X.
Ama napot követő esték egyikén, melyen Bengabál a gyémánt-feloszlatással kisérletet tőn, apa és fiú együtt ültek a vén diófa lomb-ernyőzete alatt.
– Minden veszve van! kezdé az első, s véreres szemeinek villámtekintete elhallgatott átkot fejeze ki.
– Szóltál a tanúkkal, apám? kérdé feszűlten Lőrincz.
– Az egyik, Salamon harminczados, szemem láttára adá ki lelkét; végszava keserű panasz volt Bengabál orvosa Corzail ellen, hogy mint ebet hagyja veszni őt, s már négy nap óta nem csak nem látogatja, de még az orvosságot is, mely benne a lelket tartogatta, megtagadja a haldoklótól. Nem látod ebben a zsidó kezét, ki nem irtózott eként menekülni a rá nézve veszedelmes tanútól?
– S a másik, feltaláltad a másikat?
– Salamon halottas ágyától Czenkre nyargaltam át, s holt embertől gazemberhez jutottam.
– Hogy hogy? egykori hived, Czenki Jób is – –
– Bengabál embere; taval a zsidó szolgálatába állt, s most a zálogról mit sem akar tudni, a kölcsönt pedig kétezer márkára mondja, miért én állitólag ingatlan birtokomat kötöttem volna le. Mérsékelnem kelle magamat, hogy porrá ne zúzzam az ocsmány hittagadót.
– Fennmarad Márton a harmadik tanú, ki e gaz vallomást a magáéval megsemmítse, s határozzon aztán az Isten-itélet! mondá az igazság érzetében Lőrincz.
– Azt hiszed fiú, hogy még mindig Syriában élsz? kelt ki indulatosan az öreg; az arabok közt, hol az igaz ügyet megvesztegetés vagy pártérdek nem ferditheti el? nem tudod, hogy Magyarország ege fed, mely alatt az a törvény, mit az istentelen nádor mond; az az igazság, mit ő annak lenni itél; hol egy zsidó több kedvezésben részesűl a törvény előtt, mint húsz nemes; hol a zsidó hosszu napja jobban megszenteltetik, mint a karácson; Magyarországban, hol ha a zsidó által elrablott jószágodat visszafoglalod, a királyi kamra fosztogatójaként – ha törvényes védelemben megsérted vagy megölöd őt, felségsértő gyanánt s mindened elvesztésével bünhödöl? Magyarországban, hol zsidó a kiváltságos nép, s a magyar az elnyomott, az üldözött szolgahad? hiszed, ez lesz az első eset, hogy zsidó a zálogot eltagadja, s a magyar hamis vádlóként fizet birságot, vagy ha fizetni nem tud, odaitélt személye baromként húzza a zsidó jármát? S kihez fordúlsz aztán igazságért? hová mégy sérelmedet panaszlani? A nádorhoz? hisz ő maga a biró a zsidó és keresztyén közötti ügyekben s alázatos szolgája Izraelnek. A királyhoz? mintha e szegény országnak volna királya! mintha Endre volna egyéb játékbábnál Dénes kezében! Örülj, hogy nem ismered e népet, a pogányok közűl hozott hited az emberről tisztábban marad meg.
Lőrincznek már ajkain voltak a szavak, hogy a nádort s környezetét igen is ismeri, czélszerűbbnek vélte azonban jobb jövő reményével szelidíteni atyja ingerültségét.
– Türelem és reményben legyen a ti erőtök; mondá nyugodtan; e szavakat az érsek által naponként hallom ídéztetni. Endre király sincs örök életre kárhoztatva, s a hitlenek Béla önálló lelkében nem fognak gyáva és hanyag czoborra találni.
