzen; a mit érdemlek: az büntetés, gyalázat, börtön. Ezektől akartam én menekülni – csak egy percz még – csak egy rövid percz – s most meg volnék kimélve ez iszonyú e lélekszaggató fájdalomtól.
Mondá ő a kiszáradt torok tompa hangján s üveges szemeit határozatlan pontra szegezve. Arczának ritka bőrzetét hamuszín sáppadtság boritá s minden vonása a benn viharzó kétségbeesésnek volt élő közlönye.
Anyám erőszakosan reszketett mint egy lázbeteg s szólani törekedett, de csak ez egyetlen szót birta kiejteni: „Fiam – –“
– Nem vagyok én fia – vágott ez közbe keserű daczczal – én a szégyen a bűn fia vagyok, ki becsületemet, anyámat, szerelmemet áldoztam fel egy átkos szenvedélynek s most – most – már meghalni sincs bátorságom; tevé hozzá csüggedten s kimerűlve a karszékbe vissza roskadott.
Pár percznyi feszűlt csend következék, mely alatt mindhárman szobor-mozdulatlanok valánk. – Anyám szólni nem biró remegő ajkakkal s összekulcsolt újjakkal állott fia előtt; bennem harag és szánalom küzdött; Vincze mint egy halott, kinek szemei nyitva maradtak, mereven űlt s bámúlt maga elébe.
– Ha! – jőnek már – értem jőnek! riadott fel egyszerre ültéből s mintha rém üldözné, egy ablak-mélyedésbe menekült, hol a függöny zsinórba kapaszkodva térdei összevaczogtak, – ne hagyjanak – mondják hogy ártatlan vagyok – zárják be az ajtót!
Azt hivém, hogy e látszó ok nélküli összefüggetlen beszéd és viselet örjöngési roham első jelensége, de csakhamar meggyőződtem, hogy izgatott idegzete érzékeit fokozá fel s ő jóval elébb hallá meg a több lépés zaját, mely a lépcsőkön felfelé s az ajtóhoz mindinkább közeledett. Öntudata pedig megsúgta neki, kik lehetnek az érkezők.
Egy biztos lépett be, két megye-hajdu kiséretében.
– Szomorú kötelességet kell teljesitenem, – szólt az első – s ön megkimélend az okok elősorolásától, melyekért önt foglyomúl kell kijelentenem.
– De ezt én nem engedem meg; ő az én fiam, s nem gonosztévő! sikoltá végerélyével anyám s Vinczét testével fedezve, a biztosnak útját állta.
– Rendkivül sajnálom – viszonzá ez – hogy a törvény parancsa az anyai leggyöngédebb érzéssel ütközik össze; de az elsőnek engedelmeskednem kell. Uram! szólt Vinczéhez – ne nyújtsa hosszabbra e fájdalmas helyzetet.
Vincze – ki, mint láttuk, egy perczig talán el volt határozva magát az élettől megfosztani – e percz multával a kétségbeesésből fokonként a megtörődés érzékenyebb hangulatába esett s most keserves zokogással borúlt anyja nyakába. A hosszas szoros ölelkezést a biztos kegyelettel nézte.
Kibontakozott végre öcsém az anyai karokból s miután kezet szorítva engem is megcsókolt, szónélkül az ajtó felé ment. A hajdúk követték.
Anyám arczának minden izma vonaglott; a mint a távozó után meredt.
– Fiam! Vinczém! mi soha sem látjuk többé egymást! kiáltá utána; egy másodperczig ingadozott s aztán összerogyva, lelketlenűl terűlt végig a padló szőnyegén.
De ezt már Vincze nem látta; csak a börtönben hallotta meg, hogy anyja életének szélhüdés vetett hirtelen véget.
Utóbbi éveinek eseményei rövidre vonhatók össze. Ügyvéd főnöke szigorú becsületes ember s azoknak volt egyike, kiket az élet könyörtelenné tesz. Valaha sok nyomort szenvedett s mert jelen vagyonosságát kizárólag saját szorgalmának köszönheté, azt hitte hogy ezt másnak is igy kell megérdemelni. Ily elv által vezérelve, hidegen tudta nézni, ha Vincze igen csekély havi dijért éjnapon át dolgozik; de titkon örűlt az ifju igyekezetének, napról napra több figyelem és bizalomra méltatá s a segéd asztalának rendes vendége lévén, elnézte a közte és egyetlen leánya közt fejlődő ártatlan viszonyt, sőt egynapon egyenes nyiltsággal ki is jelenté neki, hogy észrevette s nem ellenzi azt, de minthogy leánya még nem férjhez való, más részt Vincze társadalmi állása sincs még megalapitva, pár évig – mely a hajlam s egyszersmind a jellemnek is leend próba ideje – a sűrűbb érintkezést megszakítaniok kell.
