Világ ura

Alacsony termetű ember, szinte mértanilag szögletes, úgy, hogy törzse szabályos trapézt képezett, melynek párhuzamos hosszabb oldala: a vállak vonala. E vonalra izmos nyak által hatalmas fej illeszkedett. Szemeit a legcsekélyebb izgalom lángolóra gyújtotta és fölöttük folyton ráncba vonva a szemöldök-izom, ami nagy erély jele. Rövid, kissé göndör, csaknem fémfényű haj, mely hasonlított egy csomó drótsörtéhez. Széles mell, amely mint kovács-fújtató emelkedett és esett. Karja, lába, keze méltó volt a pompás törzshöz. Bajúszt, barkót nem viselt, csak sűrű amerikai körszakállt, ami szabadon hagyta állát, melynek kapocs-csontjaiban irtózatos erő lakhatott.

Ez volt ennek a különös embernek arcképe, melyet az Egyesűlt-Államok valamennyi újsága kiadott az 18**. év juniusának tizenharmadikán, vagyis a philadelphiai Weldon-Institutban való szenzációs megjelenését követő napon.

S a Hódító Robur most megmondta nekem: ki ő, hatalmas nevét fenyegetés gyanánt hangoztatván előttem, itt, a Great-Eyry medencéjében.

Röviden el kell mondanom azon eseményeket, melyek az egész világ figyelmét Roburra irányították annak idején.3) Azokból folynak e csodálatos kaland következményei, melyek végső kibonyolódása kívűl esett az emberi előrelátáson.

Junius tizenkettedikén délután gyűlést tartott a Weldon-Institut, Prudent bácsi elnöklete alatt, aki Pennsylvánia fővárosának egyik legfontosabb személyisége volt. E társaság titkára: Phil Evans, szintén előkelő szerepet játszott Philadelphiában. A kormányozható léggömb nagy kérdését tárgyalták. Az intéző bizottság vezetése alatt negyvenezer köbméter űrtartalmú léggömböt készítettek, melynek Go a head volt a neve. Vízszintes irányban való előrehajtását egy dinamónak kellett végezni, mely könnyű s egyszersmind nagyerejű lévén, a legjobb eredményeket várták tőle. A dinamónak egy csavart kellett forgatnia. De hová erősítsék ezt a csavart: a naszád elejére, mint némelyek akarták, vagy hátúljára, mint mások óhajtották?

Ez a kérdés még nem nyert elintézést. Az intézet tagjai két pártra szakadtak. S a vita oly élénkké lett, hogy a Weldon-Institut néhány hevesebb vérű vitázója már csaknem ökölre ment, mikor a legnagyobb zajongás közepette egy idegen kért bebocsáttatást az ülésterembe.

Azt mondta: Robur a neve.

Szót kért, mire csend támadt és az idegen beszélni kezdett. Nyíltan állást foglalt a kormányozható léggömb dolgában s kijelentette, hogy miután az ember urává lett a tengernek vitorlával, kerekes lapáttal vagy csavarral mozgatott hajói által, ezek után csak úgy válhat a légkörnek is urává, ha a levegőnél súlyosabb szerkezetet alkalmaz, mert csakis így mozoghat odafenn teljesen szabadon.

Örökös küzdelem folyt a léggömb és a repűlő gép kérdésében mindaddig.

És e gyűlésen, ahol túlsúlyban voltak a levegőnél könnyebb szerkezetnek, a léggömbnek hívei, oly heves ellentmondást váltott ki Robur – akinek gúnyolódó ellenfelei adták ott a «Hódító» melléknevet, – hogy el kellett hagynia a termet.

De a különös ember eltűnése után mindössze egynéhány órával a Weldon-Institut elnökét és titkárát vakmerően és erőszakkal elszöktették. Mikor a Fairmont-Parkon mentek át éppen, inasuk Frycollet kíséretében, több ember rájuk vetette magát, szájukat fölpeckelte, kezüket megkötözte; azután, nem törődve ellenkezésükkel, az elhagyatott fasorokon át egy hajóforma építménybe vitték őket, mely egyik tisztáson állt. Másnap reggel látták, hogy foglyok Robur léghajójában, mely már oly vidék fölött repűlt, melyet hasztalan igyekeztek fölismerni.

