VI.
A csiga-lépcső melyen Hafiz Derencsényinét kisérve a mélyedésbe tünt, nehány lépésnyi kerek térre vezetett le, hol erős pántokkal elrekesztett vas ajtó volt a sziklafalba alkalmazva. Ez ajtó, a börtönnek hátsó kijárása, régi idők óta egyedül a várparancsnok által ki a kulcsokat magánál tartá ismerten, rendszerint csak akkor nyilt meg, midőn a bekötött szemü bakó a halálra szánt fogoly itéletét végrehajtani s hulláját elásni szállt alá.
– Várjon itt kegyelmed kis ideig, szólt ide érve Hafiz a nőnek; s ha majd kijövünk, mérsékelje és lehetőleg fojtsa el örömét, hogy zajt ne üssünk s időt ne veszitsünk.
A vas pántok leemelése s a mesterséges zár felnyilása után a bég egyetlen rántással tárta fel az ajtót, hogy a feltárulás nesze mentül csekélyebb s rövidebb legyen. Fáklyájának gőzkörben uszó fénye penészlepett falakra s a fogolyra veté ködös világát, ki a nyirkos szalmán félkézre támaszkodva, tenyerét a szemeibe ütődő szokatlan világosság ellen tartá. – Életemért jöttök? kérdé keserüen, nem láthatva a belépő arczát.
– Igen, életedért, hogy megtartsam azt hazád és nőd számára, felelt a bég; gyorsan, kelj fel Derencsényi, e kulcs felzárja békóidat.
– Minő rejtély ez? szólt az, miközben hosszu bilincsei leoldatának; elébb zsiványként elfogatsz, s most magad, a vár ura, titokban jösz szabaddá tenni?
– Ne kérdezz, sietteté Hafiz, a várban jelenleg nem én, de a cselszövő Ahmed az úr – menjünk, nehány percz mulva minden késő lehet.
– És nőm, szegény elhagyott nőm? veté közbe nyugtalanul az előbbi; nélküle tapodtat sem megyek, őt nem hagyhatom itt a farkas torkában – vesszek inkább!
– Nőd künn vár s veled, velünk jő – –
E szavak villanyos hatást gyakoroltak; a fogoly a szövétnek után tapogatózva elhagyá büzhödt üregét, s megdöbbenve hátrált a törökmezű hölgy látására.
– Derencsényi! tört ki ebből egy remegő sikoltás; jól mondád, hogy él még az igaz Isten fölöttünk.
– Feleségem, édes szép Rózsám – viszonzá a férj, forrón, szorosan borulva össze nejével, – e nap eseményei oly sebesen, oly meglepőleg követik egymást, hogy alig tudom, mi történik velem.
Hafiz bég ezalatt ismét bezárta s elrekeszté a börtönajtót, aztán kardja markolatával kezdé veregetni körül a falakat, élesen figyelve az okozott hangra, s midőn ezt a többinél kongóbbnak tapasztalá, feszült erővel dölt a kijelelt helynek, mintha a sziklából akarná azt kimozdítani.
A feszitett lap ropogott ugyan, de keményen daczolt az erőködéssel. Hafiz kénytelen volt az ölelkezők viszontlátási örömét zavarni, segélyre hiván fel Derencsényit. – Vastag tölgy ajtó ez itt, mondá neki, mit a lecsorgó nedvek penészburka a szirtéhez hasonló szinnel vont be. Két egész év óta nem volt nyitva már, de most kell hogy táguljon, – ez az egyetlen menekvést nyujtó rézs.
A két férfi homloka gyöngyöző veritékcseppekben fürdött, mire, már csaknem kétségbeesett munka után, a siker megnyerve lőn. A tölgyajtó recsegve fordult befelé – s a menekvők az előbbinél még fojtóbb légkörbe léptek.
Ama főnebb emlitett földalatti út volt ez, mely a megszállt vár reménytelen védelme esetére végső eszközül tartatott fen, s melynek nyomai ma is látszanak, mind a várban, mind a diósjenői hegyek lábát képező völgyek egyikében, hol az akkori kijárás most több ölnyi barlangként nyulik be a domboldalba.
Eleinte csak lassan és vigyázva lehetett haladni a meredek kanyarulatú folyosón, mely öt lábnál nem volt magasabb, s oly keskeny, hogy a három egyénnek egymást kelle követni. Pedig a sima kőlemezek a lépteket könnyen elcsúszhatókká tevék, s e fölött a fáklyákra is szorgosan kelle ügyelni, miután ezeknek sestergő szurok tüze minden perczben kialvással fenyegetett a ritka levegőben, s a füst is kiállhatlanul fulasztóvá kezde gyűlni.
