VIII.
Simon bán, kiről a nyilazó verseny alkalmával a fehérvári nyereggyártó beszélt az idegen lovagnak, méltósága s javai vesztése után az osztrák határszélhez közel fekvő kis darab földére vonúlt, egész mindenére, mit neki, életén kivül az ifjabb király Béla közbenvetése megmenthetett.
A király köréből ekként számüzött lovag keserű gyűlöletet szivében vitt magányába Dénes nádor s hatalomban levő pártja ellen, melynek nem csak hogy saját bukását tulajdonítá, de melynek működésétől a sanyargatott hon irányában sem várhata egyebet, mint köz elszegényedést, elerkölcstelenülést, a hadi erő vég elgyengülését, s az országnak vég feloszlatását.
E gyűlölet ama nem szünő fájdalommal váltakozott, s többnyire egy marczangoló érzületté egyesült: mit az egyetlen fiától megrabolt apa, édeskínos emlékek által ápolt megszaggatott lelkében.
A szerencsétlenség s a magány e lelket még fogékonyabbá tevé a szenvedett sérvek átérzésére s keserű hangulatát lassankint világgyülöletté fokozá. Évek multak, hogy puszta jószága határbarázdáit nem lépte át, s hű szolgáján kivül mással nem válta szót. E régi szolga s még két megmenekült cseléde volt minden környezete, kikkel ő együtt szántá a bokrokkal felvert sok éves ugarok egy kis részét, miből az egy évi élelem bőven kikerűlt.
De ha legnagyobbrészt pusztán s parlagon maradtak is a miveletlen földek, úri jogait rajtuk gyakorlatba venni szigorúbban senki nem tudta, mi aztán minden oldalról tőszomszédjának végtelen sok bajába került. E tőszomszéd Bengabál Dávid nem egyszer a birtok többszörös árával kinálta őt meg, de Simon erről hallani sem akart, s büszke hidegen utasítá vissza. Ezt a dolog vérig boszantá, s mi jogszerüen nem sikerűlt, ármányok és Dénes nádor által akarta Simont e birtokból kitúrni. A király azonban, ki Béla fiának esküvel erősitett szavát adá, Simonnak e számüzetési helyén egy hajszálát sem bántani, ez egyszer erélyt tanúsitott s az öreg lovag jogai sértetlenek maradtak.
Egy kiépítetlen kőház, mit Simon még mint tárnok kezde emeltetni, a közeli mocsarakban bőven termő náddal jól roszúl fedve, volt az egykori zászlós úr romlatag hajléka, hol ő, Márton szolga s a két cseléddel megvonúlva élt. Az alacsony hosszú terem, faragatlan tölgyasztallal közepén s vadbőrökkel beterített mohágygyal szögletében, az úr tanyája volt, s télire félig száraz gallyakkal tölteték meg, hogy legyen mivel a barlang-szájszerű nagy kandallóba fűteni. Tulsó végében pedig a formátlan kőháznak téres ól állott, hol a nehány ló tartására több gond fordíttaték, mint mennyit a tulajdonos önmagának igényelt.
A ház ajtaja előtt illatos levelű vén diófa terjeszté védőleg terebélyes ágait a kuszált födélre, s árnyékban tartá az alája alkalmazott padot, hol a hirtelen öreggé őszülő férfi, a jövőnek soha, a jelennek alig s csak a múltak emlékeinek élve, oly örömest szeretett elidőzni.
– Ha ő most itt volna! vagy: mily nagy és deli volna ő már! vagy: csak élne, csak tudnám, hogy él, e kopár lét nem volna oly reménytelen! s ezekhez hasonló sohajok törtek fel néha a sulyosan emelkedő mell bensejéből, miket Márton az öreg szolga, kit a szerencsétlenség s hüsége, egykori urának inkább barátjává emelt, néma bús fejbólintással viszonzott. Jól tudta, ki ezen ő, kire az örömtelen apának bárhonnan elinduló gondolati örökösen visszatérnek, ez viszont meg volt győződve, hogy a hű szolga vele együtt érez s átérti fájdalmát, s igy könnyülés volt legalább azt véle időnként nehány vonatkozó szóval közölhetni.
