X. FEJEZET.
Törvényen kívül.
Így hangzott az Egyesűlt-Államok kormányához intézett levél, melyet a rendőrségi palotában tettek le, a pósta közvetítése nélkűl. Az embert magát, aki a július tizennegyedikéről tizenötödikére virradó éjjel hozta: senki sem látta.
Bizonyos, hogy a türelmetlen kíváncsiak elég nagy tömege özönlött egész éjjel napnyugtától napkeltéig a palota tájékára. Hogy is láthatták volna meg a levél hozóját – sőt talán szerzőjét magát – aki a gyalogjárón odasuhant és az írást a ládába dobta?… Éjszaka volt, újhold éjszakája. Az utca egyik oldaláról a másikra is alig lehetett oly jól átlátni, hogy az ember felismerte volna egyesek arcát.
Mondottam, hogy a levél hasonmása megjelent a lapokban, melyeknek maguk a hatóságok adták át nyomban közlés végett. De ne képzeljék, hogy az első benyomás mindjárt ez lett volna:
– Rossz tréfa az egész.
Nem, ezt a benyomást csak én éreztem legelsőbb, mikor a Great-Eyryn keltezett levél, öt héttel ennekelőtte hozzám érkezett. De vajjon, hogy őszinte legyek, most is úgy gondolkodtam-e felőle? A töprengés nem módosította-e véleményemet? Annyi tény, hogy már nem voltam olyan biztos a dologban, és a valóságban, azt sem tudtam, mit gondoljak már.
De, mondom, nem ezt a hatást tette a levél sem Washingtonban, sem az Egyesűlt-Államok egyéb helyein. Ami alapjában véve igen természetes is. Az elmék izgatottsága közepette, ha akadt volna valaki, aki azt mondja, hogy a levelet nem kell komolyan venni, a közönség óriási többsége sietett volna így válaszolni neki:
– Nem áll, nem szélhámos kezétől származik a levél! Bizonyára az elfoghatatlan gépezet feltalálója írta!
A kérdést tehát senki kétségesnek nem látta, ami eléggé megmagyarázható a kedélyek különös állapotából. Valamennyi furcsa eseménynek, melyekhez hiányzott a kulcs, most formális magyarázatát tudták adni.
És ez a magyarázat így hangzott:
Ha a feltaláló bizonyos időre el is tűnt, most egy újabb ténnyel ad életjelt magáról… Szó sincs róla, hogy valamely baleset folytán elpusztult volna, csak egy olyan helyre vonúlt vissza, ahol a rendőrség fel nem fedezheti… És aztán, hogy feleljen a kormány ajánlatára, megírta ezt a levelet. De, ahelyett, hogy egy vidéki városban postára tette volna, hogy így jusson el rendeltetési helyére, maga jött el az Egyesűlt-Államok fővárosába s személyesen tette le a levelet a rendőrség palotájában.
Nos, ha ez az ember arra számított, hogy újabb ténykedése zajt üt mindkét világrészben, akkor megkapta, amit kivánt. E napon az ujságolvasók milliói olvasták el újra meg újra lapjaikat, – s hogy a közismert frázissal éljünk – «nem akartak hinni szemüknek» – látván a cikkek tartalmát.
A levél szövege, melyet egyre vizsgálgattam, súlyos kéztől származó vonásokból állott. Bizonyos, hogy valami irásszakértő e vonásokból heves temperatumot, erőszakos természetet olvasott volna ki.
