Világ ura

Tehát a megtalálhatatlan kapitány ismét feltűnt az Egyesűlt-Államok területének egyik pontján. Nem mutatkozott Európának sem útain, sem tengerein. Nem tette meg tehát az Atlantióceánon keresztűlvivő – neki – négy napos útat. Tehát csak Amerikát akarta megtartani ténykedése színteréűl. S ebből azt a következtetést kellett levonni, hogy amerikai.

Ne csodálkozzanak azon, ha hangsúlyozom, hogy a tenger alatt járó hajó megtehette volna a nagy útat, mely az újvilágot az óvilágtól elválasztja. Nem is szólva gyorsaságáról, mellyel valóban rövidnek mondható idő alatt futotta volna be az útat (összevetve Anglia, Francia- és Németország akár leggyorsabb gőzöseivel), – nem kellett, alapjában véve, tartania a viharos időjárástól, mely e vízeken oly gyakori. Hullámverés e járómű számára egyáltalán nem is létezett. Elegendő volt, ha lemerűlt: a felszín alatt körűlbelűl húsz lábnyi mélységben már a legteljesebb nyugalmat találhatta.

De, amint kitetszett, egyáltalán meg sem kísértette e vállalkozást s ha elfogatása sikerűlni fog, ez Ohióban történik majd meg, mert Toledo városa ebben az államban fekszik.

A Rémület újabb felbukkanásának titkát jól megőrizte egyrészt a rendőrség, másrészt az a detektiv, kitől a hír táviratilag jött s akivel nekem érintkezésbe kellett lépnem. Egyetlen újság sem szimatolhatta ki, pedig drágán megfizette volna akármelyik! De érdekünkben állott, hogy nyilvánosságra ne kerűljön, mielőtt a vállalkozás befejezést nem nyer. Tehát sem én, sem társaim a világért el nem árúltuk volna. A detektivet, kihez Ward úr megbízásából utaztam, Wells Arturnak hívták.

Toledóban várt rám.

Amint tudják, már jó előre megtettünk minden előkészületet útunkra. Három nem túlságosan nagy bőrönd volt minden podgyászunk, – ennyi is csak azért, mert útunk esetleg hosszabb időt vehetett igénybe.

Toledo városa az Erie-tó délnyugati partján épűlt. Ez a tó mossa Ohio állam északi partjait. A gyorsvonat, melyben három helyet tartottak fenn számunkra, reggel nyolc órakor megérkezett a toledoi állomásra. A perronon már várt ránk Wells Artur. Alig hogy kiszálltunk, nyomban felismertem a mi emberünket, aki azon igyekezett, hogy az útasok közt észrevegyen bennünket.

Elébe léptem.

– Wells úr? – kérdeztem tőle

– Strock úr? – felelte ő.

– Az vagyok.

– Rendelkezésére állok, – szólt Wells úr.

– Néhány óráig Toledoban kell még maradnunk? – kérdeztem én.

– Nem, Strock úr, még az est beállta előtt a helyszínen leszünk.

– El fogjuk kísérni önt, – mondtam én es intettem két emberemnek, hogy kövessenek. – Messze megyünk? Milyen helyre?

– Black-Rock öböl a neve.

Ámbár minél gyorsabban az öbölbe kellett érnünk, szükséges volt, hogy szállót válasszunk, melyben podgyászunkat elhelyezzük. A választás könnyű volt ebben a százharmincezer lakót számláló városban, mert Wells Artur előre gondoskodott elszállásolásunkról. A kocsi a White-Hotel elé vitt bennünket, ahonnan reggeli után tíz órakor el is indúltunk.

A kocsin négy ülőhely volt, a bakot nem számítva. A ládáiban elrakott élelmiszer szükség esetén több napra kifutotta. Mert a Black-Rock-öböl, ez a teljesen elhagyatott partvidék, melyet sem a környék lakói, sem a halászok nem látogatnak, semmit nem nyújthatott volna. Egyetlen korcsma sem volt ott, melyben étkezhettünk, egyetlen szoba sem, melyben meghálhattunk volna. Benne jártunk a legmelegebb nyárban, július havában, melyben a tüzes nap nem fukarkodik sugaraival. Nem kellett tehát félnünk a hőmérséklettől, akkor sem, ha szükségesnek mutatkoznék néhány éjszakának a szabad ég alatt való eltöltése is.

S igen valószínű, hogy ha kísérletünk egyáltalán sikerűl, az egész néhány óra kérdése lesz. Vagy meg tudjuk lepni a Rémület kapitányát, mielőtt ideje volna a szökésre, vagy pedig menekűl s mi feladhatjuk az elfogatás minden reményét.

