III.
1685-ik év szent István napján Abdurrahman budai pasa a főkapu fölött egy magas póznára tüzette fejét Kurd agának, ki az érsekujvári háromezernyi őrségből alig két század magával szabadult vissza Budára.
Minden hibája az volt, hogy az Esztergam felmentése által megfélemlett érsekujvári parancsnok fehér zászlót tüzetett ki vele a falakra, mire azonban az ostromlók nem ügyelvén a várat rohammal bevették, s az őrséget leőlvén e nevezetes ponttal kilenczvenhárom ágyut foglaltak el.
Abdurrahman dühe nem ismert határokat legcsekélyebb vétséget, hiányt, mulasztást kegyetlenül büntete; a várban mindenki rettegett s nyakát tapogatta.
Egy részről a düh, másról a rettegés napról napra nőtt.
Napról napra uj veszteségek hirei érkezének, s mindegyik uj ürügy volt a pasának Esztergam alól hozott szégyenét másokkal éreztetni.
A félénk hanyag Ibrahim nagyvezér folyvást habozott s késett az igért segéllyel. Tökölyi Imre szerencsecsillaga lemenő félben volt; Tokajt, Kállót, s hosszabb védelem után Eperjest elvesztvén, főserege Kassa falai közé szorult, mit Schultz és Caprára győzelmek által vérszemet kapott hatalmas erővel vett körül.
Nem lehetett kétkedni, hogy Kassa elestével Buda ostromához fognak a minden oldalról előre nyomuló császáriak s itt az őrség annyira le volt hangolva már, hogy a pasa csak rettegtetéssel birta fentartani a rendet és fegyelmet.
Augusztus 20-an a rekkenő hőség elől főtermének hives boltivei alá vonult az élet és halál ura Abdurrahman, kit a nép röviden Abdi pasának nevezett; előtte durva rajzu térképek feküdtek kiteritve, oldalán jobbra balra iratcsomók hevertek, miket titkára, a magyar, német és franczia nyelvben egyiránt jártas Ahmed rendezett, kivonatban jelentve tartalmukat s gyorsan jegyezve fel a többnyire véleménye szerinti határozatot.
A titkár sovány kis ember volt s ellendarabja a termetes s övig érő tőmött szakálu pasának; aszott arczát alig lengé körül néhány gyér szála a göndörülő szőrnek, apró szürke szemeiből éles ész, ravaszság, hatalomvágy villogott. Látni lehete, hogy elméje uralkodik parancsnokának hajtható akaratán.
– Hafiz bég erősbitést kér a nógrádi várba: folytatá egy bevégzett csomót eltolva Ahmed, s ez a dolgok állásához képest épen oly szükséges, mint magát a várparancsnokságot más megbizhatóbb emberre ruházni át.
– Te Hafizt Kurd aga sorsára szeretnéd juttatni: szólalt meg kedvetlenül Abdurrahman mély hangja; s ez már régen meg is történt volna, ha reád hallgatnék Ahmed, s nem tudnám hogy csak az évek óta táplált ellenséges indulat beszél belőled.
– Belőlem a jó ügy elvitázhatlan okai beszélnek: lőn a hidegvérű válasz; különben nem merném a kegyencz becsmérlésével saját fejemet koczkára tenni. Elmondom okaimat.
Abdi összevont szemöldei elfordultak a beszélőtől.
– Először s mindenekelőtt nem a legroszabb akaratot s makacsságot tanusitja-e az, hogy midőn néhány nap előtt Esztergam alól ostromágyukért küldék hozzá követet, ő ezt kém gyanánt börtönre vettette, s lánczon küldé vissza? Kurd kevesebbet vétett s most oly magasból pillant le Pestre.
– Hafiznak igazsága volt: mordúlt feddőleg az ingerlett; ő csak nekem tartozik engedelmességgel s nem a te követednek, ki tudtom és meghatalmazásom nélkül ment el. Aztán nem hagyhatá üresen a perczig nem biztos várat. Ez ok nem számít. Egyebet nem tudsz?
– Sőt igen, folytatá bosszuságát elfojtva a titkár, – ne feledd, hatalmas ur, ezen árulóterhes időkben perczig se feledd azt, hogy Hafiz bég magyar születés, s e hitetlen faj előbb utóbb nem tagadja meg származását. A Tökölyi pártján lévő magyar urakkal társalkodik; Derencsényivel meghitt barátságban él; a magyar őrséget kitünteti s több kedvezésben részesiti mint az igaz hitüeket, mi az utóbbiak közt már is elégületlenséget, zúgolódást szült.
– Jól teszi, jegyzé meg most az egyszer hajthatlanul a pártfogó; többet is érdemlenek e bátor kitartó ficzkók, mint azok a gyáva nyomorult kutyák, kik ha csak mákonytól nem részegek, az első kartácslövésre szétfutnak, mint egy csirkehad.