S miközben így nézegettem a levél hasonmását: hirtelen felkiáltottam – amit azonban Grad, szerencsémre nem hallott meg. Hogy is nem vettem mindjárt észre a hasonlatosságot e levél írása s amazé között, mely Morgantonból érkezett hozzám?…
Azután – ami még jelentősebb megegyezés – a nagy kezdőbetűk, melyek annak aláírásáúl szolgáltak, azonosak voltak a Világ Ura két kezdőbetűjével… S hol írták ezt a levelet?… A Rémület fedélzetén… Ez volt tehát a szárazon, vízen és víz alatt működő járómű neve!…
Eszerint az ő kezéből eredne ez a második levél is, éppúgy, mint az első, mely súlyos következményekkel fenyeget, ha megújítom a Great-Eyry felkutatásának kisérletét!…
Fölkeltem, kivettem íróasztalomból a június tizenharmadiki levelet, s összehasonlítottam az újságban közölt hasonmással… Semmi kétség!… Ugyanaz a különös írás!… Egy kéztől kell, hogy származzék mindakettő!…
S ekkor agyam megfeszített munkájával fürkésztem ennek a csakis általam ismert kapcsolatnak következményeit; mit jelent az, hogy mindakét levél a Rémület kapitányától való?… Mily jogosan nevezte el így az az ember gépezetét!…
S azt a kérdést vetettem fel magamban: vajjon most már némileg biztosabb adatokra támaszkodva folytathatjuk-e a nyomozást?… Komolyabb nyomon indíthatjuk-e útnak detektivjeinket, melyek célra is vezetik őket?… S végűl, tulajdonképpen mi összefüggés lehet a Rémület és a Great-Eyry, a Kék-hegyek tűneményei és a mesés gépezet nem kevésbbé tűneményes megjelenései közt?…
Azt tettem, amit tennem lehetett: zsebemben e levéllel a rendőrségi palotába mentem.
Megkérdeztem: szobájában van-e Ward úr? Az igenlő válasz után csaknem úgy rohantam az ajtó felé, s az illendőnél talán kissé hangosabban is kopogtattam rajt’, s mikor kihallatszott a «szabad», lihegve szöktem az íróasztal elé.
Ward úr előtt éppen az ujságok által közölt levél feküdt, de nem hasonmása, hanem maga az eredeti, melyet a rendőrségi palotába hozott az ismeretlen.
– Valami ujat tud, Strock?…
– Mindjárt látni méltóztatik, Ward úr!…
Kihúztam a nagy kezdőbetűkkel aláírt levelet zsebemből.
Ward úr kezébe vette, s úgy nagyjából vizsgálgatta, majd mielőtt elolvasta volna, megkérdezte:
– Micsoda levél ez?…
– Bizonyos V. U.-tól érkezett, amint látni tetszik…
– És hol adták fel?
– Észak-Karolinában, a morgantoni postahivatalban…
– Mikor kapta?
– Mult hónap tizenharmadikán!… körűlbelűl ma négy hete…
– Mit gondolt felőle először?…
– Hogy rossz tréfa az egész…
– És… ma mit gondol… Strock?…
– Azt, amit önnek is kell felőle Ward úr, ha majd elolvasta.
Főnököm újra kezébe vette a levelet és első sorától az utolsóig végigolvasta.
– Aláírásúl két nagy kezdőbetű van alatta… – jegyezte meg aztán.
– Úgy van, Ward úr s ez a két betű megegyezik a hasonmásokban látott Világ Ura két kezdőbetűjével…
– Itt az eredeti – szólt Ward úr és föl kelt.
– Kétségtelen, hogy a két levél egyazon kézből származik…
– Valóban, Strock…
– Látja, Ward úr, mily fenyegetésekkel illet az esetre, ha másodszor is megkisérteném a Great-Eyrybe való behatolást?…
– Igen, igen… halálos fenyegetésekkel!… De, Strock, hisz ön már egy hónapja kapta ezt a levelet… Miért nem mutatta elébb nekem?…
– Mert nem tulajdonítottam semmi fontosságot neki… De ma, hogy ez a második érkezett a Rémület-ről: komolyan kellett már vennem…
– Az már igaz, Strock… Az esetet igen komolynak látom, s azt kérdem magamtól, nem oly természetű-e, hogy nyomára vezessen bennünket a titokzatos személyiségnek?…
– Én is ezt kérdeztem, Ward úr…
– Csakhogy… mily összefüggés lehet a Rémület és a Great-Eyry között?…
– Erre én sem tudtam felelni és el nem képzelhetem…
– Csak egy magyarázat volna – folytatta Ward úr – ámbár ez nem túlságosan elfogadható, sőt mondhatnók lehetetlen is…
– Melyik volna az?…
– Hogy éppen a Great-Eyry az a hely, melyet a feltaláló arra szemelt ki, hogy anyagkészletét ott tartsa együtt…
– Ugyan már!… – kiáltottam én. – De hát mi módon jut fel oda és mi módon jut le onnan?… Én ismerem az ottani viszonyokat, s tudom, hogy a kegyed magyarázata el nem fogadható…
– Hacsak… Strock…
– Hacsak?… – ismételtem én.
