V.
E napon-augusztus 22-ike volt ez – szokottnál korábban s mielőtt a nap lemenne, beesteledett. A keletről és nyugotról szemközt érkező vészterhes fellegek okozák ez időelőtti éjt, melyek két elenséges táborként közelegve egymás ellenébe a nyomasztó légkörben üték fel roppant idomu sátoraikat. A megtört napsugarak eleinte aranyos biborral szegélyezék a felhőtorlaszok szabálytalan prémeit, később ezek is elenyésztek a sötét lepel fölött, melylyel az elterülő légi tábor az eget bevoná.
A fényében imént ragyogó természet oly szomoru, oly halottias lőn; lenn egy egy szélroham söprötte végig portverö szárnyaival a völgyrónát; fönn szemvakitólag czikázott a futosó villany, s a nasszáli s diósjenői rengeteg távoli dörgéseket viszhangozott.
Mennél közelebb jöttek e dörgések, Fatime annál szorosabban olvadt a gondolatokba mélyedt Hafiz kebelére. Gömbölyü karjait a bég nyakán kulcsolta át, fél fekvő helyzetéből édes odaengedésben tekintettek fel ábrándos nagy szemei ifjának borongó arczára, mintha a bút, a gondokat akarnák onnan lágyszeliden elsimitani. A boltiv közepéről hármas vékony lánczolaton függő edényben keleti illatos ambra égett, s ennek rózsaszin lángja kétesen világitá meg a félhomályos szoba körvonalait.
– Bocsáss meg Hafiz, sipegé a tölgy derekán reszkető folyondár; bocsásd meg szerelmemnek ha talán méltatlan aggodalmakkal kinoz. Szólj, mit vétett e férj és nő, hogy egymástól ily kegyetlenül szakasztatnak el? Ablakomból láttam a lélekrázó jelenetet, s félig nyugodt vagyok, mert bensőm mondja, hogy csak a legmagasztosb, leghübb szerelem sikolthat igy fel, midőn kedvesét veszélyben tudja. Szólj Hafiz, miért történt ez, s téritsd meg vesztett nyugalmam másik felét is.
A bég, mintegy gondolatiból feleszmélve, mély hangrezgéssel mondá:
– Fatime, tőled függ e nőt férjének, az életnek a szabadságnak visszaadni.
A cserkesznő hosszan kérdőleg merűlt a komor vonásokra, mintha mondaná: – Nem te vagy e itt az egyetlen ur és parancsnok?
– Figyelj reám Fatime, folytatá a bég, s felelj mindenek előtt, emlékszel-e a napra, melyen először láttad arczomat?
– S melyen életemet mentéd meg? vágott közbe élénken Fatime; sok sok éve már, s igen kicsi voltam még akkor, de ugy emlékezem mint a tegnapra. Anyám, a szép Zulima, Abdurrahman első hölgye, sétálni vitt a pasa sztambuli kertjébe, örvendve futostam a virágbokrok közt, midőn ezekből egy irtózatos rövid kigyó felsziszszenve üldözőbe vett, s már már belém ereszti halált hozó mérgét, ha e pillanatban a mellék bokor mögől egy gyermek ifju elő nem ugrik, s merész elszántsággal kapva fel a szörnyet, ennek rút fejét saját kezével nem zúzza szét. E védangyalom te voltál Hafiz, s életemet majdnem sajátoddal váltád meg; a kigyó balkezed ujját marta meg, te azonban, mielőtt a méreg elterjedhetne, tőkére téve egyetlen csapással vágtad le azt tövéről. Atyámnak tudtára esett s rendkivül tetszett e hősies viselet, kegyeibe fogadott, neveltetett, pártfogóddá lőn, s a megmentett leányt később neked adá boldogitani. Oh Hafiz, örök időkig élve nem feledhetném e napot!
