EGY APA.
A spanyol háborúban, hol és mikor? nem tartozik ide – egy franczia tisztet valék szerencsés elfogni, ki vélem egy rangu, t. i. főhadnagy volt. Érzelmeink annyira öszhangzók valának, hogy ő csakhamar legmeghittebb barátommá vált, kivel életemben birtam. Ő durva katona volt, kivel a világ roszúl bánt, de azért nem haragudott a világra, s állitá, hogy elvette jutalmát. Becsület volt bálványa s ennek öntudata kipótolta minden egyéb veszteségét.
Akkor mindketten önkénytesek valánk a külszolgálatban – a szolgálatok e legroszabbikában a polgárháborúban; ő az egy félen, én a másikon; mindketten alkalmasint rászedve az ügy által, melyhez külön külön szegődtünk.
Házi viszonyaink közt is volt némi hasonlatosság. Egy figyermeke volt, kit honán és becsületén kivűl, mindennél inkább kedvelt. Nekem is volt akkor egy, bár nehány évvel ifjabb fiam. Rendesen e fiúkról beszéltünk, rajzolva jövőjüket s közölve egymással reményeinket, álmainkat. Reményeink és álmaink egyenlők valának. Rővid idő alatt megbizottakká levénk. Foglyom azonban a főhadi szállásra küldetett s nem sokára kicseréltetett.
Aztán nem találkozánk egész a múlt évig. Párisban lévén akkor, régi barátom után tudakozódtam s megtudám, hogy R...ben, a fővárostól kevés órányira lakik. Meglátogattam őt. Házát üresen és elhagyatva találtam. Épen az nap vitetett börtönbe, iszonyu bünnel terhelten. Láttam őt börtönében és saját ajkairól hallám történetét. Boldog hite szerint, fija becsületes emberek elvei és szokásaiban nőtt fel, s kilépvén a nevelésből, hozzá jött lakni R...be. Az ifju ember gyakran járt Párisba. A franczia ifju szeret mulatni, s mulatni lehet Párisban. Az atya ezt természetesnek találta, s önmagától vont meg némieket, hogy fia vágyainak eleget tehessen.
Kevéssel az ifju megérkezte után, barátom azt vevé észre, hogy lopják. Szekrényeiben tartott pénzének minduntalan híja volt, anélkül hogy tudná vagy sejtené a tolvaj kilétét. A tettnek éjjel kellett véghez vitetnie. Elbújt és lesbe állt. Egy lopózó alakot látott besuhanni, látta mint alkalmaza álkulcsot a zárba – ekkor előugrott, megragadta a tolvajt s benne saját fiját ismerte meg.
Mi volt itt az atya teendője? Barátom érzékenyen dorgálta meg fiját, aztán átadta neki a szekrény kulcsát.
– Vedd mindenem; szólt, – inkább legyek koldús, mint fiamat tolvajnak tudjam.
Az ifju javulást igért s törődöttnek látszék. – Páris csábjairól beszélt, a játék asztalról, és más egyébről. Felhagyott a naponkénti Párisba rándulásokkal. Úgy látszott, hogy tanulmányokra adja magát. Kevéssel ezután éjjeli útonállások hire ejté a környéket rémülésbe. Álarczos és fegyverzett emberek utasokat raboltak ki, sőt házakba is törtek.
A rendőrség éber lőn. Egy éjjel barátom ajtaján egy régi tiszttársa kopogtatott. Az idő későn volt, az agg-katona – ki, mint enmagam, béna – már ágyban. Lesietett s megtudá szolgájától, hogy öreg barátja sebesülten és vérezve hajlékában keres menhelyet. A seb azonban csekély volt. – A vendég az országuton támadtatott és raboltatott meg. Másnap reggelén az illető hatóság fürkészetet rendelt. A kirabolt leirá kárát – ez nehány ötszázas bankjegyből állott tárczájában, melyre neve és czimere volt himezve. A vendég ebédre maradt. Délelőtt a fiu bejő atyjához. A vendég megrezzen látására: barátom észrevevé elsáppadását. Kevéssel ezután, elgyengülés ürügye alatt a vendég szobájába vonúl s a házi urat kéreti magához. – Barátom! mond ő – megteszed nékem e szivességet? Küldj a városi tanácshoz s kérd vissza az általam benyújtott személy leirást.
