Világ folyása (1. kötet): Beszélyek

II.

Emlék utáni toll-rajzok a Baradlából. Nagytemplom. Virágos kert. Hóreb hegye. A tó. Tündérek vára. Jupiter trónja. Prozerpína háló szobája. Az óriás. Medea szobra. Apollo terme és Petőfi lantja. A Czerberus. A bálvány nagy oszlopa. Ganymédes kútjai. A pokol.

Az óramutató kilenczen s a nap magasan állott már, midőn oda léptünk be, hova ez utóbbinak sugarai még soha sem hatottak; s mire a szabad ég alá ismét visszaértünk, erről az éjkirálynéja tekinte le reánk csillag miriádjai közűl. Az idő éjfél körűl volt. Tizenöt órát tölténk az alvilág siri csendében, mozdulatlan légzetében, az örök sötétségre kárhoztatott vad tájképek s a természet szeszélyes alkotású csodaművei közt.

Sehezerádnak kellene lennem, hogy ezeregy éji tündér regéket mesélhessek, miknek a képzelet a Baradla rejtelmeinél alkalmasabb szinpadot alig találhatna.

S midőn a látottakat némi rendszerbe akarom önteni: tollam elakad. Csak arra emlékszem, hogy midőn a hegy gyomrából a holdfényes éjre kiléptem, úgy tetszett, mintha álomból ébrednék fel, melynek nehány percz előtt még élénken érzett változatos képei hirtelen összefolynak. Félóra múlva már távoli emlék gyanánt, úgy feküdt mögöttem az alig múlt idő, miként ha félszázad választana el tőle. Egyetlen, de eltörűlhetlen benyomás maradt lelkemben, minőt az oly izgalmas lázálom szokott hátrahagyni, melyben a beteg egy túlvilági éden mosolygó varázslatai közűl hirtelen tátongó mélység sötét örvényeibe bukik, hol a reá meredő ezer szörnyalak a következő perczben ismét ugyanannyi szárnyas angyalfővé változik át.

Ily álom elmosódó képei gyakran évek múlva homályos sejtelemként suhannak el mellettünk; s mi alig tudjuk, álmodtuk-e, valósággal átéltük-e, vagy talán ezred év előtt egy más csillagzatban láttuk azokat? – igy vagyok én baradlai emlékeimmel; idéző szómra nem engedelmeskednek, de koronként hivatlanúl jelen meg egy kép s én sietek azt letartó rámába foglalni:

Roppant terem; körvonalai a hat fáklya fényénél ködös homályban mutatkoznak. A magas sziklaboltozat alá az ország nagyobb egyházainak bármelyike elférne. A szirtfal redős komor homloka ezredévekről beszél s a kiejtett szót boszús viszhanggal, a lövést körben járó ezerszerezett dörgő recsegéssel löki vissza. Közepén egy óriási arányú kő oltárt képez; körűle stalagmit szobrok állanak s ezek közt egy olyszerű, minőt olasz városok terein a Szentháromságnak emelnek. Ezen ür neve: nagytemplom s valóban a szószék sem hiányzik belőle, mely a szikla oldalából kimered. Lépteink elhangzanak; a csend visszaáll s az örökös vaksötétség és némaság fogalommal sem bir arról, hogy az őt lezáró bércz fölött Isten ragyogó napja világol s a kék ég alatt pacsirta zengi hangos dalát.

Sík tér, – patak folyja halk morajjal végig. A patak partjain s tovább is mindenfelé fehér virágok nőnek ki a kőpadolatból – a képzelet legalább reá fogja, hogy virágágyak a mészkő csepegésből támadt csipkézett szélü alacsony kövületek s e helyet virágos kertnek nevezte el. S im itt tovább szekérnyomok haladnak több öl hosszaságban, majd – elvesznek és ismét előtünnek. Ez is a természet játéka-e, minek szinte csak a képzelet ad határozottabb alakot? Nem, nem! a kettős kerékvágás kövülete minden helyen, a fordulónál is párhuzamosan szalad; kétségtelen, itt egykor – századok előtt szekérnek kellett járni. De miként jött az be? más tágabb nyilása volt-e akkor a barlangnak, mely azóta beomlott? vagy szétszedve hozták e be s itt álliták ismét össze a jármüvet? kik, mikor, mi okból? A történet elveszett, a nép ajkán nem él hagyomány s csak a sejtelem regél harczos időkről, tatárjárásról, midőn a vad ellen dűhe elől ide menekűlt a környék lakossága s a szekér talán egy nagyapát vagy beteg nőt hordozott erre… Nem Csoltó vitéz szomorú árnya lappang e amott az üreg rejtelmes homályában?