– Emléked hű, Fatime, mondá a bég – az enyém is az. Tiz nappal azelőtt atyám halálos ágyánál térdeltem. Tudod, hogy atyám és én is e magyar hazának voltunk fiai; történetem részletei azomban ismeretlenek előtted. Fölvévén az Izlamot nem szerettem ezekről szóllani, s most is csak azért említem, mert tervem indokolására szükségesek. Atyám Székhegyi Mojzses egyike volt azon protestans papoknak, kik a keresztyén számitás szerint 1673-ban, az az tizenkét év előtt, a császár elleni izgatásokról s a törökkeli titkos egyetértésről vádoltatván, gályarabságra itéltettek. Ezen iszonyu sorstóli megszabadulását egy jó barátjának s az általa nyujtott azon alkalomnak köszöné, melyel a büntetés elől törökföldre menekülhetett. Engem, kit akkor tizenötödik évembe léptem, magával vitt; hé évű nővéremet Rózsát pedig barátjának gyámkezeire hagyta. Fáradalmas hosszu úttal érkeztünk Sztambulba: bennem az erőt ifju vérem fris pezsgése hamar megujitá, az övé végkép ki volt meritve. Lefeküdt s többé föl sem kelt betegségéből. Haldokló órájában egy nevet kötött lelkemre, barátja megmentője nevét, s könyeim közt, térden állva kelle igérnem, hogy e név iránt az élet minden viszonyaiban háládatos leszek. E név: Derencsényi.
– A lovagé, ki most itt alattunk, a börtönben senyved? kérdé csodálkozva Fatime.
– Igen; ő árulás vádjával terheltetik, s ha az Ahmed által hozott elfogatási parancsot nem teljesitem, én is sorsára jutok, s mindketten veszve vagyunk. Igy azonban még megmenthetem; meg fogom menteni atyám jótevőjénék fiját s férjét – hugomnak.
– A vártoronyban lakó magyar hölgy tehát…
– Testvérem, egészité ki Hafiz; de nem tudja, nem sejti, hogy az. Az öreg Derencsényi fölnevelte s fijához nőül adta őt. Végzetem az Izlam hitéhez és honához köt, minek felujitani a régi emlékeket? E fölött irigyeim, kik bennem a magyar születésűt gyülölik, folyvást kutatnak, nincsenek-e hazámhoz vonzó kötelékeim? Ezektől s közöttük a kigyó-ravasz Ahmedtől őrizkednem kell. Nem kétlem, ő most is lesben áll, s ha az őrök által környezett toronyba, honnan Rózsát azonnal el kell hozni, mennék, ez gyanút gerjesztene, s könnyen meghiusithatná szökésüket. És ez a pont az, hol segédkezet nyujtva bebizonyithatod Fatime, hogy ömlengéseken kivül szerelmed áldozatra is képes.
– Bebizonyitandom, felelt határozottan a nő; mutass alkalmat, parancsolj velem Hafiz!
– Vedd tehát kiséretül rabnőidet, menj velük a toronyba Derencsényinéhez, s mondd neki nevemben, hogy ha férjét s mindkettőjök szabadságát visszanyerni óhajtja, cserélje fel rögtön öltönyét veled, igy bántatlanul fog jöhetni hozzám; további sorsa az én gondom leend.
Fatime, rabnőit előintve, menni akart.
– Még egyet, hivta vissza Hafiz az indulót, – ha kétkednék, ha ez ajánlatot ujabb cselnek tartaná, add át neki e fél arany szivecskét s mondd, hogy bizalomjelül küldöm. Midőn egész volt, anyánk viselte azt, halálakor gyermekei megosztoztak az emléken.
Ez utóbbi szavait már csak inkább önmagához mondá, mert Fatime néhány lépéssel az ajtó felé haladott. Itt azonban megállt, visszatekintett, aztán nyilsebesen repült a bég kebelére, s fuldokló zokogás között borúla reá. De percz mulva erőt vett magán s nehéz sejtelmektől szorongó szivével elsietett.
Hafiz bég ekkor egy szekrényből kulcs-csomót s fáklyákat szedett elő, s az ambra mécset lebocsátván, lobbadozó lángjainál meggyujtá azokat. Künn a vihar sebesen kőzelgett, a szél borzasztóan üvölte, s úgy tetszett, mintha a sürű villámlásokat követő hosszu recsegések alapjaikban rengetnék meg a szikla-falakat.
Rövid óranegyed mulva nyilt az ajtó s ezen lefátyolozott töröknő lépett be, a Fatime által viselt bő fehér muslin nadrágban, s kék szövetü felöltönyben.
– Fatime! kiálta a bég.
– Derencsényi Rózsa vagyok, igazitá ez meg, elháritva fátyolát – hittem szavaidnak, s a küldött szent emléknek. Szólj, az égre! mint jöttél ennek birtokába.