Prudent bácsi és Phil Evans a saját személyükön tapasztalták, hogy a tegnapi szónok nem csalta meg a gyűlés jelenlevő tagjait, mert oly repűlő szerkezet birtokában volt, mely a levegőnél súlyosabb léghajó elvén épűlt s amelyen a két jó úrnak jó vagy gonosz sors következtében – ami később tűnt csak ki – különös utazást kellett megtennie.

E szerkezet, melyet Robur mérnök eszelt ki, épített meg, a csavar kettős működésén alapúlt. A csavar ugyanis, miközben forog, tengelye irányában igyekszik előrehaladni. Ha e tengely függőleges, a csavar függőlegesen halad, ha vízszintes akkor vízszintesen.

Robur léghajója, az Albatros, harminc méter hosszú hajótestből állt, melynek két előre hajtó csavarja volt: egyik elől, a másik hátúl, azonfelűl harminchét függélyes tengelyre erősített csavara, tizenöt-tizenöt a hajó két oldalán, hét magasabbra nyúló a közepén. Az egész egy harminchét tagú árbocerdőt képezett, melynek csavarjait e hajtóerő csodasebesen forgatta.

Ezt a hajtóerőt pedig, mely a léghajót előre és fölfelé vitte, sem vízgőz, sem egyéb folyadék, sem komprimált levegő, sem más rugalmas gáz nem szolgáltatta. Robbantó gázkeverékekhez sem folyamodott Robur, hanem azt az erőt használta fel, mely annyiféleképpen üzemben van: az elektromosságot. De vajjon honnan meríthette a feltaláló ezt az elektromosságot akkumulátorai számára? Valószínűleg – ez csak föltevés, mert a titok soha ki nem derűlt – a környező levegőből vonta el, amelyben mindíg többé-kevésbbé erős áramok vannak, valamint a környező vízből merítette a híres Nemo kapitány, midőn a Nautilius-szal az óceán mélységeit bejárta.

E sajnálatos tény, hogy sem Prudent bácsi, sem Phil Evans nem tudták földeríteni a titkot, a hosszú légi utazás alatt, melyet az Albatroson csaknem a föld egész fölülete felett megtettek.

A személyzet, mely Robur mérnök rendelkezésére állott, mindössze egy kormányost – kinek Turner John volt a neve, – három gépészt, két fűtő-félét és egy szakácsot tett ki, nyolc embert tehát, ami elegendő volt a hajón felmerülő minden munka elvégzésére.

– Így tehát – szólott Robur két utasához, kik akaratuk ellenére lettek útitársai, – léghajómmal ura vagyok e hetedik világrésznek, mely nagyobb, mint Ausztrália, Óceánia, Ázsia, Amerika, Európa és Afrika, ura vagyok e légbeli Ikáriának, a légkör egész óriási birodalmának, melyet a közel jövőben ezer meg ezer ikáriai fog átszeldelni!

Ezután megkezdődött a két filadelfiai kalandos utazása az Albatroszon, mely eleinte Észak-Amerika óriási területe fölött lebegett. Prudent bácsi és Phil Evans többször felemelték tiltakozó szavukat, melyeket azonban Robur az erősebb jogára támaszkodva semmibe sem vett. Bele kellett nyugodniok a megváltoztathatatlanba, vagy jobban mondva engedniök kellett az erőszaknak.

