XII.
A sikoltás, mely oly fájdalmasan hangzott, mintha egy ketté repedt szivnek volna utósó panasza, lenn is halható volt. Mindenki feltekintett, anélkül, hogy megtudhatná, miért, kitől, honnan származott az?
Csupán kettő előtt nem volt e hang ismeretlen.
Az első, egy athletai termetű ifju, kin a kézbékó és durva darócz zubbony a rabszolgát – a büszkén fennhordott fő azonban, s a sötétkék szemek parancsoló tekintete a főnemesi vért árulá el, ösztönszerüleg sejté, hogy e sikoltás a viszontlátás és meglepetésnek volt feltörő hangja. Hasonlót, bár akkor rémülésből származottat hallott ő már az erdőben, midőn Fertővár urának lányát a parasztok dühétől menté meg.
A másik, ki jól találta el, mily érzület tolmácsa e hang, az apa volt.
Pár percz múlva a nyugágy mellett térdelt ez, melyen Ráchel a leghevesebb görcs-rohamok között vonaglott. A szegény gyermek arczáról eltünt minden élet, vonásai kínosan eltorzultak; kis kezei jéghidegek lőnek; ütere, mit Corzail aggódva tapintott, el-elmaradt, s szó nem birta elhagyni fehérült ajkait. A görcs időszakonkénti szüntével, fényüket vesztett szemeit merően egy pontra szögezé, aztán keserves zokogásba törve ki, patakként omlottak ezekből a könyek; majd ismét egyszerre elállt sirása, s a még nedűben rezgő nagy granátszemek öntudatlan mosolyban ragyogtak fel, mely a sírásnál is szívrázóbb fájdalomról beszélt.
Bengabál szakállát tépte és köntösét szaggatta meg, hivén, hogy bálványozott gyermeke rögtön, karjai közt adja ki véglehelletét. Kincsei felét igérte Corzailnak, ha visszaidézi a bucsúzó életerőt.
A mór orvos nem tudta, a halálra aggódó apát nyugtassa-e, a jajveszékelő dajkát feddje-e, vagy az előtte ismeretlen bajt miként orvosolja? enyhitő szereket hozott s a természet működésétől várt javulást.
A könnyülés a leszálló éjjel érkezett meg. A görcsös szenvedés fokonkint alább hagyott, a kékes szemhéjjak lenehezűltek, mintha a hosszú pillákon rezgő könytöredék vonná le azokat, mint zápor után az ázott lomb vonja maga után az ágat – vonásaira visszatért a nyugalom, keble hullámzása csillapúlt s a szenvedéstől szender váltá meg.
Corzail felnyitá a kertre nyiló ablakok egyikét, melyen fris lég és viola-illat ömlött s a fogyó hold sütött be a kereveten fekvő márvány szoborra. Ez alvó szobor körűl a tekintetével leányán függő apa, az összefont karokkal komolyan álló afrikai tudós, s a beteg fejénél gubbaszkodva figyelő Márta képezének hallgatag csoportozatot.
Mindhárman új bajtól tartva rezzentek fel az éjfél utáni méla csendben, midőn Ráchel könnyeden ülő helyzetbe emelkedve s még mindig lezárt szemhéjjakkal, lágy susogású hangon megszólalt. Az apa, orvos és dajka léhlzetet feltartva figyeltek minden szóra.
– Beteg vagyok, kezdé, szivem lelkem testem egyiránt s egy októl beteg. Bajomon csak egy segithet – ha szenvedni fogok csak őt hivjátok. Ő enyhitheti kinjaimat, de, bár megmentett a haláltól, életemet visszaadni, fentartani nem akarja. Lelkem nagyobbrésze nála van, s mi még bennem él, az a többihez kivánkozik. Ha Lőrincz szeretne, meg volnék mentve. De szivében nincs Ráchel felé vonzó hajlam, ez egy fő úr leányáé, enyém csak gyűlölete, mint kinek atyjában atyja gyilkosát látja. Ott ül most sötét kamrájában – kétségbeesetten; s ő még sem oly boldogtalan, mint én, mert szeret és szerettetik. Ha szenvedni fogok, hivjátok őt – de ne jőjjön a vasbékóval kezén – s enyhitni fog…
E szaggatva mondott tételek után csendesen ismét visszaereszkedett nyughelyére s nehéz sohajtással tovább aludt.
– Álom volt-e ez vagy éberlét? suttogá ámulattal s csaknem egyszerre Márta és Bengabál.
A mór orvos előtt fejtve volt a kór. Ő olvasott a ritkán előforduló delejes álmokról, melyekben a beteg általa soha nem hallott neveket emlit, távollevőkről, jövőről beszél, saját gyógyszerét határozza – álma tartósságát, felgyógyulását vagy halála napját jósolja meg.
Félrevonta a meglepett apát s közlé vele ismereteiből meritett meggyőződését.
Bengabál ujuló reménynyel rögtön távozék s Lőrinczért küldött. Ezt a rabfelügyelő rövid óranegyed múlva elébe állitá. A tőzsér távozást parancsolt, s midőn az ifjuval egyedűl maradt, kezét emennek vállára téve szólni akart, de a rab undorral rázta le a reá sulyosúló kezet, visszalépett s fejét szótlan megvetéssel elfordítá.
