V.
– Jer, bús lelkem líljoma, egyetlen gyermekem, kezdé az apa oly remegésig gyöngéd hangon, minővel ifju szerelmes teheti imádottjának az első félénk vallomást; jer, szivem üdvössége te, mondd el, mit Márta meghallgatni nem akart, álmodat, szerető édes apádnak!
Ráchel e biztatva kérő szavakra, okos nagy szemeit, melyekben még a bennmaradt könnyek tiszta cseppjei csillogtak, kétkedve emelte apjára.
– Nem mondhatom, nem mondhatom! ismétlé kis szünet után e pár szót, miközben gömbölyű karjával az öreg nyakát átkulcsolva, arczát ennek keblére rejté.
– S ki tiltja, hogy ne mondd? dajkád talán?
– Igen, ő mondá, hogy ha szólanék, mindketten haragudnátok reám; s ki szeretné aztán a szegény Ráchelt?
– Ráchel, atyád szeretete olyan, mint a nap, mindig ég és még sem lángol el, s nem jöhet oly felhő, mely sugarait tőled eltakarja. Kié volna bizalmad, ha övé nem. Beszélj tartózkodás nélkűl, lásd, én reád nem haraghatom. Álmodban tehát azon erdőben valál, hol minap – –
A leányka felrezzent apja melléről, s kezét görcsösen szorítva, lázas reszketegséggel kérdé:
– S te tudod – mint tudod, hogy ott valék?
Dávid már is félig sikerültnek látva a cselt, melyel a bokrozat megül véletlen hallott szavakat felhasználni akarta, tovább folytatá:
– Nem mondám-e, hogy nap vagyok irányodban, s nem tudhat-e a nap fenn a magasban mindent, mi a földön történik? De tőled, ajkaidról akarnám azt hallani, mert szavad s bizalmad nekem édes, mint méhnek a virág illata. Folytasd, gyönyörüsége lelkemnek.
– S megbocsátasz, hogy tudtod nélkül, parancsod ellenére merészkedtünk ki oly messzire? Ó bocsáss meg nekem, én vagyok a bünös, Márta nem oka semminek, ő kénytelen volt kínzó kéréseimnek engedni – –
A kissé felbátorodott Ráchel itt ismét hirtelen elhallgatott, mert atyjára pillantva ennek homlokán a redőket összébb vonulni látta. Dávid észrevette az akaratlanul előidézett hatást s az árnyat elsimítva vonásairól, ezekre lehető nyájas kifejezést igyekvék ölteni. Azután szorosabban magához vonva leányát, úgy hogy ennek holló fürtei szakálla ősz szálaival folytak össze, szeliden mondá:
– Beszélj nyiltan és bátran kedves csillagom; nem mondhatsz újat atyádnak. Mikor voltatok hát künn az erdőben?
– Ó annak már több hete vagy tán hónapja is, tavasz elején; kezdé eleinte még mindig félénken, aztán fokozatosan lelkesedve, – te jó atyám hosszabb ideig nem valál hon, s több unalmas esős nap után az ég oly tiszta, a levegő oly enyhe, fü és fa oly zöld, a vidék oly mosolygó lőn, hogy én irigyelve a fecskét s a méhet, mely szabadon tova repűlhet, az örökös domb kerten túli messzebb sétára kivánkozám. Márta két napon át ellenzé vágyamat, a harmadikon addig kinoztam, mig titok igérete alatt tervembe egyezett. Előhozattam a gyaloghintót, s kiindulánk, mint vivőink mondák, Czenk felé. Mennél tovább értünk, annál tovább óhajtottam jutni. Minden oly szép, oly meglepő volt! Igy haladtunk Márta számtalan félelme és ellenzése daczára, talán egy óráig is, amaz erdőn át, melynek sötét szegélyét oly sokszor néztem már azelőtt ablakomból. Örültem, hogy ily messze vagyok, s kiszállva a gyaloghintóból, erdei virágokat, vadrózsát téptem, s tarka pillangót kergettem, az öreg Márta léhlfogyottan tipegett nyomomban. Egyszerre zajt hallánk, parasztok jöttek egy ösvényen, dalolva, kurjongatva. Mi ijedten ültünk be, s gyorsan visszaindulánk. De a parasztok elértek, körűlfogtak, s csúnya szitkok kőzt nevedet emlegeték…
– Aztán – aztán? sürgeté Bengabál oly feszültséggel, melyből leánya kitalálhatta volna, hogy vallomása neki a legérdekesb újság. De ennek gondolati már messzebb a kedves tárgyon függtek, melyről azonnal beszélendő volt.