Az Albatros nyugat felé haladva átment a Sziklás-hegység óriási láncán, a kaliforniai síkokon; aztán elhagyva San-Franciskot, átlebegett a Csendes-tenger északi övén, Kamcsatka félszigetéig. A léghajó utasainak szeme alatt ezután a Mennyei birodalom képe tárúlt fel; Peking, a khinai főváros ott feküdt alattuk négyszeres fal-övével. Függélyes tengelyű csavarai által emelve a léghajó még nagyobb magasságra ment, a Himalája ormai, a hótól fehér, jégtől csillogó csúcsok fölé. Az Albatros nem tért el nyugati útirányától. Miután elszállt Perzsia és a Káspi-tó felett, áthaladt Európa határain, a moszkvai puszták legén, követve a Volga völgyét. Észrevették Moszkvában, meglátták Péterváron is, jelezték megérkezését Finnország lakói és a Balti-tenger halászai. Átrepűlt Stockholmnál Svédország, Krisztiániánál Norvégia fölött, délre fordúlt, ezer méternyi magasságban lebegett Franciaország levegőjében, néhány száz lábnyi magasságból megtekinthették utasai a nagy fővárost, míg reflektorai hatalmas fénykévéket szórtak alá. Végre Itáliát látogatták meg, Flórencet, Rómát, Nápolyt, aztán áthaladtak ferdén a Földközi-tenger felett. Elérték a hatalmas Afrika partjait, melyeket a marokkói Spartel-foktól Egyiptomig bejártak, meglátogatván Algeriát, Tuniszt, Tripoliszt. Aztán visszatérve Timbuktu-Szudán királynője felé, az Albatrosz neki vágott az Atlanti-óceánnak.

Most délnyugati irányban haladt. És semmi föl nem tartóztathatta e végtelen sík víz felett; semmi, – a viharok sem, melyek rettentő erővel tomboltak, szörnyű víztölcsér sem, mely forgatagába rántotta, de amelyet kormányosának ügyessége és hidegvére folytán sikerűlt egy ágyúlövéssel összeomlasztaniok.

A szárazföld a Magellan-szorosnál tűnt szemükbe ismét. Az Albatros észak-déli irányban ment át fölötte s elhagyván azt, a Horn-foknál a Csendes-óceán déli partvidékeire repűlt.

Ezután áthatolva a déli Jegestenger puszta vidékein, egy cyclon ellen küzdve, melynek sikerűlt aránylag nyugodt gócpontjába jutnia, Robur bejárta e csaknem ismeretlen földrészeket, a Graham-földet, remek sarkifények közepett és néhány óra hosszat a sark fölött lebegett. Majd ismét orkán ragadta meg és az Erebus felé vonszolta, mely vulkáni lángot okádott, úgy, hogy valóságos csoda volt, hogy az Albatros megmenekedhetett.

Végre ugyanazon év júliusában, miután ismét a Csendes-óceán felé szállt vissza, megállt az Indiai-óceán egy szigete fölött. A kivetett horgony belekapaszkodott a part sziklájába és Albatros elindúlása óta először megállt a talajtól száz lábnyi magasságban, fenntartva függélyes tengelyen forgó csavarjainak mérsékelt mozgása által.

E sziget, mint Prudent bácsi és társa megtudták később: a Chatam-sziget volt, mely Új-Zélandtól tizenöt foknyira keletre fekszik.

A léghajó csak azért állt meg itt, mert a legutóbbi orkánban megsérűlt előrehajtó csavarjai javítást igényeltek, mert különben Robur el nem érhette volna az X szigetet, mely még kétezernyolcszáz mértföldnyire feküdt onnan, – a Csendes-óceán ez ismeretlen szigetét, melyen az Albatros épűlt.

Prudent bácsi és Phil Evans megértették, hogy a javítások megtörténte után a léghajó folytatni fogja végtelen utazásait. S most, midőn az Albatros a föld felett lebegett és hozzá volt erősítve, elérkezettnek látták az időt a megszökésre.

A horgony-kötél, mely az Albatrost a földhöz kötötte, körűlbelűl százötven láb hosszú volt. Ezen leereszkedve a két utas és inasuk, Frycollin, minden nehézség nélkűl földre érnek s ha a szökés éjszaka történik, nem fenyegette őket az a veszedelem sem, hogy észreveszik távozásukat. Igaz, hogy hajnalban aztán fölfedezik a szökést s akkor a szökevények, nem tudván távozni Chatam szigetéről, ismét elfogatnak.

S íme, a következő vakmerő terv fogamzott meg agyukban:

Légbe röpítik az Albatrost egy dinamit tölténnyel, melyet a szertárból csennek el, összezúzzák a hatalmas léghajó szárnyát, tönkre teszik a feltalálót találmányával egyetemben. Mielőtt a töltény felrobbanna, ők már lebocsátkoztak a kötélen s látni fogják, hogy zuhan le az Albatros, melynek csak szomorú romjai maradnak.