A megváltó kinszenvedése óráiban, midőn nap és hold elsötétűlt, Golgotának nem lehetett zordabb rémesebb arcza, mint e vadregényes foknak, hova omlatag kőhalmazok közt fáradalmas kúszással törekedtünk fel. Itt az elhibázott lépés életveszély. Alattunk harmincz ölnyi mélység, melybe a barlangon átfolyó Styx és Acheron egyesűlt patakja szikláról sziklára vad ugrásokkal zuhog le; mindenik szikla egy hegy s szabálytalan tömegekben egymásra tornyosultan mered a sötét boltozat felé, honnan vészterhes felhőknek látszó szirtlemezek és barna stalaktit csapok minden pillanatban leszakadással fenyegetnek. A lenn hagyott kalauz fáklyája homályosan pislog, mint magános csillag ködös őszi éjjelen; őt magát törpe árny gyanánt látjuk a zuhatag partján állani. A velünk jött kalauz mutatja a helyet, hol sok év előtt egy csontvázra akadtak. Eltévedett, szövétneke elfogyott, sötétben, éhhel, reménytelenűl, kétségbeesetten veszett el! Mily iszonyuak lehettek végórái! A borzalmas emlék még körűl lengi e helyet – siessünk le Hóreb hegyéről!

Szük alacsony sikátor, a levegő fojtott és hideg, a léhlzet elszorúl, a szem balsejtelemmel tekint a boltozatról lefüggő kőszálakra, melyek közűl ha csak egy leválna is, a visz-út örökre elzárva van – bujkálva haladunk előre s im a tér a kilátás tágúl, a boltozat ismét magas lesz s egy földalatti kis Velencze, egy – tömör sziklafalak közé csatornákba szorúlt tó áll előttünk, melynek nyugodt mozdulatlan szine szövétnekeink fényét s alakjainkat visszatükrözi. Itt az ó ág vége s hogy a huszonhét év előtt felfedezett új ágba juthassunk, e csatornákon át kell haladnunk. Ah de hol itt a Ponte Rialto? Ezt kalauzaink hozták el a lajtorja s a padlók alakjában, mikből ingó s könnyen elcsúszható hidat rögtönöznek. De a túlpart, hol a sziklasikátor szögletet képezve más irányt vesz, oly keskeny, hogy csak hárman férünk el a vizből kiálló csúcson s egymásba és a bérczfalak rovatékaiba fogózva várunk, míg a kalauz a rögtönzött hidat a második tó medenczén áthelyezve, ezen a már ott szélesebb partra átkelhetünk…

Ezentúl a vad tájképek a mesék csapongó képzeményeivel, minőkre a gyermekkorunkban hallott aranyvárakról s gyémánttermekről emlékezünk, sürűn váltakoznak. Itt még kevesebb ember járt, tehát kevesebb a rombolás; a földből felmeredő (stalagmit) s a boltozatról lefüggő (stalaktit) csepegő kő alakzatok épek, hófehérek s világítást nyerve szemfényvesztőleg ragyognak.

S mily bámulatos csoportozatokat rak le a folyvást működő természet szeszélyes keze!

Megdöbbenve látunk a homályban elvesző boltozatról egy idomtalan kőszirtet lebocsátkozni, miként ha levegőben függne. A szirt lemezeiről csodás alakok tekintenek le. Egy tevehátú és sárkányfejü szőrny védeni látszik a kaput, mely a hosszan elnyúló bástyázatba nyílik. A bástyákról góth kúpok, tornyok emelkednek; egy oszlopzatos kioszkhoz lépcsők vezetnek, túl rajta alabastrom medenczéből szökő kút sugara lövell fel; a háttérben harczi mén ágaskodik, mig távolabb dárdák és lándzsák hegyei villognak – s mindez mozogni pizsegni látszik, a mint a feltartott fáklyák világa a fehér, sárga és vereslő csepegő kövekről millió és millió csillámban verődik vissza. Ez a tündérek vára. Távoztunkkal minden elsötétűl, mintha a tündérek csupán kedvünkért tárták volna fel pompájokat.

