ÖRDÖG MARKA.
Irland Waterford megyéjében volt egy kis birtokom, hova a vadászati évszakban néha néha ki szoktam rándulni. S valóban, leszámitva a vadászatot, ide kijőni egyéb ok alig is lehetett: rideg kopár része ez az országnak; egy rosz mezőváros van hozzá közel, különben tizenkét mérföldnyi körben egyetlen egy ház sincs. Egyszer tehát kirándulék – ha jól emlékszem, most decemberben múlt két éve – soha sem volt még oly rosz idő: esett az eső reggeltől estig, és ismét esett és szél fújt estétől reggelig; a pala-lemezek mindenfelől hullottak a házfedélről, s éjente őröket kellett felállitani, hogy azon esetre, ha a szélvész a kéményeket ledönti, reggel megtalálhassuk azokat. Ily szép időjárásban látogattam én meg „Ördög markát“ – ez volt neve a vidéknek, hol házam állt, s e név valóban illett is reá. Mindamellett én kirándulék, s megérkezésem estéjén nem tehettem egyebet, mint meghagyni kerülőmnek, hogy a hegyeket járja be s a vad-rablókat riassza el; és igy, vadászat helyett, mi, mint elébb mondám, az egyetlen időtöltés lehetett e helyen, itt valék három pár ebbel, két puskával, s egy vár felvetésére elég lőporral, egyes egyedül járkálva fel és alá ebédlőmben, oly méla busan, mint csak tőlem telhetett.
Képzelhetik önök, mily boldognak éreztem magam, midőn ablakomból a kopár vidékre kibámulva mi mulattatót sem láthaték, kivévén ha a szél néha néha egy egy viskó fedelét esernyőként kiforditá, vagy ha a vén szél-malmot lestem, mely már csaknem megbolondult, oly sebesen forogván, hogy senki sem mert hozzá közeledni.
Mind ez oly sovány mulatság volt, hogy végre megúntam e helyet: leültem tehát, s egy hosszu hirdetést irtam az angol lapokba, ugy festvén le benne „Ördög markát“ mint egy kis földi paradicsomot; regényes festői vidék közepében, kellemes szomszédsággal, arkádiai lakosokkal, s hogy – miután tulajdonosa a vidékből el akar költözni – az egész csekély áron megkapható; az egész czikket pedig ama – hatásra számított megjegyzéssel végzém be, miszerint, ha egy hó alatt nem történik iránta rendelkezés, a birtok apró részekre fog felosztatni. Ezt csak azért tevém hozzá, mert magam is ennyi időt szándékoztam itt tölteni; s habár jól tudtam, hogy ki az előrebocsátottakat olvasá, tudakozódni sem fog utána, hittem még is, hogy találkozhatik valami bohó, ki eljő megtekinteni, s legalább ez is segit a karácsony ünnepeket eltölteni.
Számitásom csakugyan nem csalt, mert alig egy hét eltölte után levelet kaptam, melyben valami bizonyos Green ur High Holborn 196 sz. a. irja, hogy meglátogat, mihelyest a rosz idő lecsillapúl s utazni engedi. Ha erre vár, gondolám magamban, nem talál itt többé; ha pedig jövő héten is igy fú a szél, ő nem talál ide; s igy nem maradt egyéb hátra, mint egy friss pohár puncsot tölteni s magamat fütyörészve álomba ringatni.
Négy vagy öt nappal e levél vétele után az öreg Dan M’Cormick, ki nálam ispánforma ügyes ficzkó – tiz évig kulcsár volt a Holyhead hajón – tiz óra tájban épen akkor rohan szobámba, midőn javában czivódom önmagammal: valljon hat pohárral ittam-é ki vagy héttel? én hatot mondtam, a kancsó hetet.
– A szél szörnyümód fú Bob ur; szólt Dan.
– Hagyd fúni – ugy sincs egyéb dolga!
– A fák ugy tántorognak, mintha részegek volnának; reggelig egy sem marad meg belőlük.
– Jól teszik – mondám én; a föld ugy sem kedvező a fatenyésztésre.
– Két kémény ledőlt; mondá ő.
– Épitse fel az ördög; mondám én – anélkül is mindig füstölögtek.
– Meg a csarnokajtót is bedöntötte a szél.
– Gondolok is én vele; ha a végrehajtó birót be tudta bocsátani, miattam bebocsáthatja a vihart is, ha neki ugy tetszik!
– Oda vagyunk! oda vagyunk! jajgata ő kezeit tördelve; még is szörnyüség, ha az ember élete ekként forog veszélyben!