– Lehetlen, szólt a házi ur – mily szeszély ez?
A vendég megrázkódott. – A manóba! mondá – vén napjaimra nem akarok mások iránt szigorú lenni. Ki tudja mi birta e tettére a rablót, ki tudja mily összeköttetései lehetnek becsületes emberekkel, kiket bűne örökre meggyalázna! Jó Istenem! mi vár reá ha felfedeztetik! Gályarabság! gályarabság!
– S mi más? a rabló tudhatta, mire adja fejét!
– De tudhatta e azt atyja? kérdé a vendég.
Egy eszme czikázta át bajtársamat: két kezénél fogta barátját. – Te elsáppadál fiamat meglátván – láttad-e már őt ezelött, hol és mikor? szólj!
– Múlt éjjel a párisi úton. Az álarcz félre csúszott. Kérd vissza a személy leirást.
– Tévedsz – mondá barátom nyugodtan – én fiamat ágyában láttam s áldásomat adtam reá, mielőtt lefeküdtem!
– Akarom hinni; felelt a vendég, soha se hagyja el ezentúl ajkaimat kora gyanú, de kérd vissza a személy leirást!
A vendég még az nap vissza utazott Párisba. Az atya fiával ennek tanulmányairól beszélgetett; szobájába kisérte őt, megvárta mig lefeküdt, s már már menni készült, midőn az ifju igy szólt:
– Atyám, elfeledted rám adni áldásod!
Az atya visszatért, kezét fia fejére tevé, és imádkozott. Ő hiszékeny volt – mint az atyák szoktak lenni. Meg volt győződve, hogy barátja csalódott. Lefeküdt és elaludt. Egyszerre, éjfél táján felébredt s úgy tetszett – (saját szavait idézem) „ugy tetszett, beszélte ő, mintha egy hang keltett volna fel álmamból, egy hang, mely igy szólt: Kelj fel és ügyelj! Rögtön felkeltem, világot gyujték s fiam szobája felé mentem. Az ajtó zárva volt. Kopogtattam egyszer, kétszer, háromszor – semmi felelet. Fenn hangon szólitni őt nem mertem, nehogy a cselédeket felverjem. Lementem az udvarba s a ló-ólba néztem. Saját paripám ott ált, de fiamé – nem. Paripám nyeritett: vén volt mint magam, – csata-lovam Mount St. Jeannál! – visszalopóztam; fiam ajtajánál a fal árnyába vonúltam s kioltám mécsemet. Úgy rémlett, mintha magam is tolvaj volnék.“
Reggeli szürkület előtt barátom az alsó folyosó ajtaját halkan nyilni hallá; a lépcsőkön valaki felfelé jött – a mellette lévő ajtó zárában egy kulcs nyikorgott – az atya a sötétben látatlanul besuhant fia mögött a szobába.
Hallá a gyujtó-szer csaholását – a szobára gyér világ ömlött, de még maradt ideje a szorosan mellette lévő ablak függönyei mögé rejtőzni. – Az előtte lévő alak pár perczig mozdulatlan állott s hallgatózni látszék; fejét majd jobbra majd balra forditá, arczát fekete rút álarcz fedé, minőt farsangban szokás használni. Az álarcz levétetvén a valódi látható lőn, s ez – fia arcza volt-e? egy becsületes ember fiáé? – sáppadt volt az a gyáva rémülettől és kisérteti; nehéz izzadás cseppek ültek a homlokon; a szem mereven nézett s fehérét vér futotta el. Az egész alak, halál torkában álló gyáva mintaképe volt.
Az ifju szekrényéhez ment vagy inkább csúszott, felnyitá azt, egy rejtek-fiókot húza ki s belé helyezé kiüritett zsebei tartalmát és a félelmes álarczot; az atya halkan közeledék, átnézett vállain, s a fiókban meglátá a tárczát, melybe barátja neve volt himezve. E közben a fiu elővette pisztolyait, ovatosan lebocsátá ezek sárkányait s épen el akará rejteni, midőn atyja megragadá karjait.
– Rabló! ezeknek még csak most veendjük hasznát! riadott mögötte.
