II.
Ez alatt a nap a jenei hegyek mögé bukva átadá uralmát a keletről felmerülő holdnak; a vidékre röpkedő fátyolu éj ereszkedett, s a távoli utolsó ágyu-moraj is elnémult. A várparancsnok még egyszer megjárván a tért s megvizsgálván a körül elhelyezett őrszemeket lakrészébe vonula, mely a keleti bástyafalhoz ragasztott épületek egyikében, épen a börtönök felett katonásan egyszerü négy szobából állott.
Ezeknek elseje s legtágasbika a kihallgató és gyülésterem volt, hova az altisztek jövő éji és napi utasitásaikat venni egyenkint összegyülekeztenek.
Ez utasitás rövid, pontos parancscsal kiadva lőn; – mindnyájan távoztak, csak egy főbb tiszt s a porkoláb maradtak.
– Parancsodat várjuk, hatalmas bég! szólt az első, a tegnapi kém iránt. Megfojtassék?
– Nem: felelt komolyan Hafiz; hajnalban Budára indultok vele. Ha valóban áruló, bünhödjék ott. Te Jusszuf! ezen iratot a hatalmas pasának adandod át, s élő szóval is fogod mondani mind a kém esetét, mind a naponkint sürgetőbbé váló szükséget a várőrség erősbitése iránt. Jelentsd mély hódolatomat.
Kezével inte ekkor s a terem üres lőn; ő pedig a benyilókon át az utolsó szobába menve, itt egy szőnyeggel bevont ajtón háromszor zörgete s oda hajoltan mondá ki e nevet: Fatime!
A szőnyegajtó azonnal megnyilt, s a bég belépve távozást inte a két rabnőnek, kik itt úrhölgyüket énekkel, mandolinjátékkal, gyöngyök, ékszerek s más csecsebecsék kirakosgatásával igyekeztek mulattatni, de látszólag sikertelen, mert Fatime gyermeteg arczán ború ült, s nem ügyelve a rabnők csevegéseire, egy pamlag felhalmazott vánkosaira állt fel s az ekkép elért kerek ablaknyiláson át az udvarra nézett ki folyvást egész a perczig, midőn az ajtón hármas kopogást s nevét a jól ismert hang által kimondatni hallá.
Egy szökéssel ugrott le ekkor az utána hulló pamlagvánkosokról s engedelmes állásban hajlott meg a belépő előtt, ki őt kezénél fogva egy dagadó kerevethez vivé. Fatime azonban nem ült le melléje, hanem a padló szőnyegén két térdre omolva arczát a bég ölébe temeté.
– Mért e szokatlan viselet, Fatime? kérdé, magukra maradván, lágyszeliden az ifju, – vagy ellenére van tán szultánámnak hogy ez uj lakásba tőszomszédomba, szivemhez közelebb hoztam őt?
– Nem, nem nem! igyekvék zokogását elfojtani a nő.
– Mért hát e panaszos hang? vagy tán rabnőid ügyetlenek s megsértének?
– Óh Hafiz! hiszen nekem panaszra nincs jogom, s tőled nékem a fájdalom is édes.
– Én okozom tehát fájdalmadat? Allahra mondom, akaratlanul. Szólj: mi által? folytatá kérdéseit a bég, s gyöngéden emelve fel öléből a nő finom állát, ennek hosszasra hasadt s most könyekben uszó szemeibe nézett.
– Mondád, hogy ez uj lakásomban szivedhez vevél közelebb, felelt kisvártatva s félékeny hangrezgéssel, melyen azonban rejtett szemrehányás fonala vonult át, Fatime; óh Hafiz! én épen attól félek, hogy szivedtől távolabb estem, s ebben helyemet, régi toronyszobámmal együtt más foglalta el.
– Bohó gyermek! féltékenységed alaptalan, szólt engesztelőleg a bég, s szeretet-sugárzó tekintete a cserkesz anyától öröklött vonások varázs szépségében fürdött; – tudod-e ki ezen más?
– Egy büszke bájos magyar hölgy: válaszolá sebesen a féltékeny, – óh, jól láttam ez ablakból, mily nyájasan bántál vele, mily hódolattal kisérted őt fel a toronyba, honnan nekem e nő miatt kellett kimennem – –
– E nő barátomnak, Derencsényi Farkasnak neje, ki csak egy időre vendégem s ki –
– Ki téged szeret, vagy szeretni fog; zokogá faja indulatosságával a cserkeszvér; s ezt én nem fogom csodálni, mert hiszen te a legszebb férfi, a próféta képmása, te félisten vagy Hafiz, kinek szerelmét birni a hetedik menny üdvössége, elveszteni ezer halál kárhozata.
– Ne vétkezzél Allah hatalma ellen, gyermek, szólt elkomolyodva a parancsnok; s csendesülj e lázas rohamból. Derencsényi neje szentebb előttem, mintsem gondolatban is vetélytársaddá tehetném.
– Szereted tehát őt mégis? riadott fel sértve emez; óh vedd el előbb életemet, mivel külömben is tartozom, mit egykor vesztemre megmentél, vedd el inkább ezt, mint a mai napig kizárólag nekem adott szerelmedet. S te szereted e hitetlent?
– Igen, Fatime, de egészen más, nyugodt nemével a vonzalomnak, mely az irántad hiven lángolót soha perczig sem fogja meglohasztani: monda a bég, miközben az epedve bugó galambot keblére voná. Eskümet kivánod? te eddig feltétlenül hittél szavamnak.
Fatime, az őt ölelő karok közé, a széles mellre simult s még egy pillanatig kétkedőleg, aztán a szemeiben maradt ragyogó könypáron át mosolyogva tekintett szerelmes ifjára.