Vincze félreérté és sima visszautasitásnak vette főnöke őszinte szavait s indulatos lelke elkeseredett. De feltette magában, hogy az eltávolitás által mindkét részről csak szenvedélyesebbé vált viszonynyal épen nem hágy fel; s hogy rövid idő alatt oly állást vív ki magának minden áron, melyben az előtte számitónak látszó atya jóváhagyását is kinyerje.
A czél, a szándék dicséretes volt, de a roszúl választott eszközök tévútra vitték őt. Egyike volt ő ama temérdeknek, kik jó körülmények közt s kisértet nélkül az erény utján haladnak, de kik a sikamlós pályán azonnal elcsúsznak.
Az ügyvéd leányával, az őt hévvel viszonszerető Marival ezentúl csak estélyeken és társas körökben találkozhatott; de a találkozások, kimért tartalmú erszényéhez képest igen költségesek voltak. Emellett hiúsága az öltözék és külső csinban nem akart hátra maradni s kiadásainak összege először is ezáltal lőn túlterhelve.
Más részt az ügyvéd segédkedés nagyon soványan jövedelmezett s csiga haladású pályának látszott előtte. Úgy hitte, hogy míg önállóságra vergődhetik, azalatt Marit atyja régen férjhez adta. Terveken tépelődött, mint lehetne gyorsabb úton vagyont s szerencsét alapitani?
Egy szerencsétlen esten, midőn Marit láthatni reménye nem volt, egy ismerőséhez vetődött, hol kártyajáték folyt. Eleinte mint közönyös néző később szórakozásúl mint játszó vett részt a mulatságban, mely kis összegeken kezdve, nagyokon – s Vinczére nézve jó sikerrel végződött. Haza téret eszébe jutottak a hallott példák oly emberekről, kik kártyán egykor nagy összeget nyertek s ez lőn későbbi vagyonuk és jólétük alapja.
Ezen est óta rendes tagja, sőt annyira rabja lett a játszó körnek, hogy a reménylett találkozás helyein Mari gyakran hasztalan várt reá. A játék változó szerencsével folyt – s ezen év volt az, melyben anyjához intézett pénzkérő levelei mindinkább sürűdtek.
A megbánás sok keserű óráját élte át, midőn gyakran utólsó fillérét is elveszté s öntudata azzal vádolá, hogy jó anyját nélkülözésekre kényszeriti. De a megbánás s a jó szándék csak az üres erszény korszakaira szorítkozott; mihelyt alkalma nyílt, feledte a múltat, a jövőben reményei biztos teljesülését látta – s a játékasztalhoz sietett. Még pedig nem többé a régi ismerősök körébe, hanem ezek egyikével egy zárt szobába, hol minden éjjel nagyban folyt a játék s hol nyerni vagy veszteni ezreket lehetett. Ő eleinte nyert; sokat; annyit, hogy szerény szobácskáját tágasb lakkal cserélheté fel s ezt kényelmesen bútorozhatá. Azt hivé, szerencséje meg van alapítva s ennek ezentúl igy kell folyni.
De, mint rendesen szokott, fordúlt a koczka: s egyetlen éjen minden nyereményét, kész pénzben, szerzett ékszerekben s bútorokban elveszté. Szenvedélye s a viszszanyerési vágy annyira ragadta őt, hogy egy – főnöke által behajtás végett reá bizott teljes biztosságú váltót a nyerők egyikénél elzálogosított. Ezen összeget is elveszté s következő nap szép butorzatu lakásából fogadói szobába kellett vonúlnia. Innen irta anyjának a kétségbeesett levelet a két ezer forintért, mely neki az elzálogositott s behajtandó váltó visszaszerzésére kellett. A pénz megjött, hamarább mint reméllé, de elég későn ügyvédi jövőjére nézve, mert a már régebben gyanakvó főnök nyomára jött segéde kártya-éjeinek s a váltó elzálogitásának. Rögtön s kérlelhetlen szigorral elbocsátá oldala mellől a hűtlent s megtiltá neki többé leányára gondolni is.
A szegény leány ezáltal többet szenvedett mint a játék polyp karjai által lefoglalt s szerelmére ritkán gondoló Vincze. Megszűnt ügyvédkedni; határozottan kalandor játékossá lőn; a szerencse újra kedvezett neki, többet nyert mint valaha s ekkor erősen feltette magában, hogy végképen lemond a játékról s múltja tévedéseit jóvá tenni iparkodik. Anyja számára kényelmes szobát rendezett, magához hívta meg s a jövőről fényes képeket kezdett alkotni, annálinkább, mert Mari nem csökkenő sőt lángolóbb viszonszerelméről meggyőződni alkalma volt.
