Világ ura

Április 26-án indúltam el Washingtonból s másnap érkeztem meg Raleighbe, Észak-Karolina fővárosába.

Két nappal előbb a rendőrség főparancsnoka szobájába hívatott. Főnököm kissé tűrelmetlenűl várt rám.

A beszélgetés, melynek következménye utazásom lőn, így folyt le közöttünk:

– John Strock, – kezdte a főparancsnok, – ön még mindíg oly éleseszű és ragaszkodó emberünk, amilyennek oly sok esetben mutatkozott?

– Ward úr, – feleltem én és meghajtottam magam, – nem illenék, ha én mondanám, hogy ma is épp oly éleseszű vagyok, mint ennekelőtte. De ami ragaszkodásomat illeti, biztosíthatom, hogy még most is hűséges embere vagyok.

– Nem is kételkedem benne, – jelentette ki Ward úr, – s most még ezt a határozottabb kérdést engedje föltennem: Ma is oly kíváncsi, minden rejtelem mélyére hatolni igyekvő ember ön, amilyennek eddig ismertem?

– Az vagyok, Ward úr.

– S a kíváncsiság ösztöne nem tompúlt el önben, hosszú rendőri működése közben?

– Legkevésbbé sem.

– Helyes, Strock, akkor figyeljen rám.

Ward úr ötven esztendős volt akkor, értelme teljes erejével rendelkező férfi, aki kitűnően betöltötte nagyfontosságú állását. Már többször megbízott nehéz vállalatokkal, melyeket eredményesen bonyolítottam le s ezzel gyakorta kiérdemeltem elismerését.

Néhány hónap óta azonban nem nyílt alkalom arra, hogy szolgálatomat igénybe vegye s ez a kényszerű renyheség valósággal elgyötört. Izgatottan vártam tehát, mit közöl velem Ward úr. Tudtam, hogy csak igen fontos dolog lehet az, melynek elintézésére engem küld ki.

A rendőrfőnök arról az ügyről beszélt velem, mely akkor az egész közvéleményt foglalkoztatta, nemcsak Észak-Karolinában s a szomszédos államokban, hanem Amerika egész területén.

– Ön bizonyosan tud afelől, – így szólt Ward úr hozzám, – ami az Apalache hegyek környékén, Morganton mezővárosa mellett történt.

– Tudok róla, Ward úr és véleményem szerint azok a jelenségek elég különösek ahhoz, hogy a nálamnál kevésbbé kíváncsi emberek érdeklődését is fölébresszék.

– Hogy azok a jelenségek különösek, sőt furcsák, abban semmi kétség, Strock. De most már fel kell tennünk a kérdést, vajjon az említett jelenségek, melyeket a Great-Eyry körűl megfigyeltek, nem képeznek-e veszedelmet a vidék lakói számára, vajjon nem előljáró jelei-e valamely tűzhányó-kitörésnek vagy földrengésnek?

– Félős, hogy így van, Ward úr.

– Érdekünkben van tehát, Strock, megtudni, hogy áll a dolog. Ámbár fegyvertelenűl állunk a természet rendjének véletleneivel szemben, mégis azon kell törekednünk, hogy az érdekelteket idejében értesítsük az őket fenyegető katasztrófáról.

– A hatóságok feladata ez, Ward úr, – feleltem én. – Számot kellene adnunk önmagunknak arról, mi történik ott fenn.

– Jól mondta, Strock, de úgy látszik, ez nagy nehézségekkel jár. Azt mondogatják váltig a környéken, hogy lehetetlen a Great-Eyry szikláit megmászni, a hegy belsejét felkutatni. De vajjon megkísérelték-e már egyáltalán s alkalmas körűlmények között? Nem hinném és véleményem szerint a komoly eszközökkel végrehajtott kísérlet csak jó eredménnyel járhat.

– Semmi sem lehetetlen, Ward úr s az egész ügy kétségkívűl pénz kérdése csupán.

– S ez a pénz igen jogos és megokolt kiadás, mert nem szabad pénzre tekintenünk, ha arról van szó, hogy megnyugtassuk egy vidék egész népességét, vagy figyelmeztessük s ezzel a veszély torkából ragadjuk ki. Egyébként, csakugyan oly biztos az, hogy a Great-Eyry öve annyira megközelíthetetlen, mint mondják? S ki tudja, talán valamely gonosztevő banda ütötte fel ott tanyáját, mely csak az általuk ismert ösvényen közelíthető meg?

– Valóban! Ward úr gyanakszik, hogy gonosztevők?