Belebb haladva egy fehér domb előtt állunk meg, melynek tetejét trónszerű alkotvány foglalja el. A bőven lefolyó csepegés a dombot egyre növeli s az emelvényt bársonysimának látszó lemezekkel vonta be. A szék karjairól lefüggő világos sárga csapok az arany rojtozatot, a villogó fehér és vereskés gömbök az ékköveket, mikkel a bársony kivarrva van, képviselik. Nem a barlang-király szokta e osztani innen parancsait a gnómoknak, kiket jelenlétünk rejtekeikbe vissza riasztott? – A kalauz Jupiter trónjának nevezi e helyet.

A barlang oldalába alcove szerű mélyedés nyúlik be. Előtte sugár obeliszkek emelkednek, nehány több öl magasságban a boltozatig. Ezekről, mint a menyezetes ágy oszlopairól függönyök simúlnak le; a redők, az árnyalat, minden oly természetes. Ez Prozerpína hálószobája. Csendesen lopózunk tovább, hogy fel ne költsük az alvilág uralkodójának benn szendergő nejét.

Utunkat egy óriás állja el. Kiterjesztett karokkal fenyegetőleg áll egyedűl a széles sötét ür közepén s kihivólag várja vakmerő jöttünket. De nem mozdúl, tehetlen dühvel kell tűrnie végzetét s várni a varázsszó megszűntét, mely őt e roppant idomú veres kőszoborrá bűvölé. Jaj ha a körülötte heverő sziklatömbek egyikét felkaphatná…

Vagy talán épen az volt vétsége, hogy erejével visszaélt s ő vitte végbe e rombolást, melyet az óriás kőszobron túlhaladva szemlélünk? Sisiphusi szirtek torúlnak egymásra, a megoszlott patak kigyói tekervényekben csörög el közöttük, – itt egy rablóvár omladékának körvonalai sejthetők, amott egy svajczi vad tájkép bontakozik ki zivataros éjből; ott ismét egy római amphitheatrum csonka tört oszlopai beszélnek egykori nagyságról. Minden lépés, összerogyott s a boltozatról leszakadt stalaktit szobrok közt vezet; mindenfelé romlás és pusztulás, de viszont mindenfelé új növések, új alakulások, mikből a folytonos csepegés rövid idő alatt ismét új csoda műveket képez.

Ez itt Medea szobra. Hosszú nyak nyúlik le a boltozat hasadékából s ormótlan főbe végződik. E fő halántékait a féltés kigyói marják, a sötét szőrnyarcz merev vonásaiban a gyermek gyilkos anya kínjai kövűltek meg; a tátott sárkányszáj stalaktit fogai dühben vicsorognak. Hiába meredsz reánk kiülő szemeiddel leánya Hekatének, nincs köztünk hűtlen Jázonod!

Kristálypalotába léptünk. A magas boltozat s a falak csillám káprázatban tündökölnek, mint az izekre tört tükör apró darabkái. Karcsu obeliszk erdő nő ki a sima padolatból, ezüst tölcsérek ezrei függenek le a magasból. Egy ily tölcsér a földig simúl le, hol a csepegés által a talapzathoz forrott. Legalúl gyermekkéz ujjai átfoghatják; s arányosan terjeszkedve, fölűl már torony szélességű. Bámulunk, hogy saját terhe alatt össze nem rogy. Vezetőnk Apollo termének nevezi az alvilág e muzeumát.

De., halk!… mi túlvilági hangok ezek!? – Memnon szobra szólalt-e meg, vagy aeol hárfa húrjaiba kapkodnak oly fájdalmasan a vihar ujjai? Minő mysticus, zilált, vad, elhaló panasz? E zűrhangokban sapphoi lágyság Cassius lángoló honszerelmével s egy haldokló számkiüzött végbucsújával olvad össze megkapó bánatos zenévé – – mi varázs hangszer ez itt a hegyek mély rétegei alatt?

