DIDIER.
1825-ben – írja ugyan azon kéz, mellynek úti jegyzeteiből az előbbi történetet közlém – Párist s szeretetreméltóan könnyelmű népét olly szándékkal hagytam el, hogy Szavóján, Sveiczon és Bajorországon keresztűl, több év óta nem látott honomba térjek, hova, családi érdeken kivűl, a naponkint fontosabbá váló pozsonyi országgyülés is vonzott.
Grenoble-ig gyorsszekeren jöttem; innen a havasokon át Szavojába csak rögtönözve fogadott alkalmakon lehete utazni s ez alkalom is mindössze két sovány öszvérből állott, mely egy fonott kasú pórszekerkét ügygyel bajjal húzott a kősziklás meredek hegyi utakon s lépéseinek minden szilárdsága mellett sem biztosithatott olly bajok ellen, miknek, ha nem is veszély, de legalább boszantó kellemetlenség a nevük.
S csakugyan, alig hagytuk el a franczia határszélt, midőn egy völgybe legördülő szekerünk – veséket rázó zökkenés után egyszerre megállapodott.
– Mi baj Pierre? kérdém az öszvérek sopánkodó hajtóját, kiugorva a féloldalt hajló járműből.
– Az első kerék tört össze, felelt ez a szent szűzet híva segédűl, – még pedig olly irgalmatlanúl, hogy minden küllője széthullott s összekötés- vagy kifoldásról szó sem lehet. Uj kerék nélkül tapodtat sem mehetünk.
E szerint nem maradt egyéb hátra, mint hogy Pierre az egyik öszvéren a legközelebbi faluba kerékért menjen, én pedig a béna szekeren a másik öszvér s málhám mellett őrűl maradjak.
Mire azonban Pierre jó három óra mulva egy fakó kerékkel visszakerült, már akkor a nap lebukott volt az imént hátra hagyott magas hegy mögé, keletről pedig hollószárnyú fellegek boritván el mindinkább az eget, körülünk hirtelen szuroksötét éj lőn.
Illy körülmények közt utunkat folytatni annak lett volna megkisérlése, vajjon nyakunk szintoly töredékeny-e, mint ama kerék, melynek nem a szekérhez arányos utóda sehogy sem akart egyetértésben forogni többi három mostoha testvérével.
Az augusztusi éj azonban langyos volt, a völgykatlan – melyben valánk – megóvott a keletkezhető szelektől, s az ember utóljára is azzal vigasztalta magát, hogy lehetne eset, midőn az éjet még roszabb helyzetben is kellene tölteni.
A jámbor Pierre haraszt almot hordott egy terepélyes fa alá, az alomra mohot szedett s kész volt a legfrissebb ágy, melyen én köpenyembe burkoltan csakhamar elaludtam, s még talán álmomban is hallottam a falombok suttogását s mint csendül meg közbe közbe a gyér füvön rágódó öszvérek méla hangú csengője.
Álmomból kézérintés ébreszte föl.
– Indulunk Pierre? kérdém rögtön fölkelve, de hiszen még oly sötét van, mintha farkas torkában volnánk?
Az előttem álló alak, kit én az első perczben hibásan tarték Pierrenek, ismét vállamra tevé kezét.
– Pszt! suttogá, siessen, fusson ön! ön üldöztetik, fejére jutalom van téve, itt egy percze sem biztos!
– Uram, akárki ön, de mindenesetre téved a személyben, feleltem én meglepetve s alig tudva, nem álmaim folytatása-e még e jelenet – én mit sem követtem el, a miért üldöztetni s igy futni volna okom.
– Pszt! ismétlé ő, jól tudom ki ön s hogy van oka előttem titkolózni, mert ön engem kémnek hisz, – nem csoda, hiszen az egész világ annak tart. Pedig lássa ön uram, én ez eszmétől is borzadok, mert jól tudom azt is, hogy a kémet isten átka kiséri hatodiziglen, s inkább ezerszer gyilkolnám meg magamat, mint sem feladjam önt. Higyjen nekem, kövessen, s őrülésben kárhozzam el, ha meg nem mentem életét.
– Köszönöm jó akaratját, de nincs szükségem reá; válaszoltam én, határozatlan gyanúra kelve a magát feltoló őr-angyal ellen.