Mig mi igy beszélgeténk, egy pór fiu rontott a szobába az ujsággal, hogy Milford hajó épen most vettetett partra valamivel Hook Tower alatt, s hogy – mint az ily alkalommal rendesen történni szokott – a rajta lévők mind megförödtek.
Rögtön felugrottam, felhuztam vadász-csizmáimat, öltönyömet állig felgomboltam s Dan kiséretében, rövidebb utat véve átvágtam a dombon a hely felé, hol a hajót találni véltem. Alig mentünk fél mérföldet, midőn az úton felénk jövő nehány paraszt szavát hallám; oly sötét volt azonban, hogy az ember saját kezét sem látta.
– Ki az? kérdém én.
– Én vagyok, Tim Molloy, nagysás uram! volt a válasz.
– Mi a baj Tim? történt valami?
– Semmi, hál’ istennek – csupán csak hogy itt hozzuk testét azon úrnak, ki a vizbe fúlt.
– Én nem haltam meg, mondom nektek, csak elájultam, szólt egy rikácsoló hang.
– Azt mondja, hogy jobban van – szólt Tim – s meglehet csak az a baja, hogy sós vizzel van tele; de bizony mikor megleltük, annyi életszikra se volt benne, mint egy sár göröngyben.
Hogy rövid legyek: felhoztuk őt a házba, lőporral dörzsöltük testét a kandalló előtt, belé töltöttünk vagy egy fél pint égettbort s ágyba tettük; álmos volta miatt csak annyit lévén képes mondani, hogy ő az én High Holborni 196 sz. a. barátom.
Másnap reggel felküldtem hozzá Dant, mintléte iránt tudakozódni; Dan a hirrel jött vissza, hogy erősen alszik. Legjobb a mit tehet – gondolám, és arról kezdtem elmélkedni, mily hatalmas súly hárul lelkiismeretemre, ha e jó ember történetesen vizbe fúl; mert könnyen meglehet, hogy komoly szándéka van oly gyönyörü birtokot venni, mint a milyet én a hirlapban irtam le – lassanként azonban csillapulván, azon kezdtem tünődni, miként tegyem itteni időzését lehető kellemessé. Ez bizonyosan nem fog két vagy három napnál továbbra terjedni, kivált ha a vidéket megnézi. És épen itt a bökkenő, mert szegény feje észreveendi, hogy bolonddá tartottam őt. – Egész napon át ezen tünődtem, s folyvást tudakoltattam, felébredt é már? a válasz pedig mindig az volt, hogy – még alszik.
Négy óra tájban, midőn már alkonyodni kezdett, Oakley az ötödik ezredből, két tiszttársával beköszöntött hozzám. Jó csillagom hozta őket. – Ebédet készittettem tehát; a kandalló egy oldalára elegendő mennyiségű claretet, a másra jó csomó száraz ágat hozattam s elhatároztuk az éjt ekként tölteni; és épen, midőn alvó vendégem mikénti megérkeztéről beszélék, ki lép a szobába más, mint ő maga. Gömbölyü kis ficzkó volt, kurta, hirtelen, sürgő forgó modorú. Valami hentes forma lehetett Londonban, ki meggazdagodott s falusi földesurrá akart lenni. Csak épen, hogy ráértem tőle e keveset megtudni s egyszersmind tudtára adni, hogy azon házban van, melyet megtekinteni jött – midőn ebédre hivtak.
Leültünk s valóban vigabb társaság ennél régen volt együtt. Szegény Green ur igen keveset tudott Irlandról, de mi természetesen siettünk felvilágositani őt, ő pedig oly csodásan itta a bort, hogy tizenegy órakor ismét szobájába vitetett, körülbelöl ugyanazon állapotban, melyben huszonnégy óra előtt volt; s csupán azon külömbséggel, hogy most borral és nem sós vizzel volt tele.
– Nekem tetszik ez a londoni; szólt Oakley – a ficzkóval lehet tréfálni. Hozd el őt magaddal Bob holnap ebédre Carrickba. Mi ott maradunk, míg századunk megérkezik.
– Nem inkább reggelire? – mondám én. Egy gondolatom ötlött; Carrickban leszünk hat órára este, akkor reggelizünk s tizenegy órakor vagy éjfélkor ebédelünk.
Oakley tervembe egyezett s mielőtt elváltunk, minden el volt a jövő napra intézve.