Azonban a tér egyszerre tágasabb lőn és magasabb, s hogy itt a természetnek is kelle segiteni, bizonyiták a csepegő stalaktitek, miknek szögletei a feltartott szövétnek fényénél millió brilliantként ragyogtak.
Itt már két egyén is mehete együtt, – Hafiz előre tartott, Derencsényi s neje követték, szaggatott beszélgetésben mondva el egymásnak távollétük idejének történetét, mit a lovag azzal végze be, hogy nejének Nógrádon létéről s a magyar őrség lefegyverzéséről a várból kitört huszárok egyike által értesült.
A stalaktit sikátorból ismét más szükebbe értek, melynek domborúbb boltozata emberi kéz művére, a kövecses fal és földréteg pedig arra mutatott, hogy mélyen a hegy alatt kell lenniök. A hideg fokonkint érzékenyebbé vált, még inkább növelve a föld nedvessége által, mely a néhol felszivárgó forrásvíz által okozva, helyenkint meggyült, s átgázolást igényelt.
Itt már csak tompa morajként hallszék a haragvó ég dörgő szózata.
Majd – ujra változott föld és légzet, amaz szárazabbra, ez lanyhábbra, a mint a mélységből fölfelé vezetett, a mindig lágyabb alapot nyerő ut, mig végre egészen egyenessé s pinczeszerüvé lőn, hol léhlt könnyebben venni s járni is biztosabban lehetett.
Félóráig haladtak igy, midőn Hafiz előre tartott szövétneke kemény földhalomba ütődött, mely a tovább mehetést végkép elzárta. – Czélnál vagyunk, szólt ekkor, itt nyilik a völgyi kijárás, mindössze fél ölnyi agyag választ el tőle, melyel az, hogy észrevehető ne legyen kivülről, berakatott. Át kell furnunk ezt, im itt az e végre mindig készen álló eszközök. Fogjunk az utólsó munkához, Derencsényi!
A férfiak felfogták a szögletben álló csákányokat, s erős vágásokkal csaptak a könnyen engedő agyagba, – a nő két kezében fáklyákkal világitott. A csákányok nem sokára fagyökereket metszettek át, annak jeléül, hogy a felszin nincs messze már. S valóban ez, hamarább mint remélték, beomlott, – a nyert nyiláson tiszta fris levegő-vonal folyt a benlevőkre, kik a kellőleg tágitott résen át csalitos völgy-hajlásba léptek ki, hol a vak éjszakában csak az egymást szakadatlanul felváltó villámlások fényénél tájékozhaták magukat.
Előttük mint egy sötét rém a diósjenei rengeteg, viszhangozva a sürün hulló menykövek csattogásait, mögöttük kis félórányi távolban Nógrád tornyai és bástyái voltak minden égnyiláskor láthatók a reájok nehezedő vihar-zilált felhők alatt.
– A zivatar nem tarthat sokáig, tanácsolnám, hogy várják be csillapultát kegyelmetek, kezdé komoran Hafiz; üldözéstől e helyen s időben nem lehet tartani. Merre veendik tovább utjokat?
– Huszárjaim a jász-teleki csárdánál várják jöttemet, onnan Szécsény vidékére megyünk, hol Petneházy új sereget gyüjt a kormányzónak, viszonzá Derencsényi.
– Tökölyi, mint kormányzó, nem létezik többé, mondá halkan a bég.
– Másodszor hallok ilyszerü vonatkozást, szólj Hafiz, mit jelentsen ez?
Hafiz bég röviden elbeszélé, mit Tökölyi Imre árulására nézve Abdurrahman fermánjából tudott, de nem végezheté be előadását, mert a kormányzó hive indulatosan vágott szavába: – Rágalom, czudor kokolmány az egész, melylyel titeket jégre vittek, hogy Tökölyi buktával uralmatok is gyengüljön. Ti elhittétek s magatok vertétek le általa Buda tornyairól a félholdat. És ti elhihettétek, folytatá a meggyőződés keserű szemrehányásával, hogy Tökölyi Imre, ki, midőn három év előtt Ibrahim akkori budai pasa s Apafi által szultántok nevében Fülek alatt magyar királysággal kináltatott meg, ezt határozottan visszautasitá: hogy ez a Tökölyi Imre most vert ebként meghunyászkodva, alacsony árulással kegyelemért folyamodjék? Rajtatok a szégyen és közelgő romlás, ha elhittétek – mert utánna vesztek!