S amint elhatározták, úgy is tettek. A töltény kanócát meggyújtva, mindhárman észrevétlenűl földre bocsátkoztak. De e pillanatban fölfedezték szökésüket. A födélzetről puskalövések hallatszottak, de a szökevények nem sérűltek meg. Ekkor Prudent bácsi a horgony-kötélre vetve magát, elvágta azt és az Albatros, mivel előrehajtó csavarjai nem működtek, egyelőre a szél martalékává lett, hogy azután a robbanás által összezúzva, a Csendes-óceán vízébe hulljon.

Június tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjjel tűnt el Prudent bácsi és Phil Evans Frycollinnal együtt, miután a Weldon-Institutból távoztak. Azóta semmi hír nem érkezett felőlük. Az amerikaiak el sem tudták képzelni, hová lett a két ember. Van-e összefüggés e különös eltűnés és a Roburral való emlékezetes jelenet között? E gondolat senkinek eszébe nem jutott, de nem is juthatott.

De Prudent és Phil Evans sorsa nyugtalanította kollegáikat. Nyomoztatták őket, az ügybe a rendőrség is belevegyűlt, táviratokat küldtek minden irányba, az új- és ó-világon keresztűl.

Az eredmény: semmi.

Még az az ötezer dolláros jutalomdíj is, melyet annak ígértek, aki bármi néven nevezendő értesítést hoz az eltűntek felől, még az is a Weldon-Institut pénzszekrényében maradt.

Ilyen volt a helyzet akkor. Az izgalom, különösen az Egyesűlt-Államokban legmagasabb fokára hágott. S én magam is igen jól emlékszem még az akkor történtekre.

De szeptember huszadikán egy hír terjedt világgá Philadelphiából.

E nap délutánján Prudent bácsi és Phil Evans megjelentek a Weldon-Institut elnökének házában.

A még aznap este összehívott ülésen az intézet tagjai óriási lelkesedéssel fogadták kollegáikat. A kérdésekre, melyeket feltettek a kíváncsiak, mindketten igen óvatosan feleltek, vagy jobban mondva egyáltalán nem feleltek.

Azonban később a következő tények lettek nyilvánossá.

A szökés és az Albatros eltűnése után Prudent bácsi és Phil Evans igyekeztek valami módon biztosítani életüket, hogy aztán a legelső kínálkozó alkalommal távozhassanak Chatam szigetéről. A szárazföld nyugati részén egy bennszülött törzsre akadtak, mely nem fogadta rosszúl őket. De a szigetet ritkán érintették az óceán-járó hajók. Türelemmel kellett tehát vértezniök magukat s csak öt hét múlva szállhattak a lég hajótöröttjei egy Amerikába menő gőzösre.

S tudják-e, mi volt Prudent bácsi és Phil Evans egyetlen törekvése, mihelyt haza értek? Egyszerűen az, hogy folytassák a félbeszakadt munkát, befejezzék a Go a head nevű léggömb építését, hogy újra bejárhassák a levegő rétegeit, melyekben oly hosszú ideig kóboroltak – s mily körűlmények közt, minő léghajó födélzetén!

Ha nem így cselekedtek volna, nem is lettek volna igazi amerikaiak!

A következő év áprilisának húszadikán a léggömb útrakészen állt Harry W. Tindernek, a híres léghajósnak vezetése alatt, aki a Weldon-Institut elnökének és titkárának kísérőjéűl ajánlkozott.

Hozzá kell még tennem, hogy Prudent és Phil Evans megérkezése óta egyetlen szó sem hallatszott Robur felől, mintha ez az ember soha sem is létezett volna.

S valóban, nem volt-e joguk rá, hogy azt higyjék: vége kalandos életpályájának, miután az Albatros felrobbant és a Csendes-óceán vízébe esett?

Elérkezett a fölszállás napja.