A hold e pillanatban egy szakadó felhő mögűl téveteg sugarát az idegenre veté s egy rövid perczre láthatóvá tevé sajátságos alakját. Szétmállott öltönye rongyairól, miket egy czafrangos kendő-öv csak lazul birt összetartani, – hosszú csavarokban lelóggó bozontos hajáról s évek óta nyiratlan szakáláról itélve, e nyomorú s vadkülsejű embert bátran haramja gyanánt lehetett volna megragadni, ha aszott arczának némi fájdalmas vonása, s beesett szemeinek ama kifejezéslensége, melly néz, annélkül hogy alvó tüzű tekintetében lélek volna jelen – egy benső ösztönnek azt nem súgná, hogy egyike ama szerencsétleneknek, kit sinlő testükben megbomlott szellemet vonszolnak a jótékony sirig.
– De én kényszeritni fogom önt, hogy velem jőjön, mondá s karomat átfogta; mert lelkemet pokoltüzként égetné a tudat, hogy megmenthettem volna önt s nem tevém. Önt pallossal fognák kivégezni, s vére rám száradna – – huh! – –
Az erőszakos megrázkodást, melly ez utóbbi szavait követte, arra használtam, hogy karomat markából kifejtve, hátralépjek.
– Jó, ön nem hisz nekem, ön kémnek tart, mint mindenki, folytatá búskeserű mosolylyal; s ha már épen nem akar velem jőni, kövesse legalább tanácsomat s ne menjen Saint-Sorlin-d’Arve-ba, mert ott a fogadós istentelen gazember, ki feladná s elfogatná önt, hanem tartson inkább mindig balra Sveicz felé, s ha talán meg volna szorúlva pénz dolgában, fogadja el tőlem e csekélységet.
S ezzel egy nehéz bőr zacskót téve kezembe megfordúlt s oly gyorsan ment tova, hogy mielőtt utólérhettem volna, eltűnt az éj sötétében.
Fek-helyemhez visszatéret e különös kalandon s azon tünődtem, hogy az első helyhatóságnál leteendem a szegény őrültnek nálam hagyott pénzét, midőn e fáradságtól ama tapasztalás mentett föl, hogy a zacskó tartalma nem egyéb vertpénz alakú és nagyságú vékony kőlemezeknél, minőket e vidék sziklás rétegei bőségben mutatnak fel.
E közben hajnallott s most én költém fel az őszvérhajtót, ki a nap fáradalmai után s jó lelkiismeretével oly mélyen aludt, hogy az éji kalandról legkisebbet sem sejtve, azt mód nélkül megbámulta. Azt hivé, hogy látogatóm bizonnyal maga a saint-sorlin d’arve-i fogadós volt, kiről erre jártában hallá, hogy őrülten tébolyog ide s tova.
Utunk az épen most nevezett falun vitt keresztűl. A szurtos pórviskók közől, melyek a franczia faluk rendes szép házsoraitól annyira elütőleg, már a szavójai nyomor jellegét viselik, egyetlen magasabb, cserépfedelű ház vált ki: a fogadó, azaz, mely több év előtt szerepelt e minőségben, mert jelenleg repedezett deszka kapuja zárva volt; az előtte levő tért paraj verte fel, szennyes ablaküvegei megvakúltak vagy sötétkék szinbe játszottak vagy összetöredeztek, szabad bejárást engedve a szélnek s madaraknak, falairól az eső a vakolatot leverte, szóval egész külseje romlatag elhagyottságra mutatott.
Abból, mit Pierre e puszta lakról mondani tudott, csak annyit értheték meg, hogy az átkozott ház, melyet még a gyermek is kerül; a legközelebbi mezőváros Saint-Jean-de-Maurienne-ben azonban, mialatt alkalmat váltanék, következő részleteit hallottam e ház egykori lakosa történetének.
Nyolcz év előtt 1817-ben a saint-sorlin d’arvei korcsmának még nem volt cserépfödele, s a többi háztól alig különbözteté meg egyéb mint a homlokzatról lelóggó forgács-czégér, mely alól tárt ajtajú tágas ivóházba lépett a gyér vendég.