Wells Artur, ki körűlbelűl negyven esztendős lehetett, a rendőrség legkitűnőbb detektivjei közé tartozott. Bátor, vakmerő és vállalkozó ember, amellett hidegvérű is, amiről gyakran tett már tanúbizonyságot, nem egyszer élete kockáztatásával. Igen nagy bizalmat tudott ébreszteni előljáróiban, akik becsűlték is. Egészen más ügyben járt Toledo körűl, midőn a véletlen a Rémület nyomára vezette.

A kocsis nem kímélte ostorát s sebesen gördűltünk az Erie víze mentén a délnyugati part felé. A nagy tófelület a Kanada földje és Ohio, Pennsylvania és New-York állam között nyúlik el. Az elbeszélés következő részletei érdekében nem haszontalan, ha vázolom e tó földrajzi fekvését, mélységét, kiterjedését, azokat a folyóvízeket, melyek táplálják és a csatornákat, melyeken fölöslege távozik.

Az Erie-tó felülete nem csekélyebb huszonnégyezerhétszázhatvannyolc négyzetkilométernél. Magassága a tenger színe fölött hatszáz lábat tesz ki. Északnyugat felé közlekedésben áll a Huron-tóval, a Saint-Claire-tóval és a Détroit folyóval, melyek az Eriebe öntik vízüket, melyet még kevésbbé fontos mellékfolyók, mint a Rocky, Guyaghe, a Black is szaporítanak. Maga az Erie aztán az Ontario-tóba folyik le, a híres vízesésű Niagara partjai között.

Legnagyobb mélysége, melyet a mérő ón felderített, százharmincöt láb. Ebből látható, mily tekintélyes víztömeget tartalmaz. Azon a területen nyúlik el, mely valóban a pompás tavak legszebb vidékének nevezhető: Kanada s az Egyesűlt-Államok között.

Ezen a vidéken, noha a negyvenedik szélességi fok alatt fekszik, az éghajlat télen igen hideg, a sarki tájak légáramlatai, melyeket semmi akadály föl nem tartóztat, kegyetlenűl végigsöpörnek rajta. Semmiképpen nem meglepő tehát, hogy az Erie minden év novemberétől április végéig be van fagyva.2)

A nagy tó partján épűlt főbb városok a következők: Buffalo és Toledo, melyek New-York államhoz tartoznak, egyik keleten, másik nyugaton; Cleveland és Sanduskry, délen, ezek Ohio területén vannak. Ezenfelűl kisebb fontosságú mezővárosok és falvak is feküsznek partvidékén. Így a tó kereskedelmi forgalma elég jelentékeny, évenkint kétmilliókétszázezer dollárnál nem kevesebb.

Kocsink elég kanyargós úton járt, mely a part hajlásait követte.

Míg a kocsis egyre lovait ösztökélte gyors ügetésre, én Wells Arturral beszélgettem s megtudtam indító okait annak a táviratnak, melyet ő Washingtonba küldött.

Negyvennyolc órával előbb, július huszonhetedikén Wells lóháton Hearly városa felé haladt s attól öt mérföldnyire egy kis erdőn lovagolt keresztűl éppen, midőn észrevette, hogy merűl ki a tenger alatt járó hajó a vízből. Megállította lovát, leszállt, az erdőcske szélére ment s egy bokor mögűl látta, saját szemével látta, hogy a hajó megáll a Black-Rock-öbölben. Vajjon ez az itt fölmerűlő, majd kikötő hajó volt-e az az elfoghatatlan gépezet, melyet Boston vidékén és a Kirdall-tónál láttak?

Mikor a hajó a sziklák alá ért, két ember ugrott róla partra. Talán egyik éppen az a Világ Ura volt, kiről legutolsó megjelenése óta a Felső-tavon, semmi hír nem érkezett? A hajó, mely az Erie mélyéből fölmerűlt, a rejtelmes Rémület lett volna?

– Egyedűl voltam, – mondta Wells, – egyedűl ebben az elhagyatott öbölben. Ha ön, Strock úr itt lett volna az embereivel, akkor négyen kettejük ellen megkísérelhetjük a határozott fellépést, elcsíphetjük a két embert, mielőtt még hajóra szállanak és menekűlnek…

– Bizonyára, – feleltem én. – De vajjon nem volt-e több ember is a hajón? Különben mindegy, ha a kettőt elfogjuk, talán ez is elégséges lett volna…

– Különösen, – tette hozzá Wells, – ha egyik esetleg a Rémület kapitánya.

– Csak egytől félek, Wells; hátha a hajó az ön távozása óta elhagyta az öblöt.

– Néhány óra múlva megtudjuk s bár Isten adná, hogy megtaláljuk újra! Akkor, beállván az éj…

– De – szakítottam félbe elbeszélését, – ön nem maradt estig az erdőcskében?