– Lehetséges, hogy csalódom, Strock s mindaz, ami ott fenn történik, természetes okokra vezethető vissza. De hiszen éppen ezt akarjuk eldönteni és pedig a lehető legrövidebb időn belűl.

– Kockáztathatok egy kérdést, Ward úr?

– Csak tessék, Strock.

– Ha megvizsgáltuk a Great-Eyryt, felismertük tüneményei eredetét s ha valóban kráter van ott és közeli kitörése várható: megakadályozhatjuk azt?

– Nem, Strock, de értesíthetjük a vidék lakosait. A falvakban tudják, mi a tennivalójuk s a majorosokat sem lepi meg az esetleges veszély. Ki tudja, az Alleghany hegylánc vulkánja nem teszi-e ki Észak-Karolinát ugyanoly veszedelemnek, mint amely Martinique szigetét a Pelée hegy tűze által érte? Okvetlenűl szükséges, hogy a lakosság legalább védelmi intézkedéseket tehessen.

– Szívesen hiszem, Ward úr, hogy a környéket nem fenyegeti ilyen baj.

– Kívánom is, Strock, s különben is valószínűtlennek látszik, hogy a Kék-hegyek e részén vulkán létezzék. De mégis, tény, hogy a hozzánk beérkezett jelentések szerint, lángot láttak a Great-Eyryből kicsapni. És úgy vélték, rengéseket, vagy legalább reszketéseket éreznek a talajon átfutni, körűlbelűl Plasent-Garden vidékéig. Valóságos vagy csak képzelt tények-e ezek? Illendő, hogy e tekintetben tájékozva legyünk.

– Valóban úgy van, Ward úr és nem is szabad soká késlekednünk.

– El is határoztuk, Strock, hogy vizsgálatot indítunk a Great-Eyry tüneményei dolgában. Ki fogunk küldeni valakit mihamarabb a vidékére s adatokat gyűjtetünk, kihallgattatjuk a városok és faluk lakóit. S olyan embert szemeltünk ki e célra, akinek személye biztosít az eredményről; ön az az ember, Strock.

– Köszönöm, Ward úr! – kiáltottam én. – Bizonyos lehet benne, hogy semmit el nem mulasztok, amivel kegyednek e kitűntetést meghálálhatom.

– Tudom, Strock s hozzáteszem, hogy ez a küldetés nagyon megfelelhet az ön ízlésének.

– Igen kedvemre való, Ward úr.

– Szép alkalma nyílik gyakorolni azt a különös szenvedélyét, mely vérmérsékletének alapját képezi.

– Úgy van, Ward úr.

– Máskülönben szabadságában áll a körűlmények szerint cselekedni. Ami a kiadásokat illeti, ha esetleg nagy költségekkel jár a hegy megmászása: korlátlan összeg áll rendelkezésére.

– Minden tőlem telhetőt megteszek, Ward úr s számíthat reám.

– Most pedig, Strock, hadd figyelmeztetem még, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal járjon el a környéken az adatok gyűjtése körűl. A kedélyek ott még túlizgatottak. Igen meg kell rostálnia mindazt, amit önnek elbeszélnek és legfőképpen vigyázzon, nehogy újból feltámadjon az a vak félelem.

– Magától értetődik, Ward úr.

– Morganton polgármesterét értesítem az ön odaérkeztéről, az majd önnel együtt fog működni. Még egyszer, Strock: legyen óvatos s vizsgálódásaiba csak azokat az embereket vonja be, akikre feltétlenűl szüksége van. Gyakran tett már bizonyságot értelmességéről, ügyességéről s most is számítunk rá, hogy sikerrel jár el megbízatásában.

– Ha sikertelen lesz, Ward úr, akkor bizonyára lehetetlenségek tornyosúltak elém, mert végre az is megeshetik, hogy csakugyan nem lehet behatolni a Great-Eyry sziklái közé s az esetben…

– Az esetben majd meglátjuk, mit kell tennünk. Ismétlem: tudjuk, hogy természete, hogy ösztöne révén ön a világ legkíváncsiabb embere s ez most felséges alkalom arra, hogy kíváncsiságát kielégítse.

S ezzel Ward úr igazat mondott.

Megkérdeztem tőle:

– Mikor kell elutaznom?

– Már holnap.

– Holnap elhagyom Washingtont, holnapután Morgantonban leszek.

– Levelek vagy táviratok útján fog mindig értesíteni az ügy állásáról…

– Nem fogom elmulasztani Ward úr s mielőtt elbúcsúznám, még egyszer köszönöm, hogy a Great-Eyry dolgában tartandó vizsgálat vezetésével engem méltóztatott megbízni.