– Hacsak a Világ Ura gépezetének szárnyai is lennének, melyek megengedik, hogy ott fenn fészkeljen a Great-Eyryn!…
Miközben elgondoltam, hogy a Rémület képes a sasokkal és keselyűkkel versengeni, nem tudtam a tamáskodás egy élénk mozdúlatát elnyomni, s Ward úr sem szólt többet e feltevésről.
Kezébe vette ismét a két levelet; újra összehasonlította őket, megvizsgálta irásukat egy kis nagyítóval, s megállapította teljes egyezésüket. Nemcsak egyazon kéz, hanem egyazon toll is vetette papirra őket!… Aztán meg ott volt még egy megegyezés: az egyiken V. U. állott, a másikon Világ Ura!…
Néhány pillanatnyi gondolkodás után, Ward úr így szólt hozzám:
– Megőrzöm levelét, Strock, s határozottan úgy vélem: önnek sorsa, hogy fontos szerepet játszék ebben a furcsa ügyben… vagy jobban mondva, ebben a két ügyben!… Hogy mily kötelék fűzi össze őket, azt még nem tudom elgondolni, de véleményem szerint kapcsolatban vannak egymással… Ön avatkozott be először s nem volna meglepő, ha másodszor is ön keverednék belé…
– Szeretném is, Ward úr s nem is kell, hogy meglepje kegyedet, ha a kíváncsiság…
– Ami önben nagy mértékben megvan, Strock! Helyes, helyes s én csak ismételhetem önnek: Legyen készenlétben, hogy az első utasításra elindúlhasson.
A rendőrségi palotát azon benyomással hagytam el, hogy csakhamar szükséges lesz szolgálataimra. S az esetben ügynökeim és magam egy rövid órán belűl megkezdjük munkálkodásunkat, – erre számíthatott Ward úr.
Ezalatt a közvélemény mind izgatottabb lett a Rémület kapitányának válasza miatt, mely elutasította az Egyesűlt-Államok ajánlatát. Érezték a Fehér-házban és a minisztériumban is, hogy a közvélemény parancsa kényszeríti a kormányt valamely cselekvésre. De mit tehetne? Hol találja meg a Világ Urát s ha fel is bukkan valahol, miképp kerítse hatalmába személyét? Még mindíg voltak teljesen kimagyarázhatatlan részletek a különös ügyben. Hogy gépezete csodás gyorsaságot tudott kifejteni, afelől már semmi kétség nem lehetett. De hogyan juthatott be a Kirdall-tóra, melyet hegyek vesznek körűl s hogyan távozott el róla?
Azután meg a Felső-tó vízében jelezték utóljára s ismétlem, anélkűl, hogy a kettő közt levő nyolcszáz mérföldes távolságon valaki is észrevette volna! Bizony, bizony, furcsa dolgok és kimagyarázhatatlan tünemények! S ez egy okkal több, hogy végükre járjunk! Ha a dollármilliók kudarcot vallottak, erőszakhoz kell folyamodni. A feltaláló és találmánya nem volt megvásárolható s önök tudják, mily gőgös és fenyegető szavakban adta tudtára a világnak az elutasító választ… Ám legyen! Gonosztevőnek fogják tekinteni, akinek ellenében bármely olyan eszköz, mely ártalmatlanná teszi, törvényessé válik! Nemcsak Amerika, hanem az egész világ biztossága megköveteli ezt!
