II.
Hazánk jelen térképén hasztalan keresnék olvasóim Fertővárt az alatta elterülő mezővárossal, mely a tizenharmadik század első tizedében telepíttetvén, a másodikban nevezetesen gyarapodott, s a harmadik végén az ország legjelentékenyebb helyeinek volt egyike. Az osztrák határszélhezi közel fekvése fő kereskedői rakhely- és piaczczá alkotá, – emelkedését azonban leginkább földes urának köszönheté, kit a vidék Bengabál Dávidnak nevezett.
A több mérföldnyi síknak, melyen e népes mezőváros délkeletről a Hanság és sásos tavak, nyugotéjszakról pedig a Fertő-patak és ritkás füzerdő által környezve feküdt, csaknem kellő közepéből nőtt ki egyetlen kerek domb, melynek alakzatát vulkáninak lehetne mondani, ha csúcsa mint a középen levágott czukor süvegé, nem hiányzanék. E dombháton épült, itt eddig nem látott izlésben, s mit sem kimélő költséggel Gabael palotája – Fertővár. Kik a szentföldi hadjárattal Palaestinában megfordultak, e vár épitészetében az ottani modorra véltek ismerni. Bengabál Granadából, mely ezen időtájban az európai miveltség-, tudományok- és müvészetnek volt gyúpontja, hivott meg egy hires mór épitészt, elküldé őt keletre, s az onnan hozott rajzok terve szerint fogott a büszke vállalathoz.
A kivitel meghaladta a várakozást; az épitész maga bámulta kész müvét, mit a tulajdonosnak el kelle zárnia a messze földről ide rajzók tolongása elől.
A Carrarából hozatott fehér márvány merész hajlatú ívekké boltosúlt a magas nyílt csarnokok felett, miket légben függeni látszó folyosók kötének össze. A sárga rézzel bőven megfuttatott kúpozatok egymásra hajlának, s messziről tekintve az egész egy oly tömör csoportozatot képeze, minőt a jeruzsalemi vagy betlehemi régi épitmények rajzain ma is láthatunk. Közelről azonban e csoportozat minden egyes része önálló formát ölte s nyiltan mutatá, hogy a mór müvész hazai előszeretetétől nem birt egészen megválni. Az oszlopzatokon nyugvó tornáczok, a kúpba menő termek aranyzott arabeskjei, a mozaik rakatú padlózat, a szeszélyes állatszörnyfejekből alakított kutak, melyekből a felszökellő vízsugarak téres medenczébe hullottak vissza, minden az ó mór-spanyol izlésre s ennek főremeke- az Alhambrára emlékeztete.
A palotát Fertő-várnak nevezé el birtokosa, s két öl magas bástyával keritteté be, melynek külfalaihoz négy oldalról hosszú széles gránit lépcsőzet vezetett fel, a domb oldalait ellepő kertligetek közt.
Bengabál méltán elmondhatá, hogy Európa fejedelmei közűl, az egyetlen granadait véve ki, egynek sincs az övéhez hasonlitható hajléka.
A bástya-falakról letekintve, egy pillantással át lehete nézni a mezőváros többnyire új fehér házait. Ezek nagyobbjai ismét a vár úráé s többnyire só- vagy harminczadi raktárak, adószedői, pénzbeváltói s más ily épületek valának, keresztyén pór és nemes munkásokkal, kik csekély bérért, vagy adó és tartozás lerovására dolgoztak a nap huszonnégy órájából tizenötön át, zsidó felügyelők vizsga őrszemei alatt.
A fő felügyelést azonban maga Bengabál vitte, naponkint megjelenvén munkásainál, s ki arczvonásait ilyenkor figyelemmel kiséré, tapasztalhatá az ezeken néha élesen rajzolódó gúnyörömből azt, hogy ő nem annyira az üzletet szemmel tartani, mint inkább gyönyörködni jő, mint hajol meg a büszke keresztyén az utált zsidófaj előtt.
Ily kedélyhangulatban állott ő történetünk megnyilásának reggelén, a mezővároson kivül fekvő egy roppant raktára kapujánál. A csendes lépésü nagy meklenburgi faj lovat, melyen ide lovagolt, szolgája jártatta vezetéken a ritkás fűzerdő gyepén, mig ő aranygombu nádbotjára támaszkodva, majd a raktár körül nyüzsgő népen hordá meg szemeit, majd ismét a messze simuló rónára mélázott, láthatólag nem figyelve a féloldalt mellette álló rőt hajú felügyelő szavaira, ki, hosszú rovással kezében, a rábizottakról tőn pontról pontra számadást.
A felügyelő észrevevén, urának hihetőleg ismert szórakozottságát s azt, hogy csak az üres légnek beszél, óvatos csenddel elódalgott s magára hagyta a gondolatiba merűltet.
