VI.
Három hóval a történtek előtt Székesfehérvár fényes és zajos ünnepélyeknek volt szinhelye.
Az országgyülés, mely az 1222-dik évi törvények végre nem hajtása miatt emelt panaszok következtében tartatott, s melyen az arany bulla némi toldalékok hozzáadásával megerősítetett, ősi szokás szerint lakomákkal, tornákkal, s egyéb hölgyeket és férfiakat közösen érdeklő mulatásokkal fejeztetett be, miket a férfias Jolánta királyné különösen kedvelt.
E fölött ily víg napok ülésére nem hiányzott se czím, sem alkalom: az ország színe, nemessége, ifjai, hölgyei a városban lévén gyülekezve, alkalmasb időt ily lovagjátékokra választani nem lehetett: czímet pedig fényleni és mulatni mindig, már századok előtt is talált a magyar, s ez időben kellett-e szebb, mint az öröm a királyi tekintély helyreállása s az ország állapotának javulása fölött?
Az első napra nyil-lövészet, a másodikra harczjáték kard- sisak- és pánczéllal, a harmadikra erőverseny öl-birkozás által, a negyedikre gerely- és kópja-torna, s a nyertesnek mindenütt jutalom volt kitűzve, mit ez, a nap hőse gyanánt, a királyné vagy ennek fő udvari hölgye Dénes nádor leánya kezeiből lesz átveendő.
A körülfekvő s távolibb vidékről is tömérdek nép gyült össze megbámulni a történendőket, s már kora hajnalban körülözönlé a sorompókat, melyekkel a várostól nyugatnak alig ezer lépésnyire eső nyílt völgyület fövénynyel meghordott sik tere volt bekeritve.
Emeltebb helyen két sátor gúlaszerü ernyőzete feszítteték erős tölgy-rudakra; az egyik tábori egyszerüséggel a harczbirák számára; a másik, melynek kúpján, négy folyam és hármas bércz fölött, veres fehér zöld zászlót lebegtete a reggeli szél, a kiállitásra forditott gond s a kornak megfelelő dísz és pompa által tanúsitá, hogy királyi vendégeket vár belsejébe. E sátort Endre a byzanti császártól kapta ajándékba, Béla fijának a császár leánya Máriávali öszszekelése ünnepére, s nem számítva a dús aranyrojtozatot, melyel az több rétben szegélyezve volt, roppant értékünek mondaték kelméje s az erre mesterségesen kivarrott munkáért is, minőt akkoriban csupán keleten tudtak készíteni.
Oldalvást hosszú állvány nyúlt el nézők s leginkább hölgyeknek készitve, kik azt legdiszesebb ruhájukban foglalák el, élénken beszélgetve az állvány alá gyűlt lovagokkal, mind azon perezig, midőn a hirnöki tárogató megharsanása a királyi család érkeztét jelenté.
A lovagok ekkor leszállva méneikről, ezeket szolgáiknak adák vezetékre, s tegzet és nyilcsomót vevén át tőlük, egyenkint, a mint néven szólítattak, léptek a harczbirák sátra elé s innen a sorompókkal elkerített térre, melynek tulsó végén három póznára ugyanannyi czél-lap volt alkalmazva, a kétszáz lépésnyi távolságból egy egy tenyérnyinél alig nagyobbnak látszó. A reggeli nap azonban épen reájok vetvén sugarait, éles szemmel kivehetőkké tett a hármas kör közepén feketéllő pontot.
A sorompó hátrészén s baloldalán hullámzó néptömeg, a tárogató ismételt riadásából értve, hogy a hiresztelt czéllövészet kezdetét veendi, közelebb tódult, s ama határozatlan zsibongás, mely minden nagyobb gyülekezetnél kérdés- felelet- s észrevételekből egy hangzavarrá olvad, kissé elnémula.
Több vessző repült ki már ivéből s nem egy, sikeresen a czéllapba furódva, midőn a tömegben, mely eddig a várakozás feszültségében állott, újra mozgalom s a nyugtalanság moraja keletkezék. Eleinte a hátrább levők kezdtek visszatekinteni, aztán az elébb állók; ki azonban visszatekinte, ösztönszerüleg vonúlt félre, helyet engedve egy sugár alaknak, ki lovagi jelmezben, lebocsátott sisakkal, nyilcsomóval oldalán s bal vállán tegezzel, sebesen s akadály nélkül haladott előre az ekként megnyílt sorban. Nyomában egy ó fegyverzetü szolga csörtetett.
Azok, kik mellett a lovag elment, hosszan bámulák meg ismeretlen alakját. Ilyen finom s még is erős fonadéku aczélinget, ily csúcsba menő sisakot, ily merészen hajlott görbe kardot itt senki sem viselt; de a közfigyelmet különösen a tegez fekete abroncsa, mely keskeny arany lemezekkel kirakva, hosszúkás formája által is kivált az itt szokásos félkörüektől, s a veres szijjazat foglalta le, mely bokától térdig sűrün hálózta be a lovag lábait.
