Világ folyása (1. kötet): Beszélyek

III.

Világosság. Költészet és próza. Beszély a zultán pamlagáról. A Baradla-könyv és a magyar írók.

Rajongó ifjuságom aranyálmai óta soha a napsugárt ragyogóbbnak, az eget kékebbnek, a léget enyhébbnek, a madárdalt vidámabbnak, a virágot illatosabbnak nem tapasztaltam, mint következő nap reggelén, midőn szives házi gazdánk az aggtelki derék pap kertjébe lementem. Pedig alig csak huszonnégy órát tölték a sötétség mély csendében s már is annyira érzém a világosság, a földi nesz jótékonyságát…

Szegény Homér, gondolám, ki dúsgazdag képzeted fényes költői képeivel népesitéd szemeid örökös sötétét! Fájdalmad édes s élved fájdalmas lehetett óráiban az ihletett költészetnek, melynek atyja levél. Unokáid előtt még most is fel-feltűnik az általad müvészi hüséggel festett de nem láthatott:

és ismét:

Minő kép ez! sohajt fel méltó unokád, ki látja a színvegyületet, mit neked csak a teremtő szellem ecsetelt a lezárt szemek fekete vásznára; – s „fáj neki e rajz“ mert „enyésző népet, ki méla kedvvel múltján borong“ lát a tájképen… Nem nagyobb és szentebb-e az ő fájdalma, mint a tied volt, melyet annak tudata enyhített, hogy van nép körűlted Graecián „melyet felgyújts énekeddel!“

Hosszas elmerengésemből Berczi csengő szava vert fel. Beszédünk tárgya természetesen a tegnap lőn. Hideg gúnyos észrevételei merő ellentétet képeztek az elragadtatással, melylyel én a Baradla csodáiról emlékeztem. Szerinte én költői szemüvegen tekintém a tárgyakat; holott az egésznek varázsa csupán a környező sötétségben áll, melyben a játszi képzet teremt magának nem létező meséket. Egyetlen – a barlangot megvilágositó napsugár e varázst eloszlatná s mi bámulnánk, mit tudtunk ez össze vissza hányt tömegen bámulni. Fájdalom, tevé hozzá, hogy így vagyunk az életben mindennel; minden csak addig szép mig legfölebb félhomály burkolja; az ismeretlenért lelkesűlünk s a megismerttől legjobb esetben közönyösen fordulunk el. S e valóság, e kiábrándulás az élet átka.

– Melyet te inkább magadra erőltetsz, jegyzém meg én, mint valóban érzesz. A természet, a társadalom olyan mint minden könyv: hatása leginkább a kedélyhangulattól függ, melyben azt olvassuk – –

– Igaz, csakhogy ha a könyvet ama meggyőződéssel vesszük kezünkbe, hogy a mi szép benne az nem való, s a mi való az nem szép: az itélet előre kimondva van. A szépség, mondják, nem a tárgyakon de a néző szemeiben rejlik. Mi egyéb ez csalódásnál? S ha az életben leginkább ez boldogit, miért, hogy most túl a harminczon jó izűt nevetünk a húsz év csalódásain?

– Nevetünk talán blazirozott barátom – de nem ohajtjuk-e vissza?

– Tévedünk, ha ezt teszszük. A kedély nyugalma az izgalmak s kiábrándulás árán eléggé drágán lőn megvásárolva, miért kezdenők újra a vásárt, ha tudjuk, hogy a vevő, az élet, nem adja meg a mit igér? Én részemről örömest lemondok a költői szemüvegről, melylyel egykor a világot s a – Baradlát tekintém.

– Talán szinte csalódásaid e korába esik ama epízódja életednek, melynek elmondását tegnap a zultán pamlagánál igérted?

– Tökéletesen. Halld ezt is egy bizonyitéka gyanánt ama hitemnek, hogy az élet mindig kineveti az érzelemvilágot s hol a próza a költőivel, az anyag a szellemmel jő összeütközésbe, mindig az elsőbb a győztes.

