III.
A BARADLÁBAN.
I.
Társaságunk. Egy kis topographia és elmélkedés. A Baradla-tető. Salto mortale. Petőfi utánzói. A boldog Leptodyrus. Bemegyünk.
„– – – – a negyed-órányira fekvő faluból rövid gyalog-ösvényen érve a barlang-száj elébe, várnunk kell a szekérre, mely a fáklyákat, lajtorját, híd-padlókat s expeditiónk egyéb kellékeit, nem feledve ki ezek közűl a barlangban elköltendö ebédet, hozza a hosszabb szekér-uton.
Társaságunk eközben kissé megszakadoz.
Két entomolog társunk a környezet szikláit és bokrait veszi figyelmes szemle alá s gombostűzi fel irgalmatlanúl vagy veti borszesz-palaczába a talált rovarokat, még pedig – talán azon elvből indúlva ki, hogy „Deus maximus in minimis“ – annál diadalmasb örömmel, mentűl piczinyebb az áldozat; Ödön a barlang térképét teríti ki egy kőlemezre s tanulmányozza, merre viend a rögös pálya; Berczi szokott laza tétlenségével végig hever egy gyepesebb helyen s a derűlt szép augusztusi ég, melyre oly ájtatosan mered fel tudja miről álmodozik; az aggtelki derék lelkész, e valóságos ötszáz mester, ki az óra hajszál-rugóktól a szövő-székig mindenhez ért, nyers ágakból kézi gyertyatartókat rögtönöz, mik majd a sötétség országában szolgálatot tegyenek; a kalauzok szíverősitőt reggeliznek egy kotyogó kulacsból; én pedig egy emeltebb helyről e csoportozat rajzát s – olvasóim engedelmével – a következő topographiai rövid vázlatot jegyzem könyvembe.
Gömör délkeleti határszéleiről Tornán keresztűl Abaújba hosszas alakú mészhegyek lánczolata nyúlik. E hegyek nyugati oldala itt ott ritkás tölgyerdővel vagy bozóttal van bevonva, teteje azonban s a déli napnak kitett része oly kopár, hogy a sziklás alapot alig egy ujjnyira fedő sovány földben még az ördögborda és szamárkenyér is nyomorú tengéletre van kárhoztatva.
E hegylánczolat ama fennsíkon veszi kezdetét, melyre a még Gömörben fekvő Aggtelek helységet épiték csekély igényű telepítői. A falu fölött közvetlenűl e mészképletű hegyek egyike vonúl keletnek Józsafő felé; gerinczén visz át a kassai út s midőn itt az utas meglepetve hallja, hogy a lódobogást és szekérzörgést a szirtes talap helyenként pinczeszerűleg viszhangozza, a vidéken jártas a talányt azzal fejti meg, hogy a szekér most a Baradla fölött halad, mely a hegy roppant ürében egy mérföldnél hosszabb vonalú.
Az üres hegy csonka homloka, az úgynevezett Baradla-tető, nyugatra néz. Mintha természet fölötti hatalom egyetlen csapással szelte volna le a domborulatot, egyenesen mered itt fel huszonhét ölnyi magasba a homorú sziklafal. Méltó sírköve lehetne ez, az egykor olympust ostromlott gígászok egyikének. Rovatékaiból, mely a bércz sima lemezén nem talált átölelhető istápot – kúszó növényzet csügg alá kétségbe esett karokkal; míg egy egy vadvirág-bokor, melynek földét és magvát szélvihar hordta a kis repedésbe, biztonsága önérzetében büszkén mosolyog le a magasból; tudja, hogy hozzá csak szárnyakon juthatni, de hiszen a lepke nem kalandoz ily messzire a föld szinétől, a vércsefaj pedig, mely a szomszéd odúkban ütötte fel tanyáját, nem ellensége az egyszerű kék vagy sárga virágnak.
A sziklafal egyetlen hasadéka a barlang egyetlen nyilása. E Baradla-száj hat láb magas s így emelt fővel mehet be rajta mindenki, ki mint Thackeray egy ölnél magasabbra nem nőtt. Oly keskeny azonban a nyilás, hogy a szirthomlokzat roppant arányában elvesz s alig észrevehető. Előtte sziklatömbek hevernek, miket vagy még az elemek utólsó forradalma tett mostani helyére, vagy a lesülyedt domborulat maradványaiként tart itt a mozdulatlanság, mit egyébiránt, a barlang eredetének történetével együtt, kutatni a geogenia híveinek hagyok fen.
