VII.
A sötétkék májusi égről lesugárzó nap délpontra kezdett hágni, a nyilverseny végéhez közelgett, s már csak két vetélytárs között forgott fenn a kérdés, kiknek mindegyike háromszor egymásután lőtte nyilát a czéllap kellő közepébe, a jutalom dicsőségét pedig a másikkal megosztani nem akarta.
A harczbirák egy utolsó s elhatározó lövést határoztanak, s az eddigi két nyertes: Miklós a nádor fija, s a kalocsai érsek öcscse az ifju Ugrin, egymás mellett állva éles szemmel mérték a czélul kitűzött gyürűt, mely két keresztbe tett póznához kötött vékony zsinegről lefüggve, a légben csendesen forgott. E gyürűn átfüződve kellett a nyilvessző tompa széles végének megakadni, mit eszközölni annál nehezebbé vált, minthogy a gyürűnek lassu körbeni forgása épen a kellő másodpercz pontos megtartását igényelte.
A versenynek azonban egy egészen véletlenül közbe jött esemény vete véget.
Az ifju Ugrin már épen jobb vállához emelintve tegezét a felajzott húrt készűlt elbocsátani, midőn egy, a királyi sátorból előhangzó sikoltásra ösztönszerüleg ereszté le a feszitett ivet, s feltekintvén tapasztalá, hogy a király, a királyné, a harczbirák, a nézők serege, minden fő a magasba néz fel, honnan kettős vad víjjogás minden perczben hallhatóbbá válik, dühös fájdalmas víjjogása két ragadozó madárnak, mely kiterjesztett szárnyakkal egymást csapkodva s körmeikkel egymás húsába merűlve, a királyi sátor fölött sok ölnyire élethaláltusát vív.
E vívók egyike Jolánta királynénak honából Auxerre-ból magával hozott kedvencz vadász-sólyma volt, mely viszont úrnőjéhez hosszu megszokás s állatoknak saját hála-ösztön által annyira ragaszkodék, hogy tőle elválni, sőt tápot is mástól elfogadni soha nem akart. A királyné, mint akkor szokásos volt, balkarján vagy öklén mindig magával vitte a vékony ezüst lánczocskán tartott ritka szépségü madarat.
Vele volt az a czéllövészet alkalmával is, s miután csaknem végig nyugalmasan gubbaszkodott rendes helyén, egyszerre tollait borzolni, fejét előre nyújtani, szárnyait emelgetni s fuldokló sajátságos sívással annak jeleit kezdé adni; hogy zsákmányt vagy ellenséget lát, s vele megküzdeni vágyik.
A királyné eleinte hizelgő szó- és simogatással igyekvék őt csitítani, aztán, mint ezt már számtalanszor tevé, ereje- és hüségében megbízva a lánczról szabad szárnyakra bocsátá a nyugtalant, s tovább nézé az érdekes versenyt.
A sólyom pár ölnyire emelkedék a légben, ott szárnyait örvendetesen megcsattogtatá, aztán, mint a gondolat villáma, felhasított a tiszta égbolt felé, s mindig kisebb ponttá válva, végre elenyészett.
A merész kalandort már már feledteté a sorompók közti két vetélytárs kisérlete; a királyné ezt jól láthatni előrehajolt, Robert érsek gondolatokba merülve simított végig hattyu-szakállán, Olinda pedig szótlanul, de titkon örülve ült, hogy a nagy tekintélyü ősz jelenléte által megmenekült a borzadva látott jegyes, Sámuel kincstárnok izetlen udvarlásától, ki a háttérben, egymásba füzött karokkal állva, sötét arczát s kancsal szemeit a szép hajadonra szögezé. Az előtérben kis asztalkán ezüst nyilvessző feküdt, mit majd a nádor lánya kezéből veend át hősi jutalomként a nyertes.
