XI.
A rég ohajtott nap hajnala Ráchelt ébren találta. A minden új és szokatlannak örülni tudó gyermeteg szív százszoros erővel dobogott fel most, midőn a szokatlanon felül, egy égve kinzó vágy reménylett teljesülésének nézett eléje.
Bengabál örömünnepe volt e nap, melyről Ráchel csak annyit tudott, hogy jó atyja igérete teljesitéseül összehivá a vidék lovagjait, s az ábrándos epedő kebel majd felismerendi közöttük az életmentőt, az élet adót, az arkangyalt, a büszke nemes arczú lovag alakjában…
S minek is tudta volna a többi részleteket, a mai nap indokait, előzményét? Hiszen az első ifjukor boldogító kiváltsága az, hogy nem ismerve, nem értve az élet sötét árnyoldalait, a rajongó lélek csak a költészet fénysugaraiban fürdik.
Miért kellett volna neki tudni azt, hogy atyja álnok csellel fosztotta meg a szomszéd egykori főnemest utósó menhelyétől, s hazudott tartozásért mely csak palástja volt az alatta rejlő boszúnak, vesztegetett biró által e főnemes egyetlen fiát rabszolgául itéltette oda magának.
Bengabál Dávid a Talmudra esküvék, hogy Simon állitása szerint neki zálogul adott gyémántok e földön, alatta vagy fölötte sehol sem léteznek, Czenki Jób mellette tanuskodott, az öreg Márton tanusága, mint keresztyéné zsidó ellen az akkori törvény értelmében elvettetett, s e tényállás mellett Dénes nádor Simonnak nem csak jószágát itélte a tőzsér részére, de, mert az elhagyott birtok nyolczszáz ezüst márkánál többre nem becsültetett, a hátralék leróvásául rabszolga gyanánt – mint ez akkor nem ritkán történt meg – a vádlott személyét is.
A birói végrehajtás szivrázó jelenetek közt ment végbe. Az ősz Simon, igazsága érzetében s halálos ellene a nádorral szemközt hideg megvetésbe akarta fojtani indulatát, de kitört ez a heves véralkatnál, s az ily pogányságot megtürő, eget és földet verő átkozódásai puszta légbe hangzottak, mert a biró részén volt az erő és hatalom.
A rabszolgaság pontjánál Lőrincz lépett elő; s ép két karját ajánlá fel apját a nyomor és gyalázattól megváltani.
Vita támadt apa és fiú között. Bengabál az utóbbit fogadta el. Igy még jobban leend megtörve az öreg, gondolá, s gyermekében, kit csak imént nyert vissza, érzékenyebben sujtva. Ráchelére s arra eszmélt, hogy inkább őt magát érje ezer fájdalom, mig egynek csak árnyéka is imádott gyermekét.
A válás perczében az apa szíve megszakadt. Fia karjaiban szélütés által érve omlott össze, s Lőrinczet a hulla öleléséből hurczolák el bakói.
Ráchelnek azonban ily események lehetőségéről sejtelme sem volt. Képzete, vágya, reménye csak azon ifju körűl röpkedett, kit valóságban egyetlen egyszer s akkor is oly rövid időre látott, de kit a túlszárnyaló phantasia három hó minden óráján át élő eszménykép gyanánt rajzolt elé, kit ő azóta ismerni, szeretni, s bálványozni megtanúlt.
Reggel óta ült már a halvány gyermek a laktereméből nyiló szöglettorony kis kerek ablaka mellett, melyben rendesen rózsaszín vagy sötétsárga üveglap szokott lenni, hogy a kitekintőnek az alant elterülő vidéket szeszélyes szinezetben mutassa. Most ezen üveglap helyett fátyol kelme volt a kerek ürbe alkalmazva, melyen át a künn levő tárgyak tisztán valának láthatók, anélkül, hogy a szemlélő alakja kivűlről észrevehető volna.
A kisded ablak Fertővár legszélesebb bástyájára nyilt. E bástyateren kellett a vidék meghivott nemes urai- és ifjainak összegyűlni az ünnepélyre, mit Bengabálnak az ellenfél bukásáni örömtombolása rendezett.