Én, a beszélyiró, természetesen csak a hagyományos népmondák és regékre tartok hajtó vadászatot, melyeket hosszú téli estéken a nagyapa mesél térdén ülő unokáinak a Baradla csodáiról, rejtelmeiről, tündér lakóiról. Már benn a faluban kezdém tudakozásaimat. Hasztalan! Nincs egyetlen emlék, hagyományos adat a múltból, nincs egy feljegyzett esemény vagy rege a harczias századokból, minőt a Rajna partjain, Schweiczban, Németországban minden lépten hallani kénytelen az utas. – Itt mindenki legfölebb csak azt tudja elmondani, hogy a barlang új-ága huszonhét év előtt fedeztetett fel, hogy az ó-ágban kerékvágások kövületei láthatók, miből gyanítható, hogy az egykor lak- vagy menhelyűl szolgált; hogy e gyanitásban megerősit az embercsont halmaz, mely a denevér-ágban ma is látható; s a kalauz intésűl még azt adja hozzá, hogy vezető nélkül bemenni nem tanácsos, mert az ember úgy eltévedhet a szerte ágazó sikátorok közt, hogy soha többé ki nem talál; példa erre egy angol, ki több év előtt egyedűl ment be a barlangba és soha többé ki nem jött, csak nehány év múlva akadtak történetesen szétmállott ruhái közt csont maradványaira. sat.
Ennyiből vagy hasonlókból áll az egész barlangi mythosz. – Képzelő tehetsége s népköltészete szegény-e a magyarnak, vagy a mindennapi élet komor valóságával küzdve ábrándképekre nem hajlandó-e, vagy nem viseltetett soha kegyelettel múltja története s hagyományai iránt s feledésbe engedé menni az őskor eseményeit, regéit?“
E kérdéseket jegyeztem a sikertelen keresett népmondák számára készített lapokra s látván a várt szekér megérkeztét, a gyülekező társasághoz siettem. Ez – Berczi kivételével, ki még mindig a gyepen henyélkedett – a fő kalauz Szeghő I. Lajos uram körűl csoportosúlt s ennek előadását hallgatá.
– S mindkettőnek vége volt? kérdé, épen oda érkeztemkor, Ödön.
– Azonnal. Egy szikra élet sem maradt egyikben is. Mit gondol uram, huszonhét öl magasból e szirtre hanyatt homlok lezuhanni nem tréfaság! magyarázta tovább a kalauz.
– Ah! gondolám – igazságtalan valék a rege meddőségre nézve; ez bizonynyal vége egy helybeli mesének, melynek elejét nem hallhatám. Épen ezt akartam már kérdeni, midőn Ödön közbe szólt:
– S mi történt aztán a hullákkal?
– Az egyiket elástuk; a másikat megnyúztuk, megsütöttük és megettük! felelte Szeghő.
– Megették? ez lehetlen!? kérdém én nagy szemeket meresztve.
– Sőt igen s mondhatom, életemben sem ettem jobb ízű sűltet; erősité az elébbi.
– Nem értem; mikor s valóban történt-e ez? kik voltak a lezuhant szerencsétlenek?
– Kik? hát egy nyúl meg egy kopó. A kopó a nyulat fenn a hegyháton üzőbe vette s erre a Baradlatető felé kergeté. Úgy hiszem, hogy valamint a nyúl nem, úgy utána a kopó sem jószántából ugrott le a nyaktörő meredekről.
Megvallom, e perczben inkább szerettem volna, ha nehány század előtt egy boldogtalan szerelmes pár p. o. a büszke várur leánya az elűzött apróddal követi el a kétségbeesési tényt s halhatlanitja szomorú történetével e helyet; mint pedig, hogy e nyúl-kopó tragoediával lőn feszűlt várakozásom kiábrándítva.
E tragoedia azonban a közfigyelmet s mindnyájunk tekintetét a magas sziklatető felé irányzá.