A pasa itt a még fris emlékü Esztergam és Érsekujvárra gondolt.
– Mi származását illeti, szólt tovább, ő még gyermek korában tért a nagy próféta igaz hitére, s nem első példa, hogy renegát jobb szolgálatokat tőn a csatatéren, mint a legősibb muzulman.
Ahmed, mintha találva érezné magát, ajaktalan szájszélébe harapott, s hamuszinű arcza zöld lett az elfutó epétől.
– Én teljesitém kötelességemet, mondá fondor alázatossággal, s nem leend részem a támadható bajokban. Egyébiránt volt okom nem hinni a változó kegyű embernek, ki nem irtózik magas származásu nejét bazarban vásárlott rabnővé aljasitani.
– Mi az? riadott fel rövid egykedvüségéből a budai várur; Fatiméről, leányomról beszélsz?
– Igen a nagy Abdurrahman leányáról, kivel egy méltatlan boldogittaték, s ki most mellőzve, elfeledve, eltaszitva sirja le napjait.
– Adatokat! adatokat! kiáltá az atya, tigris vad tekintetet szögezve a cselszövőre. Ez örülve, hogy a tapló végre szikrát fogott, szinlett nyugalommal folytatá:
– Hafiz bég szive egy dzsaur nő felé hajlott; jónak látta őt e napokban a várba hozni; s a torony legdiszesb serail-osztályába helyezve őt, jelenleg mindazon kényelem- és kegyben részesiti, mit a rabnőkkel egy kamrába zárt Fatime könyek közt nélkülöz. Ha szavaim hazugbeszéd: itt a fejem, szögeztesd ki az agáé mellé.
Ahmed e végsőt merő vád után játékát nyerve lenni hitte, s méreg és félelem forrt benne, midőn reményében csalódva a pasa felindulását csillapulni látta.
– Mielőtt ezt tenném, szólt ez, meg fogok győződni a valóról. Első a hivatalos ügy. Még ma induljon az Érsekujvárról menekült kétszáz ember, s velük még egyszer ennyi, szükséges készletekkel ellátva, Nógrádba őrségnagyobbitásul. Folytasd a többi levelet.
A titkár kényszerüleg engedelmeskedék, s a szolnoki, drégelyi, szécsényi és egyéb erősségek parancsnokainak jelentéseit olvasá.
Trombita-harsanás szakitá félbe a hivatalos közlést. Ahmed kitekinte az ablakon s tolongó nép által körülvett hirnököt pillanta meg a kapu előtt, ki porlepett öltönyéről s tajtékkal boritott lováról itélve messze földről érkezhetett. A trombita másodszor és harmadszor is megharsant, jeléül, hogy a követség tárgya sürgetőleg fontos.
A hirnök rögtön bebocsáttaték, s miután az Ibrahim nagyvezértől hozott fermant utasitásához képest a pasának személyesen átadá, földig hajló hármas bók közt ismét távozott.
Abdurrahman felszakitá a fermán selyem zsinorját s tartalmát nyugtalan mohósággal kezdé olvasni. E tartalom nagyérdekü lehetett, mert halantékinak fokonkint dagadó érvonalai a szenvedély felhullámzását jelölék, arcza sötétveres lőn, hosszu szakálla is szinte reszketett a dühtől, mely az utolsó sornál féktelen átkozódásokba tört ki.
Ahmed a szenvedély önfeledő perczeit nem hagyá használatlan s az asztalra vetett irat nagyjegyű czifra betűit ravasz gyorsasággal futotta át. Ezeknek értelme következő volt.
„E napon s ez órában indult parancs a nagyváradi pasához, hogy az áruló Tökölyi Imrét azonnal fogassa el. A felséges szultán magas kegyelmére méltatlan kormányzó, néhány vesztett csata által megrettentve, nem iszonyodott a bécsi udvarhoz Szirmay István által egy folyamodást nyujtani, gyáván és gazul igérve, hogy a még hatalmában levő várakat átadja s az elégületlenektől elszakadva, minden erejét a császáréval ellenünk egyesiti, ha kegyelembe fogadtatik. A bécsi udvar Felséges urunknak küldé meg e folyamodást, hogy megismerjük a pártolt hitetlent. – Mihez képest neked is meghagyjuk, és parancsoljuk, hogy kerületed erősségeiből a lefegyverzendő magyar őrséget azonnal kirendeld, tisztjeiket s különösen Tökölyi legbuzgóbb hivét Derencsényi Farkast, a nógrádiak hadnagyát elfogatván, lánczon küldjed Drinápolyba. Vigyázat és szigorú büntetés a vétkesekre. La illah il Allah! Sietve. Ibrahim nagyvezir.“
– S a segélyhadról egy szó, egy emlités, egy gondolat sem! orditá keserű váddal Abdurrahman; ott tétlen hanyagság, itt lehangoltság és árulás: igy vesznünk kell! – s vérben forgó szemeivel az asztalon heverő fermánra meredve, hüvelyes kardjával oly erővel csapott le rá, hogy a megpattant hüvely csörömpölve hullott le a damaszki aczélról.
