IV.
Ezalatt Nógrádvár fölött csendesen vonultak el a hő nyári napok.
Hafiz bég óránkint várta a kért őrséget, s távoli sejtelme sem volt a Budán történőkről.
Derencsényiné megnyugodott új helyzetében s szép vonásain a mosoly gyakrabban megjelent; mert azonkivül hogy a parancsnok leggyöngédebb figyelemmel előzé meg legkisebb vágyát, pár nap előtt követe is visszaérkezék férjétől s levelet hozott, melyben ez irja, hogy a kormányzó részére új sereget gyüjteni, rövid nap eljövend Nógrád vidékére s ekkor Rózsáját is magával viendi.
Csak Fatime, a szerelmes epedő gyermek volt nyugtalan; borongó előérzetei mondák, hogy nem tarthat sokáig boldogsága, mi eddig Hafiz egyetlen nejének részeül jutott. Tudta ugyan, hogy az izlam megengedi a soknejüséget, de minthogy ez engedélyt Hafiz soha nem vette igénybe, a megszokás lelki követeléssé lőn, s mióta Derencsényi neje a vártoronyban lakott, keblét féltés gyötrelmei pihegteték. A bég megnyugtatá ugyan a szenvedély-zaklatottat, de mihelyest távozott, az irtott polyp annál terjengőbb karokkal ágazott szét.
Szobájának magas, kerek ablaka a vártoronyra nyilt; ennél lakott ő szüntelen, s borus szemekkel leste, mikor teszi a magyar hölgynél látogatását szivének ifja.
Épen az ablaknál állt egy reggelen a perczben is, midőn Hafiz a virágos árnyas kertben szent könyv olvasásánál lepte meg a vetélytársának hitt nőt. Derencsényi Rózsa a nagy ezüstcsatu bibliát őlébe tevé le, s nyájas beszédet folytata a béggel. Mennyire szerette volna a szegény Fatime hallani ezt! Azt hivé, hogy minden szó, minden pillantás egyegy szerelmi ömlengés kifejezése, mi jogaival együtt lelkét is mélyen sebzi. Gyötré a látvány s nem birt tőle elszakadni.
A toronyőr hosszu vontatott kiáltással jelt adott a magasból, hogy a váron kivül különösnek kell történni. E jelre a bég röviden bucsúzott a hölgytől, s a délkeleti bástyafokra sietve, Nasszál felől porfelhőt látott balra tartó irányban s mindig közelebb felkavarodni a több hét óta esőtlen földről. Ez a Budáról érkező várt erősbités volt.
Óra mulva Hafiz és Ahmed szemközt álltak az elfogadó teremben, s ez utóbbi csaknem kirivó kárörömmel mondá el Tökölyi árulását, fürkésző szemjárattal kémelve az előbbinek vonásait, ki már nyilt ellenségének váratlan megjelenéséből mi jót sem jósla s most ez uj kedvezőtlen hir hallatára rendkivül megütődött. Csak azon egy körülménynek örült titokban, hogy Derencsényi Farkas, kit nem hihetett árulónak, nincs a várban s igy még menekülhetését reménylheti.
Ahmed mindenek előtt a magyar őrség lefegyverzését s Budára kisérését sürgeté.
– Mit? kiáltá fel Hafiz, s szemei haragos tüzben villantak meg; katonáim legjobbjait, az ügyes magyar tüzéreket s huszárokat veszitsem el, s helyüket tudatlan állatokkal pótoljam, kik e fölött egy ostromolt s elfoglalt várból félelmet hoznak lelkükben, s azt a többiekébe is elöntik? Ez nem kevesebb, mint a várat az első megszállónak önkényt kezére játszani!
– Igy és nem különben, szól a hatalmas pasa fermánja, mely ismét csak a nagyvezir parancsát foglalja magában: felelt hidegvérűen Ahmed.
