XIII.
A huszonegy nap letelt s az utósónak éje következék.
Ráchel álma fölött egy agg ember virasztott, kinek ijesztő rémtekintete kisértetes éjszakába illett. Sovány aszott arczbőrén ezer redő czikázta át egymást, s ezek közt különös mélységü volt a két félkört képező, melybe a hamuszín szemüregek valának foglalva. Gondolatüres szemei mozdulatlanul, mintha nem is az ővéi volnának, tekíntének ki mélyületeikből. A vékony csaknem átlátszó hajlott orr egészen vázszerüvé tevé az összeesett arczot, mely fölött és körül galambősz haj, bajusz és szakál gomolygott. Csont kezei reszkettek, s az előre hajló korhadt test csak bot segitségével volt képes magát fentartani.
Az utósó három hét Bengabál Dávidon ugyanannyi évtized dúlását vitte végbe, sőt többet, mert egy, éveit a világgal és önmagával nyugalomban leélt agg látása tiszteletet parancsol, mig Dávid alakján a lelki küzdelmek és romboló szenvedélyek oly borzasztó árnyrajzot hagyának, mely legfölebb szánalomra volt képes gerjeszteni.
E három hét alatt alig vön magához tápot, alig hunyta álomra szemeit; e három hét váltakozó düh, aggodalom és félelemből összefüzött siralomházi kínszenvedés volt.
Ráchel koronként jóslatokat monda delejes álmában, s e jóslatok iszonyuak valának. Rövid időn bekövetkezendő napokról beszélt, melyeknek tikkasztó légköre a legforróbb égöv alattihoz hasonló. Éjente az égen tüzes jelek fognak mutatkozni, s a föld alól dörgések lesznek hallhatók. És a föld sok helyen meg fog repedezni, s a Fertő patak az égető szárazság daczára kiárad. Néha egy egy orkán fog átüvölteni, leszedve a házak fedeleit s kicsavarva a százados tölgyet, de a vihar nem frissíti fel az elhaló természetet, sőt dögleletes léggel töltendi el azt. A fű, a fa lombok, a virágok elsatnyúlnak, a rövid életü rovarok és csuszómászók elenyésznek, a szárnyas és négylábu állatok messze költöznek el e vidékről, az itt tartottak nyugtalanul fognak bőgni, s éhen szomjan vesznek el. S ez végjel lesz az embereknek is elhagyni az itteni tüzhelyt, s távolabb, hol a természet e kórjelei nem mutatkoznak, keresni új hazát, mert e vidék földalapja iszonyú vészben induland meg, halom és épület alásülyed, s a keletkező mélyedést magas és örökös húllámár boritandja.
A beteg rendes három ápolója hideg borzadással hallgatá a természet fölötti ihletséggel mondott jóslatot. Az apát annálinkább elrémité az, minthogy leánya egy előbbi alkalommal inté őt, ne szakítná meg idő előtt huszonegy napig tartandó álmát, mert ébredése bizonyos halál leend, ha szíve első éber dobbanása Lőrincz viszonhajlamára nem talál.
Ezt minden áron megnyerni lőn tehát a feladat. Bengabál egy órában alamizsnakérő koldusként porban fetrengett rabszolgája lábai előtt, a másban sakál kegyetlenséggel gyönyörködött a kinpadra vonottnak fájdalmaiban. Ez úgy mint amaz sikertelen maradt. Lőrinczből kín és könyörgés egyaránt nem birt beegyező szót csikarni. A hatalmas tőzsért a tehetlensége fölötti ingerűltség s a szörnyű jövő rémképe szemlátomást emészté.
Eközben a delejes álomjóslatok szóról szóra teljesűlni kezdének, de a szokatlan tünemények egész jelentőségét Dávid szigorú tilalma folytán csak hárman tudták. A népben nagy események elősejtelme élt.
Egy reggelen azonban Márta, ki a jóslatoknak egyelőre legkevesebb hitelt adott, eltűnt a fertővári palotából. Az itt történtek hire általa átszivárgott, ajkról ajkra szállt, köztudomásu lön, s e naptól kezdve a lakosok valóságos népvándorlásban hagyták oda e – mint mondák átkozott vidéket. Csak az halasztá útját, kit szerfölött nagy érdek kötvén e helyhez, ez érdek kevésbbé hiszékenynyé tőn.
Végre ezek is elköltöztek a huszadik nap estén, melynek hajnalán Dávid ben Gábael a bőszültség végső fokára ingerült dühhel, az őt három nap óta szóra sem méltató Lőrinczet félmeztelenűl az áradó Fertő patak mellett egy keresztfához kötteté ki, hogy – az őrjöngő gúny szavai szerint – hasonló halált haljon azzal, kinek tanához oly hiven ragaszkodik.
E napon déltájban emberen kivűl élő állat sehol nem volt többé szabadon látható; a szomszéd nádasakból és mocsarakból a vadmadarak eget elfedő csapatokban vonúltak kelet felé, a ménesek és gulyák szilaj veszettséggel nyargaltak szét, az ólban levők köteleiket tépték el, a légben egyetlen pillangó, egy rovar, a földön egy téveteg eb nem mutatkozott. Az emberek az állati belösztön példáját követék s elvándorlának.
