WeRead Powered by ReaderPub
Világ folyása (2. kötet): Beszélyek cover

Világ folyása (2. kötet): Beszélyek

Chapter 5: II.
Open in WeRead

About This Book

A collection of historical and fictional sketches presenting vivid scenes of military strain, social encounter, and personal fate across different settings. One piece reconstructs the last days of a hilltop fortress, describing its battered walls, anxious garrison, and a young commander organizing defenses under impending assault. Other narratives shift to dramatic meetings on volcanic slopes, a character-focused tale centering on Didier, and a medieval account concerning a Jewish figure, together offering varied temporal perspectives. The pieces combine detailed topography, period detail, and concentrated character portraits to evoke the pressures of conflict, duty, and everyday human responses to upheaval.

II.

Ez alatt a nap a jenei hegyek mögé bukva átadá uralmát a keletről felmerülő holdnak; a vidékre röpkedő fátyolu éj ereszkedett, s a távoli utolsó ágyu-moraj is elnémult. A várparancsnok még egyszer megjárván a tért s megvizsgálván a körül elhelyezett őrszemeket lakrészébe vonula, mely a keleti bástyafalhoz ragasztott épületek egyikében, épen a börtönök felett katonásan egyszerü négy szobából állott.

Ezeknek elseje s legtágasbika a kihallgató és gyülésterem volt, hova az altisztek jövő éji és napi utasitásaikat venni egyenkint összegyülekeztenek.

Ez utasitás rövid, pontos parancscsal kiadva lőn; – mindnyájan távoztak, csak egy főbb tiszt s a porkoláb maradtak.

– Parancsodat várjuk, hatalmas bég! szólt az első, a tegnapi kém iránt. Megfojtassék?

– Nem: felelt komolyan Hafiz; hajnalban Budára indultok vele. Ha valóban áruló, bünhödjék ott. Te Jusszuf! ezen iratot a hatalmas pasának adandod át, s élő szóval is fogod mondani mind a kém esetét, mind a naponkint sürgetőbbé váló szükséget a várőrség erősbitése iránt. Jelentsd mély hódolatomat.

Kezével inte ekkor s a terem üres lőn; ő pedig a benyilókon át az utolsó szobába menve, itt egy szőnyeggel bevont ajtón háromszor zörgete s oda hajoltan mondá ki e nevet: Fatime!

A szőnyegajtó azonnal megnyilt, s a bég belépve távozást inte a két rabnőnek, kik itt úrhölgyüket énekkel, mandolinjátékkal, gyöngyök, ékszerek s más csecsebecsék kirakosgatásával igyekeztek mulattatni, de látszólag sikertelen, mert Fatime gyermeteg arczán ború ült, s nem ügyelve a rabnők csevegéseire, egy pamlag felhalmazott vánkosaira állt fel s az ekkép elért kerek ablaknyiláson át az udvarra nézett ki folyvást egész a perczig, midőn az ajtón hármas kopogást s nevét a jól ismert hang által kimondatni hallá.

Egy szökéssel ugrott le ekkor az utána hulló pamlagvánkosokról s engedelmes állásban hajlott meg a belépő előtt, ki őt kezénél fogva egy dagadó kerevethez vivé. Fatime azonban nem ült le melléje, hanem a padló szőnyegén két térdre omolva arczát a bég ölébe temeté.

– Mért e szokatlan viselet, Fatime? kérdé, magukra maradván, lágyszeliden az ifju, – vagy ellenére van tán szultánámnak hogy ez uj lakásba tőszomszédomba, szivemhez közelebb hoztam őt?

– Nem, nem nem! igyekvék zokogását elfojtani a nő.

– Mért hát e panaszos hang? vagy tán rabnőid ügyetlenek s megsértének?

– Óh Hafiz! hiszen nekem panaszra nincs jogom, s tőled nékem a fájdalom is édes.

– Én okozom tehát fájdalmadat? Allahra mondom, akaratlanul. Szólj: mi által? folytatá kérdéseit a bég, s gyöngéden emelve fel öléből a nő finom állát, ennek hosszasra hasadt s most könyekben uszó szemeibe nézett.

– Mondád, hogy ez uj lakásomban szivedhez vevél közelebb, felelt kisvártatva s félékeny hangrezgéssel, melyen azonban rejtett szemrehányás fonala vonult át, Fatime; óh Hafiz! én épen attól félek, hogy szivedtől távolabb estem, s ebben helyemet, régi toronyszobámmal együtt más foglalta el.

– Bohó gyermek! féltékenységed alaptalan, szólt engesztelőleg a bég, s szeretet-sugárzó tekintete a cserkesz anyától öröklött vonások varázs szépségében fürdött; – tudod-e ki ezen más?

– Egy büszke bájos magyar hölgy: válaszolá sebesen a féltékeny, – óh, jól láttam ez ablakból, mily nyájasan bántál vele, mily hódolattal kisérted őt fel a toronyba, honnan nekem e nő miatt kellett kimennem – –

– E nő barátomnak, Derencsényi Farkasnak neje, ki csak egy időre vendégem s ki –

– Ki téged szeret, vagy szeretni fog; zokogá faja indulatosságával a cserkeszvér; s ezt én nem fogom csodálni, mert hiszen te a legszebb férfi, a próféta képmása, te félisten vagy Hafiz, kinek szerelmét birni a hetedik menny üdvössége, elveszteni ezer halál kárhozata.

– Ne vétkezzél Allah hatalma ellen, gyermek, szólt elkomolyodva a parancsnok; s csendesülj e lázas rohamból. Derencsényi neje szentebb előttem, mintsem gondolatban is vetélytársaddá tehetném.

– Szereted tehát őt mégis? riadott fel sértve emez; óh vedd el előbb életemet, mivel külömben is tartozom, mit egykor vesztemre megmentél, vedd el inkább ezt, mint a mai napig kizárólag nekem adott szerelmedet. S te szereted e hitetlent?

– Igen, Fatime, de egészen más, nyugodt nemével a vonzalomnak, mely az irántad hiven lángolót soha perczig sem fogja meglohasztani: monda a bég, miközben az epedve bugó galambot keblére voná. Eskümet kivánod? te eddig feltétlenül hittél szavamnak.

Fatime, az őt ölelő karok közé, a széles mellre simult s még egy pillanatig kétkedőleg, aztán a szemeiben maradt ragyogó könypáron át mosolyogva tekintett szerelmes ifjára.