A titkár ravasz arczán alattomos öröm derengett, s mialatt a széthullott fermán darabjait szedegeté, mitsem-tudást szinlelve szóllt:
– Árulás történt, nagyságos uram? legkevésbé sem volnék meglepetve, ha e szót Tökölyi Imre s párthivei nevével egyszerre hallanám kimondani.
– Te imént Derencsényit emlitéd: dörgött reá a pasa; ki ez a Derencsényi?
– Hafiz bég testi lelki barátja, felelé gyors készséggel a kérdezett; Tökölyi leghivebb embere s a nógrádi őrség hadnagya.
– Olvasd a fermánt; parancsolá az előbbi s egy alacsony kerevetre veté magát.
Ahmed szörnyű alázatos képet vágott a jól ismert tartalmu irat olvasásához, s bevégeztével sohajtva mondá:
– Régen tartottam ettől; bár alaptalan gyanúk lettek volna igaz okaim. Most már Buda elővára Nógrád is komoly veszélyben forog. Hafiz magyar születés, a keresztyén őrségnek az ozmanlik mellőzésével kedvez, megtagadja az Esztergam alá kért segélyt, a várba magyart hoz, ki talán Tökölyi küldöttje is lehet, leányoddal rabnőként bán, meghitt czinkosa az áruló Derencsényinek: ez mind összevág s gyors eljárást kiván, külömben ismét nem leszek meglepetve, ha pár nap mulva német őrség lesz az úr Nógrádon.
– Igazad lehet, Ahmed! szólt bőszülten a lábairól levett ingatag; tégy vizsgálatot s rendelkezzél mint jónak látod.
– Teljhatalommal? kérdé ez feszült arczéllel.
– Teljhatalommal; lőn a kedvetlen válasz.
– Megyek; mondá örömvigyorogva a titkár, a kigyót, mielőtt harap, kell eltiporni.
– Megállj, kiáltott utána Abdi s mintha a titkár végszavai régi emlékeket költenének fel lelkében, megbánólag tevé hozzá: teljhatalmad csak Hafiz életéig terjed.
– Az az, mit jobb kezeddel adsz, azt a ballal visszaveszed: morgá Ahmed elfordulva, hogy az arczán felküzdő boszuság látható ne legyen. Igy küldetésem sikertelen, sőt veszélyes, mert ha ő nincs hatalmamban, én vagyok az övében.
– Ő igéretemet, többet ennél, eskümet birja, hogy mig testének egy részét, mit érdekemben áldozott fel, ereklyeként, magamnál tartom, addig személye tőlem és általam bántatlan marad.
– Akkor is, ha a nagy proféta ügye az ellenkezőt követeli? akkor is, ha ez által a magas fermán – holtbetü marad?
Abdurrahman megérté az e szavakba rejtett fenyegetést, mi akárki másnak életébe fogott volna kerülni, csak Ahmednek nem. Jól tudta, hogy a cselszövő ügyes ember a portának kegyében áll, s mellette félkém gyanánt használtatik. Vele is az volt az eset, mi előtte és utána már sok hatalmas emberrel történt: gyülölé alárendeltjét, de – félt tőle.
– Mit tegyek hát? habozá szük térbe szoritott feszengéssel; megszegjem-e Allah szent nevére tett eskümet.
– Egy eskü nem foglalhat magában minden esetet; okoskodék rábeszélő modorral a sovány emberke; s e fölött meg sem szeged azt, ha a védereklyét az én birtokomba bocsátod.
– Vedd, mondá Abdurrahman oly hangon, mely az erőködésbe kerülő eltökéléstől szinte nehézkes volt, s kicsided ébenfa szekrénykét nyujta át titkárjának: ha ezt Hafiznak előmutatod, tudni fogja hogy kezemet levettem életéről. De vissza ne élj vele, ember! mert ha csak puszta gyanura s ártatlan ellen használod, Allah legyen kegyelmes nyomoru lelkednek.
Ahmed alig hallá e szigoru dörgésü végszavakat, annyira elfoglalták a legközelebbi jövő eszméi. Győzelmes arczczal vevé át az aranyzott arabeszkü tokot, s midőn a pasa változékonysága elől elsietve, födelét szobájában kiváncsian felpattantá, perczre visszadöbbent tartalmától.
Emberi kézről tőből levágott s gémberedett mutatóujj volt ez, mely balzsamozottan évek előtt tétethetett a tok selyembélésü ürébe.
– Ez tehát a csonka kéz kiegészitő része; jó, elviszem neki, hogy mindene együtt legyen a feltámadás napján: gondolá, s bosszuvágyó képzelmében a mutatóujj egykori tulajdonosának véres fejét is maga előtt látta.