Másnap délután négy óra tájban Dan figyelmezteté Green urat, hogy miután nehány mérföldnyire reggelire igérkeztünk, keljen fel és öltözzék; egy úttal két gyertyát, meleg vizet borotválkozásra sat. vitt szobájába s a felriasztott londoni órájára tekintve, látta, hogy ez még csak négyre jár.
– Ezek ugyancsak korán kelnek, gondolá magában – de az embernek a falusi szokásokhoz kell alkalmazkodni.
Ezzel öltözni kezdett s épen akkor lépett az ebédlőbe, midőn szekerem elé állott s minden kész volt az indulásra.
– Kis vadászatra megyünk Green ur! mondám. – Reggeli után majd meglássuk, mit találunk barátim tilosában. Reméllem jó lővő ön?
– Nem mondhatnám, hogy nagyon ügyes volnék, de legalább szörnyű szenvedélyes.
– Dicső! – tevém hozzá, jótállok értte, hogy pompásan töltendi a napot.
Ily beszélgetés közt haladánk az uton; a sötétség mindig sürübbé, a vidék mindig kopárabb és elhagyottabbá válván körűlünk.
– Különös – szólt Green ur kis vártatva – különös, mennyire elsötétül az ég napkölte előtt; mert úgy veszem észre, hogy még sötétebb van, mint mikor elindultunk.
– Minden ég-aljnak megvannak sajátságai; mondám én – s miután mi ezt megszoktuk, jobban szeretjük mint akármely mást; de im, nézzen ön arra, hol a völgyben világot lát, az Carrick. Barátom háza kissé a város végén van. Remélem, jó étvágya van önnek?
– Elhiszem azt, soha életemben ily éhes nem voltam.
– Ah! itt jőnek! kiáltott Oakley lámpással kezében a kaszárnyakapu előtt – itt vannak! Jó reggelt Green ur! Hogy vagy Bob? Mily felséges hajnal.
– Valóban – gyönyörű; felelé szegény Green, bár alig tudta miért.
– S most jertek fiúk – szólt Oakley – sok teendőnk van, habár tartok tőle, Green ur, hogy ön igen kisszerünek találandja a mi irlandi vadászatunkat, önök pompás angol vadaskertjeikhez képest. Azonban majd csak találunk nehány fáczánt ön kedvéért, mindjárt e ház melletti lóherésben. S most reggelizzünk!
Volt még vagy hat ötödik ezredbeli tiszt a kaszárnyában, ki mind egy szivvel és lélekkel csatlakozott a tréfához, ezekkel ültünk le a dicsőn terített asztalhoz, melyen az úgynevezett reggeli bátran beillett ebédnek is. Szegény Green ur, ki eleinte csak theával és zsemlével kezdte, nem sokára áttért a levesre és halra is s ugyancsak lépést tartott a többivel. A claret gyorsan kezdett forogni, s pár óra mulva whiskeyre került a sor. Az angol, kinek figyelme az ország anecdotái hallgatásában perczig sem csökkent, azokat becsülni kezdve véghetlen jól mulatott, ivott, nevetett sőt kardalt is inditványozott, s egy karjával Oakley vállán, a másikkal az enyémen, fogadást tőn jószágot venni Irlandban s hátralévő napjait itt tölteni. Tizenegy óra körűl lehetett már, midőn inditványozám, hogy a villás reggeli idejéig keresnők fel a szalonkákat.
– Óh igen, szólt Green kezeit dörzsölve – ne feledjük a vadászatot, én ennek szenvedélyes barátja vagyok.
Kis időbe telt, mig ehhez kikészültünk; vadász-táskák, serét és lőpor-tartók osztattak szét, mialatt a szobában vagy három pár eb futkározott ide s tova s a zajt még inkább növelte. Végre kimentünk. Csillagtalan sötét éj volt – a nyugat-éjszaki szél keményen fújt; két lépésnyire sem lehetett látni.
– Felséges idő! szólt Oakley.
– Gyönyörű reggel! mondá egy másik; ha ezeket a felhőket elhajtja a szél, nem lesz esőnk.
– Szép fekvésű vidék ez Green úr! mondám én.
– Hm! hol az a szép fekvés? én mit sem látok – hisz koromsötét van.
– Ah! el is feledém; szóltam – mily bohók voltunk mi Oakley, hogy nem is gondoltunk rá, miszerint Green úr nincs ég-aljunkhoz szokva! Mi mindent látunk, – de csak előre, majd lassanként az ön szemei is megszokják.