– Ó édes jó atyám, azok rosz emberek lehettek, folytatá; téged s engem csúf czimekkel illetének, egyik a másikat biztatta, dühök egyre nőtt, s már épen megréműlt hordárainkat akarták fákhoz kötözni, midőn a harasztos uton egy lovag csörtetett elő, kinek csengő büszke parancsszavára egyszerre minden fölemelt kar leesett, minden harag elnémult.
– Tovább, tovább! mit szólt a lovag? kérdé a váratlan fordulat által nem kevéssé érdekelt s hirtelen sejteni kezdő apa.
– A parasztcsoportot rendre igazítva dolgára küldé, aztán kilétünket kérdé, besegíte a gyaloghintóba, honnan egy lázongó kiszállni kényszerített; biztosság kedvéért felajánlá kiséretét, egész Fertővár széléig mellettünk lovagolt, ott rövid bucsút vőn, s mindezt oly nyugalommal, oly deli fenséggel, mintha emberi alakban ő maga lenne a Jehova!
Dávid iménti sejtelmét meggyőződéssé érlelheté a hang, a modor, a lelkesedés legmagasb foka, melyel a lányka kalandját s kivált ez utóbbi szavakat mondá. Fehér arczbőre kipirúlt, s a gránát szemekben villanyszerű tűz ragyogott.
– S milyen volt külseje, kérdé percznyi csend után a tőzsér; avagy nem mondta-e meg nevét e keresztyén, hogy Bengabál Dávid tudhassa, kinek leróni tartozását?
– Nevét nem említé, s mi is oly hálátlanok valánk azt meg nem kérdeni: mondá Ráchel szomorún. De azóta is mindig, mindig, mintha előttem állana, látom. Sisakja gombján magas sastoll lengett, arcz-színe barna, talán mint Corzailé, csak hogy ezé ragyás, redős és sárgás, a lovagé pedig sima, piros, és selyem szakál- s bajuszszal ékes; szemei sötétkékek és kevélyek; s midőn ajkai beszédre nyiltak, igaz gyöngyeimet véltem előragyogni alóluk. Kékes aczélhálózat fedte sugár termetét, s a legdélczegebb paripán ült, mit éltemben láttam.
Bengabál eleget vagy legalább annyit tudott, hogy a mór orvosnak Ráchel baja titkos okáról elvont véleménye igen is való; s örülve, részint hogy a zsidó-gyülölő parasztok általi megtámadás ily szerencsésen végződött, részint hogy lányának baja nem komolyabb, s csak a kedélytől származik, mit könnyen, szórakozás által is vélt orvosolhatni: enyelgő mosolylyal szólt:
– S találkoztál-e már azóta ismeretlen lovagoddal?
– Nem, felelt sohajtva az epedő lányka, s elboruló szemeibe ismét köny tolódott, – hiszen tudod atyám, a kerten tul mennem nem szabad, s ő talán soha sem jő ide. De álmaimnak gyakran megjelen: sőt azt hiszem, el sem kell aludnom, csak szemeimet húnyom le s látom őt.