– Nem, öt órakor elindúltam és este Toledoba érkezve, feladtam ott Washingtonba a sürgönyt.

– Tegnap visszament a Black-Rock-öbölbe?

– Vissza.

– Ott volt még a hajó?

– Ugyanazon a helyen.

– S a két ember?

– A két ember is. Véleményem szerint valami kijavítandó sérűlés hozta őket erre az elhagyatott tájékra.

– Valószínű, – mondtam én, – valami sérűlés, mely nem engedte, hogy rendes menedéküket fölkeressék. Bár így volna!

– Joggal hihetjük ezt, mert szerszámokat és egyéb anyagot raktak ki a partra s amennyire lárma-csapás nélkűl megfigyelhettem, úgy láttam, a fedélzeten erősen munkálkodtak.

– Csak az a két ember?

– Csak az.

– De vajjon elégséges-e akkora személyzet egy ily óriási sebességű készülék kormányzására, mely hol automobil, hol vízen úszó vagy víz alatt járó hajó?

– Nem hiszem, Strock úr. De akkor én csak az előttevaló napon is látott két embert vettem észre. Többször egészen az erdőcskéig jöttek, melyben rejtőztem, néhány ágat vágtak, tüzet raktak a homokon. Az öböl oly elhagyott, hogy nem kellett meglepetéstől tartaniok.

– Fölismerné őket?

– Okvetlenűl… egyik alacsony termetű, izmos, kemény arcvonású, körszakállas, a másik zömök, kisebb… Aztán, mint az előző napon, tegnap is öt órakor visszaindúltam. Toledoba érve Ward úr táviratát kaptam meg, melyben értesít az ön érkezéséről s akkor elébük mentem a pályaudvarra.

Ez tehát bizonyos: a tengeralatti hajó harminchat óra hosszat a Black-Rock öbölben tartózkodott, valószínűleg szükségesnek mutatkozó javítások megejtésére s talán, ha a szerencse kedvez, még most is ott találjuk. Ami a Rémületnek az Erie-tavon való jelenlétét illeti, ezt igen természetesen meg lehetett magyarázni, amint Wells Artur s magam is hamarosan átláttuk. Legutóbb a Felső-tó vízén mutatkozott a titokzatos hajó. E tó és az Erie közti távolságot akár szárazföldön is megtehette – a Michigan útjait követve a tó nyugati partjáig, akár vízen, a Detroit-vízeren fölfelé haladva. Tény, hogy szárazföldi útjáról semmi hír nem jött, noha a rendőrség épp oly gonddal figyelte meg ez államot is, mint akármelyik másik amerikai területet. Hátra volt tehát az a föltevés, hogy az automobil hajóvá változott. Ily körűlmények közt aztán a kapitány és kísérői feltűnés nélkűl elérhették az Erie-tó partjait.

És most, ha a Rémület elhagyta már az öblöt, vagy elmenekül előlünk, mikor elfogni próbáljuk, elvesztettük-e a játszmát? Nem tudom. Mindenesetre igen kétségessé lesz.

Tudtam, hogy két torpedó-hajó horgonyoz éppen Buffalo kikötőjében, az Erie-tó túlsó végén. Indúlásom előtt Ward úr tudatta ezt velem. Szükség esetén egy távirat e torpedók parancsnokaihoz elégséges lesz arra, hogy a Rémület üldözésére indúljanak. De miképp érjék utól és ha vízalatti járóművé változik, hogy kövessék az Erie mélyére, ahová menekűl? Wells Artur ki is mondta, hogy az egyenlőtlen harcban nem a torpedók lesznek majd előnyben.

Ha tehát mindjárt ma éjjel nem járunk sikerrel, vállalatunk kudarcot vallott!

Wells úgy mondta, hogy a Black-Rock öble elhagyatott. Még az az út is, mely Toledoból a néhány mérfölddel odébb fekvő Hearlybe visz, elkanyarodik tőle. Kocsink, mikor az öböllel egy irányban érkezett, a partról nem volt látható.

Ha már elértük az erdőcskét, mely fölötte nyúlik el, könnyű szerrel rejtőzhetünk a fák alá. Onnan társaim és én az éj leszálltával kimegyünk lesre az erdő szélére, az Erie partja felé s minden nehézség nélkűl megfigyelhetjük, mi történik lenn az öbölben.

Különben Wells igen jól ismerte ezt az öblöt. Toledoban való tartózkodása alatt nem egyszer meglátogatta. Csaknem hegyes sziklák szegélyezték, melyeket a tó víze nyaldosott; mélysége egész területén mindössze körűlbelűl harminc láb lehetett. A Rémület tehát akár víz alatt, akár vízszínén megközelíthette az öböl partját. Két-három helyen rés nyílott a sziklák közé, mely rések a homokos partra vezettek, mely a kis erdő széléig nyúlott, körűlbelűl két-háromszáz lábnyi távolságban.