– Tíz év előtt; kezdé történetét Berczi a kerti méhesben, hol szivarra gyújtánk s kellőleg elhelyezkedénk, ő beszélői én hallgatói minőségbe – tíz év előtt Budán a kormányszéknél tiszteletbeli hivatalt viseltem. Két testvérem a megyét szolgálta, a harmadik a gazdaságot vitte atyám mellett, ki azt kivánta, hogy én, a legifjabb, e pályán alapítsam meg jövőmet. Mennyire igyekezett ennek a húsz éves tiszteletbeli fogalmazó megfelelni, arról az öreg tanácsos tehetne legjobb tanúságot, ki mindannyiszor megfeddett, a hányszor csak a bureauban megjelentem s ez körülbelől minden két hétben egyszer történt meg. Saját házánál azonban igen szives volt irántam; s ha ő maga hivatalos munkálatimról hallgatott is, de tanácsosné ő nagysága annál nagyobb dicsérettel volt kegyes emlékezni a divatlapokban megjelent verseimről.

– Hogyan? te verseket is írtál, te, hős lovagja a prózának? szakitám félbe az elbeszélőt.

– Álnév alatt; melyről szokás szerint az egész világ, értem a lap nehány száz olvasóját, jól tudta ki rejlik alatta. Húsz éves voltam akkor s ki nem írt húsz éves korában verseket? Aztán a tanácsosnak szép szőke leánya volt; s az angyalarcz és kebelharcz, a rózsaszáj és szívem fáj, a kék szemek és kegyetlenek, az égi kéj és bánat éj oly készen csengettek egymásra. Pedig őszintén és dicsekedés nélkűl bevallva legkisebb okom sem volt akár a túláradó érzelmű Hermin ábrándos kék szemeit kegyetlenséggel, akár saját sorsomat a bánat-éj gyászával vádolni, mert a tanácsosné sürűn hivott meg ebédre, a tanácsos arról kezdett beszélni, hogy pár év múlva tiszteletbeli titkárságért kellend folyamodnom; Hermin pedig a tőlem kapott virágokat egy napig keblén viselve a hervadókat gondosan bepréselte. Szeretném tudni mi sorsra jutott később füvész-könyvi gyüjteménye?

Annyi bizonyos, hogy a ház minden tagjának kegyeiben állék – s Hermin hat ifjabb testvére, különösen az apróbbak, látogatásim alkalmával szóhoz sem engedtek jutni, míg valamennyi zsebemet a benn található czukrocskák végett ki nem kutatták. Ezeket tehát a czukor nyerte meg s a papa és mama kegyeltjévé is aligha személyes tulajdonaim tettek, mint inkább ama körülmény, hogy ha nem is első de utólsó sem voltam ama partie-sorozatban, melyet tanácsosné ő nagysága a házasulandó ifjak neveiből, a vagyon és jövő légmerője szerint készített. Mi Hermint illeti, ő mindig engedelmes jó leány volt s mamája szavát szentirásként fogadta.

Mondanom se kell, hogy e megjegyzések későbbi keltűek. Kinek jutott volna eszébe akkor, a bástyai sétány illatos ákáczai alatt, a város legünnepeltebb szépével karján, egyébre mint a percz boldogságára gondolni? S ez valóban annyira el is foglalt, hogy állandóvá kötésére nem is eszméltek az édes jelennek élő ábrándjaim s én két évi hódolat alatt nem csak a szülék előtt nem nyilatkoztam, de a köztem és Hermin közt lévő érzelmekről is eddig csak szemeink és kezeink találkozása beszélt. Kellett-e nekem több, mint e fellengő üdv bizonyossága?

Nem így a tanácsosék; ők a jövőre is szerettek gondolni. Hermin, bár még csak tizennyolcz éves, hét testvér közt volt a legidősb; s én az apa és anya méltó aggodalmait most már természeteseknek találom. Akkor elég bárgyú voltam meg nem érteni a czélzatokat, mig egy döntő ok nem lőn a mérlegbe vetve – egy vetélytárs alakjában.

E vetélytárs egy kanczellariai fogalmazóból helytartósági titkárrá nevezett fiatal ember volt, kit megérkezése első hetében módnélkűl szép és szeretetre méltónak kiáltott ki a budai közvélemény. Magam is annak tartám őt a perczig, melyben Herminnek kezdett udvarolni s csak ekkor láttam, hogy biz ő inkább szikár mint karcsú, vonásai inkább kiéltek mint finomak, szemei kifejezéstelenek, hangja kellemetlen, modora köznapi, egész lénye kiállhatlan s megfoghatlanná vált előttem, mit találnak és kapnak rajta tanácsosék?

Számításuk nem csalt; én féltékeny lettem s az első magán találkozást felhasználtam Herminnel a jövőről komolyan szólani. Válasz helyett a nagy kék szemekben a boldogság könnyei ragyogtak s a szegény lányka talán nyakamba is borúl, ha kis öccsei a mellék szobából át nem szaladoznak. Súgva mondá, hogy a titkár már beszélt is nőszülési szándéka iránt szüléivel, kik azonban határozott választ nem adtak neki s igen csodálkoznak mély hallgatásomon.