A fiú térdei összekoczogtak; egy kiáltás irgalomért tört elé ajkairól; de a gyáva idegek első összerázkodása után, látva hogy nem törvényszolga, de egy atya kezei szorítják karjait, visszanyerte ama nyomorú bátorságot, mely szégyen pirtól nem, s csupán pillanatnyi veszélytől retteg.
– Csitt! szólt ő – ne vesztegesd szemrehányásokkal az időt, mert a rendőrök, tartok tőle, nyomomban vannak. Igen jó, hogy itt vagy, megesküdhetel, hogy az éjt hon töltém. Bocsáss el vén ember – még ezen áruló jeleket el kell rejtenem, és ruházatára mutatott, mely az út sarától befecskendve és nedves volt. Alig végzé szavait, midőn a szoba falzata megrengett – kivül, a ház körüli kövezeten lópatkók sulyos kopogása csattogott.
– Jőnek! kiáltá a fiú. Fel öreg fel! mentsd meg fiadat a gályarabságtól!
– A gályarabságtól! mondá az atya, hátra tántorodva – igaz, ő is mondá: a gályarabságtól.
A kapuajtón zörgettek. A rendőrök körülvevék a házat. Nyissátok fel, a törvény nevében! hangzék. Semmi válasz, az ajtó nem nyittatott fel. Néhány rendőr a ház hátsó részéhez nyargalt, hol a ló-ólak álltak. Az atya fia szobájának ablakából látta a szövétnek világot s a vadászok árnyszerű alakjait. Hallá fegyvereik csörgését, midőn lovaikról leszálltak. Hallá, mint kiáltja egy hang:
– Igen, ez a rabló szürke lova – lám, még most is gőzölg az izzadástól! – És hátul és elől és minden ajtón ismét zörgetni kezdtek, és ismét hangzott a kiáltás:
– Nyissátok fel, a törvény nevében!
Aztán a szomszédházak ablakai megvilágosodtak; aztán a tér alól, álmából felriadt bámész néppel tölt meg; a környék talpon volt s a népcsoport tolongott megtudni, mi bűn, vagy mi gyalázat érte a vén katona házát.
Egyszerre, belülről fegyver-durranás volt hallható; pár perczczel később a kapu ajtaja megnyilt, s a katona kilépett.
– Jőjjetek be – szólt a rendőrökhez, mit akartok?
– Rablót keresünk e falak közt!
– Tudom; csak fel, s meglelitek őt: majd én vezetlek.
Felment a lépcsőkön, kitárta fia szobája ajtaját: a törvényszolgák berohantak, s ott feküdt a szobapadlón – a rabló holt teste.
Megdöbbenve néztek egymásra.
– Fogjátok el azt, ki megmaradt! mondá az atya, – vigyétek el a holtat, ki a gályától menekült meg s fogjátok el az élőt, kinek kezeire a holt vére szárad.
Jelen voltam barátom törvény előtti kihallgattatásán. A tény hire előre elterjedett. Ott állt béna lábán ősz fürteivel, a mély forradással arczán, és a becsületrend kereszttel mellén; s tette elmondását e szavakkal végzé: – Fiamat, kít Francziaországnak neveltem, megmentém a gyalázattól, mely őt életén át bélyengzendé. Bűn-e ez? Éltemet adom fiam gyalázatáért cserébe. Van-e hazámnak áldozatra szüksége? Én hazám dicsőségének éltem s meghalok, hogy törvényeinek elég tetessék, biztos lévén abban, hogy ha ti bünnel terheltek is, de megvetni nem fogtok; s hogy a kezek, melyek a hóhérnek adandnak át, siromat virággal hintendik be. Én mindent megvallottam. Én, a harczfi, im körűltekintek a harczfiak nemzetében, s a mellemen ragyogó kereszt nevében felhivom e hon atyáit: itéljenek fölöttem!
A vén katona felmentetett, vagy legalább itélete ugy hangzott, mit törvényszékeinken menthető gyilkosságnak neveznek. A hallgatóság örömriadásba tört ki, mit semmi tekintélyes intő szó nem csillapithatott le; a tömeg diadalmenetben akarta őt haza vinni, de az öreg bús arcza visszautasitá e hiuságot. Haza tért csendesen s másnap reggelén halva találták őt a bölcső mellett, melynél első imáját mondá el egykor ártatlan gyermeke fölött.