A kérdés, hogy ez ki leend? pár percz mulva elhatározásnak nézett elébe, midőn Olinda némi meleget érze kezén elömleni, s látva, hogy ezt néhány csepp vér okozá, mely a magasból karja- s fehér pártájára hullott, az első megdöbbenésben élénken kiálta fel. A véreső rejtélyét rögtön megfejté a már említett víjjogás, s a királyné sólymának egy nála tizszer nagyobb kesellyeli elszánt viaskodása. Egy pillanat azonban a küzdőkre kétségbevonhatlanul mutatá, hogy ez nem sokáig fog tarthatni, s a sólyom vesztével leend bevégezve, a kesely egyike lévén ama roppant állatoknak, melyek a Vértes szikla odúiban fészkelve, ki-kicsapnak a tájra, s melyeket a bojtár, nyája veszélyesebb ellenének tart a farkasnál.
Belátta ezt a királyné is s remegett kedvencz madaráért.
– Ott a czélpont! kiálta az összebonyolódott viaskodókra mutatva fel; ki a sast a sólyom bántalma nélkűl elejti, azé leend a díj!
A sas már ekkor mindkét lába körmeivel tartá a sólymot s vinni akarta legyőzött ellenét.
Miklós és Ugrin íjjából ugyanazon pillanatban süvölte fel a vessző, s az óriási saskesely rövid perczig a légben mozdulatlan függni látszék, aztán hirtelen hanyatt fordúlva zuhant le egyenesen a királyi sátor elébe. Esését a bámuló néptömeg örömujjongása kisérte.
Hosszú kopasz nyakának fejét egy nyíl szögezte át; merevülő csont körmei közt még mindig ott lihegett az általa megvérzett sólyom.
Mire ez onnan kiszabadíttaték, a két vetélytárs Ugrin és Miklós a legnagyobb érdek-feszültséggel sietett s ért a sátor elébe, megtudni, melyiké közülök a siker dicsősége?
A harczbirák egyike kihúzta a hullából s magasan fölemelé a jól irányzott vesszőt.
– Ez nem az enyém! szólt, miután megtekinté Miklós s boszus kétkedéssel lépett hátra.
– Megfoghatlan! az enyém sem! csodálkozék Ugrin; Magyarországban ily nád nem terem, sem ily vasat reá nem készítenek, tevé hozzá; a nyíl ébenfeketeségű s mégis hajlékony vesszejét figyelmesen vizsgálva.
– A mai nap díja e nyíl tulajdonosát illeti bár ki legyen az, s azért hívja fel hirnökünk a megjelenésre! parancsolá a sólymának megmentője iránt háladatos Jolánta királyné.
A hirnök, az általános meglepetés feszült csendében teljesité a rendelvényt, s midőn szavait végzé, a néptömegből ugyanazon sugár alak bontakozott ki, kinek csúcsos lezárt sisakját, finom fonadékú aczél ingét, tegzét, kardját az imént annyira meg bámulta a sokaság.
Szilárd léptekkel közeledett a harczbirák felé, hol Endre király ült, s karjait mellén keresztbe fonva hajlott meg előtte, aztán a pár lépésnyire lévő királyi sátorbeliek előtt.
– Ismeretlen lovag, szólt hozzá a nádor, mint a harczbirák egyike: emeld le sisakod s nevezd meg magad!
A lovag lecsatolta sisakját s megrázta a fejéről legyürüző holló fürtöket, melyek a rendkivül napbarnitott arczot árnyékolák kőrűl. Sötétkék szemeit lassú tekintettel hordá meg a gyülekezeten, mely őt igy fedetlenül sem ismerve, még inkább bámulá: aztán csengő fennhangon szólt:
– Tizennégy év előtt, király! e helyről kisértelek a szentföldre, s az arab fogságban töltött tizennégy év után, mely idő alatt atyám kegyelmedet, fiját, mindenét veszté, itt állok előtted, karomat s életemet hazámnak ajánlani fel. Nevem Lőrincz, a kegyvesztett Simon fija.