Ezzel egy fa-soron végig siettünk s egy sövényen átugrálva, szántott földekre jövénk, hol egyszerre piff! paff! minden oldalról durrant a puska, öröm és elragadtatási felkiáltások kiséretében.
– Itt jőnek – csendesen; – erre te lősz Tom – igen jól van – engemugyse fáczán-kakas! – Erre Green ur, erre – e kutya vadat áll – erre erre! nem látja ön – ott? mondám én, vállához emelve puskáját, mig szegény Green ur félelem és ingerültségtől remegve, mind a két cső sárkányát egyszerre vonta meg s a rúgástól csaknem hanyatt dőlt.
– Dicső lövés, teringettét! – mindkettő leesett! kiáltott Oakley. Ah! Green ur, látom, mi önnel nem versenyezhetünk. Adjatok neki azonnal más töltött fegyvert!
– Jobban szeretnék egy kis égettbort, felelé Green ur – mert lábaim átáztak.
Oda nyújtám neki palaczomat, melyet ő egy hajtásra kiüritett; aztán új erővel lelkesülten, félelem és remegés nélkül emberül tört előre. A lövöldözés még mindig sürűn tartott körűlünk s miután Green ur annyiszor és akkor sütötte el puskáját, mikor mondtuk neki: kiszámoltuk, hogy körülbelől másfél óra alatt ő százőtven lövésnél többet tőn. Tikkadtan végre, és kifáradva leült egy árok szélére; mig hajtóink egyike a földet körüle kacsákkal, tyúkokkal s pulykakakasokkal – mint ügyessége martalékaival – födte be.
Ezután – Oakley inditványára haza tértünk a villás reggelihez, mely – mondanom sem kell – jó meleg estebéd volt, fűszeres claret és sok puncs által követve. Itt a londoni még jobban kitett magáért. Újan felfedezett vadász tulajdonsága által emelkedve érezte magát ön-becsében s a vadászdalt két óra folytáig egyre dalolta, és egyre ivott, mignem a szőnyegen erősen elaludt. Innen ágyba vitetett, hol mint az előbbi napon, késő délutánig aludott.
E közben, én egy más reggeli-társaságot szerkeszték össze Rossban, hova esti hét órakor érkezénk meg; és így tovább egész a hét végéig, vadászat, halászat és futtatással tarkázva a mulatságot.
Végre szegény Green úr egy este öltözni készülvén, leküldi hozzám Dant oly izenettel: hogy köszönt és beszélni ohajtna vélem. Rögtön felmentem hozzá s ágya szélén ülve találtam.
– Ah Mahon úr! kezdé – ez nem nekem való. Gyönyörű életmód az igaz, de már tovább nem birom kitartani. Ugyan mondja csak, soha sem látják önök itt a napot?
– Óh isten ments; felelém én – dehogy nem, sőt igen. Mult Mihálynapján két óra hosszat sütött s azóta is néha néha csak kibujt.
– Mily különös! mily nevezetes! folytatá ő sohajtva – hogy mi Angolhonban mind erről oly keveset tudunk! de őszintén megvallva, én nem hiszem hogy valaha hozzá tudnék szokni ehhez a Laplandhoz – vagy Irlandhoz akarám mondani – bocsánat a tévedésért; és most, még egyet szabadjon kérdenem, mindig igy élnek önök?
– Bizony, körülbelül ily formán; ködös időkben meglátogatjuk egymást, mint ön is tanúja ennek, s az ember úgy hozzá szokik a sötétséghez, hogy föl se veszi.
– Ah ne mondja; én részemről soha sem tudnék hozzá szokni, ne is kisértsenek, én megszoktam a napvilágot; gyermekkorom óta, mintegy ötven éve, folyvást láttam, és soha sem tudnék igy vaktában tapogatózni. Nem mintha nem érezném magam végetlenül lekötelezve szives látásáért – de – de – jobb szeretnék haza menni.
– De bevárja ön legalább mig megvirad – mondám – s nem induland ily szurok sötétben?
– Óh, valóban, mi ezt illeti, ez mit sem tesz – ugy látszik, ez országban nincs sok külömbség a nap és éj között.
És igy ő minden lehető ellenvetésem daczára, makacsúl ragaszkodott elindulási feltételéhez – s még ugyan azon este elvitorlázott a Waterfordi partról, kivánván egészséget, boldogságot, s komoly remegő hangon mondá:
– Még egyszer, bocsásson meg Mahon ur, ha igazságtalan vagyok; de én csupán azt az egyet óhajtanám, hogy bár csak kissé világosabb volna önöknél Irlandban! –