– A nógrádi bégnek nincs joga fejtegetni, s csak kötelessége van hinni a fermán szavait, a többit az idő választja meg, felelé sötéten Hafiz. Most válnunk kell, talán örökre; égáldása reád nemes hölgy, isten veled Derencsényi, vezéreljen jó sors mindkettőtöket!
– Nem, igy nem válhatunk, kiálta Derencsényi megragadva karját a távozni akarónak, hogy ne vidd magaddal örök hálámat nőm megvédése és szabadságunkért.
– Igy nem válhatunk, mondá férjével egyszerre a hölgy; mielőtt nem fejtenéd meg a fél aranysziv történetét. Mint jött az birtokodba?
– Egy magyar ifjutól, ki tizenkét év előtt török földre bujdosott; lőn az elfordult fővel adott válasz.
– Ezek atyám és testvérem voltak; atyám elhalt, Pálról azóta legkisebb hirt sem hallék; mint válhatott ő meg e becses anyai emléktől, s mint tudhatád te, hogy az engem érdekel?
Hafiz, a kérdezőtől még mindig elfordulva, hallgatott. Ez, mintegy sejtelemlepetten, eléje került, s egy kezét vállára téve, a mással a bég jobbját erősen szoritva, mélyen hosszan nézett szemeibe, s lélekbe ható szózattal kérdé:
– Szóllj, az ég nevére kérlek, felelj nekem, ki vagy te Hafiz?
– Bátyád, Székhegyi Pál! tört ki ebből a rég leplezett indulat szava.
A testvérek egymás karjaiba omlának, Derencsényi a nem várt kifejlés által meglepve, meghatva lépett a villámfényben magát sajátszerüen rajzoló jelenethez.
– Pál, gyermekkorom barátja! szólt, ily későig birtál előttünk rejtekezni?
– Czéltalan, sőt veszélyes leendett felfedni kilétemet, engem tőletek más irányban ragad végzetem; mért okoztam volna akkor e fájdalmas szakadást? most, mert hiszem hogy utólszor láttuk egymást, nem tagadhatám meg lelkem vágyának e boldog perczet. Isten veletek, Isten veletek! – s ezzel kifejtekezni igyekvék az őt ölelve tartó karokból.
– Nem bocsátlak, többé nem válunk el, velünk kell maradnod Pál – esdeklett szenvedélyesen Rózsa, – nem egy hazának, nem egy anyának vagyunk-e gyermekei? nem egy Istent imádtunk-e egykor buzgó ájtatos énekkel?
Hafiz szomoruan rázta fejét.
– Atyám gályarabságra itéltetett, mondá, mit várhatna fija? Tökölyi s véle a remény más jövőre elenyészett – nekem az eddig futottnál egyéb pálya nem marad. E fölött, mig Nógrád falai fennállanak, férfiúi önérzetemen kivül esküm is kötelez, azokat utolsó vércseppig oltalmaznom.
– Vedd fontolóra Pál, jegyzé meg Derencsényi, hogy alig titkolható részességed szökésünkben ha kiderül, léted veszélyezve van. – –
– A jövőt Allah tartja bölcs kezében; jőjjön minek jönnie kell, a legroszabb ellen Abdurrahman pasánál lévő talizmánom biztosit; s mit elébb kellett vala emlitenem, fenn a várban van egy élet, mely nélkülem a fájáról letört ágnál nyomorúbban hervadna el; egy csak szerelmében élő sziv, melyet eltépnem lehetlen.
– A szép török leány, ki velem ruhát cserélve, oly hő szavakkal beszélt nemes lelkedről? mondá Rózsa, – óh bátyám, láttam e nő szemeiből s arcza minden vonásáról, hogy téged végtelenűl kell szeretnie – –
E pillanatban siketitő hosszas ropogás, mely az ég dörgő szavát meghaladta, a vidéket több mérföldnyi körben rázkodtatá meg, – a menekvők mellszoritó légnyomást éreztek, s elfogódtan hallgaták a zajt, mit a körülök rövid időszakonként magasból hulló kődarabok okozának.
Pár percz mulva sebesen terjedő lángnyelv gyult ki keletről, s rémes világitással szinezé Nógrád halvány romfalait.
– A lőpor-torony légbe röpült, volt első Hafiz, ki megszóllalt, – Nógrádvár nem létezik többé!
– És igy nincs, mit oltalmazni esküd kötelez – tevé hozzá Derencsényi; testvérünk, Pál engedj az őrködő végzet intésének, s kövesd a rokonvér szerető szavát!
Hafiz bég csüggedten, mint a fészkét vesztett madár, tekinte fel a lángoló tetőkre.