III.
A lépcsőzetnél gyaloghintó várt reá, s ő ennek utrechti bársonynyal vánkosozott belsejébe vonúlva, egyszerre lépő négy hordár által felviteték.
A fő bejárásnál álló két alabárdos őr mély tisztelet kifejezésével hajlott meg s tárta fel az ajtót az érkező előtt.
– Küldjétek Corzailt, azonnal jőjjön; – parancsolá rájuk sem tekintve, s a tág teremnek egy magas hátú mély karszékébe ereszkedék.
Nehány halotti csendü percz telt el igy; Bengabál mintha nem is lélekzenék, szobor mozdulatlansággal mereszté szemeit az ajtóra, mely épen azon perczben nyilt meg, midőn a váró, látszólag türelmét vesztve, ingerülten kelt fel székéből.
Magas szikár alak lépett be, kinek barna fényes arczbőre afrikai származásról beszélt.
– Él-e még Salamon az alharminczados? kérdé tőle rögtön s minden előzmény nélkül.
– Él; volt az egytagu válasz.
– S még meddig viheti?
– Bizonytalan; cseppjeim használatával még talán három négy hétig eltengetheti lételét.
Rövid szünet következék; – Dávid kézen fogá a mórt, s maga mellé, egy kerevetre voná.
– Corzail! szólt merően szemébe tekintve: te bölcs ember vagy, s át fogod látni, hogy ily nyomorú kórságosnak az élet kín és nem jótétemény. Vond meg tőle cseppjeidet vagy cseréld fel inkább másokkal, mik szenvedéseinek elébb véget vessenek.
A mór kérdőleg függeszté fehér alapjukból kiragyogó szemeit parancsnokára; – ez megérté a néma kérdést.
– Reá nézve három héttel elébb vagy utóbb egészen közönyös: felelé, – reám nézve nagy különbség. Hiszen ismered a köztem és Dants közötti ügyet, megbizottja vagy gyülöletemnek, terveimnek. Salamon az egyetlen érvényes tanú, s bár különben áldozatkész szolgája ügyünknek, de tartok tőle, hogy a halál küszöbén álló ember nem birna elég erélylyel, ha vallomását esküvel kellene erősítnie. Pedig a nádort e hét folytán várom.
– Úgy lesz, mint kivánod; szólt értőleg hunyorítva emez. Cseppjeim elfogynak, s velük fogy el Salamomból az élet.
– A második tanú, folytatá, e tárgyat bevégzettnek tekintve az elébbi; a második tanú, ki annyiban veszélyes lehetne, minthogy pár hó előtt hitünkre tért át: Czenki Jób. Jelenlétében történt a kölcsön s a zálogos gyémántok átadása. Ha kikérdeztetvén, ez utóbbiakról semmit, s csak az elsőről akar tudni és vallani: kináld neki nevemben a Salamon halála által megürülendő alharminczadosságot. Ha vonakodnék, emlékeztesd arra, hogy hatalmamban áll.
– Czenki Jóbról nincs kétségem: morgá Corzail, ő az intést parancsnak, s az ajánlatot két kézzel veendi. S a harmadik tanú?
– Keresztyén; zsidó elleni ügyben tanúsága nem érvényes. S így az ügy rendben, s az otromba kevély nemes végre megtörve leend.
Bengabál szemeiben ismét megvillant ama szokatlan baljóslatú tűz, mely tekintését ilyenkor csaknem kancsallá tevé. – Gondolati azonban hirtelen más irányt vehettek, mert e kárörvendő sátáni kifejezés mintegy varázs által illetve eltünt vonásairól, s egy az elébbivel egészen ellentétes, aggódó komolyságnak adott helyet. Bozontos szemöldei mély homlokbarázda alatt vonultak össze; s hangja szinte reszketett, midőn percznyi csend után kérdé:
– A legfontosabbat utóljára hagytam, hogy annál bővebben szólhassunk róla. Van-e már határozott véleményed egyetlen leányom, szememfénye, Ráchelem állapotáról?
– Tőle jövök, s eddigi sejtésem meggyőződéssé érett: felelte határozottan a tudós mór orvos.
– Beszélj: mondá az apa, s behúnyt szemhéjjait kezével elfödve, hátradőlt helyzetből figyelt a szóló minden hangjára.
– A baj titka, mit két hosszú hó óta kutatva sikertelen kuruzsolnak, min a kerek világ minden füve nem segit, s minek orvossága még is oly egyszerü, oly természetes, az: hogy Ráchel nem gyermek többé. A bimbót, a benn működő nedvek ereje hajtja fel a tőről, de ha az anya-természet már annyira nővelé, hogy csak a zöld burok szoritja össze a tágulni vágyó levelek kelyhét, ekkor harmat kell néki és napsugár, különben hasztalan ápolod arany edényben s épitesz alája oltárt; napfény és harmat nélkül idétlenűl satnyuland el, vagy kora féreg evődik belsejébe. E feselni vágyó s nem biró virág-kehely korában van leányod; e napsugár és harmathiány Ráchel bajának titka, s okozza ama méla epedést, mely a változatlan élet unalmai közt, rajongásának tárgyat keres, vagy – talán talált is.
– Bölcsességed most az egyszer tévuton jár, Corzail barátom, szólt kételkedő mosolylyal Dávid, – kivüled s a szolgákon kivűl, kikről volt gondom hogy egytől egyig csúfak legyenek, leányom férfit sem látott s igy fogalma sem lehet arról, miről te imént oly sok szép szóval beszéltél s mit röviden szerelemnek nevez az ifju kor őrjöngése. Csalódol öreg.
– Mondám-e, hogy azon epedésnek, mely a testet maga után vonva kóranyaggal tölti el, ismert vagy nem ismert tárgya okvetlen élő lény? Nem elég-e egy álomkép, mibe az égő vágy lelket lehel, mit a képzemény formába önt, kiszinez, életre emel, hogy a megnevezhetlen tünődésnek legyen mit bálványoznia? Vagy példátlan-e az, hogy a nyilást kereső ömlengés másnak hiányában egy csillag, vagy virág, vagy egyéb lelketlen tárgyat válaszszon eszményévé, mi aztán az előtörő köny és sohaj közt megszűnjék lenni puszta játszó szer?
– Leányom alig mult tizenhárom éves: szólt mintegy czáfolatúl s elgondolkodva az apa.
– S számitod-e te nagy és dicső tervedben az éveket s tespedni hagynád-e azt, ha bizonyos évszám letölte előtt megérnék? Nézd meg Ráchelt, e keleti faju növényt, mely hirtelen hajt levelet, bimbót, virágot; évei daczára nem tizennyolcz évű hajadonhoz hasonló-e? Ismétlem, Dávid, leányod nem gyermek többé, a bábuzást megunta, adj neki szélesebb kört, e szükben lélekzete fúl el.
– S e szerint, tanácsod – – –?
– Az, hogy tégy vele kis utat, melynek változatos újságában a lélek szórakozást találand, – vidd Esztergomba, a király udvarába, vezesd új életbe, új körbe, hol Ben Gábael leánya leend a központ, s különbséget tudand majd tenni az őt hódolattal körülrepkedők közt; adj tápot a női hiúságnak, élesitsd dicsvágyát, költsd fel büszkeségét, avasd megbizottaddá; meglátod, hogy felgyógyúl, s te Ráchelben nemcsak gyermekednek, hanem nagy czélod egy leghatalmasb eszközének is fogsz örűlni.
– Lelkemből szólasz Corzail, viszonzá Bengabál; mindezt számtalanszor én is átgondoltam már: de szétágazó gondolatimból mindig azon eszme riasztott fel, hogy ily tanok mellett s e czélokért leányom boldogsága eshetnék áldozatúl. Pedig, tudod, ez áron nem alkuszom. Ő egyetlen örömem, bálványom, gyönyörüsége szivemnek. Az ő boldogsága az enyém is, – boldogtalanságát látni gyehenna tűz volna nékem. Válaszsza férjűl azt, a kit szive szeret, Bengabál Dávidnak lesz annyi hatalma, hogy vejét ama polczon lássa, melyről a legmagasabbra csak egy szerencsés lépés kell.
– Úgy legyen; mondta reá Corzail, fölkelve helyéről. S most eredj leányodhoz, érintsd neki a tervezett változást, s ha örömre derűl általa, ne halaszd soká, mert csak a varázs-regék országába tartozik ama csodás erejű balzsam, mely a meghervadt virágnak új életet ad. Ügyelj reá, hogy Ráchelnek ily balzsamra szüksége ne legyen.
A mór távozék, Bengabál pedig óvatos körültekintés után, mely meggyőzé, hogy egyedül van a teremben, rejtett lapot nyitott fel a szőnyegfalon, s maga után zárva azt, keskeny folyosón át egy ablaktalan négyszögü kamrába lépett, melynek körvonalait középről vékony lánczolaton lefüggő lámpa világítá meg.
A meztelen falakat vaskos szekrények környezék, a középen pedig, a gyér világú mécs alatt, nehéz márvány asztal állott, melynek egy üregéből a tőzsér kulcs-csomót, egy pergament tekercset, egy kis kőedényt s rá illő aczéllapot vőn elő. A kőedénybe egy üvegcséből némi folyadékot tölte s ezt a mécsből kölcsönzött tűzzel meggyújtván, a kamra egyszerre oly vakitó fényű világgal lőn elárasztva, hogy a meggyújtó hirtelen elfordulni, s szemeit a fény ellen kezeivel védni volt kénytelen. Pár percz múlva, midőn az összevont szempilláknak a szokatlan ragyogvány kissé tűrhetöbbé vált, a vékony aczéllapot a kőedényre s ennek tartalma fölé illeszté, úgy hogy ez a fehér lángnyelvet lezárván, a kamra ismét a lámpa által nyerte csak világát.
A vékony aczéllemez azonban rövid időn piroslani kezdett s kevesebb, mint öt percz alatt tökéletesen izzóvá lőn. Az alatta égő folyadék amaz olajoknak volt egyike, miknek vegyrészeit s készitési módját csak a mór tudósok ismerék, kik azt keletről, a gúlák honából hozták magukkal, s kikkel e vegyületek tana sok egyéb csodaszerüvel együtt elveszett. Ez olajok némelyike elolthatlan s oly erős tüzű volt, hogy arany-olvasztáshoz használtaték.
Bengabál nyugodtan bevárva, mig a lemez az izzás tetőfokát elérte, a pergament tekercset bontá fel:
– Itt az alkalom, szólt csendesen önmagához; próbára tenni, nem puszta meséket tartalmaznak-e ezen hyerogliphek, miknek, mint Egyptom legrejtettebb tanai könyvének, birtokához oly roppant árért jutottam. Igen, folytatá kis vártatva, miután a pergamentbe mélyedve, a jeleket kellőleg értelmezé: e pont azt tartja, hogy a valódi gyémánt az izzás bizonyos fokán nyom nélkül enyészik el. Kisértsük meg.
S ezzel a vaspántos szekrények egyikének zárát felnyitva, belsejéből jártas kézzel kis tokot emelt ki, felbontá azt, s tartalmát balkeze markába forditva, keserü mosolylyal szemlélé. Két rezgő tű, két gyürű s egy kereszt volt ez, melyeknek arany ágyából legtisztább vizű csiszolt gyémántok villogtak ki. A tőzsér azonban piczi vésűt fogott elő, s gyors ügyességgel, mely elárulá, hogy élete nagyobb részét ékszerekkeli bibelődéssel kellett töltenie, szedte ki a köveket az arany foglalatból.
Midőn e műtéttel készen lőn, ismét balmarkába önté a kivájt gyémántokat s rendre és műértőleg szemlélgeté.
– Veszszetek ti csillogó játékszerek, beszélt hozzájok mintha szavait általuk érthetőknek hinné; semmisüljetek meg, ha nem csalás az egyptomi papok mystériuma; s ne váljatok kövekké, mikben a teendő eskü alkalmával a gyarló öntudat megbotolhatnék.
Mondá s először is a legnagyobb gyémántot a vérvörösen izzó lemezre bocsátá, mely onnan ugyanazon pillanatban eltűnt, legkisebb füstöt vagy jelt vagy hamvat sem hagyva maga után. A siker általi meglepetés első percze után, hasonlóan tőn a másodikkal, harmadikkal s a többivel is, még mindig ama keserü kifejezéssel a műtét közben kigyúló aszott vonásain.
– Ha ha! nevete föl, midőn a nemes kövek az utolsóig a légben oszlottak fel, – van-e, ki az értéket ily könnyü ily megvető lélekkel semmisítse meg? s a világ mégis fukarnak tart és zsarolónak; s a világ mégis azt fogja hihetni, hogy e gyémántok megtartásának vágya birt az esküre, mit hamisnak lenni gondoland! Ha ha! a világ buta és rövidlátó!