– Hihetőleg az iménti álom is, miről Márta hallani sem akart – – –
– Őt mutatta; vevé át a szót az őszinte gyermek, ki midőn már szíve titkáról lehullt a zár, azt oly örömest, oly leplezetlen tárta fel atyjának. – Az erdőben, épen ama helyen, hol megmentésünkre jött, pihenék, ő mellém ült a kövér fübe, kezébe vette kezem, s oly szelíd-nyájasan, mintha már régi ismerők volnánk, beszélt velem, mit? már nem emlékezem, csak azt tudom, hogy oly jól esett hallgatnom őt. A szín egyszerre változott, s mindketten magas várban valánk, de ez nem volt Fertővár, hanem az ő sajátja, mondá, hogy ezentúl itt maradunk – –
– S te nemde nem sírtál, hogy atyádtól el lész választva, ki alkalmasint eszedbe sem jutott? szakitá meg a csevegő álomképét, félig évődve, félig az apai féltékenység szemrehányásával, Bengabál.
– Óh atyám! tőled megválni soha, de – s itt indulatos zokogásba törve ki, az öregre borult – nélküle élni sem akarok.
– Az ügy több szeszélynél s komolyabb mint gondolám; morgá önmagának a zsidó; ezen rögtön kell segíteni, hogy mérgessé ne fajuljon. Csendesülj gyermeken, szólt hozzá kis vártatva; igérem, hogy rövid időn nem csak látni, de ismerni fogod őt, s ha valóban oly nemes hős lovag, ki szerelmedre érdemes, magam leszek leghőbb óhajtója hogy véle éld át az életet.
– Mikor, hol fogom viszonlátni őt? kérdé, az első eszmét mohón ragadva meg az ennél többre alig vágyó ábrándos szerelem; ki e lovag? messze lakik-e? ide jő-e majd? óh mondd meg, hiszen te mindent tudsz és tehetsz édes jó atyám!
– Ő eddig ismeretlen nekem is, felelt az apa; de kilétét minden áron megtudnom kettős érdekemben áll, mert Bengabál Dávid, lánya megmentőjének nem akar adósa maradni. E czélból rövid időn egy új jószágba leendő iktatásom ünnepélyére a vidék minden lovagját összehivandom, s ha hősöd nem valami kóbor lovag vagy szerencse-vitéz, szinte jelen leend. De rá ismeresz-e majd? tevé hozzá mosolyogva.
– Ha rá ismerek-e? kiálta fel a rögtöni vidulás verőfényével homlokán Ráchel, – ezred év mulva, milliók közűl, jobban mint önmagamra! – S ha még is nem lenne köztük? kérdé halkabban, a minden esetre gondoló vágy remegő kételyével.
– Akkor azonnal Fehérvárra vagy Esztergomba utazunk; a királyi udvarba, hol az országgyülés vagy tornák vagy táborba szállás alkalmával az ország minden lovagja összegyülni szokott, s hol bizonnyal megvédő hősöd sem fog hiányzani.
– Ah mi szép, mi dicső leend ez! S a királyi udvar, mit én meglátni már oly rég vágyakozom! ujongott örömében e félig gyermek, félig serdült hajadon, s mint egy burkából kipattanó rózsabimbó fehér levelein az illat, boldogság áradott el minden vonásán, aztán hárfájához repült s szeszélyes hangesésben futott végig nehányszor rajta kis újjaival; majd ismét kedvencz papagályát szoritá kebléhez úgy, hogy a madár felvisított fájdalmában; s újra atyja ölébe ülve, ennek arczait simogatá bársony kezeivel.
– S ezentúl nemcsak álmaimról, de ama erdei megtámadtatásról is beszélhetek majd Mártával; csevegett a lányka vidoran, mint egy bérczi patak; s te úgy-e atyám nem fogsz haragudni sem reá, sem a hordárokra, kik mindnyájan csak nekem engedelmeskedtek? Igérd meg ezt nekem.
Bengabál, ki bálványozott gyermekét még soha ily vig kedélyünek, ily ragyogó szépnek nem látta, a hirtelen javuláson örvendve, e perczben talán mindent megigért volna, s csupán arra inté őt, hogy jövőben ily kalandra ne merészkedjék többé, nem mindig akadván a bőszültek ellen védelmező lovag.
E naptól kezdve azonban, az előbbiektől egészen különböző hordárok teljesiték kötelességüket, mit, ezer bájos képtől rajzó érzelem világában észrevenni Ráchelnek ideje nem maradt.