Mindenki tudakolá szomszédjától a lovag kilétét, s felelni senki sem tudott; csak az utána siető szolga arcza tetszék némelyek előtt ismerősnek, s már valaha látottnak.
– Tovább, tovább urfi! szólt ez, midőn a sorompóhoz érve láthatá, hogy a királyi sátortól már csak kis tér választja el, – ez itt a köznép helye, a tied pedig a lovagok sorában, s ott is a legelsők közt van.
– Maradjunk inkább, felelt amaz, s némi idegen hangzástól nem egészen ment kiejtése még inkább magára voná a közelállók figyelmét; maradjunk itt szolgám, a mai napra már úgy is későn érkezénk, s innen egy pillantással az egész tért átnézhetjük – – – ah ez dicső lővés volt, a vessző a czélpont kellő közepébe furódott; ki azon ifju ott, ki oly büszkén tekint most a sátrakba s a hölgyekre fel?
– Sokkal ifjabb, hogy sem ismerhetném; felelt vállvonitva az öreg szolga; kilencz év előtt, midőn az udvart ide hagytuk, még gyermek lehetett.
– Az a nádor fija, a bihari főispán; magyarázá önkénytesen egy a sorompóra kitámaszkodó fehérvári polgár; ő legjobban tud bánni a tegezzel, valamint a nyeregben is legjobban ül; egyébiránt én készitem neki a nyergeket, épen a mult héten végeztem be egyet számára, melynek ritkítom párját; – tevé hozzá némi önérzettel.
– Miklós! kiálta fel meglepetve s még a nyereggyártó beszéde közben a lovag; soha nem ismertem volna reá; tizennégy év előtt, mióta nem láttam, még mint kilencz éves gyermekek játsztunk együtt.
– Dejszen, folytatá reá sem ügyelve a bőbeszédü polgár, fogadom, nem is veti őt ki holnap abból a nyeregből egy sem, s övé lesz mind a jutalomkard a holnapi tornán, mind az ezüst nyilvessző ma. Csak az a kár, hogy a kitől ezeket átveendi, épen saját húga.
– Melyik az? melyik Olinda? kérdé mohón az ismeretlen.
– Ama két hölgy közűl, ki ott a királyi sátorban ül, a szebb és ifjabb. A másik, azzal a kis korona formával a fején, Jolánta királyné, ha egyébről nem, sólymáról is meg lehetne őt ismerni, mely éjjel, nappal, mindenütt vele van.
– Gyönyörű teremtés! szólt lassan s inkább magához a lovag; – kár hogy az idők megváltoztak. A szép szűz azonban igen szomorúnak látszik; úgy ül ottan, mintha a párta nem is élő lény, hanem egy szobor fejét köritné.
– Úgy illik annak, kinek két jegyese is volna, s egyiknek sem lehet nejévé; – jegyzé meg a polgár.
– Két jegyes? s ki az utóbbi? – tudakolá a lovag.
– Sámuel, volt kincstárnok, – a magyarok istene verje meg! – morgá az átkot fogai közt a nyereggyártó. Beszélik, hogy apja kényszeriti e kancsal szörnyeteg nejévé lenni. Szerencséjére a menyegző napja jő időre el van halasztva, miután a vőlegény, a reá bizonyúlt eretnekség s egyéb bűnök miatt az országgyülés által hivatalából letétetvén, arra itéltetett, hogy bűnbocsánatért a szentföldre zarándokoljon. Képzelem, mint örűl ennek a menyasszony, ki borzad tőle, s ki hihetőleg örömestebb adná pártáját első gyermekkori jegyesének.
– Valóban? s mi gátolja ezt? kérdé tompán s a szólótól elfordulva emez.
– Ha egyéb nem, már csak az is, hogy voltaképen azt sem tudni, él-e hal-e ezen első jegyes; aztan meg ha élne s itt volna is, Dénes inkább hat lábnyira a föld alatt szeretné tudni őt, mint leánya oldalán.
– Ugy-e? s mi okozza a jó úr e szörnyű haragját? hangzék kissé gúnyosan a sisak alól.