– Sokkal nagyobb az, mint sem az ember hinné; jegyzé meg a lelkész, – a szem csal, mert gyors pillanata sokkal könnyebben csúszik fel, mintha az arányt egyéb tárgyal p. o. kővel mérjük. A barlang tömérdek látogatója kisérté már meg, követ dobni fel a tetőre s annyi közűl csak egyetlen egynek sikerűlt ez.
– S ki volt ez? kérdék egyszerre többen.
– 1844 év május havában – Petőfi Sándor; felelte a lelkész.
E nevet hallva Ödön barátom még egyszer a csúcsra tekintett, aztán a földre, hol alkalmas követ keresgélt. Vetélkedő szelleme másodiknak lenni ösztönzé őt. Neki gyürkőzött, kellő távolságba s állásba helyezkedék, pár lépést tőn előre, teljes erejéből vetette fel a követ s ez – a magaslat fele útjából szárnyszeggetten hullott vissza.
A vállalkozó arcza az erőfeszítés vagy talán a bukás miatt kissé kipirúlt.
– Soh’se resteld a dolgot Ödönkém; biztatá őt szokott gúnyos modorával Berczi a gyepről, – nem egy magad ülsz a szégyenpadon. Sokan kisértették ezt már meg – verssel s csufabbúl jártak.
– Rosz volt a kő, mentegetőzék Ödön.
– Szerénységed dicsérendő, folytatá Berczi; mert amazok nem akarják ily őszintén bevallani, hogy – rosz volt a vers. Egyébiránt erő – erő kell oda barátom, ha ez hiányzik, nem fogsz verset csinálni – akarám mondani követ találni, mely jó legyen!
E közben, entomolog társaink jutalmat tűzve ki a kalauzoknak a barlangban találandó Leptodyrus-ra, e csodabogárnak, mely eddig csak az adelsbergi barlangban találtatik, alakját, külsejét sat. magyarázgaták.
– E rovar, mondák, arról nevezetes, hogy örökös sötétség levén hazája, a neki anélkül is szükségtelen szemek nélkül jő létre s látó tehetség nélkül keresi meg mindennapi kenyerét.
– Ó bámulandó keze az alkotó természetnek, sohajték én fel, – mily igazságos vagy te, midőn lényeidet a felesleg érzékektől megkiméled; s mennyire igazságosabb volnál még, ha egy igen nagy részét ama rovaroknak is, melyeknek a természettanban ember a neve, hasonló sorsban részesitenéd, vagy legalább fogak és gyomor nélkül szerveznéd fel a földi pálya megfutására!
Szeghő Lajos uram azonban ily kegyes elmélkedésekre nem engedett időt s a bemenetelt sürgeté. A fáklyák meggyujtattak, a kalauzok a terhet, mely a lajtorjából, a rögtönzendő hidak pallóiból s az ebédből állott, egymásközt feloszták, nem kis vita nélkül ugyan, ment mindegyik inkább a kenyeret és kulacsot akarta vinni mint a lajtorját; Berczi nagy nehezen fölkelt édes hevertéből s vállára vette utitáskáját, – szóval mind a tizen, a négy kalauz s a hat vállalkozó, együtt valánk, mi utóbbiak újra kijelentve erős határozatunkat, hogy coûte que coûte Európa legnagyobb csepegőkő barlangján e mai nap végig fogunk haladni.
Erre ugyan Szeghő a főkalauz oly scepticus mosollyal vonított vállat, mintha a primae nonus korában valaki azt merte volna kétségbe vonni, hogy nem az lesz az alispán kire ő szavazand s mellesleg hidegen megjegyzé, hogy sokan indúltak már itt be hasonló erős eltökélléssel, de az út fáradalmaitól visszarettenve úgy vélekedtek, hogy „a ki megtér az üdvezűl“; – szerinte évek óta nem ment senki a pokolba (ez a barlang végpontjának a neve) sőt az idén még az új-ágba sem merészkedett senki.
E szavak Ödön vetélkedő szellemét természetesen felingerlék s minden további szó nélkül ő lépett be szövétnekével első a sötétség országába, hova mindnyájan követtük őt, még pedig emelt fővel, miután egy Thackeray sem volt közöttünk.