Nem maradt tehát egyéb hátra, mint a tanácsostól megkérni Hermin kezét. Öt hat nap múlt el, mig erre kedvező alkalom nyílt s eközben egy hazúlról érkezett levél jelenem s jövőmben nagy változást idézett elő. Atyám írta, hogy egy vesztett jogper következtében birtoka felétől esik el, s e fölött több egymásra következő rosz év, bukott szeszgyári vállalat s az ősi adósságok felhalmozódása birtok viszonyait annyira megrongálta, hogy eddigi jövedelmének nyolczadrészére kell szoritkoznia, ha a csődöt kikerűlni akarja, mit máskülönben – bátyám az alispánságból kimaradván – semmi sem lesz képes feltartóztatni. S igy most nekem is választanom kell a kettő közűl: vagy eddigi évi budgetemet nyolczadrészre leszállítani, vagy ha ezt nem tehetem – falura hazavonúlni.

E hir e perczben annál leverőbben hatott reám, mert a tanácsos előtt, leánya keze megkérésénél kényes helyzetbe s annak szinébe hozandott, mintha engem e körűlmény határozna a lépésre. De ezt nem halasztám tovább s egyszersmind teljes őszinteséggel átnyújtám neki atyám levelét. Még most is látom a tanácsos arczát, a mint ez minden sor olvasásánál komorabbra változott; visszaadván azonban az átolvasott levelet, kis vártatva mondá, hogy ez mit sem változtat irántami nézetein s e levél nélkűl is az lett volna válasza, mi jelenleg: mindketten fiatalok vagyunk még s pár év múlva – mi alatt én fizetésbe léphetek – elég idő lesz a tárgyról szólani.

Ez engem akkor megnyugtatott, bár most világos előttem, hogy e kitérő szavakkal a kosarat már akkor fonta meg a hét gyermek apja, ki e pénzügyi fordulat nélkűl bizonnyal mint kedves vejét ölelt volna össze vissza.

A tiszteletbeli titkárságnak istenhozzádot mondtam s szorgalmas hivatalnokká váltam, hogy az első valóságos fogalmazói állomást elnyerhessem. Erre, évi jövedelmem ötszáz forintra olvadván le, most már szükségem volt. De azért boldog valék, vagy hittem hogy az vagyok; Hermin szeretett s ez eloszlatta azáltal felköltött aggodalmaimat, hogy a titkár látogatásai egyre sürűbbek lettek, míg én gyérebben részesűltem az ebédre hívatás szerencséjében; hogy lyánkámat gyakran busongva, sőt néha kisirt szemekkel találtam s hogy a mama – nem úgy mint ezelőtt – gondosan és ügyesen gátolta a magunkra maradást.

Mint örűltem minden alkalomnak, mely az úgynevezett „zöld“-be rándulások alatt ajánlkozott! Ily szép napra volt egy izben kilátásom a Budapest fölötti Dunaszigetek egyikén, hol – nagyobb s rendesen elszóródó társaságban – egy nyári délutánt és estet s talán nehány élvezetes magán perczet valánk töltendők. E szép nap délelőttjén azonban szomorú levelem érkezik. Atyám halálán van. Végperczeiben látni kíván. Siessek azonnal haza.

Alig értem rá elbucsúzni s a könnyező Hermint alig nehány perczre láthatám. A tanácsosné lat számra kimért részvétéről biztosított, főnökőm hidegebb volt mint ily alkalommal várhatám; – nehány reménylett szép órától el- s haza gyászos napokra mentem; s mindezek összehatása folytán meglehetős lehangoltkedélylyel indúltam ki késő délután Pest utczáiról.

