IX.
Lőrincz természettől nagyra törő lelke a változatlan magányban nem találva élményt, komor és gondolkodó lőn.
Mi másnak álmodta ő a sugár pálmák honában a tizennégy év óta nem látott magyar földet susogó csererdőivel, zugó folyamaival, kalásztengerű sikjaival, a rajta pezsgő rokonnéppel s ennek harczi dicsőségével!
A gyermekkori benyomások édes-tisztán maradtak s éltek ott emlékében s a visszavágyó fájdalom varázs ecsete által még tündériebbekké szinezve ragyogtak előtte. Minden, mit az idő és tértávolság bűcsövén szemléle, fényes, nagy és dicsőnek mutatkozék, s hazáját nem is tudta másként, mint magasztos lovag-erény, szabadság és győzelem hazájának képzelni, hol a számára nőtt cser-ág tőle tenger és puszták által elválasztva, fonnyad el.
Szelaheddin udvarában Esztergam falaira, a czédrusokkal szegélyzett Jordán partjain az ősz Dunára, a tevés sivatagon a tiszai sikra gondolt, s a hősökkel környezett Endre király, a méltóságos hullámzatú folyam, az alföldi lapály rezgő délibábjával és dobogó méneseivel, az édes szülőföld kiterjesztett karokkal látszék őt hívni keblére, s ismerős szellemhangon beszélve hozzá, napról napra fájóbbá növelé szivében amaz olthatlan epedést, melynek neve: honvágy.
S most midőn a tizennégy év gyönyörű eszmény-világát a valóságban letörpűlni, elhomályosodni látta, most, midőn az apai magány szűk körében tétlenségre kárhoztatva, oly messze esett ragyogó álmai valósulásától: lelkébe a csalódás lehangoltsága s utó unalma szállott. A világ-kerülő apának elég és minden volt az újra birt egyetlen fiú, ellenben e fiúnak, ki mindenben mi nagy és magasztos a legjobbakkal versenyezni égett, lehetett-e kielégitő a jövőtlen és czéltalan élet, mi reá, az őt gyülölni s legfölebb tűrni és remélni tanitó apa körében várt?
Ifju lelke nem volt képes ama sötét árnyalatok felfogására, mikkel az öreg az ország siralmas állapotát festé. Azt hivé, hogy mindezt csak a keserü gyűlölet láttatja igy a számüzöttel, ki új kegyért esdeni büszke. S bár e büszkeséget méltánylá is apjában, de egyszersmind hivé, hogy ő maga sem fogna megalázást koczkáztatni, ha a király előtt megjelenve, mint nem részese a néhány év előtti belháborúnak, sőt ezen egész korszak alatt épen a király ügyeért rabságot szenvedő, karát s szolgálatát felajánlaná.
E szándékáról azonban mit sem szóla, s azon ürügy alatt, mintha Bélát az ifjabb királyt menne fölkeresni, egy reggelen, Márton által kisérve Esztergomnak indúlt.
Itteni fellépése, melynek a nyilverseny alkalmával tanúi valánk, atyja előtt örökös titok maradt. Jól tudta, hogy e durva visszautasitás még inkább fogná apját ingerelni, s azért erről Mártonnal egyetértőleg hallgatva, csak annyit vallott meg, hogy Bélát, ki az országgyülés befejezte után azonnal a kormánya alatti tiszavidékre költözött, Esztergomban már nem találva, épen utánna volt indulandó, midőn anyjáróli nagybátyja Robert esztergomi érsek titkon magához hivatta s a legkegyelmesebben fogadta őt.
Robert, kinek nővére Simon bán neje volt, a belháburú gyászos ideje óta nem találkozott sógorával, ki őt, valamint a királyi udvarnak egyenkint, s öszszesen minden emberét, ellenségének tartá. Pedig az érsek megtette Simonért a mit tehetett, s Béla után leginkább neki volt köszönhető, hogy a pártütő életben hagyaték. Ezt azonban Simon nem tudta vagy tudni nem akarta, s mert a nádor által szüntelen gyanúsitott ősz, hogy hitelét fentartsa, sógorával minden viszonyt megszakítani volt kénytelen, ez végre őt is köz-gyűlöletébe zárta.