– Nincs idő, nincs egy veszthető percz most erre felelni, később – máskor – szólt az előbbi; – fogja kegyelmed e két szövétneket s jöjjön velem. S ezzel a szobapadlónak szőnyeggel bevont egy lapját, hol nyilást a legfürkészőbb szem sem birt volna kikémelni, ismerő fogással felrántva, az alatta levezető keskeny csigalépcsőre világitott.
– Hová visz e rejtek-ut? kérdé letekintve a nő.
– A börtönökbe – férjéhez – ki a várból, felelt gyorsan a bég; Istenére, kiben hisz, kitől üdvét várja, kérem, ne habozzon e határozó perczekben; igy-igy – menjen előre, én követem.
A hölgy előre tartott fáklyákkal kúszott le a szük lépcsőzeten; Hafiz eloltá a mécs lángjait; utána ment, s lebocsátá a padló lemezt, mely előbbi helyébe ismét tökéletesen viszszaillett, mint egy mestermü szekrénybe tolt sejthetlen fiók.
Alig hangzott el a mélyedésben a ritkán tapodott lépcsőzet nyikorgó nesze, midőn ezt a lakosztály ajtaja mögől hallszó moraj váltá fel. Az ajtó hirtelen felszakittaték, s szövétneket tartó két muzulman nyomában, más négy jött kivont karddal; közöttök Ahmed, balkezében a kis ébenfa tokot, a jobban ezüst tálczát tartva, melyen veres selyemből fonott zsinór volt kör-rétegekbe összehajtva.
– Hafiz bég! rikácsolá a küszöbön; jelenj meg elfogadni s megérteni a hatalmas pasa ajándokait!
Semmi válasz, semmi hang nem jövén a felhivásra, kellő óvatossággal a második, harmadik, az utolsó szoba, a rabnők kamrája is átkutatva lőn – sikertelen, mind üres volt, s a keresett vad sehol.
Ahmed első eszméje Derencsényiné s az vala, hogy a bég loppal ennek ment látogatására. Megbizottait előre parancsolva, a vártorony felé rohant, s az első őrt, ki a bemenetet utasitásához képest gátolni akará, szó nélkül leszurva, a vendég által lakott szobákba rontott.
A rabnők ijedve futottak szét előtte, csak egy füzött magyar mellény- és hosszan lefolyó szoknyába öltözött asszony lépett bátran előre.
– Dzsaur nő! kiáltott erre Ahmed; a bégnek nálad, e szobában kell – –
A szó torkában fult el, midőn a dzsaur nőnek vélt alakban Fatimét ismeré meg.
– Itt sem dzsaur nő, sem a bég nem lakik, – mondá ez, itt a hárem van – távozzál!
A titkár, gyanitani kezdve a valót, legott Derencsényi börtönét rendelé megnyittatni, s maga lépett be első. A penészes falak közt azonban egy lelket sem talált; a földön leoldott bilincsek hevertek, s a büzhödt léget szurok füst tevé még nehezebbé.
– Megszöktek! orditá percz mulva sakál-dühösséggel az udvaron; még nem messze lehetnek, utánnuk minden irányban! tiz erszény piasztert annak – –
Orditása elveszett a menydörgés bérczrázó ropogásában.,…
– Tiz erszény piasztert annak, ismétlé, ki élve vagy halva visszahozza a hitetleneket! lóra ti lomha kutyák – gyujtsatok fáklyákat – fel a kapuval! vesszek el, ha e nyomoru ebek kisiklanak kezeimből.
A hang- s tett-zavar a sietségben átalános lőn. Arasznyira sem lehetett látni a pokoli sötétben, s több időbe telt, mig a fáklyák meggyujtattak. Aztán ezekkel futostak össze vissza az udvaron, viszfényeül a vészes égen felkigyózó villámszalagoknak.
Fatime lelkében ezalatt két ellekező érzelem küzdött. Bánatos kétely volt az egy, mit újolag ébredő féltékenység költött fel benne, azt sugván neki, hogy Hafiz elbeszélése a nővérről talán nem egyéb mese-ürügynél vele megszökhetni; a másik remegő félelem vala ifjának az üldözés által veszélyezhető életéért.
A küzdésben ez utóbbi lett erősebb, s a feláldozólag szerető nőkebelben elhatározás fogamzott e kedves életről minden áron elháritani a fenyegető csapást. Miként teendi azt? maga is alig tudta még, s a zajgó tömegben egy égő szurokfáklyát ragadva fel, a várkapu felé sietett, mely a lőportár közelében, az üldözni készülőknek épen akkor nyilt meg.