A parancsnok jól tudta, kivel van dolga, sejteni kezdé az ármányt, s azt, hogy legkisebb ellenszegülés által életével játszik. Nehéz szivvel bár, de teljesitenie kelle a rendeletet. A fegyverek azon ürügy alatt, hogy uj kiosztás fog történni, beszedettek, az egész őrség felállittatott a várudvaron, az uj kiosztás megkezdetett, a hiányosak helyett épek adattak s midőn már minden török el volt fegyverrel látva, a puszta kézzel álló magyarok felszóllittattak, hogy hasztalan ellentállás nélkül adják meg magokat.
Bangó tüzérei e nem várt kifejlés által meglepetve, védtelen helyzetükben egyszerre körülfogva s négyszeres számtól elnyomva lőnek. A kör szélén álló tizenkét huszár azonban, hirtelen feleszmélve a ló-ólak felé rohant, s az általános zavarban sikerült is közűlök ötnek lóra kapni, s elgázolva a gátolni akarókat, nyereg és kantár nélkül kiszáguldani. Az utánuk vágtató spáhik fáradtan tértek meg a sikertelen üldözésből.
Ahmed könnyebben lélekzett, midőn a harminczhét összebilincselt kezü magyart Buda felé kisértetni látta; Derencsényiné pedig, ki ablakából nézte s nem érté a történteket, szorongó kebellel sietett a béghez felvilágositásért.
A bég s Ahmed közt épen heves vita folyt, a magyar hölgy megjelenésekor.
– Ez tehát az ok, mutatott a belépőre Abdi titkára, melyért te a torony megvizsgálása ellen tiltakozol? Ki e szép teremtés?
– E nő sajátom, jogszerű sajátom, rabnőm, kit életveszély nélkül kivülem senki nem illethet; felelt rögtön s kitérőleg Hafiz, nem akarva Derencsényinét kiléte elárulásával veszélyezni.
A nő azonban a török nyelven mondott, de megértett szavak hallatára elsápadt, s a magyarok elfogatásából keletkezett gyanuját igazolva hivén, léhlszakadva sikolta fel:
– Nem igaz! nem igaz! én nem rabnő, én szabad magyar asszony, Derencsényi Farkas neje s itt vendég vagyok, és kérdezni jöttem, mi jogtalan eljárás ez férjem embereivel?
– Igen? vigyorgá sátáni mosolylyal Ahmed, Hafiz bég tehát árulók nejeit akarja előlem rejtegetni? Bájos hölgy! e percztől kezdve egymásnak leendünk rabjai; s apró szemeinek buja tekintetével kigyujtva Rózsa tejvér arczait, szemtelenül keze után nyúlt!
– Vissza! riadott rá keményen s kőzbelépve Hafiz; mig én vagyok Nógrádban parancsnok, addig a benlevőkkel Allahon kivül más nem rendelkezhetik. Asszonyom, folytatá a nőhöz fordulva magyarul, térjen vissza lakába nyugodtan s a meggyőződéssel, hogy mig élek, lehelletének sem leend porszemnyi bántalma.
Derencsényiné, a nőknek saját finom tapintattal tüstént belátá, a kettő közül melyik ellensége, s bár fel nem foghatá a tényeket, gépszerűleg engedett Hafiz bizalomgerjesztő szavainak.
Távoztával Ahmed jónak látta elfojtani gyülöngő dühét, s modort változtatva engesztelőleg szólt:
– Igazad van Hafiz, kár volna egy hitvány némberért barátságos egyetértésünket megzavarni. A dolog jelen állása azonban mindenesetre megkivánja, hogy e magyar nő gondos őrizet alatt tartassék.
Hafiz bég sem ohajta egyebet, vendége személyes bátorsága tekintetéből is, s parancsot adott, hogy a nő a toronyból ki, s viszont hozzá a szolgálattevő rabnőkön kivül senki ne bocsáttassék.