Igy múlt gyászos elvonultságban év év után, s már a tizenkettedik azon órától számitva, melyben a lovag fiának vesztéről értesűlt. A vén diófa tizenharmadszor hullatá már az alatta merengőre őszi leveleit, midőn ezt egy estén szokatlan zaj verte fel határozatlan lelki zsibbadtságából. Feltekintett s Mártont látta meg, mint hoz karon szorítva egy idegent, s beszél hozzá – szokása ellen hangosan.
Az öreg szolga, a mint a vándor mezű idegennel ura elé ért, csak ennyit mondhatott: „ez az én uram s most beszélj!“ s ezzel rögtön két nagy köny gördült le ősz pilláirúl, mint később vallá, az első és utolsó talán életében.
A jövevény elmondá, hogy mint egyike a szentföldi hadjáratkor foglyúl maradt harczosoknak, most onnan küldetve jő, tudtúl adni, hogy Lőrincz él és ezer márka jó ezüstért vissza váltható. Elmondá, hogy a kilenczéves fogoly fiú Szelaheddin kedvencz apródjává lőn, ki őt minden hadi és lovagi gyakorlatban oktattatá, s hihetőleg saját testőrseregében kitünő rangra emelendi, ha időközben hirtelen meg nem hal; utóda azomban nem öröklé e hajlamot, s Lőrinczet, minthogy ez az Izlamot fölvenni nem akarta, gyűlölt hadi fogolyként tekintve, közmunkákra kényszeríti, s tudván, hogy atyja a legfőbb rangú magyar nemesek egyike, váltsági díjját az emlitett súlyú ezüstben határozta meg.
A jövevénynek, ki bajor születésü lévén, honába erre tért vissza, még sokat, igen sokat kelle beszélni. Az éj első fele ily kifogyhatlan forrású kérdések- és feleletekben tölt el; másik felében az öröm nem engede a boldog apa szemeire álmotszállani. Tervezett és számitott és töprenkedett, hogy és miként szerezze meg az akkori idők becs-fogalmaihoz mérve roppant összeget?
Az első szürkületkor lovára ült s Fertővár felé, melynek pompás épületét külföldről jártak megbámulni utasok, ő azonban még eddig megtekintésre sem méltatta, lovagolt, s felkeresvén a vár urát, az egyetlent, ki e pénzszűk időkben a kellő összeget rögtön előterjeszteni képes lehete, érte ősi gyémántjait ajánlá fel zálogúl.
S most Bengabál Dávidon volt a sor a büszke nemes éreztetett daczát visszatorlani, mit meg is tőn az által, hogy a kölcsönt megtagadva, azt csak ama feltétel alatt igéré, ha a kivánt ezer márkáért fekvő birtokát örök áron adandja át. Erről ismét Simon, bár az elpusztult jószág az ajánlott összegnek felét sem érte meg, nem akart hallani, s oly kijelentéssel távozék, hogy nagyértékü gyémántjaira más zálogost is találand.
Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint eszközölni azon időben, s az öreg Simon már már ingadozott szándékában, midőn harmadnap reggelén maga a tőzsér jött az ajánlat elfogadásával, s ama titkos tervvel, mit később foganatba is vőn.
Az alku megkötteték három tanú előtt. Dávid át vevé a gyémántokat, Simon az ezer márkát oly kötelezéssel, hogy azt három részletben fizetendi le, s az utolsó részletnél a zálogot visszaveendi.
Huszonnégy órát sem késett ezután, s Mártont helyettesül hon hagyva megindult a hosszú útra, melyből tíz viszontagságos hó múlva, kedves fiával együtt érkezett meg a katangkórós ősi telek romlakába.