EGY ZSIDÓ
A XIII. SZÁZADBAN.
I.
Azon időben – irtak vala pedig Krisztus urunk születése után ezer két száz és harmincz egyet – Magyarországon második Endre király, Endre királyon Dénes nádor, mindkettőjükön pedig Dávid ben Gábael dúsgazdag zsidó uralkodék.
Endre király nagyon istenfélő és kegyes úr vala. Minélfogva ő hevítve szent buzgalomtól, atyja fogadását beváltani elment Palaestinába, s nagy sereget vitt magával az istentelen pogányok ellen, s három hónap múlva visszatért kicsire olvadott sereggel.
Itthon az országot igen siralmas helyzetben találta. Távolléte alatt a nemesség pártokra szakadt, Halics trónjáról Kálmán fija elüzetett, a kincstári ládának egész feneke kilátszott, a főispánok és más főnemesek a királyi várjavakat elfoglalták, a köznemességet elnyomták; a zsidók és izmaeliták a népet adószedéssel s pénzváltással sanyargatták, s mig néhány gazdagnál egész esztendőn át hegyen völgyön állt a lakodalom, addig a szegény adózó nép sok helyütt a szó legbaromibb értelmében maga húzta a jármot, hogy éhen ne kelljen vesznie.
Endre nem tudván, a sok baj orvoslása közül melyikhez fogjon elébb? egyikhez sem fogott. Ha a várjavakat akarta visszafoglalni, a nemesség kelt fel ellene; ha a zsidókat akarta korlátozni, ezek dugták el erszényeiket, pedig náluk volt a pénz, minek ő minden perczben oly roppant szükségét érzé.
Dénes nádort pedig legkevésbbé bánthatá meg.
A nádort egykor Dénes diáknak nevezték, ki azonban őt a régi multra legtávolabbról is emlékeztetni merte, jól tevé, ha elébb saját nyakát megtapogatá. Pedig büszke lehetett volna rá, hogy diákból nádorrá emelkedék, ha ez emelkedést eszén kivűl nem egyszersmind a sziv és lelkiismeret háttérbe szoritásának köszönheti. Némelyek ugyan vitaták, hogy ő ilyesmit soha sem tőn, miután a nevezett czikkekből egyikkel sem birt. Annyi bizonyos, hogy ő maga legalább az elsőt dobogni, a másodikat megszólalni soha sem érezé. Azt hivé, hogy pénz hozza a hatalmat, s a hatalom a pénzt, e kettő pedig a lét-czél, melynek elérésére semmi eszköz sem lehet eléggé kemény. – Czinkosai Berthold bán, és Sámuel kincstárnok voltanak; közös jelszavuk: mindent a magunk hasznáért.
Hat év óta nádor, a kincstárnokságban, mit azelőtt visel vala, Sámuel váltá fel őt, ki titkos gyanúban állott, hogy az ismaelitákkal a nép zsarolásában nemcsak egyet ért, sőt alattomban az utóbbiaknak szertartásaikhoz szít. Ez volt Dénes nádor legbensőbb barátja, s bár kortársak valának, leányát hozzá nőül adni készült. Egyet értve, az ingadozó királyt, nem volt nehéz lábairól levenniök, s így történt, hogy az ország közjövedelmei zsidóknak adattak bérbe; ők szedték be az adót, kezelték a sót, váltották be a pénzt, birták a harminczadokat: némelyek hivatalra, mások nemességre emeltettek; az adózók sőt a nemesek fölött is gyakorlatilag megalapitott előjogokkal bírtak.
A nádor pártoltjai legkitünőbbjének Dávid ben Gábael, vagy mint a neveket összevonni szerető nép nevezé: Bengabál Dávid, spanyol zsidó tartaték, bár jól értesültek a viszonyt megfordítva s inkább a nádort álliták lenni a zsidó kegyenczének.
Dávid gazdagságáról mesés hirek szárnyaltak nem csak a vidéken, de az egész országban, sőt a szomszéd tartományokban is. Beszélték, hogy a ház alatti terjedelmes pinczékbe már nem fér a temérdek arany és ezüst, mi ott részint kádakban és hordókban, részint rudakban hever; hogy gyémántjai és egyéb ékkövei értékének felével kifizethetné az országot; hogy a törvény ellenére birt házainak számát s földeinek mennyiségét nem is tudni; hogy a külföldi fejedelmek roppant összegekkel adósai, Endrét nem is emlitve, ki már akkor, midőn a szentföldi hadjárat költségeit kelle fizetni, s kevéssel utánna, midőn Halicsból elűzött Kálmán fiát akarta trónra visszahelyezni, reá szorúlt s azóta évenkint kölcsönzött tőle, vissza pedig soha egy fillért sem fizetett, hagyván a magas kamatlábu tőkét elérhetlen fokra emelkedni. Hát még a számtalan fő és kis nemes, ki Bengabálban hitelezőjét süvegelte! alig élt a vidéken egy birtokos, ki e Dáriusnak legalább nehány márkával ne lett volna adósa.
Spanyolországból, honnan, mint rebesgeték, nem épen jó szántából távozott, még ifju korában költözött Magyar honba. Mindjárt első föllépése figyelmet gerjeszte. Az ország akkori fővárosában Esztergomban telepedvén meg, rövid időn otthonos lőn III. Béla és később Imre király udvarában. Kinek izletes rakatú gyémánt-csat, kereszt, boglár, gyűrű, kardmarkolat, vagy bármi remekmívü ékszerre volt szüksége, a király s királynétól kezdve, mind csak Dávid ben Gábaelhoz fordúlt. Mór készitményű áruczikkei, miknek egész tárát hozta magával Granadából, keresve kerestettek; műértők itéletéhez képest ezeknél diszesebbeket egész Zacatinban nem lehetett volna találni. S e mellett végtelenül lekötelező modorral is bírt az eszélyes kalmár, a mennyiben nem ritkán hitelbe is adta portékáit, sőt, ha kivántaték, ráadásul pénzt is kölcsönze a nemes lovagoknak. Mi áron? ehhez az illetőn kivül senkinek sem volt köze, annyi bizonyos, hogy befolyása naponkint nőtt, s nem egyszer történt meg, hogy ki a királytól némi kegyet akara megnyerni, elébb Bengabálhoz folyamodott, szólana érdekében pár jó szót. Később megengedtetett neki házat vehetni Esztergomban, ezt nem sokára egy második, harmadik s több követte Fehérváron, Kassán, Nagyváradon s egyéb népesebb városokban.
Endre hanyag s örökös pénzzavarban lézengö kormánya kellett csak, hogy az ügyes tőzsér tökéletesen felhasználhassa ildomosságát. Nem sokára felhagyott az ékszer-kalmársággal, miután vagyonát annyira szaporítá, hogy neve keleti Európa első tőzséreként említtetnék.
Kivitte, hogy – a világos értelmü törvény daczára – nemesi jószágot birhasson; maga Dénes nádor adta el neki, Sopron megyében közel az osztrák határszélhez fekvő uradalmát, mit ő aztán évről évre új vételekkel nagyobbított.
Az ország közjövedelmeit ő tartotta bérben; a többi adószedő mind az ő embere volt, a harminczadi vámokat ő kezelte, sót csak általa lehetett kapni.
A nádor hihetőleg e példából jött a meggyőződésre, hogy pénz = hatalom, miután Dávid e hatalommal oly hatályosan tudott élni és visszaélni.