Hogy sejthettem volna még akkor: mit rejt számomra a jövő,

Nyomban hazatértem s megtettem előkészületeimet az útra, s másnap hajnalban a gyorsvonat Észak-Carolina fővárosa felé robogott velem.

Még este Raleighbe érve, ott töltöttem az éjt, s másnap délután a vasút, mely az állam nyugati felén át haladt, Morgantonban tett le.

Morganton tulajdonképen egészen apró mezőváros. Teljesen jura-képződményű talajon épült, mely rendkívül dús kőszénben, amit Morgantonban elég szorgalmasan bányásznak ki. Ásványvizek bőségesen bugyognak sziklái közül, s a meleg évszak tartamára az üdülők nagy tömegét vonzzák e tájra. Morganton körül meglehetősen megművelt a tájék, a lakosok szép eredménnyel termelik a gabnaneműeket, a náddal-szittyóval tömött mocsarak hosszában. Erdeiben sűrű az örökzöld lombú fa.

A talaj összetételéből és terményeiből önként következik, hogy a vidék sűrűn lakott. Falvak, majorok egymásután sorakoznak az Apalache hegyek lábáig, itt erdők közt összebújva, odébb már a hegység nyúlványain elszigetelve. A környék több ezer lakót számlál, kiket nagy vész fenyeget, ha a Great-Eyry valóban kráter, ha kitörése hamuval, salakkal borítaná a vidéket, lávafolyamok árasztanák el a síkot, s a föld belső háborgásának vonaglásai Pleasant-Gardenig vagy Morgantonig érezhetővé válnának.

Morganton polgármestere Elias Smith úr magas termetű, erős, vállalkozó szellemű, legfeljebb negyvenéves férfi volt, olyan egészséggel, melynek akár mindkét Amerika valamennyi doktora sem árthatott volna meg, aki épp úgy tűrte a tél hidegét, mint a nyár hevét, pedig mindkettő túlságosan nagy Carolinában. Azonfelül nagy vadász is Smith, de nemcsak az Apalach hegyekkel szomszédos síkok tollas-prémes vadainak kergetője, hanem bátor megtámadója medvének, párducnak, ami szintén nem ritka a sűrű ciprusfa erdőkben és az Alleghany-hegység kettős láncának vad szakadékaiban.

Elias Smithnek, gazdag földbirtokos létére, több majorsága volt Morganton közelében. Nehányat maga kezelt közülök. De a többiben lakó majorosokat gyakran meglátogatta, úgy hogy ha a városkában fekvő házacskájában nem volt található, bizonyára kinnjárt birtokán vagy vadászgatott, mert a szabad élet erősen vonzotta.

Még aznap délután Smith Eliáshoz vezettettem magam. Otthon volt, mert sürgöny értesítette érkezésemről. Átadtam neki Ward úr ajánlólevelét, mely igazolta személyemet, s csakhamar összeismerkedtünk.

A morgantoni polgármester őszinte szívességgel, minden formaság nélkül fogadott, pipával szájában s a brandys pohárral maga előtt asztalán. Nyomban másik poharat hozatott cselédjével s mielőtt tárgyalásunkat megkezdtük volna, felszólításának eleget téve, innom kellett.

– Ward úr küldi kegyedet – mondta kedélyesen – igyunk hát mindenekelőtt Ward úr egészségére.

Koccintottunk és a rendőrfőnök egészségére ürítettünk poharat.

– S most lesz szíves elmondani, miről is van szó? – kérdezte Smith Éliás.

Erre aztán én elbeszéltem, mi indított arra, hogy Észak-Carolina e kerületébe utazzam és mi utazásom célja.

Emlékeztettem azokra az eseményekre, vagy inkább tüneményekre, melyeknek ez a vidék színtere volt. Jeleztem – s ő is egyetértett vélem ebben – mennyire fontos dolog, hogy a vidék lakóinak nyugalmát biztosítsuk, vagy legalább is előkészítsük a lakosságot az esetleges veszedelemre. Kijelentettem neki, hogy igen helyes, hogy a hatóságok a dolgok állásával foglalkoznak és segíteni akarnak a környéken, – ha ugyan hatalmukban áll ez.

Végül hozzátettem, hogy főnököm szabad kezet engedett nekem, hogy minél gyorsabb és hathatósabb vizsgálatot vezessek a Great-Eyry ügyében. Semminő nehézség, semminő kiadás elől nem kell meghátrálnom, mert, amint természetes is, az állam viseli megbizatásom költségeit.