S most a büszke vén nemes eleinte alig tudta megbocsátani fiának, hogy nagybátyja meghivásának engedve, küszöbét átlépte; midőn azonban megérté tőle, hogy az érsek és nádor közt a leghalálosabb gyűlölet forrong, s hogy az első, az ifjabb királylyal Bélával egyetértve, csak az alkalmas időpontra vár, melyben Dénest és pártját megbuktatva, Endrét a nyomasztó befolyás alól felszabaditsa; midőn továbbá Lőrincz elmondá, hogy nagybátyja az egyházi átok kijelentése jogával ruháztatott fel, s ezzel a gonosz tanácsadók ellen tettleg élni is szándékozik: Simon bán némileg kibékült fia eljárásával, sőt később azt sem ellenzé, hogy ez az érseket gyakrabban meglátogathassa, s tőle a keresztyén hit ágazataiban, miket a mozlemek közt töltött hosszú év sor emlékében meghomályosított, oktatást nyerhessen.
Lőrincz ezután majdnem többet időzött Esztergomban érsek nagybátyjánál, mint apja mellett, ki, midőn fia hozzá nehány napra meg-megtért, újult érdekkel kezdé hallgatni a királyi udvar körül történőket, s titkon remélve az idők jobbra fordulását, nyugtalanúl várta ez időpontot, s zúgolódék tapasztalván, hogy az üdvös országgyülési határozatok daczára, minden a régi kárhozatos kerékvágásban halad.
Volt még egy pont, mit Lőrincz apja előtt soha egy gondolattal sem merészelt érinteni. Az érsek látván a köz-erkölcs s a keresztyén vallás sülyedését, országszerte elrendelé, hogy a falukban s városokban naponkint isteni tisztelet tartassék, ő maga pedig, azonkivül hogy a szószékből nyilvánosan is inté a fővárosi népet, hetenkint kétszer összegyüjté magánál a főnemesek gyermekeit épületes oktatásokra.
Egy ily alkalommal, az érsek legbensőbb szobájában s valószinüleg nem egészen történetesen, találkozott Lőrincz a nádor lányával, ki neki gyermekkorában jegyezteték el, később pedig, midőn Dénes és Simon közt a barátság megszakadt, s Lőrincznek évek óta hirét sem lehetett hallani, atyai parancs következtében, Sámuel kincstárnoknak lőn jegyese. Robert e frigyet nem csak nem helyeslé, sőt egész erejéből ellene is szegült, kijelentvén, hogy arra áldását soha sem adandja, s később, midőn a szaraczénekhez szitó Sámuelre az eretnekség vádja bebizonyult, s az országgyülés által hivatalától megfosztatott, őt arra itélé, hogy hibájának helyrehozása és maga tisztitása végett keresztet vegyen fel, menjen túl a tengeren, s a szent-földről három év múlva mint testben lélekben megtörődött ájtatos zarándok térjen meg. De Sámuel ez egyházi parancsnak nem engedelmeskedék, s az országban folytatá garázdaságait. Épen ekkor történt Lőrincz újra föltünése; az érsek használá az alkalmat, s Olinda első eljegyzését Isten és emberek előtt törvényesnek tartva, kezét Lőrincz kezével – az említett találkozáskor ismét egyesíté, s e kézfogót addig, mig oltár előtti szentesítésének ideje eljövend, titokban tartani rendelé.
Lőrincz, midőn ezen, őt Esztergamhoz annyira vonó érdekét atyja előtt elhallgatá, nemcsak a titoktartási parancsnak, hanem ama benső sugallatának is engedett, mely nyilván mondá: hogy e lépésnek legmakacsabb ellenzője saját atyja leend, kiben a Dénes név említésére is düh és irtózat keletkezik; s igy minden, mire törekedett, abban állott, hogy őt legalább az érsek iránt kiengesztelje.
Ez sikerűlt is neki, annyira, hogy midőn utolsó hazajövetele alkalmával hatszáz márka ezüstöt hozna magával nagybátyjától, Simon ez összeget, mint neje hozományának egy részét s igy Lőrincz jogszerü örökségét elfogadhatónak találta.
E hatszáz márka volt az, mellyel 1231-dik év Jakab napján Dants Simon tartozása nagyobb részét Bengabál Dávidnak lefizetni akarta.
S most vegyük fel újra történetünknek – az előzményekbeni szükséges tájékozás végett imént elbocsátott fonalát.