Magam is ott voltam a bámúlók ezrei között, a Faimont-Parkban. A Go a head a legnagyobb magasságokig emelkedhetett, óriási köbtartalma segítségével. Magától értetődik, hogy a csavarok kérdését épp oly egyszerűen, mint logikusan intézték el: egy csavart elől, egy csavart hátúl erősítettek rá, melyeket az elektromosságnak minden eddig elért sebességnél sebesebben kellett forgatnia. Az idő kedvező volt, az égen felhő nem úszott, a levegőben szellő nem lendűlt.

Tizenegy órakor ágyúlövés jelentette a tömegnek, hogy a Go a head indúlni készűl.

– Bocsássátok el!

E szent kiáltás magának Prudent bácsinak ajkáról hangzott el.

A léghajó méltóságosan, lassan emelkedett a levegőben. Aztán megkezdődtek a vízszintes mozgás kísérletei, melyeket ragyogó siker koronázott.

Hirtelen egy kiáltás hangzott, melyet ezer meg ezer ember ismételt.

Északnyugatról a levegőben egy úszó test közeledett, mely óriási sebességgel haladt a Go a head felé.

Ugyanaz a hajó volt ez, mely egy esztendővel előbb magával vitte a Weldon-Institut két főemberét és megsétáltatta Európa, Ázsia, Afrika és a két Amerika felett.

Az Albatros! Az Albatros!

Igen, az Albatros volt s bizonyos, hogy fedélzetén állt Robur is, a Hódító Robur.

És mily nagy lehetett Prudent meg Phil Evans csodálkozása, midőn újra megpillantották az Albatrost, melyről azt hitték, hogy elpusztították! Valóban, úgy is történt, az Albatrost szétzúzta a robbanás és darabja a feltalálóval és személyzetével együtt a tengerbe zuhantak. De nyomban felvette őket egy hajó és ők Ausztráliába mentek, ahonnan az X szigetre siettek.

Roburnak egyetlen gondja volt ezután: boszút állani. S hogy boszúja kivitelét biztosítja, új léghajót épített, talán az elsőnél tökéletesebbet. Aztán értesülvén arról, hogy a Weldon-Institut elnöke és titkára folytatni akarják kísérletüket a Go a head-del, az Egyesűlt-Államok felé vette útját és a mondott napon, a kitűzött órában megjelent Philadelphia fölött.

Vajjon óriási ragadozó madár gyanánt le fog most csapni a Go a head-re? S míg egyrészt boszút áll, másrészt nyilvánosan demonstrálni fogja Robur a léghajó felsőbbségét a léggömb és minden, a levegőnél könnyebb szerkezettel szemben?

A naszádban álló Prudent és Phil Evans számot adtak maguknak a veszedelemről, mely várta, a sorsról, mely fenyegette őket. Menekülniök kellett, de nem vízszintes irányban, mert úgy könnyen utólérheti az Albatros a Go a head-et, hanem mind följebb törekedve, ahová rettentő ellenfele talán nem követheti.

A Go a head tehát mintegy ötezer méternyire emelkedett. Az Albatros követte és mint az újságok írták, melyek tudósítását élénken őrzöm még emlékezetemben: folyton körötte keringett, mindegyre kisebb átmérőjű körökben.

Vajjon egyetlen lökéssel meg fogja-e semmisíteni a léggömböt, felszakítván gyönge burkát?

A Go a head kidobta terhének egy részét és ezer méterrel feljebb szökött. Az Albatros csavarjainak legnagyobb sebességű forgásával követte.

Hirtelen robbanás történt.

A léggömb szövete, melyet az e magasságban rendkívűl kitágúlt gáz túlfeszített, meghasadt és a Go a head hirtelen összelapúlva, gyorsan zuhant alá.

S ekkor az Albatros feléje repűlt, nem hogy megadja neki a kegyelemdöfést, hanem hogy segítségére legyen. Igen! Robur elfeledte boszúját, utólérte a Go a head-et és útasait s a léghajó fedélzetére vivén Prudent bácsit, Phil Evanst és Tindert, megmentette őket. A léggömb azután csaknem teljesen üresen, óriási rongydarab gyanánt a Fairmont-Park fáira hullott.

A közönség magánkívül volt izgalmában, rémületében.