Az órányira fekvő Maurienne mezőváros vendéglője több kényelemmel láthatá el az utast, s így ide csupán az tért be, kit fergeteg vagy elkésés gátolt a tovább mehetésben. A helység szegény lakói szinte keveset költhettek italra, annyira, hogy Balmain csak nagy nehezen birta összeverni az évi csekély haszonbért, s alig maradt annyija, mennyit családja legelső szükségeinek fedezése megkivánt.
E család egy szelid szőke nő s két göndör fürtü fiúból – kik közűl az öregebb nyolcz az ifjabb hat éves volt – állott. Az apa szivét, ha a gyermekek jövőjére gondolt, keserűség fogta el, s csak a szerető kedves nő biztató és kitürésre intő szavai tartották vissza, hogy midőn e haszonbérbe lépés perczét átkozá, egyszersmind saját és gyermekei fogantatása perczét el ne átkozza.
Egy estén Balmain a közel Maurienneből, hova csekélységeket vásárolni ment volt, tért vissza. Az eléje siető gondos feleség némi eszme általi elfoglaltságot vélt férje arczáról leolvashatni, s miután a szobába léptek s az apa csevegő két fiát magához emelve megcsókolá, kissé kandian kérdé tőle:
– Na s mi ujság a városban Balmain?
– Hm anyjuk, felelt kis vártatva s gondolatokba merülten a szép barna férfi, – ha isten is ugy akarná, még gazdagok és elégedettek lehetnénk s e fiukból is válhatna ember.
– Hogy hogy kedvesem? kérdé természetes érdekeltséggel az anya.
– Halld mindenekelőtt, mik történtek ismét nagy Francziaországban, mondá fontosan Balmain, s egy Maurienne-ből hozott hirlapivet, mi ott sok olvasás által elrongyollott s mocskolódott, húzva ki zsebéből, annak egy czikkét fennhangon olvasni kezdé. Neje figyelmesen hallgatá, a fiúk pedig játszani sompolyogtak ki a szobából.
A czikk igy hangzott:
„Május 4-ke éjén Francziaország belnyugalmát olyszerü merény fenyegette, mely ha rögtön első csirájában el nem fojtatik, ismét számtalan békés polgár vére-, vagyona-, életébe fogott volna kerülhetni. Hála azonban Donnadieu tábornok és Vautré ezredes erélyes föllépésének, a lázadás, melyről mondanunk sem kell, hogy tisztán bonapartista érdekű volt, tökéletesen elnyomatott, a főczinkosok egy része a csatatéren maradt, s a nagyobb fogva van, és méltó bűntetésre vár.
„A tény röviden következő:
„A mondott éjen Grenoble felé három-négy ezer fegyveres lázadó közeledett, Didier egykori grenoblei tanár vezérlete alatt, s „Vive l’empereur!“ kiáltások közt már épen a várost volt megrohanandó, midőn a hős Donnadieu tábornok hirtelen összegyüjtve a benn tanyázó őrséget, Vautré ezredessel együtt a lázadókra kirontott, s elszánt véres harcz után szétverte s vad futásnak inditotta őket. A dicsőség, a nevezett főtiszteken kivül, a d’isérei zászlóaljat s a szajna-dragonyosokat illeti, kik a futamlókat pár órányira üldözve, részint leölték, részint elfogták.
„Az elsők közt van Ivannini lázadó kapitány; fogai közt egy félig elharapdált papir-szelet találtatott, melyen az összeesküvés főrészesei följegyezvék.
„Az utóbbiak között Drevet, Buisson, Dufresne, Guillot, Julien, Goly a nevezetesbek, többnyire Bonaparte egykori seregében szolgált s most fél-zsolddal hazabocsátott tisztek.
„A lázadás és öszeesküvés fő-vezetőjének, Didiernek azonban, mindamellett hogy a ló kilövetett alóla, sikerült megszökni.
„Személyes leirása alább közöltetik. Annak ki őt megfogván az illető hatóságnak átadandja, huszezer frank jutalmat igér a kormány.
„Személyes leirása: Szikár magas termet, mely a hatvan év súlya alatt görnyedten jár; borotvált arczának vonásai finomak és élesek, szemei szürkék s nyugtalanok, orra hajlott, ajkai vékonyak, hosszú haja egészen ősz, hangja metsző, s szavait mindig heves kézjárattal kiséri.“
– Na s asszony, mit szólsz ezekhez? mondá a bevégzett olvasás után; ha az isten úgy akarná, hogy én lennék elfogója, szerencsénk meg volna alapitva.