– Csak hogy addig már el leszünk temetve, mert a nemesi birtok legnagyobb része idegen kézbe menend át, mely a köznyomor alatt elkorcsúlt népet kénye kedve szerint vezetendi. Mit várhat oly nemzet, mely országának majdnem tizedrészét Bengabál birtokában – s az érczbányáktól kezdve az állam minden jövedelmét általa bérleni, kezelni, kisajtolni megtűri, mig a hon igaz jobb fiai földönfutókká tétetnek? Mert hogy én, Simon bán, Magyarország fő zászlós ura, egyetlen ivadékommal veled együtt, rövid nap azzá leendek, többé nem kétkedem. Régen áskálódik már a veszett uzsorás engem ez utolsó menedék-fészekből kitúrni, s mert jogos czímet nem találhatott, ily csalárd eszközzel fog jutni czéljához. –
Simonnak, legalább a közel jövő iránti sejtelmei nagyon is igazak valának, mert az alkonyépen azon órájában, midőn fiával eként közlé aggodalmait, Bengabál Dávid szinte e tárgyról értekezett Dénes nádorral, ki a panaszokat kihallgatni s törvény-napot tartani csak imént érkezett Fertővárra.
A nádor s kisérete lenn a városban szállásoltaték el, nem mintha zsidó födél alatt lakni nem akarna, de mert ez ragaszkodott az ősi szokáshoz, mely akkor – keresztyént házi körébe avatni, laka megfertőzésének tartá.
A tőzsér gyaloghintóban viteté magát az érkező elé, s kiszállván, mély meghajlással üdvözlé s hívta meg magához – látogatásra.
A nép bámulva nézte, mily megelőző nyájassággal beszél a rettegett úr a zsidóval, midőn a vár lépcsőzetén együtt mentek fel.
– Jó Dávid, te folyvást haladsz, szólt tréfásan s a kapu előtt fel s alá járó alabárdosokra tekintve Dénes, – várat már épitél, megérjük, hogy még sereged is lesz.
– Ártatlan őrök, felelt alázatosan a tőzsér, kik életemre, biztosságomra vigyáznak. Az ember nem tudhatja, mely oldalról támadja meg rosz akarat vagy irigység.
E szelid hang és modor azonban ugyanazon perczben megtámadólag keménynyé változott, midőn a terembe lépve, ott magukra maradtak.
– Ez tehát az igéret, az adott szó, a kötelezettség megtartása – kezdé, összefont karokkal s redős homlokkal állva meg vendége előtt – hogy ti országgyülésteken, minket a kincstári s egyéb közhivatalok viselésétől eltiltó törvényt hoztok? ezért kölcsönöztem én, még pedig kamat nélkül, Endrének újra tiz ezer márkát, nem is említve az összegeket, miket a hatalmas nádor és kincstárnok – –
– Lassan lassan ben Gábael, szakitá félbe engesztelőleg e szemrehányásokat a nádor – kevésbbé vagy-e te azért az ország főadószedője s minden közjövedelem ura? meggörbité-e a második decretum hitsorsosaid egyetlen egyikének is legkisebb hajszálát? hidd el, irásban nem rejlik végrehajtási erő, ez nálam, kezeimben van, s hogy ott maradjon, engednem kellett a papság zúgó követelésének.
– Igen, a végrehajtási erő kezeidben van, de csak addig marad ott, mig az esztergomi érseknek tetszik, kinek elég gyávák voltatok a király által pecsétes iratot adatni, melyben ez, excommunicáltatás terhe alatt esküszik a hozott törvényeket utólsó betűig megtartani. Szégyen, szégyen, szégyen – ismétlé gúnyoson kiköpve Bengabál – az ország urainak papok fenyítő botja alá kerülni! Erszényemből tőbbé batkát sem láttok, tartozástokat visszakövetelem, mert – ha ez így tart, – inkább itt hagyom nyomorú országtokat.
– Akkor legalább is tengerentúli afrikai partokra kell költöznöd, jegyzé meg hidegen ellenfele, jól tudván mit kelljen e fenyegetésekre adnia. Német, franczia, angol földön s egyebütt tudtomra az adó beszedését nem bízzák hitsorsosaidra; vagy tán honvágy lepett meg, s Granada és Toledo narancsberkei felé sovárgasz? – tevé hozzá jól találó czélzással.