Hoszu csend után a tőzsér lehetőleg felegyenesedék dőlő helyzetéből, lehetőleg ismételjük, minthogy magas alakja a derékban meghajoltan ekkor is görbe maradt. E görbeség nem testi bajnak, de hosszú megszokásnak volt eredménye, mint ez szikár magas termeteknél nem ritkán az eset. – Tisztán keleti vonású arcza ifju korában szép lehetett, midőn még az arczbőr nem volt oly hervatag sárga, a domború homlok nem oly barázdás, a hosszas vágatú két nagy szem nem oly kiülő üvegű, a hirtelen hajló orr nem oly csontszerű, s az akkor tán kellemes görbületű ajk nem oly kemény zárt kifejezésü, mint jelenleg.
Pedig e dúlást nem kor vitte végbe, – Bengabál alig volt még ez időben ötvenöt-éves; sem testi törődés vagy nélkülözés gondjai; – hanem egy merész röptű vágy, mely mint a délponti napsugár Sahara izzó homokját, olthatlanúl s évek óta égeté sovár lelkét; egy óriási eszme, mely minden egyéb gondolatot és érzeményt magába nyelve, tetteinek titkos rugója lőn; egy első csirájában óriás fogamzatu terv, melynek kivihetőségét mennél valóbbszinűvé emelé az ébren és álomban egyaránt ápolt remény s az előmunkálatok sikere, annál terjengőbb gyökerekkel fogódzott az lelkébe: e tényezők összehatása volt az, mi a tőzsér homlokán, halántékain, szemei körül az elmélés összevont ránczait maradandókká tette, termetét meggörbíté, arczát elfonyasztá, előre dülledő szemeiben a szünet nélkül számító gondolkozás baljóslatú fényét meghonosítá.
– E faj nem veszhet el: szólalt meg lassu hangon s gyors mozdulattal emelve fejét, melynek a bajuszszal összefolyó vörnyeges szakálla két rétben lengett kaftánszerü velenczei selyem köntösére – e faj, mely annyi századon át türt, szenvedett, üldöztetett, irtatott, s nem csak nem fogyott el, nem csak nem csüggedett, de hű maradva az irás minden betüjéhez, a családi élet minden legkisebb szokásához, eredeti véréből fél cseppet sem vesztett, s ha szelleme nem ugyan az, mely egykor Judából osztá parancsait, ezt csak a világ minden részében reá nehezedő elnyomásnak tulajdoníthatja: e hű, ez okos, e kitartó faj nem veszhet el, mint Abron patakja elvesz a holt tenger iszapjában. És átok arra, ki elszóratásunkat átoknak mondja! Mi vagyunk-e az első nemzet, melyet az események hatalma megtört? azok elmosódtak a századok hullamzatában, mi élünk és élni fogunk, és Jerikó falai egy más világrészben még magasabbra épülendenek!
A kiülő kék szemekben ez utolsó szavaknál szokatlan tűz villant meg, mely onnan ismét fokonként enyészett el, a mint tulajdonosuk vakmerő eszméit tovább füzte.
– Türelem, még pár évig türelem, s a gyümölcs érett leend; e fölött tűrni sem oly nehéz már, mint volt csak pár évtized előtt is. A veszendő ország itthon árulókkal, künn ellenséggel környezi magát; benn pártviszályok dúlnak, künn alkalmas perczre vár nem egy vetélytárs; ezek úgy mint azok lekötelezettjeim, több mint ez, béreseim: ezek örülni fognak, ha a lerovandó tartozáson felül aranynyal dugom be szájaikat – – s mi hátráltat ekkor, hogy – – – Mi? a nép! a nép! mely gyülöli fajunkat, mely nehezebben simúl szokásainkhoz, hitünkhez, mint a nemes osztály; a nép, mely bennünk a nyomor vészhozó daemonát látja és gyülöli. Jó, ha gyülöl rettegjen is. A nép! lelketlen tömeg, forgatható gép. Endre alatt rosz keresztyén, mért ne lehetne a jövő nemzedék már – – –
Gondolati menetét, közvetlenül háta megül hangzó lódobogás, egy, vállára kissé sulyosan eső kéz, s e szavak szakiták meg.
– Jó nap Isten, Dávid szomszéd neked is!
A zsidó, sértett büszkeség mord kifejezésével fordult az érkezőhez, s boszút lövellő szempárral mérte végig az őt oly könnyedén szomszédnak szólítót, s midőn ebben Dants Simon lovagot ismeré meg, leggyülöltebb ellenét, az egyetlent, ki előtte az országos hirü tőzsér, főadószedő, tisztelt és rettegett úr előtt soha meg nem hajolt; a makacs földbirtokost, ki a tőzsér uradalmának csaknem közepén bírt nehány száz holdjától megválni semmi áron nem akart, s véle hol csak lehetett daczolt és kicsinylőleg bánt: a felküzdő harag szavai már már kitörő félben voltak ajkain, midőn szokott lelki erejével lefojtva a szenvedélyt, jobbnak látta ennek nyilai helyett epés mosolyu gunyorral felelni:
– Köszönöm nemes lovag, szólt kis vártatva, köszönöm kegyességedet, melyel megengedni méltóztatol, hogy az Isten ragyogó napjából az én méltatlan fejemre is jusson egy pár téveteg sugár. Minek tulajdonitsa csekélységem e leereszkedést! Talán ama kis összeget hoztad meg, melyet nem vetettél meg erszényemből kölcsön elfogadni, midőn az, fiadnak a pogány rabságbóli kiváltására volt okvetlen szükséges?