Másnap Corzail is kijelenté, hogy tovább ő sem marad; felhivta Dávidot merné a végsőt s kisértené meg Ráchel tovaszállitását. De az apa félt az idő előtti felriasztástól, minden percztől reméllé a természetes ébredést s azt, hogy akkor még lesz idő menekülni. S az utóeszmében még ott fénylettek földalatti kincsei, melyektől válnia kellene…
A mór orvos ekkor távozék s véle az utolsó hat alabárdos.
Dávid egyes egyedül maradt alvó leánya mellett a kihalt környék síri csendében. Egy egész napon át nem hallott annyi neszt, mennyit egy repülő szunyog szárnyával okozhat. Csak néha néha hangzott egy egy tompa nyögés a vártól kis távolságra leásott keresztfáról, melyen a harminczhat óra előtt kikötött Lörincz feledteték egy ember kegyetlensége s a többiek – saját életért aggodalmaskodó elfoglaltsága által.
Ez volt az egyetlen élő lény a körülfekvő pusztaságban.
De Bengabál e nyögéseket sem hallá; elfeledte ő a multat, a világot, önmagát; fásúlt szivéből az érzés, száradt velejéből a gondolat kiveszett; öntudatlan tekintete elvonhatlanúl az alig pihegő gyermekre volt szögezve – nézett, de nem látott…
A föld szinén terjengő gőzkör az est röpkedő homályával kezde összefolyni s a láthatár keleti szélén a tellyes hold vérvörös tányéra emelkedék, míg nyugotról fekete felhőterület voná be gyászszal az eget. Hold és felhő perczenkint közeledének egymáshoz – az éj szomorú királynője palástjába rejtekezni sietett.
Az elömlő reszketeg sugarak a templomszerü csarnokot, hol Ráchel fekvék s az öreg őrködött, baljóslatú félelmes világgal áraszták el. Az egykor tündéri terem, melyben az érzék kéjelgésére minden egyesitve volt, s melyből a növényéleten kezdve minden egyéb kipusztult, sőt még az elhanyagolt szökőkút locsogása is elhallgatott – inkább sírbolthoz volt hasonló, melyben a ravatalon fekvő halott lábainál egy tulvilági gnóm viraszt.
A kelő hold delejes sugara által érintett Ráchel fölegyenesedék ágyában. Az ámultságából felrezzent apa az ébredés óhajtott perczét vélte elérkezettnek – de látva a lezárt szemhéjjakat, új jósszavakat várt a halvány ajkakról. Ezek azonban mint a szemek is zárva maradtak; a könnyü légi termet egy mozdulattal kelt le fekhelyéről s ment egyenesen – a rendes léptek lejtése nélkül, a keletre nyiló ablaksor felé.
Dávid dermedten nézett utána, s álmodni vélt, midőn a hófehér alakot a magas falzaton természetfölötti könnyüséggel s láthatlan erő által vonva emelkedni s az ablakok egyikén ki eltünni látta.
Pár percz mulva Ráchel a szabadban volt, – a tetőfokra fejlődött delejesség s az ez által ihletett belösztön biztos léptekkel vitte őt az irányban, hol az ábrándos gyermeteg sziv fájó szerelme az életet kereste, s hol lelke ifját, százszoros halál kinaival végküzdésben találta a keresztfán.
Ez alá érve egy lebbenéssel emelkedett föl annyira, hogy az oszlophoz kötözött lábakat átfoghatá.
– Lőrincz! üdvöm, mennyországom! igy halhatnom meg Jehova kegyelme! kiáltá, felébredett, s a visszatérő görcsroham még szorosabban füzte őt az átölelt oszlophoz.
– Ráchel! Ráchel! Ráchel! hangzék rekedt rikoltással Fertővár egy toronyfokáról, s a hold mielőtt a reá rohanó felhőbe veszne, a gnóm alakot mutatta ottan, ki előre görbedt testével minden pillanatban a magasbóli lebukással fenyegetett.
A koromsötét éjben egyetlen pont körvonalai fehérlettek a keresztfán.
A messze síkot ekkor hirtelen keletkezett irtóztató szélrohamok söpörték át. A föld hosszas s körben járó tompa dörgéssel mordúlt meg, mintha az alsóbb rétegek nyögnének a reájuk nehezedő súly miatt. A vihar mindinkább dühöngött, a dörgés egyre erősebb s végre siketítő lőn. A már napok előtt támadt földrepedésekből vastag hullámsugarak löveltek fel, s egyesülten a Fertő patak zuhogó áradatával, a keresztfát pehelyként emelték ki és sodorták magokkal – – – – –
Ugyanekkor a föld több perczig tartó erőszakos rázkódással megindult, s mire lecsendesült és az üvöltő vihar a fekete felhőterületet szétzilálta: a kibukkanó hold sárga arczulata tengerhullámzatra tekinte ott, hol nehány percz előtt Bengabál büszkesége Fertővár s az uradalmához tartozó öt falu állott.