De a sátán nem bocsátja ki körmei közűl martalékát. Nehány nap múlva Vincze ismét a játék szobába lépett. Csak nézni jött ide, gondolá. Aztán egy kis összegecskét akart koczkáztatni s ha ezt elveszti, többet semmi esetre sem. A csekélységet azonban egy második és harmadik követte, mit aztán visszanyerni ohajtott. De a szerencsétlenség makacs és állandó maradt – s másfél órai heves játék után egy fillér nem volt birtokában. Költsönt kért – ezt megtagadták. Indulatosan rúgta ki maga alól a széket s elrohant. Pénz kellett neki minden áron – bizonyosnak látszott előtte a vesztettnek visszanyerése. Egykori főnöke szállására sietett, kiről tudta hogy több nap óta Bécsben időz. Elébb azonban egy pisztolyt dugott zsebébe. Esti tizenegy órakor a szobaleány által hivatta ki Marit; a házi asszony szerepét vivö nagynéne már aludt.
– Pénzre van szükségem; mondá gyors suttogással – sokra és rögtön; ön teljesítheti kérésemet; ha szeret teljesitendi is, mert ha nem, ajtaja küszöbén lövöm magam főbe. Jól tudom, hogy ön atyja Bécsben van s hogy szekrénye kulcsait a nagynénére bízta: e szekrényből ön számomra két ezer forintot kölcsönözhet holnapig. Megteszi-e? Mari! életem függ válaszától, megteszi-e?
Szegény Mari e távolról sem álmodott helyzetben lázbetegként reszketett.
– Igen, de atyám – – hebegé.
– Holnap este jő meg; én holnap reggel visszaadom a pénzt utólsó darabig hasonló minőségben s ő mit sem fog sejteni. –
– Nem tehetem – nem tehetem! zokogá a leányka.
Vincze minden szó nélkül saját fejének irányzá a csövet.
– Megálljon – –! sipegé a szorongatott egy elfojtott sikoltással s megragadta a felemelt kart.
Vincze jól játszá szerepét, mert félóra múlva tárczájába tevé a két ezer forintot. Új félóra múlva e tárczában ismét egyetlen árva bankjegy sem maradt. Mind elveszté.
Lángoló fővel rohant haza szállására. Tollat s egy tiszta váltót vett elő; négy ezer forint összeget irt reá s alája elfogadó gyanánt egy hiteles kalmár nevét, kinek aláirását egykor tréfából tanúlmányozta. A váltót a játék asztalról félértékben zálogúl elvállalták. E pénz szerencsét látszott hozni; Vincze merészen elszántan játszott s nyert, folyvást nyert, egész reggelig midőn a hajnal a gyertyák világát már már feleslegessé tette – s nem volt ereje a játékot abban hagyni. A kártyajárás ismét fordúlt; a mily határozott volt elébbi szerencséje, oly őrülten vesztett most – vesztett sokat – mindent –
Kimerűlten, szaggatott lélekkel s a legközelebbi jövő előtt bensőleg reszketve, maga sem tudta mint vetődött haza; útjában, az éjjel váratlanúl megérkezett M. ügyvéddel s a kalmárral, kinek aláirását meghamisitá találkozott, eszméi végkép össze zavarodtak s csak annyit tudott, hogy meg akar halni, meg kell halnia.
Most már komolyan, fejének szögezé a pisztolyt s a tűkörből e végső pillanatban látta meg háta mögött anyját és testvérét – –
A többit tudjuk.
A börtön magányában a bűntudat s az eltévesztett pálya keserű szemrehányásai kisérték őt.
– Én öltem meg anyámat! mondá önmagának, számtalanszor ismételve s halk szóval, mintha, ez önváddal a marczangoló lelkiismeretet akarná csillapítani. Sirni nem tudott többé.
Másfél évet töltött elzártan s néha hetekig sem szólt egyetlen szót. Legfölebb számokat idézett, miként ha pénzösszegek vagy kártyatételekkel foglalkoznék. Látogatásim alkalmával – mondá elbeszélőnk – gyakran panaszkodott, hogy a kártya mellett töltött napok és éjek feszűltsége száműzhetlenűl tapad lelkéhez s bár mint törekszik is egyébre gondolni, eszméi öntudatlanúl visszatérnek a főtárgyra; egész napokon át játszik gondolatban, sőt még nyugtalan álmainak sincsenek egyéb változatú képei.
E lélekfárasztó egyhangúság lassanként rögeszmévé változott. Másfél év múlva a fegyenczből kórházi beteg lőn. A kórházból kissé javúlva, oly állapotban kerűlt ki, minőben önök őt jelenleg találták…
Másnap hajnalán, mely a múlt esti zivatar után fris ragyogássol derűlt fel, mialatt kocsisunk fogott, a ház melletti kertben tevék egy fordulatot. A reggeli csendben már messziről szaggatott beszélgetést hallottam. Közeledve, elfedő bokrok mögűl Vinczét pillantottam meg. Egy kerti kőasztalnál ült egyedűl; szennyes kártyáit keverte és osztotta s mintha négyen öten játszanának, beszélt képzelt játéktársaival s felelt önmagának.