Fogadott szekeresem Új-Pesten etetni szándékozott, hogy aztán egész éjen át mehessen. A városból kiérve előre küldém őt az állomásra, hol bevárand: én gyalog a Duna partján folytattam utamat. Az alkony, a tájkép gyönyörű volt. A városi nesz elhalt a távolban, körűlem méla csend, a tűkör sima folyamon a nyugvó nap sugarai vetettek át bibor dárdákat. S ott a középen a lombos, a mesés árnyú sziget! Ah hisz épen ez vont ide! Ha átláthatnék a lombokon – s ha talán épen a titkár karján látnám őt!? óh az a titkár! –

A szellő lebbenés egy kar-dal el-el kapott távoli hangjait hozta hozzám a partra. A dalt több nő és férfi éneklé. Hermin kedves hangjátszinte kiismerni véltem az elhaló dallamból s komolyan haragudtam a szellőre, ha feszűlt figyelmemnek mit sem hozott rest szárnya. Az elkapott töredékekből az ismert szöveget összeállíthatám – végre elcsöndesűlt a szigeti ének s én még sokáig ott merengtem a parton várva ismétlését, de hasztalan; csak füleimben csengett az s mindeművé, távollétem egész ideje alatt hűn követett…

Haza szomorú napokra érkezém – atyámat gyászravatalon találtam. Testvéreim az eddig egy tömegben kezelt birtok osztályát sürgeték s az osztályozási felmérések több hetet vettek igénybe. E munkálatok közben egy vasárnapon a közel fekvő Baradlához tettünk kirándulást s nagy társasággal mentünk be a barlangba.

Akkor még birtam ama hangulattal, melytől – mint mondád – főképen függ az olvasott könyv kedvező hatása; akkor még minden tárgyat az ábrándok tarka himporában s a csalódás világitásában látta a bennem pezsgő élet. Az atyám elvesztése fölötti fájdalom még hajlandóbbá tőn az érzelékenységre, a távollét s egy kis adag féltékenység növelék a lángokat; Hermin képe szűntelen szemeim előtt lebegett, a szigeti dal szűntelen füleimben csengett – szóval, szerelmesebb valék, mint a plátói fellengő szerelem apotheozált hőse – Lamartine Ráphaele s szivemben nagyobb ürt éreztem, mint maga a Baradla. Ha ha ha! (nevetett fel elbeszélőm, bár nekem úgy tetszett, mintha nevetése kissé erőltetett volna) mint lehet ép eszű ember ily dőre!

A barlang közepe táján jártunk, midőn egy ugrásban lábam elcsuklott s én képtelen lettem a tovább haladásra. A társaság belebb folytatta útját s én – visszajötteig megpihenendő – egy égő gyertyával a zultán pamlagára telepedtem, melynek közelében a bal-lépés történt.

A magas folyosó közepén lévő hosszas és felhajló szirtemelvényt, melyre a mészszivárgás szőnyeg- és párnaszerű fehér domborulatokat rakott le, fölibe pedig a csepegés stalaktit rojtozatú redős függönyt vont – kis akarattal nem nehéz pamlagnak képzelni, kivált ha a kalauz előre kikiáltja, hogy ez a zultán pamlaga. Most az egyszer azonban én foglaltam el ő felsége helyét s ha ruganyosnak nem is, de fáradt és sértett lábam miatt eléggé élvezetesnek találtam.

Az első érzet, mely a társaság léptei és beszéde zajának elhangzása után ellepett – a koporsói csend, magány és elhagyottság nyomasztó érzete volt. Gyertyám gyér világa a barna szirtfalakra óriási árnyakat rajzolt, fejem fölött szabálytalan sziklafelhők függöttek, az itt csendes folyású patak nesztelen suhant el mellettem, jobbra balra sötét sikátorok s mélyedések nyultak be: megvallom, hogy akkori izgatott hangulatomban nem lettem volna rendkivűl meglepetve, ha valamely törpe kobold vagy gyönyörű kis gnomída tekint elő a kétes homályból hegyi birodalma bitorlójára. S valóban már csaknem egy ily hegyrém megjelenésére adott jelnek véltem ama sajátszerű, félig füttyentő félig csattanó hangot, mely egyszerre közelemben megcsendűlt. Feszülten hallgatóztam több perczig, a csattanó fütty ismételve lőn – – a boltozatról a patak vizébe eső csepp okozá azt s a barlangi ür adá neki ama sajátszerű viszhangot.