A két halálos ellenség aztán egymást szem elől elbocsátani nem akarva, tovább is együtt maradt. Hafiz méltán tartott a fondor eszü titkár alattomos működéseitől, ez pedig amannak népszerűségétől. Ahmed nappal kezdeni nem merve, az éj leszálltát várta pokoli terve kivitelére.
Igy ültek sokáig szemközt s mindegyik más czélpontot keresett nézetének mint ellenének arczát. A csendet alig szakitá meg néhány közönyös kérdés s kelletlen válasz.
Kimenni a kiállhatatlanná vált délutáni hőség miatt nem lehetett. A világos kék égbolton parányi felhőfolt sem mutatkozott; a megsürűdött léget legcsekélyebb szellet sem ingatá, a madarak elültek, csak a naptányér feküdte meg gyulasztó sugaraival az izzó földet és falakat. Egyike volt ez a magyar égalj ama forró napjainak, melyekre az égiháboru kimaradhatlan.
A toronyőr csak néha bujt elő rejtekéből, szétnézni a környéken, s midőn egyszer igy tőn, alig nehány száz lépésnyire lovagot látott meg szélsebesen száguldani a vár felé.
Mire a lovag a bennülőknek jelenteték, ez már a várkapun nyargalt be. Hafiz szive hangosan dobogott a kaftán könnyü szövete alatt; mitől tartott bekövetkezék: a lovag Derencsényi Farkas volt.
– Szerencsétlen! gondolá, a belépő szálas termetre esvén tekintete; balsorsod hoz ide a hyéna torkába.
– Bég! csengett az ifju szilárd érczes hangja; mióta lett az jog és igazság, hogy más emberek nejét rabúl zsarnokold magadnak, s hogy Magyarország kormányzója Tökölyi Imre vitézeit kopóként összefüzve hajtasd Budára?
– Nőd nem rabom, de tiszteletben tartott vendégem: felelt Hafiz telhető nyugalommal; mi az őrséget illeti, erre nézve én csak a fermánnak voltam végrehajtója.
– Mely egyszersmind azt is rendeli, szólt közbe Ahmed, hogy az áruló Tökölyi és czinkos társai fogságra vettessenek.
– Ki merészeli itt Tökölyit árulónak nevezni? riadott előre lépve az ifju, mialatt válláig omló fekete fürteit veritékben fürdő nemes arczáról félre simitá.
– Én, rikácsolá felugorva Ahmed; Derencsényi Farkas, a felséges szultán kegyelmére add meg magad!
– De ki itt hát az ur! kérdé ez, kardja markolatához kapva; Hafiz, nem vagy többé Nógrád parancsnoka?
– Csendesülj Farkas, mondá komolyan a bég – az egész félreértés lehet; de most javadra kérlek, ne szegülj az erő ellen, s add át nekem kardodat.
– Soha, ocsmány rablók ti! kiáltott a lovag végsőig elkeseredve; ti gonoszul költött ürügy alatt szabadságomtól akartok megfosztani, hogy a védtelen árva nőnek senkije se maradjon, ki megboszulja – de elébb látjátok véremet s én a tieteket! végzé, kirántott kardját halálos csapásra emelve.
Mielőtt azonban az izmos kar levághatott volna, a bekisérő csauszok által hátulról megragadtaték az. Pár percznyi kétségbeesett védelem után Farkas hátrakötött kezekkel s szótlanul lihegve állott bakói közt.
Hafiz bég nem titkolhatá el arczán és hangjában a levertséget, melyel a fogoly számára a börtönt kijelelé.
Az udvarra kiérve, Derencsényi saját nevét hallá egy szivrázó sikoltás kiséretében élesen felhangzani. A vártoronyra, honnan a sikoltás jött, tekinte s nejét látá, szőke hajának szétömlő tengerében a széles ablakpárkányzatra roskadni.
– Rózsa! kedves édes Rózsám! kiálta fel hozzá a fogoly; él még az igaz Isten fölöttünk!
Többre nem volt ideje, mert a feltárult börtönajtó rozsdás sarkain csikorogva csapódott be mögötte.