Este hét óra volt, mikor kocsink a félúton való egyszeri etetés után elérte az erdőt. Még túlságosan világos volt ahhoz, hogy akár a fák védelme alatt is, megközelítsük az öböl szegélyét.

Kitettük volna magunkat annak a veszedelemnek, hogy megpillantanak bennünket s föltéve, hogy a hajó még ugyanott áll, gyorsan elmenekűl, persze, ha a javítások már véget értek.

– Itt állunk meg? – kérdeztem Wellstől, mikor a kocsi az erdőcskéhez ért.

– Nem, Strock úr, – felelt Wells. – Jobb lesz odabenn ütni fel tanyánkat. Akkor bizonyosak lehetünk felőle, hogy nem jutnak nyomunkra.

– A kocsi tovább haladhat a fák alatt?

– Tovább, – mondta Wells. – Én már bejártam ezt az erdőt minden irányban. Egy kis tisztáson, mely innen öt-hatszáz lépésnyire van, lovaink ellegelészhetnek. Mihelyt a sötétség megengedi, lemegyünk a partra a sziklák lábáig, melyek az öblöt övezik.

Wells tanácsát kellett megszívlelnünk. A kocsit a lovak kantárszáránál fogva vezette kocsisunk, mi magunk gyalog mentünk be az erdőbe.

Tengeri fenyők, tölgyfák és ciprusok szabálytalan csoportokban váltakoztak benne. A talajt száraz levelekkel behintett fűszőnyeg borította. A magas fakoronák oly sűrűen álltak egymás mellett, hogy a nap utolsó sugarait át sem bocsátották. Útnak, ösvénynek nyomát sem láttuk.

Végre tíz perc múlva elérkezett a kocsi néhány zökkenés után tisztásra.

A nagy fáktól környezett tisztás tojásdad alakot képezett; üde zöld fű takarta. A tisztáson világos volt még s látszott, hogy egy órán belűl nem is lesz sötétség. Lesz tehát bőségesen időnk kipihenni magunkat a meglehetősen rázós út fáradalmai után.

Nagyon szerettük volna minél előbb elérni az öblöt s megnézni, ott van-e még a Rémület. De az óvatosság visszatartott bennünket. Még egy kis türelemmel kellett lennünk, hogy a sötétség megengedje az öböl megközelítését anélkűl, hogy a felfedeztetés veszélyében forognánk. Ez volt Wells véleménye s én is helyeseltem.

A lovak kifogva és a tisztás fűvén szabadon bocsátva kocsisunk őrizete alatt itt fognak legelgetni távollétünk ideje alatt. A kocsi ládái kinyitva, John Hart és Nab Walker elemózsiát szedtek ki belőle, amit egy pompás ciprus tövében helyeztek el, mely Morganton és Pleasant Garden erdőségeit juttatta eszembe. Éhesek voltunk, meg is szomjaztunk. Étel-ital jól fog esni éppen.

Aztán pipára gyújtottunk, hogy füstöt fújva várjuk be az elhatározó percet.

Az erdőben tökéletes csend uralkodott. A madarak utolsó dala is elnémúlt. Minél sötétebb lett, annál halkabbá vált a szellő s a legfelső ágak csúcsán is alig rezdűltek meg a levelek. Naplemente után hamar esteledett és a szürkület nyomán megjött a sötétség.

Órámra néztem. Félkilencet mutatott.

– Mehetünk, Wells.

– Ha úgy tetszik, Strock úr.

– Gyerünk.

Nyomatékosan meghagytuk kocsisunknak, hogy ne hagyja a lovakat eltávozni a tisztásról, míg mi ott nem leszünk.

Wells járt elől. Én mögötte, utánam Hart John és Walker Nab. A homályban nehezen tájékozódtunk, ha Wells nem vezet bennünket.

Végre az erdő szélére érünk. Előttünk nyúlik el a part, a Black-Rock öbölig.

Minden néma, minden elhagyott. Bátran kimerészkedtünk. Ha a Rémület az öbölben van, a sziklák alatt kell tartózkodnia.

De ott van-e még? Ez a kérdés, az egyetlen és nagy kérdés és bevallom, hogy ily közel állván az izgalmas ügy lebonyolításához, szívem hevesen dobogott.

Wells int, hogy menjünk előbbre. A part homokja csikorog lábunk alatt. Kétszáz lépés megtevésére elég néhány perc s már ott vagyunk egyik sziklarésnél, mely a tó vízéhez vezet.

Semmi! Semmi!

A hely, melyen Wells a Rémületet huszonnégy órával előbb hagyta: üres! A Világ Ura nincs már a Black-Rock öbölben.