– Egy új rabszolgát fog itt a nádor úri hatalmam alá bocsátani, mondá a tőzsér ölére vont gyermekének – egy keresztényt, kinek atyja egykor az ország főura s nekem halálos ellenem volt. Hadd lássák a kevély nemesek, mint hajlik porig izrael fia előtt a kiváltságos társ.
– S nemde ő is köztük lesz, atyám? kérdé az öröm és kétkedés közt remegő sziv.
– Több, mint valószinű. Lovagodat előkelőnek festik szavaid s ezek húsz mérföldnyi körből fognak ide megjelenni. Sisakján sastoll leng, mondád s kékes aczélhálózat folyja körül derekát – –
– Igen, igen, ő te is ráismerendsz, kiváland ő a többek közűl, ha ezren volnának is.
– A te kedves szemeidben s most midőn még ezret, sőt kettőt sem láttál; tevé hozzá mosolyogva az atya; ki tudja, mire a nap áldozik, ez marad-e véleményed?
Bengabál reménylé, hogy többek látása s a változatosság által elmosódni s szétoszolni fog a makacsúl ápolt eszménykép, mit ő inkább az idegzet szeszélyjátéknak, mint a kebel komolyabb érzelemvilágának tartott. Aztán, gondolá hozzá nagyratörő czéljának büszkesége, ha e szeszély valóvá érnék is, hány nemes van Magyarországon, ki Bengabál lánya kezét elfogadni kész ne volna s kivált ha vőmnek nászajándokúl az ország kincstárnokságát adhatom?
Kürtriadás jelenté a nádor s lenn a városban összegyűlt lovagok érkeztét. A lépcsőzet alján a lovak szolgáknak adattak át, s a nemes urak gyalog jöttek fel a tőzsér látogatására, ki titkos büszkeséget helyezett abban, hogy vendégeit ne délczeg paripák, de saját lábaik hozzák elébe.
Fölkelt, arczon csókolá Ráchelt, s beinté a teremben váró Mártát és Corzailt.
– Őrködjetek, mondá, távollétemben e drága lény fölött; s te lelkem gyöngye édes Ráchelem ismerd meg választottadat, hogy még ma tehessem őt, leendő férjedűl, boldogságtól áradó kebledre.
De Ráchel alig hallá már a távozó atya szavait – egész lelkével az oly közel jövőn függve, ez minden egyéb eszmét magába nyelt. Kedélye, kivált az ingerlékeny idegzetű nőknél, mint ő volt, gyakran megfejthetlen rögtöni változáson ment át. Sejtelem, minő nagy boldogság vagy szerencsétlenség előtt szokta elfogni a szivet, szállotta meg lényét. A rég epedett percztől, most midőn megérkezett, rettegni kezde; s a helyett, hogy a bástyatérre fellépő lovagokra tekintene ki, mint ki napba nézni nem mer, kezébe rejté arczát, melynek különben is átlátszó finom halványsága még viaszszerübbé vált.
Az orvos és a dajka aggódva vették körűl az egész testében lázasan reszketőt, ki kérdéseikre csak koronkénti felzokogással felelt. Corzail az ablak felé ohajtá vonni figyelmét, reménylve, hogy a künn zajló élet látása más irányt adand a benső viharában elfúló kedélynek – hasztalan, Ráchel félig öntudatlan állapota sem a mór orvos szavaira, sem Márta kérelmeire, sem a kivűlről beható zajra nem birt zsibbadtságából magához térni.
Corzail már épen erősitő szerrel tért vissza mellé, midőn egy erőteljes érczes hang csengésére Ráchel riasztott vadként üté fel fejét, s szemeiben égető tüz gyúlt ki.
E végtelen keserüséggel mondott szavak tisztán valának behallhatók:
– Gyönyörködjetek, atyám s hazám gyilkosának rabszolgájában Magyarország fiai!
Ráchel felszökött dülő helyzetéből, kimeredt az ablak fátyolán, s ugyanazon pillanatban éles sikoltással rogyott vissza dajkája karjaiba.