S most, hogy a Weldon-Institut elnöke és titkára ismét Robur foglyai lettek, mi történik velük? Magával viszi-e őket léghajóján s most már mindörökre?

De csakhamar felvilágosítást nyertek e kérdésben. Miután az Albatros néhány percig öt-hatszáz méter magasan lebegett, lejebb bocsátkozott, mintha földre akarna szállni a Fairmont-Park tisztásán. De kétséges volt, hogy a tömeg nekivadúlva, nem ront-e a léghajóra s nem használja-e fel az alkalmat arra, hogy a Hódító Roburt hatalmába kerítse?

Az Albatros egyre lejebb jött s mikor mindössze öt-hat lábnyira volt a föld színétől, megállt.

Mintha az egész tömeg megmozdúlt volna, hogy a tisztásra rohanjon.

Ekkor Robur hangja hallatszott s íme, szóról-szóra a következőket mondta:

– Egyesült-Államok polgárai! A Weldon-Institut elnöke és titkára ismét hatalmamba kerültek. Ha fogva tartanám őket, csakis jogos megtorlással élnék. De a vak szenvedélyről, melyet az Albatros sikerei keltenek, láttam, hogy az elmék állapota még nem olyan, hogy érett volna arra a nagyfontosságú forradalomra, melyet a levegő meghódítása egykor okozni fog. Uraim: önök szabadok!

A Weldon-Institut elnöke, titkára és Tinder a földre ugrottak. A léghajó pedig harminc lábbal följebb szállt, hogy minden merénylet hatáskörén kívül álljon.

És Robur folytatta beszédét:

– Egyesült-Államok polgárai! Az én kísérletem sikerült, de mindennek a maga idejében kell elkövetkeznie. Én győztem, de még nem győzhetem le az egymással vitázó és megoszló érdekeket. Elmegyek tehát és magammal viszem titkomat. Nem fog elveszni az emberiség számára s birtokába megy át akkor, ha elég érett lesz arra, hogy vissza ne éljen vele. Üdvözlöm önöket, Egyesűlt-Államok polgárai!

Aztán az Albatros csavarjai által emelve és hajtva, a tömeg «hurráh!»-riadala közt eltűnt északi irányban.

Különös súlyt fektetek ez utolsó jelenetre, azért, mert megösmertet bennünket e különös ember akkori lelkiállapotával. Úgy látszik, akkor nem töltötték el szívét ellenséges érzelmek az emberiséggel szemben. Megelégedett azzal, hogy magának tartotta fönn a jövendőt. De bizonyos, hogy már akkor kiérzett magaviseletéből lángeszébe vetett megingathatatlan hite és az óriási gőg, melyet emberfeletti hatalma keltett benne.

Nem csodálandó tehát, hogy ez érzelmei lassankint gyarapodtak és veszedelmesekké váltak, úgy, hogy ma már le akarta igázni az egész világot, amint legutolsó leveléből és fenyegetőzéséből kiderűl. Vajjon feltételezhető-e, hogy idővel szellemének túlfeszűltsége ijesztő mértékűvé növekedik és esetleg végzetes ballépésekre ragadja?

Az Albatros eltűnése óta történt eseményeket könnyen elképzelhettem mindazok alapján, amit Roburról tudtam. Ez a csodálatos feltaláló nem érte be azzal, hogy repűlő gépet alkotott, ha mégannyira tökéletes volt is az.

Az az eszméje támadt, hogy oly készüléket épít, mely alkalmas a földön, vízen, víz alatt s a légben való mozgásra. S valószínűleg az X sziget műhelyében sikerűlt neki válogatott személyzetével, mely titkát megőrizte, a hármas szerkezetet megalkotni.

Aztán a második Albatrost elpusztította, valószínűleg itt, a Great-Eyry hozzáférhetetlen medencéjében. S nemsokára utána megjelent a Rémület az Egyesűlt-Államok útjain, a szomszédos tengerekben, ahová talán a levegőn át jutott el. S olvasóim tudják, mily körűlmények között menekűlt el a légi úton át, az Erie-tavon utána úszó hadihajók elől, míg én fogolyként fedélzetén voltam.