Az a föltevés, hogy valamely baleset következtében elpusztúlt: nem állhatta már meg helyét a julius tizenötödiki hirhedt levél óta… Ez az ember eleven volt, de milyen eleven! És élete közveszélyt képezett, minden pillanatban ránk zúdulható veszedelmet!
Ez eszmék hatása alatt a kormány a következő jegyzéket tette közzé:
«Mivel a Rémület parancsnoka vonakodik titka eladása céljából tárgyalásokat kezdeni, ámbár milliók ajánltattak fel neki; mivel gépezetének nem az ő módja szerint való használata oly veszedelmet idéz fel, mely ellen védekezni lehetetlen: nevezett parancsnok törvényen kívűl állónak nyilváníttatik. Minden rendszabály előre helyeslést nyer, melynek eredménye gépének vagy személyének megsemmisítése lesz.»
Szóval háborút üzentek, a legvégsőkig viendő háborút a Világ Ura ellen, aki azt hitte, hogy elég ereje van s dacolhat egy egész nemzettel, Amerika egész népével!
E naptól fogva tekintélyes jutalmakat tűztek ki mindenkinek, aki felfedezi a veszedelmes ember rejtekét, mindenkinek, aki őt magát el tudja fogni, mindenkinek, aki az országot megszabadítja tőle.
Ilyen volt a helyzet julius utolsó két hetében.
S vajjon, ha jól meggondoljuk, nem okvetlenűl azt következtetjük-e, hogy csupán a véletlen oldhatja meg a bogot? Mindenekelőtt arra volt szükségem, hogy ez a «törvényen kívűl álló» ember ismét megjelenjék valahol s feltűnéséről értesűlést nyervén, a szerencsés körűlmények alkalmat adjanak letartóztatására. Olyankor, mikor a szárazon futó automobil, mikor a vízen vagy víz alatt járó hajó, el nem fogható ez a gépezet. Nem! Váratlanúl kell majd meglepni, mielőtt ideje volna elmenekűlnie annak az óriási gyorsaságnak segítségével, melyet mi semminő gépünkkel elérni nem tudunk.
Folyton készenlétben voltam tehát, Ward úr parancsát várva, hogy ügynökeimmel útnak indúljak. S a parancs csak nem érkezett meg, mert az, akit el kellett volna fognunk, egyelőre láthatatlan maradt.
Közeledett július vége. Az újságok még egyre ezzel az üggyel szórakoztatták olvasóikat. Néha újabb hírek érkeztek a régebbi eseményekről, melyek még jobban felizgatták a közönség kíváncsiságát. Újabb nyomokat jelöltek meg. De alapjában véve semmi komoly fordúlat be nem állt. Távíratok keresztezték egymást a föld egész felűletén, egymásnak ellentmondva, egymást megcáfolva. Érthető különben, hogy a kitűzött jutalomdíjak csalétke csak egy sor tévedés okozója lett csupán, melyek nagyobbára jóhiszeműek voltak.
Egyszer az automobil vágtatott el szélvész gyanánt valamerre, másszor a hajó merűlt fel Amerika oly számos tavainak egyikén. Aztán a tengeralatti járómű tűnt fel a part közelében valahol… Valójában pedig mindezt csak az erősen működő képzelet, az épp oly izgatott, mint megriadt elmék produkálták, melyek e jelenségeket csak a jutalomdíjak nagyító üvegén át vehették észre! Végre julius huszonkilencedikén főnökömtől azt a parancsot kaptam, hogy percnyi késlekedés nélkűl jelenjek meg dolgozószobájában.
Húsz perc múltán előtte álltam.
– Egy óra múlva indúljon, Strock, – így szólt hozzám.
– Hová?
– Ott látták?
– Igen s ott megkapja a további útbaigazítást.
– Egy óra múltán ügynökeimmel együtt útban leszek.
– Helyes, Strock s én formális parancsot adok önnek arra…
– Mire, Ward úr?
– Hogy célját elérje… igen arra, hogy elérje célját!