– A jó isten ilyet nem akarhat; viszonzá csendes áhitattal a nő, – s te is Balmain, csak mondod, de nem tennéd meg.
– S mért ne tenném? pattant fel kissé boszúsan a korcsmáros, – talán bizon gyermekeidnek felesleges volna a húsz ezer frank?
– Azért, mert nem lenne rajta istenáldás, mondá nyugodtan neje.
– Asszony-beszéd, balga előitéletek! morgá elkomorúlt arczczal Balmain, – hagyj fel az ily botor fecsegéssel, különben azt hiszem, jobban szereted egy ismeretlen vén ember redves életét, mint saját férjedet és gyermekeidet.
– Épen mert titeket szeretlek végtelenül, beszélek igy. De mért pörölnénk oly tárgy fölött, melyre eset sem fordulhat elő? szólt, engesztelő mosoly közt karolva át férje nyakát, – jer kedvesem, pihenj kissé, én majd behivom a gyermekeket, s aztán feltálalom a kis vacsorát.
S ezzel a rövid vitának vége szakadt.
* * *
Pár nappal később, a délután legrekkenőbb órájában s midőn a saint-sorlin-d’arve-i fogadós legkevésbé remélt vendéget, egy utas lépett a hűs ivóházba.
Az utas gyalog s messziről érkezhetett, mert fáradtan és verejték-lepetten ereszkedett egy festetlen fájú szalmaszékre, mint olyan, ki már állani is alig bir.
Szikár s görnyedtsége daczára is magas öreg ember volt ez, tépett, poros ruhában. Halantékairól hátrasimitott haja galambfehér fürtökben folyt le vállaira, napok óta borotválatlan sovány arczán az ősz szakál tarlója ezüstlött. Egyik szemét fekete tapasz fedte, a másik szürkén világlott elő a tömött szemöld alól s félig rejtődző félig fürkésző pillantással járta be a szobát, mindamellett, hogy a minden tagján látszó kimerültségben ajaktalan szájszélei is szinte remegtek.
Kevés ételt kért jó fizetésért s mindenek előtt ágyat, hol nehány órán át kinyughassa az uti törődést. Eközben letevé kopott kalapját hogy a homlokáról szakadó izzadást letörülje az elővett kendővel, melyen bár gondosan volt összehajtogatva, vérfoltok voltak észrevehetők.
A fogadósné, ez idegen látására szivét erőszakosan megdöbbenni érezé, rögtön férjére tekintett s aggódva látta, hogy ennek szemei kémlőleg vannak az érkezettre szögezve.
– Az étel a feleségem gondja, felelt az öreg kérésére, – ágyat majd csak találunk a vendégszobában. Ha úgy tetszik önnek, kövessen oda.
Az utas fölemelkedett ülőhelyéből s csak most, midőn az előremenő fogadós után vánszorgott, volt látható, hogy egy lábát nehezen s fájdalmasan vonja.
– Ha szives lesz őn némi ebédet késziteni, szóla menet közben a nőhöz, majd csak pihenés után fogom kérni, most oly bágyadt vagyok, hogy lehetlen volna bármit izlelnem.
Balmain egy vendégszobának nevezett kamrába vezette vendégét, ki ott rögtön a pokróczos ágyra dőlt s alig öt percz mulva mélyen elaludt. A fogadós az ajtónál hallgatózott s midőn az alvónak hosszú mély lélekzését hallá, ovatosan kétszer forditá meg a kulcsot zárjában, halkan levonta s elsietett.
– Készits a legjobból mid van, a szegény öreg számára, szólt tettetett közönnyel nejéhez a konyhában, – tőlem jó bort kért, majd kimegyek a külső pinczébe, hol azt a kevés bordeauxit tartogatom s hozok neki.
Ezzel, minden további szó nélkül, kalapját, botját véve, távozott.
A nő azonban megtanult férje lelkében olvasni, s fokozottan látván feltünni arczán ama szellemi elfoglaltságot, mely a minap szinte egy kis vita okozójává lőn, nem hitt szavainak. Aggályos sejtelmének meggyőződést szerezni, észrevétlenül utána lopózott, s látta, hogy a külső pinczével egészen ellenkező irányban fekvő Maurienne városka felé, hol akkor csendőr-csapat tanyázott, csaknem futva halad.