Midőn helyzetem kissé megszokottá vált, a testi fáradtság s kimerűltség kezdte jogait igénybe venni. Gyertyámat két kődarab közé szorítva, lehető kényelembe helyezkedém s behúnytam szemeimet. Igen de a behúnyt szemek sötétében nekem hetek hónapok óta mindig Hermin jelent meg s most is százszoros bájban láttam őt. A boldog két év emlékei egyes napok, órák, találkozások képeiben tünedeztek fel; a kis evődések, édes kibékülések, a szigeti dal, a titkár, jövőm aggályai és reményei tarka jelenetekben váltakoztak, mosódtak el és hullámoztak tovább, mint egy alföldi sikság kalász tengere…

Egyszerre úgy tetszett, mintha Hermin s a gyűlölt titkár is az eltávozott barlangi társaságban volna. Lelkemet keserűség és féltés szállotta meg. Ő a titkár karján tovább ment, hidegen, részvétlenűl nevetve s egyetlen sajnáló pillantás nélkűl! Ez hát a hűség – – – de ah! vállamat egy kéz érinti, visszatekintek, Hermin apró lágy keze az, ő hozzám hajlik s mondhatlanúl szerető hangon ezt súgja:

– Megszöktem a társaságtól s vissza siettem hozzád édes mindenem – igy nevezlek, mert hiszen e percztől kezdve nem vagyunk-e örökre egymáséi?

– Azok vagyunk örökre, elválaszthatlanúl; mondám én elragadtatva s túlvilági üdváradattal karolva át karcsú derekát.

– Itt fogunk élni, folytatá ő; mindenható szerelmünkben boldogan, távol az emberek és világ vásári zajától – –

– S e nekünk teremtett menyországot soha sem hagyjuk el többé! tevém én hozzá.

– Soha! sipegé ő hozzám simúlva; ne rabolja el boldogságunk egyetlen perczét is hivatlan tanú s a mi szivünk világában ezred év is csak egy percz.

Karöltve indulánk el megtekinteni új birodalmunkat. Lehelletének illata, karjának gyöngéd súlya villanyos meleget önte el ereimbe. De én feledém az anyagot, felfokozott szellemem halhatlannak tudta magát s az idő, tér, halál eszméje fehér lappá vált hitemben.

Mit mondott ő, mit beszéltem én – nem emlékezem, csak azt tudom, mit éreztem: az örökké valóság élvét egy rövid perczben. Körűlünk minden oly fényes oly ragyogó volt s mi egy aranyutczából a másikba andalogtunk a túláradó kéjmámor öntudatlanságában – –

Hirtelen sötétedni kezdett, meredek szélén állottuk meg, fejünk fölött egy denevér csapott el; ösztönszerűleg összerezzenénk.

– Hova jutottunk? ismeri ön e helyet? – kérdé megváltoztatott hangon Hermín s imént fénykörben sugárzó arcza sápataggá lőn.

– Nem s azért térjünk ragyogó termeinkbe vissza; feleltem én nem minden aggály nélkűl.

De a ragyogó termek eltűntek, mindenfelé sötét sikátorok ágaztak szét s mennél inkább kerestük a kivezető utat, annál mélyebben bonyolodtunk a tömkelegbe.

Az idő tér és halál eszméje, az örökkévalóság és halhatlanság nehány percz előtti érzetét egy csapással összezúzta a meggyőződésnél, hogy eltévedtünk, hogy örökre, reménytelenűl ide vagyunk zárva.

Hermin könyekre fakadt, keserű szemrehányásokkal illetett, hogy én vezettem őt ez iszonyú sírba; a kétségbeesés szokatlan vad szavakat adott reszkető fehér ajkaira s eltorzitá elébbi szelíd szép vonásait.

Én megsemmisűlten, szó és mozdulat nélkűl meredtem nehány lépésnyiről a szétomlott fürtei közt kuszáló Erynnisre…

Ekkor távolról egy dal hallszott – férfi hang énekelé – oly ismerős, a szigeti dallam volt az; mindinkább közeledett s a megmentés reményét hozta. Végre belépett a sikátorba egy szövétnekkel kezében – a titkár. Hermin örömsikoltva szökött melléje, karjába fogózott s mintha nem is létezném, figyelmére egy szavára sem méltatva, ment kifelé a szabaditóval, ki reám egy kárörvendő gúnyos pillantást vetett.

Lábaim a szirt talapba gyökereztek – ujjamat sem valék képes mozditani. Lépteik elhangzottak, a világosság elveszett, körűlem koromsötét éj terjedett, Hermin vetélytársammal boldog leend s nekem itt egyedűl, elhagyatva, nyomorún kell vesznem… Az örökkévalóság kinjait egy rövid perczben szenvedtem át – agyam szédűlt, a föld lesülyedt alattam és –

Felébredék. Annyi bizonyos volt, hogy körűlem koromsötét éj terjedett (a két kődarab közé helyezett gyertya hihetőleg egy mozdulatom által eldőlt s kialudt) de hogy én és Hermin, Hermin és a titkár, a menyország, az eltévedés, a dal, az elhagyatás és az itt veszés – hogy mindez álom volt-e vagy valóság, iszonyú rémes valóság? ezt az első perczben s mindaddig nem tudtam meghatározni, mig az elébbi csattanó fűtty az elsőbbről nem győzött meg.