– Emléked hű, Dávid szomszéd; válaszolá lováról eközben leszállva az ősz Dants Simon; de ha te jól megjegyzéd magadnak szent Jakab napját, melyet Isten kegyelméből épen ma élünk, láthatod, hogy én sem feledtem el. Tévedsz azonban, ha az egész összeget emlited, holott részletes fizetésre alkuvánk oly feltétellel: hogy az utolsó részlet lefizetésekor adandod vissza azon ezer márkáért zálogba bocsátott ősi gyémántjaimat.
– Gyémántjaidat? he he! mily jó kedved van tréfára ily szomorú időkben! nevete a legsikerűltebb tettetéssel a tőzsér, – hiszen jobban tudod, mint én, hogy szemem világának soha egy gyémántod fényén sem volt alkalma gyengűlni. Talán csak álmodtál e gyémántokról? vagy valóban léteznek otthon, valahol dugaszban? ha igen, csak szedd elő, jó lesz túl adni rajtuk illendő áron, ha különben nem tudnád két ezer márkámat lefizetni.
Az öreg lovag arczát elfutotta a vér, s talán a feltoluló hőség miatt emelintve fővegén, egészen láthatóvá tevé a tisztes főt, melynek hátrafésült fürtei épen úgy ezüstlöttek, mint a sas-orr alatti vastag bajusz és terjengő szakál vadona. Aztán, komoly méltóságú szemeit, melyek fehérében a finom hajszál-erecskéket vérrel futtatá be a kor, a szólóra szögezve, mély rezgésü hangon viszonzá:
– A zálogot eltagadni, tartozásomat kettőzöttnek hazudni, s az egészet alkunk ellen rögtön követelni – ezt mind egyszerre akarod átkozott zsidó?
Bengabált, e néki szokatlan czímre, düh fogá el; két rétű szakálla úgy reszketett, hogy a kaftán selyem szövetéhezi surlódása hallható lőn. De ismét mérséklé indulatát s mint olyan, ki ellenfelének tekintetével fél találkozni, oldalt pillantva, dörmögé:
– Tartsd magadnak az átkozást, nekem pedig fizesd le a kölcsönt, mely nélkül egyetlen fijad ma is Syriában sinlenék. Ha jó szerivel nem fizetsz, majd tesz róla a nádor, kit minden órán várunk törvénynapot tartani.
– S kinek segedelmével czélod ugy-e engem ily alávaló módon kiturni szemedet szúró birtokomból, mit már a gyémántok helyett kivántál inkább zálogba, – s hitetlen lábaiddal tapodni a földet, melyben apám és anyám és őseim csontjai nyugosznak? Ez czélod úgy-e? de esküszöm, elébb meghal egyikünk, mint teljesűl az.
– Kár esküdnöd jó vitéz, mert bele sűlsz, s ha fizetni nem tudsz, megéred, hogy ama birtokodnak nevezett vakandtúrást az én ekém fogja ez őszszel felszántani. Én azonban előre is engedelmet adok, hogy a nagy becsü csontokat e földből kiásva, akár aranyba foglaltasd.
Simon, bal kezével lova kantárát tartva, a jobbal minden szó helyett széles kardját ragadta meg.
Bengabál Dávid, e mozdulatra faja ösztönszerű megrettenésével hátrált pár lépést.
– Vesztedre használd kardodat vén lovag! kiálta rá, kezét védőleg előre tartva; – tudod vagy tudhatod a királynak törvénynyé vált határozatát, mely szerint a zsidó gyilkosa vagy megvérzője fejével és jószágvesztéssel bűnhödik!
– Ne reszkess kardom előtt, farizaeus, dörgé megvetőleg Dants; nem fogom azt véreddel mocskolni, reszkess majd akkor, ha a bakó pallosát látod megvillanni. S el se is bizd magad azért, hogy zsebedben van minden fő úr, él még annyi igazság, mennyi az én ügyemnek elég. Vannak tanúim – van egy igaz Isten az égben, kinek haragos villáma szakadjon rád.
S ezzel minden további szó nélkül lovára veté magát.
– Igen, a magas égben uralkodik Izrael istene a nagy Jehova, ki választott népét nem hagyja el! szólt az égfelé emelt szemekkel Dávid, – Magyarországon pedig Dénes nádor! gondolá hozzá, a mint a füzes törpe fái közt mindig sebesebb lépésben tovahaladó lovag után tekintett.
Aztán szolgájának inte, s ennek segedelmével a nagy meklenburgira ülve, palotájának déli lépcsőzetéhez csendesen ellovagolt.