A szegény nő kinosan összeszoruló szivére tapasztá kezét s szemeiben két nagy köny tört fel. De mialatt ezeket letörlé, lelkében egy elhatározás fogamzott és érett meg.
Visszarepült a házba, a vendégszobához. Ezt zárva s gyanuját alaposnak találta. Már az ajtó mikénti befeszitéséről gondolkodott, midőn eszébe ötlék, hogy a kamra ablaka a kertbe nyilik s bár kissé magasan van a föld szinétől, de épen azért rácstalan s lajtorján elérhető. Ezzel indult tehát tüstént a kertbe, az ablak alá illeszté, s fölment a hágcsókon. Az ablakszárnyakat, tán hogy a zárt szag helyébe friss lég toluljon, örömére tárva lelé; nem habozott, s a következő perczben a szobába, az alvó idegen mellé lépett.
Megfogta az öreg lecsüggő karját s gyengéden megrázta. Ez azonnal az erdei vad éberségével rezzent fel.
– Ön Didier – személyes leirása után ráismertek önre – a csendörök nem sokára itt lesznek – még van idő menekülni – siessen s egy perczet se veszitsen – – – hadará a nő egy lélekzetben.
Utolsó szavainál Didier már a zárt ajtónál volt s minden erejét megfeszité hogy felrántsa.
– Arra nem mehet ön, az ajtót kivülről bezárta férj… rázárták önre – folytatá vörösre pirulva Balmainné, – hanem itt az ablakon át lajtorján a kertbe – s onnan a szomszéd havasra szabadúlhat ön –
Percz alatt mindketten lenn voltak a kertben.
– Mi tartomány fekszik a havas ótlsó oldalán? kérdé feszülten Didier.
– Francziaország! volt a leverő válasz.
De habozni, késni nem volt idő, az öreg ember hévvel szoritá meg a nő kezét, s köszönetül e szavakat mondva: Az ég hálálja meg nemes tettét, asszonyom! – utolsó erejével a havasnak tartott.
A fogadósné utána nézett mig láthatá, aztán szobájába vonult, ott leült s férje arczképére meredve várt és gondolkozott, maga sem tudta mit vagy miről?
E lelki zsibbadtságból fegyvercsörrenés riasztá fel őt. A csendőrök jöttek férjével s állottak meg a kamra előtt, melynek ajtaját vezetőjük felnyitá.
A csendőrök az üres szobában bámulva néztek körül. – Balmain képéből kikelve orditá:
– Megszökött! – aztán az ablakhoz ugorva, midőn az ott feledett lajtorját megpillantá, növekvő dühvel tevé hozzá: – feleségem szökteté őt meg!
– Igen, én szöktetém őt meg, szólt előlépve hideg nyugalommal a nő.
– De a húszezer frank! asszony, te szerencsétlenné tettél engem, magadat, gyermekeidet, kiáltá Balmain, s két karjánál ragadva meg őt, villámló szemekkel kérdé: szólj azonnal, őszintén, merre, hova ment?
– Azért mentettem volna meg? lőn a szilárd határozottsággal mondott válasz.
– Vessz tehát, becstelen teremtés! ordítá az őrjöngő düh legfenső fokán az előbbi, s a gyenge nőt oly erővel lökte el magától, hogy ez egy szögletbe ütődve összerogyott.
– Férjem! – volt az egész szemrehányás, mi a fájdalmasan összeharapott ajkak közül előtöredezhetett, mig a halálsápadt arczon lefolyó nagy könypár mosott magának sárgás csatornát.
A két gyermek, ki a katonák látására s a zajra előjött, a lerogyott anyához simula, s félő nedves tekintettel nézett fel igy még soha nem látott atyjára.
De ez nem ügyelt többé semmire s ott hagyva a fuldokló csoportozatot, a csendőrökkel a szökevény üldözésére rohant.
* * *
Sikertelen keresés után, éjfél tájban tért vissza a káromkodó csapat, – Balmain nagy mennyiségben felhordott borral vendéglé a csendőröket s szóval sem ellenkezett, midőn ezek nejének, mint a megszöktetési tényben bünösnek, fogva elviteléről beszéltek. – Nem is tudta, hogy a szegény nő heves görcsök közt, félig öntudatlan fekszik ágyában.