A sötétben e végzetszerű álom fölött tépelődve, félszázadnak tetszett, mig a visszatérő társaság közelgését hallva, újra feléltem.

Hat héttel később visszatértem Budára; a szigeti dal még mindig füleimben csengett s lelkemben ott volt a barlangi álom árnyrajza. Megérkezésem első órájában tanácsosékhoz siettem. Az ebédlőben senki sem volt, a mellék szobában Hermin éneklé igen sok érzés és kifejezéssel a – szigeti dalt. Balsejtelemmel léptem be. Hermin kissé elhalványúlt látásomra s alig talált egy szavacskát. Balsejtelmem nőttön nőtt – jobb szerettem volna ha inkább elpirúl s halkan felsikolt. Alig üdvözölhetém, midőn a tanácsosné is beevezett. Mint régi jó ismerőst nagy zajjal és örömmel fogadott s örömében csaknem megölelt. Tudakozódott mint létemről, szegény atyám végóráiról, testvéreimről, utazásomról, szivélyesen, részvéttel, kezemet megcsókolt ujjai közt tartva s felelethez alig engedve jutni. Balsejtelmeim oszlani kezdtek.

– A többi közt, kérdé, bizonnyal hallotta már édes B… hogy lányom menyasszony?

Szerettem volna kérdeni, bár jól tudtam hogy ki – a boldog vőlegény, ha egyetlen betűt is birok kiejteni.

– Épen mához egy hétre * * * titkárral lépend az oltárhoz. Reméllem, hogy mint házunk jó barátja eljövend az esküvőre?

A tanácsos házának jó barátja azonban másnap beadta hivatalróli lemondását s harmadnap a bureau-asztaltól az eke szarvához sietett.

Eddig van történetem. A próza nem csak az álomban de a valóságban is győzött a költészeten; s te azt kivánod hogy a Baradlában még költői képeket lássak? Ismétlem s hidd el, hogy ez is csak olyan mint az élet, addig szép, míg a csalódás félhomálya burkolja. Szivaraink kiégtek, menjünk fel!

Fenn többi társainkat a Baradla-könyv körűl találtuk, melybe a barlang látogatói 1834 óta neveiket jegyzék. Mily kevés ismert névre találtunk itt! S mig egy egy Montmorency, Paget, Ashburne s számtalan más angol, franczia, szász, porosz, olasz sat. utazó neve ötlött szemembe, lapokon át alig akadtam elvétve egy magyar tudós, müvész vagy író nevére, pedig – mint állíttatik – a ki csak húsz év óta megfordúlt a Baradlában, az mind feljegyezte ott létét az emlék könyvbe.

Ez, a mai nap már kérlelhetlenné vált Berczinek új kikelésre nyújtott alkalmat.

– A magyar irónál, szólt ő kissé magasra vont szemöldekkel, a leglényegesb hiányok egyike az, hogy keveset utaz és forog a világban s e miatt látköre szűk, tapasztalása korlátolt, benyomásai egyoldalúak. S igy a helyett, hogy a teljes emberéletbe markolna és onnan venne ismert, hű egészséges alakokat, kénytelen a szoba négy fala közé szorúlt elméletből elvonni okoskodásait, vagy a phantasiát bocsátani gyakran túlcsapongó szárnyakra. A túlnyomó többség nem csak a külföldet nem, de saját honát sem ismeri s az életből csak annyit tud, a mennyit abból városa utczáin vagy faluja csendében mindennap lát.

Nem mintha e mindennapi élet nem nyújtana legalkalmasb tárgyakat a tollnak: de az egyhanguság és megszokás közt elzsibbadt szemlélő erő előtt nem tűnnek fel egyes vonások, jellegek, helyzetek, mikből változatosb lét surlódásai s összehasonlitások talán fénypontokat alkothatnának. Valamely philosoph egykor azt állítá, hogy a földnek a nap körűli forgása roppant zajt okoz, mit azonban mi – e folytonos és mindig egyenlő zajban születvén – észre sem vehetünk. Én – végzé speechét szigorú barátom; ezt mindössze csak hasonlatúl akarom felhasználni s hiszem hogy ez esetben a hasonlat sokkal kézzel foghatóbb mint az eredeti állítás.