Bár ezelőtt már hire járt, hogy a kegyvesztett Simon bán fia él Palaestinában, s bizonyos súlyú ezüstért kiváltható, az egész még is meseszerübbnek látszott, hogysem rögtöni megjelenése köz meglepetést, sőt némelyeknél döbbenést ne okozzon. Sámuel sötét ragyás képe még jobban elkomorodott, s szemei baljóslatú ránczokba vonúltak össze e név hallatára; Olinda arcza ellenben ragyogó pirban derült fel, mintha a fagy ellen megvédő nap lépett volna fel láthatárán; a királyné kedvtelő szemekkel mérte végig a gyönyörü ifjat, sőt maga Robert érsek is fölkelt ülőhelyéből, s hallhatólag fejezé ki örömét e nem várt föllépésén öcscsének, kit nővére tökéletes képmásának lenni talált.
Endre király arczán jó indulat s kegyesség tükrözé magát, mit szavakkal volt már épen kifejezendő, midőn a vonásait kémlő Dénes nádor által megelőzteték.
– Maradtál volna inkább ott honnan jövél gyermek, dörgé ez boszús szózatával; mint hogy ily büszkén jelensz és szólalsz meg itt, hol helyed és szavad nincsen, te, a pártütő Simon fija, kinek atyja a király és az ország által felségsértés büneért harmadiziglen számüzetett. Az országgyülés, mely az 1222-ki törvényeket nehány nap előtt erősité meg, nem törlé el ennek büntető itéleteit, tudd ezt, s ne merészelj többé a király szine előtt megjelenni!
– Szavaimat a királyhoz s annak kegyelméhez intéztem, felelt a nádortól elfordított arczczal Lőrincz; nem pedig ahoz, ki családom elkobzott javait bitorolja. Simon fija csak a királytól várhat itéletszót.
Endre király perczig habozott s hihetőleg győz bocsánatra kész szivének hajlama, ha tekintete a nádornak fenyegető arczkifejezésével nem találkozik. Ez háttérbe szorítá a jobb indulatot.
– A nádor kimondá itéletemet; szólt s hangja inkább engesztelő volt, mint sújtó; s ez itélet nem csak az enyém, de az országé is. Bocsánatom helyett, mit nem adhatok, vidd magaddal sajnálatom, s menj merre utaid visznek.
Fájó csend következék e nem lélekből származott szavakra.
– Dénes nádor legalább egyszer szólt igazat életében: töré meg e csendet az apja tetteért bünhödő; s ez akkor volt, midőn mondá, hogy jobb lett volna a pogányok közt maradnom. Isten és jobb jövő velünk!
S ezzel, a csúcsos sisakot fejére illesztve, tova menni készült.
– Megállj lovag! szólt hozzá a királyné, midőn a sátorhoz ért; a díj mindenesetre tied, térdelj elénk, s te Olinda nyújtsd azt neki át.
– Nem ugy királyné, asszonyom! vágott ismét közbe az oda siető nádor; a harczbiró én vagyok, s a díjjat, e kegy- és érdemjelt, a kegy és érdemen kivül levőnek nem itélhetem, ki mint ilyen a versenyből különben is kizárva, hivatlanul tolta fel magát.
– Igaz, a számüzöttet dísz nem s csak gyász illeti: mondá a harag szenvedélye nélkül s mélyen az elhalaványult Olinda szemeibe tekintve egykori jegyese; de azt sem Isten, sem ember nem tilthatja el, folytatá emelt szózattal, hogy e tollat e nap s a hölgy emlékeül ne viseljem, kinek nekem igért s esküdött keze tőlem elragadtatik.
Mondá, s a sas szárnyából kitépett magas tollat sisakgombjába tüzve, nyugodt méltósággal távozott s haladt el az utána bámuló néptőmeg előtt.