A talány fejtve van. A bérczfal egy kidomborúló polczáról félkörben stalaktit csapok függenek le, párhuzamosan egymás mellett, mint egy nőfésű fogai. A kalauz egy más stalaktit darabbal végig von a csapokon s e kőhúrok adják ama sajátságos – a halotti csendben oly megdöbbentő zendűletet.

– Ez Plútó orgonája; jegyzi meg cicerónénk.

– Nem, nem; kiáltunk mi – ez Petőfi lantja! Lehetne-e ennek méltóbb helye másutt mint Apollo termében? – A vezetők örömmel igérik jövőre e népszerű néven ismertetni a látogatókkal a baradlai hárfát.

Még egy kép – utólsó itt s utólsó a barlang hosszú folyosójában.

A mélység és magasság közötti sötét ürben eltörpülnek a sziklatorlatok szabálytalan körrajzai. A teremtés előtti chaosz zavart rendetlensége vagy az apocalypticus napok szomorú feloszlási előképe borong-e előttünk a sűrű homályban? Nem az utólsó emberek fenmaradt egyike-e ama félelmes sápadt arczú alak, kit a végpusztulás színterén nesztelen remegő léptekkel árnyék gyanánt látunk lappangani? Szövétnek által rémesen világított vonásairól alig ismerünk társunkra benne. A léptek zaja, saját szavunk hangja elvesz a száz rétre szakadott patak csörtetésében, melynek zuhogó beszédét az odú siketitő viszhangja ismételi. Az esésben megtört vizsugarak lenn közös mederben találkoznak s a száz testvér egy folyammá egyesűlten őrűlt elszántsággal rohan a barna sziklafalnak, mely őt sovár kéjjel – nyeli el. Mózses varázs vesszeje egykor a szirtből nyitott forrást Izrael szomjú népe számára, – itt ellenkezőleg a szirt megnyílt torkába tűnik s vész el az omló zuhatag; ő tovább folytathatja földalatti vándor-útját, nekünk zárfal a meredek magas bércztömeg.

A Czerberusból a fönebb megszakadozott patak ágain átkelve, havasok tövében állunk. A mészkő-szivárgás sima, fehér, süppeteg réteggel vonta be a három sziklahegy felszinét. Ezek közt a középső a legmagasabb, legselejtesebb. A völgyület omladványai közt egy kerülettel a havas megmászható oldalához érünk. A sikos lejtőn felkapaszkodva, a havas félmagasságában nyugvó pontra találunk egy a hegyoldalból tálczaként kinyúló terjedelmes szirtlemezen, melyen az alvilág legnagyobb alkotmánya, a Bálvány nagy oszlopa áll. E két öles átmérőjű testszinű stalaktit torony a fölöttünk tíz ölnyire függő boltozatot második Atlaszként tartani látszik. Hol a Sámson ki az oszlopot megrázva s megtörve, magára döntse Baradla sötét palotáját?

A Bálvány nagy oszlopánál a legtisztább s leghidegebb víz gyűl a körülötte lévő kisebb nagyobb medenczékbe. E medenczék fehér alabastrom edényekként emelkednek ki a talapzatból s csipkés arabeszkű széleik kékes gyöngyház bágyadt fényébe játszanak. E gyönyörű mesterművek újra és újra tanúi annak, hogy az emberektől elhagyott helyeken a természet keze bámulatosan remekel. A mythoszt annyira kedvelő táj-nevező Ganymédes kútjai névvel jelölé e medenczéket.

Az oszlopot megkerűlve, széditő magasságból tekintünk szét. A merészen felhajló boltozat elvész a szem elől; fölöttünk holdtalan gyászos éj, melynek soha nem volt és nem lesz hajnala; alattunk tátongó öböl, az ismeretlen mélység sötét kormával. A kalauz levilágit s mi a röpkedő homályban az öblöt a levonúló bérczfalak között mindig keskenyebb torkolatba futni látjuk; míg egy kéményszoros mély üreg függőleges irányban visz a barlang vég-kamarájába, melynek neve – pokol.

Felidézett emlékem még most is e szűk torkolat fölött látja a szavakat, miket a világ legnagyobb költője az „Inferno“ kapuja fölibe irt: