IV.
Bengabál Dávid, Európának a tizenharmadik században leggazdagabb tőzsére, az aranyban a hatalom eszközét, leányát azonban, mint végczélt bálványozá. Ha véletlen sorscsapás egy percz alatt minden kincsétől az utolsó fillérig fosztotta volna meg, romjain ama reménynek, mely nem volt sem több sem kevesebb, mint egy új zsidóországnak általa leendő alkotása, az életvágyat képes leendett benne fentartani egy pillantás imádott Ráchelére: őt vesztve, a fényes eszme elhomályosúlni, erélye megtörni, s az örömtelen élet elviselhetlenné fogott volna válni.
Nem ritka az eset, hogy emberek, kiknek aczél érzéktelenségéről egy egész világ jajkiáltása nyom nélkűl simulna le, kiknek szemeikben könny, ajkaikon mosoly soha meg nem jelen, kiket az élet szeretni nem, csak gyülölni tanitott, hogy ily emberek gyakran egy eb, egy ló, vagy lelketlen tárgy birtokán gyermeteg fanatismussal függenek; Dávid legalább jobb volt ezeknél, mert, habár a szivtelenségtől kezdve a világ minden büne fejére volt is róható, maradt egy érzelem, mi sivár lelkületét megközelithetővé tette: az apai, még pedig a legtúlzottabb vak szeretet.
Szerette egyetlen gyermekét, mint a hyéna is szereti sívó fajzatát. Anyját e leánynak nem szerelem, de amaz őt eszközül használó számitás tette nejévé, hogy gyermeket adjon neki, kiben czéljai vagy talán már ezek sikere, tovább éljenek. E nő Ráchelnek ada lételt, s – meghalt, A sírba férjének egyetlen sohajtása sem kisérte, sőt inkább elfojtott boszú, mért nem szült fiat. A kis lányt első évein át alig látta nehányszor, haragudott az ártatlanra, s alig merték őt szemei elé hozni. De midőn egy izben külföldi hosszú útból térve meg, a négy éves gyönyörű kis lányka apja elé szaladt, lábaiba, aztán nyakába csimpeszkedett, arczait összecsókolta, s oly kedves gyermeki kaczérsággal tudott neki ezer dologról csevegni: a tőzsér hideg szivében a vérség rokonszenvi érzete fölmelegedett, sejteni kezdé, hogy ez érdektelen s nem szinlett hajlamnál becsesebbet nem bírhat, s viszonzása hirtelen sarjadású és mérhetlen fokozatban növekedék.
A kaukázi faj eredeti jellege Ráchel arczain napról napra szebbülő vonásokban virúlt, s talán ez is egy okkal több volt még inkább megnyerni neki az apa beczéző szeretetét. Tapasztalt dolog, hogy a szülők több gyermekük között igen gyakran a szebbiket szeretik leginkább: hát még hol e gyermek egyetlen, s oly csodásan bájos volt, mint Ráchel?
Dávid, ha szemeit néha hosszú perczekig leányán felejté, a jövőben el kinéző álmaiban királynőt láta benne. Miért ne lehetne azzá, gondolá, oly dús hozománynyal és szépséggel minőt Európa egy nemesnője sem mutathat fel! – Később azonban, midőn részint Izrael fajának hatalma és befolyása Magyarországon, részint már is roppant vagyona aránytalanul emelkedék, első eszméjét még merészebb váltá fel. Mert, bár akkoriban nem csak az adózók, de a nemesség részéről is a zsidó hitrei áttérések igen gyakoriak valának, az még is legalább valószinütlennek látszék, hogy leánya birhatásáért uralkodó herczeg szegődjék a Talmudhoz; pedig vakmerő czéljainak kiváló központja az volt, hogy Ráchel leendő férje Júda elvesztett s újra kivívandó koronáját viselje fején.
S most, midőn annyi év küzdelmét, munkálatát, terveit czélhoz közeledni s leányát is ama korba lépni látta, melyhez édesen táplált reményeinek valósulása nincs messze már: most e leányt életkedvhagyottan s megmagyarázhatlan kórban sinleni tudva, az apa lelkét komor bú és aggodalommal tölté el.
Corzail, sarja ama régi héber családok egyikének, melyek még amoriszkók előtt telepedtek meg déli Spanyolország tartományaiban, s később a segédül behivott afrikai mór mozlemekkel összeelegyedve, velök egy fajt képezének, – tudós orvos s Bengabál titkára, barátja, jobb keze, Ráchel baját eleinte ama kora érettség mulékony következésének tulajdonitá, melyel a tizenharmadik évét meghaladott leány, a gyermekkorból hirtelen fejlődéssel bontakozott hajadonná. Az életnedvek e gyors müködése délkeleten természet rendje, s Ráchel a délkeleti égalj forró vérének volt csemetéje.
Hetek, hónapok múltán azonban a bölcs Corzail a kór titkos okát a kedélyben fürkészé, s meggyőződvén sejtelme alaposságáról, azt a gondos apával közölni sietett.
Kövessük ezt, midőn a gyémántok megsemmítésének műtéte után kincses kamráját oda hagyva, legfőbb kincsét megy felkeresni; s meglepni vagy talán meglesni kivánva őt, halkan nyitja be leánya lakosztályának ajtaját.
Templomszerü magas csarnokba vitt ez, mely a keletre nyiló kerek ablaksoron kivül a bolt-ív üveg kupozatából nyerte bő világát. E kupozat különbféle színü üveg lemezekből volt akként összeállítva, hogy a délpontra hágó nap ezeken át az egész termet a legváltozatosb színpompával árasztá el, festett sugarai az alanti kristálymedencze négy irányban felszökellő víz-oszlopaiban törve meg, mik ragyogó szivárványként, halk morajjal hullottak vissza a lenn czikázó s fel-felbukó arany halakra. A medenczét lágy zöld moha, színpompás tengeri kagylók s alabástrom edényekből felvirágzó áloék és cactuszok környezék; a tágas terem többi részeiben egész sorok és csoportozatok valának rendezve narancs- és czitromfákból, oleander, jázmin és egyéb keleti tenyészetű növényzetből, melyek alkalomszerüleg hozatva és váltatva fel ujakkal, ágaikon zamatos gyümölcscsel vagy mosolygó viránynyal kinálkoztak, lombjaik közt pedig csevegő piczi madárkák találtak új hazát. Egy szöglet friss pázsitán szelíd őzike tanyázott, s meghitt viszonyban élt egy jó természetü majommal, békén türve el, ha ez hátára kuporodva, vele mint paripájával méltatlankodék.
A terem bútorzata, a márvány padlóra terített persa szőnyegek, és virágos szövetű kereveteken kivül, egy aranyzott fájú hárfa s két asztalból állott, melyeknek mozaik rakatú lapjain ezer apróság, hölgyi ék- és játékszer volt oly szeszélyes gondtalansággal elszórva, mintha virágról hullottak volna le köröskörül a levelek; nyilvános jeléűl annak, hogy az, kit mulattatniok kellene, megunta s unalmában hanyagolta el.
A tizenkét fehér márvány oszlop körűl, melyre az aranyzott arabeszkű boltozat nehezedék, kettőről veres selyem zsineg függött le, nyugágyat tartva közepén, melyet a légben csekély mozditás ringathata, s ilyenkor lágy szellőt vert szárnyaival az élőhez hasonló két hattyú, mely a hintát két oldalról tartani s röptében vinni látszék.
E ringó nyug-ágy párduczbőr teritékén feküdt Bengabál leánya; lehúnyt szempillái sötét félkörben simúltak halvány fehér arczára, melyre néha néha éjfekete fürteinek egyikét tette le s kapta fel ismét a játszi szellet. Az odaengedett fekvő helyzet mozdulatlansága halottinak látszhatnék, ha a gyöngén pihegő kebel koronkint magasabban nem emelkednék, így azonban azt gyanitatja, hogy a szökő kút egyhangú locsogása, a colibrik csevegése s a lágy ringás szenderrel lepte meg a gyermeteg lyánkát.
Ezt hivé az öreg nő, Ráchel dajkája is, ki egy közeli kerevetről hintázta eddig a szunnyadót s most lábújhegyen akart tova lopózni.
– Márta! hangzék a hintáról; hova mégy, mért hagysz egyedűl?
– Maradok édes üdvem, maradok, felelt a dajka, gondolám kissé nyugodni fogsz.
– Hiszen aludtam és álmodtam is, vagy talán ébren valék, magam sem tudom; s oly szépeket álmodám, te Márta, oly szépeket!
– Beszéld el kis zengő madaram, kiről miről?
– Ah ha tudnád! de te öreg vagy s nem is tudod, mily jókat lehet álmodni. Hát úgy volt mintha magam pihentem volna ott az erdőben, hol minap – – –
– Csitt! szakitá őt félbe a duenna, erről beszélni, emlékezni sőt álmodni sem szabad!
– Ah te oly unalmas vagy; nem hogy magad beszélnél, sőt engem sem hagysz szólani arról, miről legjobban szeretek. Most haragszom. Állitsd meg a hintát; kiszállok.
Márta úgy tőn, mint a kis szeszélyes parancsolá, s ez lelépve a függő nyugágyról, egy aczéltükörből nézte saját karcsu alakját s viasz sápadt arczát, melynek finom vonalú szemöldjei alól két fekete gránát ragyogású szem villant meg a hosszú pillák selyme között.
– Jer Márta, folytatá, mond el a mesét a tündérherczegről, ki úgy szerette egy szegény ember leányát, de a végét változtasd meg, nem akarom, hogy a tündérherczeget elátkozzák s a lány meghaljon bánatában.
A dajka mesélni kezdett, Ráchel eleinte hallgatá, de figyelmét nem sokára egy pár elválaszthatlan madárka foglalta le, mely egy áloe bokor vastag csipkés levelén enyelgett.
Az ábrándos lyánka nem hallá a tündérregét, csak a két kisded papagályon függött borongó tekintete, gondolati messze tévedeztek, aztán sírva fakadt, s maga sem tudta miért?
Bengabál, ki e jelenetet eddig sürű bokrozat megűl észrevétlenűl nézte, előlépett, s távozást intve a dajkának, siró gyermekét ölébe vonta s lecsókolá az arczain lefutó gyöngyöket.