– Hagyjuk e gyermekes feleselést öreg, folytatá összevont szemöldökkel, melyek igy a hajlott kos-orr fölött egy koromfekete vonalt képezének, – te jól tudod, hogy Magyarország nem lehet el nélküled, de azt is, hogy – te sem lehetsz el Magyarország nélkül. Végezzünk azért összesimulva – vagy van-e arra példa, hogy a jobb kéz a balt ütötte volna és viszont?
– Értem, viszonzá gúnynyal a tőzsér; az éhes kincstár, és a szomju nádor ismét Dávid ben Gábael aranyira szorúltak – –
– Épen úgy, vágott ez éllel mondott szavakba Dénes, épen úgy, mint Dávid ben Gábael szorúl a kincstári jövedelmek bérletére, s a nádor barátságára, midőn a törvénynapon igazságot kell szolgáltatni.
Ez utóbbi nyomatékos figyelmeztetés nem veszté el hatását.
– Mit kivánsz tehát? kérdé kis vártatva.
– Az elajándékozott várjavak erőhatalommali visszafoglalása évek óta veszélyes játék, s ha sikerül, a sikerrel Béla és pártja jut hatalompolczra, s akkor te és én és Sámuel és mindnyájan, kik e jelen állapotot pártoljuk, legokosabban cselekszünk, ha az országból kivezető legrövidebb utat keressük fel. De a mi nehezen megy karddal, könnyen kivihető pénzzel. Az urak a veszett fejszének legalább nyelét akarják, s némi megváltástól nem idegenek. E megváltásra egyelőre tiz ezer márka kell – ez összeggel pártunk megdönthetlenné erősül. Végül barátod megelégszik két ezerrel, mely leányom készpénzbeli nászhozományát egészitendi ki.
– S mit ajánlsz mind ezekért?
– Semmit és mindent. E pergament lap most még csak nehány batka értékü, mert egy aláirott néven kivül egyebet nem tartalmaz, de a név fejedelemé, ki felhatalmazott az üres lapot alkunkhoz képest betölthetni. Most rajtad a sor kivánni.
Bengabál rövid gondolkodás után vas határozottsággal sorolá el feltételeit. – A pénzt, ugymond, az 1235. évi adó haszonbér fejében előlegezem, miután a jövő három évre már ki van fizetve az illeték. Biztositékul a visszaváltandó várjavakat kivánom. Tudom, tudom, – akadályozá meg a közbeszólni akaró Dénest; ez feltünést okozna, de van ebben is mód. Ti Volvelint és Tehát, Oltmant és Neklint, s még kiket én ajánlandok fogjátok a kezeléssel megbizni, ők keresztyének –
– Azaz keresztvizen álltak, de azért még most sem eszik meg a sertés húst s nem főznek szombaton: nevetett közbe Dénes.
– Mindegy, de van keresztlevelük és nemeslevelük, s igy a világon senki sem tehet kifogást ellenük. A várkatonaság állitását és zsoldját kellő számadásig magamra vállalom. Továbbá magamnak tartom fenn a Sámuel után következő kamragróf kineveztetését, s azért ne késsetek a terv kivitelével –
– Sámuel ugyanaz nap leend nádorrá, melyen én kormányzóvá, s ez azonnal megtörténik, mihelyest a főispánok s a várjavak jelen urai pártomra állanak. Kamaragrófnak tehát Dávid ben Gábael nevét irjam?
– Nem, a névnek üres tér marad, azt majd én irom oda. Enyém lesz-e az vagy másé, nem a ti gondotok. Hátra van az általad kivánt két ezer márka; legyen ez összeg három ezer, s nem kell reá sem irás, sem tanú, az alku becsületes emberek közt köttetik, kik értik egymást. Ha tetszenek a feltételek – itt a kezem.
Dénes megszorítá a zsidó kinyújtott sovány tenyerét, s a legbarátságosabb hangon kérdé meg tőle, mi legyen majd a holnapi törvénynapon az igazság?