– Simon fia Lőrincz, kezdé kérőleg engesztelő hangon az úr; képes lennél-e feledni a multakat, ha én Dávid ben Gábael téged egyetlen lányom kezével s ezáltal összes vagyonommal, befolyásommal, hatalmammal kinálnálak meg?
Lőrincz, mintha nem is hallaná, egy szó feleletre sem méltatá a kérdőt.
– Nemde hihetlennek tetszik ez ajánlat, folytatá ez, – de hogy meggyőzzelek őszinteségéről, nyiltan kimondom a feltételt s ha kell az okot. A feltétel az, hogy térj vissza a vallásra, mely egykor talán déd-őseidé is volt. Mert hiszen nem keleti faj vagy-e, s keleten nem Júda országa, vallása népe volt-e az első, a legnagyobb, a – –
– Legátkozottabb! riadt indulatosan közbe Lőrincz, – melyet az igaz Isten haragja szétszórt, hogy soha többé ne egyesűljön.
– Egyesűlni fog, s tőled és eszélyességedtől függ ez új erős nagy birodalom koronáját fejedre tenni.
Az ifju hosszan nézte végig Bengabált s válasza megvető gúnykaczaj volt.
E becsmérlő mozdulat mélyen sérté a zsidót, de – itt leánya élete vagy halála forgott kérdésben, s mérséklé indulatát.
– Tudj meg mindent, szólt kis vártatva, egyetlen gyermekem élete veszélyben forog s egyedűl te mentheted meg. Akarod?
– S ezt apám gyilkosa kivánhatja tőlem? lőn az új kérdésű válasz.
– Nőd leend vagy meghal, s te meghalsz, ha férje lenni vonakodol; válaszsz.
– Ha nem őrjöngés mit mondasz, ásasd meg mindkettőnknek a sírt.
– Ember! kiálta bőszülten Bengabál, ki ily ellenzésről nem álmodott; ember! te iszonyú vagy! én téged kínpadra vonatlak, megfeszítetlek – –
E pillanatban Márta kezeit tördelve s léhlfogyottan rohant be jelenteni, hogy Ráchel ismét új rohamra ébredett.
Bengabál megragadta a lánczot, mely az ifjú kezein lévő békókat összefüzé, s a kétségbeesés erejével vonta őt maga után a beteg teremébe.
A bájos szenvedő látására Lőrinczben csillapúlt az apa elleni boszú. De Ráchel fájdalomórája nem enyhűlt, sőt mintha tetőpontra volna csigázva, egyszerre felviharzó sirás és nevetés között inte a belépőnek távozást.
Corzail ebben a békók által előidézett hatást látva, ezek levételét rendelé s nem csalatkozott, mert a pillanattól kezdve, midőn a bilincs a teremből eltávolittaték, a szenvedés mintegy varázsszó által ketté vágva szünt meg. A lányka szemeiben újra kigyúlt a ragyogó fény s ennek fekete tükréből túlvilági üdv sugárzott a meghatott ifjura. Ajkai mosolya nem volt többé őrült vonaglás, miről a fájó lélek mit sem tud, hanem a boldogságnak szivből felsimúló kifejezése. Szétomlott hajzata között pihenő arczán a halálsápadtságot derengő fehérség váltotta fel s egész átszűrt valója oly légi könyüséggel feküdt ott, mintha a tavaszi fehér liliom levált leveleként egy szellő vagy lehellet lebbenthetné tovább.
Lőrincz csodáló részvéttől áthatva közeledett s érinté a felé kinyujtott apró kezet.
Alig tőn azonban igy, s a delejes rokonszenvi erő rögtöni hatása által a fekete selyem pillák összehunyva az arcz havára szállottak le. A boldog mosolylyal ajkain aludt el. Tisztán emelkedő homlokát szinte látható fénykör röpkedé körül.
Bengabál most még inkább meggyőződve arról, hogy a neki legdrágább élet a lovag akaratszavától függ, a csábigéretektől kezdve, a könyörgés és parancson át le egész a legborzasztóbb fenyegetésekig mindent elkövetett ennek megnyerésére. Meghordozta őt nemes érczekkel zsufolt pinczéiben; előmutatott okmányaival feltárta neki európai befolyását, hatalmát s ezen alapuló biztos terveit; beirta a királyi fehérletbe az ország kincstárnokául Lőrincz nevét; aztán térdre esett előtte, hogy szakálla a földet sepré, majd ismét felugrott, s hallatlan kínokat, mik a makacsra várnak, dühöngve sorolt fel.
Érzéketlen szobornak beszélt. Lőrincz honára, atyjára és Olindára gondolva, gyönyörködött a tőzsér kínjaiban, s eleinte ingerült szavakkal, később néma megvetéssel utasitá vissza a vői ajánlatot.
De Ráchelt, ha hivaték, meglátogatá, s megjelenése mindannyiszor az első csodás hatást gyakorlá. Ez három izben történt huszonnégy órai időszakok múlva. A negyedik esten Ráchel azt jósolá delejes álmában, hogy huszonegy napon át félbeszakasztás nélkül fog aludni, s ha ébredésekor az éltető rokonszenv Lőrincz lelkéből nem fog az ővébe átfolyni, akkor a megtört léterő szikrája benne végsőt lobban s – örökre kialszik.