– Hja hallja kegyelmed, nagy sor volt az, s mert úgy látszik, nem tudja a történteket, majd elmondom én. Hát még akkoriban, mikor a király a pogányok ellen a szent földre ment, Dénes pohárnokmester volt s testi lelki barátja a tárnok Simon bánnak. Barátságuk annyira ment, hogy ezt vérrokonság által is megerősitni akarván, gyermekeiket egymásnak eljegyzék. Dénes lánya Olinda mindössze három esztendős kis bábu volt akkor, Simon fia pedig Lőrincz hat évvel idősebb tűzről pattant, merész virgoncz fiú. Úgy ülte a lovat, mintha hátából nőtt volna ki, s apja nehéz pajzsát könnyen fel tudta emelni. A királynak legkedvenczebb apródja lévén, erőnek erejével magával vitte őt Palaestinába, honnan vissza sem tért többé. Épen Tábor hegye ostroma alatt, az arabok hadi csellel a megszállók sátrai közé rontottak, s ott nagy pusztitást okozván, temérdek zsákmánynyal és foglyokkal rohantak vissza erősségeikbe. E foglyúl esettek közt volt Simon fija Lőrincz is. Mikor aztán Endre a szentföldről visszatért s a gondjára bizott egyetlen fiút nem hozta vissza, Simon bán lelkében szomorú gyász s talán titkos boszú is fészkelte meg magát a király ellen. E boszú nem sokára ki is tört, azon alkalommal midön az ifjabb király Béla és atyja Endre közt, a törvénytelenűl adományozott várjavak visszavétele kérdésében, viszály és belháború keletkezett. A hatalmas Simon Béla részére állt Endre ellen; Dénes, ki tömérdek ilyen várjószágot bírt, természetesen a király hive maradt; s igy az egykori két jó barátból legdühösebb ellenség lőn, annyival inkább, mert időközben a nádor az izmaeliták pártolása s más egyebek által messze letért az igazság útjáról, Simon pedig egyenes igazságszerető embernek maradt. A háborús világ épen ama vidéken állt, hol Simon bán jószágai feküdtek, miket aztán az ellenséges had fölégetett, elpusztitott, jobbágyait leölte, marháit elhajtotta, s mikor végre apa és fiú kibékűltek, a viszályt Simon keserülte meg, mert Dénes bujtogató tanácsaira hivatalától, s minden ingó bingó jószágától megfosztatott, kivéve nehány száz holdat az összedúlt birtokok egyikéből, hova kegyvesztett fejét lehajthassa. Oda vonúlt, s ha meg nem halt tán most is ott teng a szerencsétlen öreg, – fiáról pedig nem tudni él-e hal-e? de ha élne s itt volna is, tudom a nádor aligha akarna tudni arról, hogy egykor leányát jegyezte el néki.
A lovagot, úgy látszék, nem igen érdekelte e hosszas elbeszélés, mert tekintetét felváltva a versenyzőken s a sátrakon jártatván, a nyereggyártóra alig hallgatott, sőt időközben rövid észrevételeket is tőn egy vagy más nyillövés felett, s meg nem állhatá, hogy legalább egy mozdulattal tetszést, vagy ellenkezőt ne nyilvánitson.
– Beh megváltozott a régi jó világ! morgá, szürke fejét elégedetlenűl rázva az öreg szolga, kinek uráhozi meghitt modora a régi cselédet árulá el; beh más nap süt most az égen, mint Béla és Imre király idejében! Vén szemem könnyel telik el, ha körülnéz s egyet sem láthat atyád barátai közűl, a helyen pedig, mely Isten és emberek előtt jó nagy uramat illetné meg, halálos ellenét a gonosz Dénest kénytelen szemlélni!
– Sejtésem s némi homályos emlék mondja, szólt egyenesen a szolgához intézett halk hangon a lovag; hogy ama szálas izmos termetű ember ott a harczbirák sátrában, Endre király jobbján, kinek kos orra fölött oly közel egymáshoz állnak vad szemei, szakálla bajsza pedig őszbe csavarodott – hogy az a nádor?
– Az. Alig három évvel ifjabb atyádnál, jó nagy uramnál, s mennyivel ifjabbnak látszik! Hja! a búgond legjobb ránczcsináló és fehérítő. Ő hirtelen s akkor őszült meg, mikor téged örökre elveszettnek hittünk. Mióta megjöttél ismét fiatalodni kezd.
– S kik ott a többiek? csak a királyt ismerem közöttük, ő keveset változott a szentföldi hadjárat óta.
– Balra, ha nem csalódom, Miklós tárnok ül, mellette Mihály bán szabolcsi, s Tamás tolnai főispánok; a nádor mellett amaz alacsony termetü úr a veszprémi érsek; a király mögött ülő kövér gyapjuzsák pedig, kin oly ormótlanúl áll az aranyos magyar ruha, Volvelin asztalnok; egy év előtt még zsidó volt az ilyen –
– S nagybátyám? nincs jelen vagy csak én nem ismerek rá? vágott az ifju a szolga szavába.
– Épen most lép a királyi sátorba, mindnyájan, még a királyné is fölkelnek előtte! felelt ragyogó szemekkel az öreg.
A lovag a mutatott helyre nézett, hol egy tiszteletet parancsoló arczú s galambfehér szakállú agg foglalta el a királyné jobbján üresen hagyott helyet.
Ez, Robert esztergomi érsek volt, ki a nehány nap előtt befejezett országgyülésen ama joggal ruháztatott fel, hogy a hozott törvények meg nem tartása miatt az ország bár mily magas hivatalnokait, egyházi átokkal terhelhesse.