A csendőrök már épen menni készültek, midőn egy pór lépett az ivóházba s jelenté, hogy az üldözött rablót vagy gonosztevőt, kinek vétkéről tudomása sem volt, a havasról letántorogni s egy, a falu szélén levő pajtába menni látta.
A nyomozó had rögtön fölkerekedett s a pór után a kijelölt helyre sietve, zsákmányát a pajtabeli szalmán fél-holtan találta.
Didier testi ereje a meredek havas mászásában végkép megtörött; lába, mely a grenoble-i éji harcz alkalmával, az alóla kilőtt lónak rá dőlése által tetemesen megsérült, nem birta tovább vinni őt, s iszonyu kinokat okozva, ájulásba ejté az éhszomj és fáradság által különben is kimerült öreget.
Midőn ájulásából a havas hideg nyirkos földén felocsúdott, halála óráját vélte közel lenni. Mihez kezdjen? ha a hegyeken át birna is haladni, Francziaországba jut, hol a veszély még bizonyosabb. Táp és nyugvás után epedve, az éj leszálló ködében visszakúszott a falu felé, s egy szánakozó pórnőtől darab kenyeret kapva, ezzel egy pajtába vonúla, s ott lihegve a szalmára terült.
Elszenderülni sem volt még ideje, midőn a csendőrök rajtaütöttek s kötözve vitték Maurienne-be. Innen, orvosi segély által kissé fölépülvén, Turinba, s a piemonti kormány által vissza Grenoble-ba szállitatott, hol aztán a lázadás szinhelyén pallos alatt hullott el ősz feje.
Halála előtt megvallá, hogy nem Bonaparte, de Orleans herczeg részére, bár ennek tudta és részvétele nélkül, akart forradalmat kezdeni, s a bonapartista érdek csak a fél-zsolddal hazabocsátott tisztek megnyerése végett volt kitüzve.
Balmain Párisba utazott, s mire a húszezer frankkal visszatért, nejét halotti padon kiteritve találta. A szegény nőn teljesült az, mit sokan mesének hisznek – a szive szakadt meg.
Férje köny nélkül temette őt el – ez ember elfeledte a sirást, vagy talán önmaga elől akarta elvitázni lelke titkos vádját?
Aztán háza épitéséhez fogott, s fogadót, mely a maurienne-it mindenben meghaladja, kivánt felszerelni, hogy az utasokat oda édesgesse.
De az utasok kerülték házát, hónapokon át sem volt vendége; – a falu népe pedig inkább mérföldet ment, sem hogy Balmainhez térjen be szomját oltani.
Nem társalgott vele senki, még cselédet sem kapott s az utolsó pór sem akart vele szóba állani.
Fiait a többi gyermek kizárta játszóköréből, csúfnevekkel gunyolta és ingerlette, – s hazatérve, komor s könnyen dühre kelő atyjuktól nyertek nem ritkán szidalmat, ütleget, kivált ha anyjuk sirját merték meglátogatni.
Egy este végre nem jöttek haza – anyai rokonaik egyikéhez szöktek s többé semmi áron sem akartak az apai házhoz visszamenni.
A fogadós napról napra embergyülölőbb lőn, mint lesz mindenki, kit az emberek gyülölnek. Daczolt velük, s mert hozzá nem közeledett senki, ő sem közeledett senkihez.
Sokszor hetek multak el, hogy nem is látták, s ha megjelent az utczán, kalapját mélyen levonta összehuzott szemöldeire, s fel sem tekintve ment előre.
Egyszerre azonban – midőn már csaknem holtnak hitték, oly rég nem látta senki – modora egészen megváltozott, vonásairól eltünt a gyülölet komor felhője, s bár ott, hol több ember volt együtt, nem mutatkozott, de minden egyest megszólitott, s titokteljes suttogással segélyét ajánlá fel az állitólag üldözöttnek.
Megőrült; s most a megmenteni akarás rögeszméjével tébolyog ide s tova a hegyekben.
A tőle kapott bőr-zacskót a pénz alakú kerek tavicscsal – e történet s az éji kaland emlékeül magammal hoztam.