Smith Éliás egyetlen közbevetett szó nélkül hallgatott végig, ellenben többször is megtöltötte saját poharát meg az enyémet. Bár sűrű füstgomolyokat fújt egyre pipájából, bizonyos, hogy feszűlt figyelemmel kisérte előadásomat. Láttam, hogy élénkül meg egyszer egyszer arca, és sűrű szemöldöke alatt meg-meg csillan a szeme. Kétségkívül Morganton első tisztviselője is nyugtalankodott a Great-Eyryn végbemenők miatt, s épp oly türelmetlenül várta, mint jómagam, a tünemények okának felderítését.

Mikor a beszédet abbahagytam, Smith Éliás kis ideig hallgatva nézett szemembe.

– Egy szó mint száz – mondotta aztán – odalenn, Washingtonban, tudni szeretnék, mi van a Great-Eyry gyomrában?…

– Úgy van Smith úr…

– S ön is azt szeretné tudni.

– Úgy van, Smith úr…

– Nohát, én magam is, Strock úr!

Valóban nagy hasznát vehettem, hogy a morgantoni polgármester épp oly kiváncsi ember volt, mint én.

– Ön tökéletesen megérti – tette hozzá aztán, kirázva pipájából a hamut, – hogy engem, mint földbirtokost érdekel a Great-Eyry históriája, és mint polgármester köteles vagyok az igazgatásom alatt álló lakosság érdekében foglalkozni az üggyel…

– Kettős ok ez arra, Smith úr – feleltem neki – hogy kegyed maga is fürkéssze azon tünemények okát, melyek esetleg az egész környék csendjét háboríthatnák!… S bizonyos, hogy ön is épp oly kimagyarázhatatlannak látta a jelenségeket, mint amily nyugtalanítónak a kerület lakosaira nézve…

– Főként kimagyarázhatatlannak, Strock úr, mert én a magam részéről alig hiszem, hogy a Great-Eyry vulkán lenne, hiszen az Alleghany hegylánc egyetlen pontján sem tűzhányó jellegű. Sehol, sem a cumberlandi szakadékokban, sem a Kékhegyek völgyeiben nem találni még nyomát sem hamunak, salaknak, lávának vagy egyéb vulkanikus anyagnak. Nem hiszem tehát, hogy ez oldalról valami veszedelem fenyegetné a kerületet…

– Ez a kegyed véleménye, Smith úr?

– Határozottan ez.

– De akkor hogy magyarázhatók meg a rázkódások, melyet a hegység közelében éreztek?…

– Igen, igen… a rázkódások… azok a rázkódások… – ismételgette Smith Éliás fejét bólogatván. – De vajjon egyáltalán bizonyos-e, hogy azok a rázkódások valóban megvoltak? Véletlenül éppen a lángok megjelentekor ott jártam wildoni majoromban, amely körülbelül egy mérföldre fekszik a Great-Eyrytől, s ha volt is valami zavar a levegőben, de a föld legcsekélyebb rázkódását sem észleltem…

– Mindamellett a Ward úrnak küldött jelentések szerint…

– Azokat a jelentéseket az első rémület hatása alatt írták!… – jelentette ki Morganton polgármestere. – Én azonban éppenséggel nem szóltam felőlük a magam jelentésében.

– Ezt jól meg kell jegyeznünk… És ami a sziklapárkányon felcsapó lángokat illeti?…

– Ó, a lángok, Strock úr… ez már egészen más lapra tartozik!… Azokat én is láttam… a saját szemeimmel láttam s a felhők nagy távolságban is visszatükrözték fényüket. Azonfelül még zaj is hallatszott a Great-Eyry csúcsa felől… sivító zaj, mint mikor a kazánból gőzt bocsátanak ki…

– Ezt tehát hallotta kegyed?…

– Hallottam bizony… sőt valósággal belesiketültem…

– Aztán a nagy felfordulás közepette, nem vélt ön, Smith úr hatalmas szárnycsapásokat is hallani?…

– De igen, Strock úr. Azonban ami e szárnycsapásokat illeti, vajjon miféle óriási madár lehetett az, mely felszállt a levegőbe az utolsó lángok eltűnése után?… S micsoda rettentő szárnyai lehettek?… Ezért hát én azt kérdem önmagamtól: nem képzeltem-e csak úgy az egészet?… Hogy a Great-Eyryt légbeli szörnyetegek laknák!… Ha ez áll, nem vettük volna-e már észre, amint hatalmas sziklafészkük felett lebegnek?… Valóban, mindebben van valami rejtelmes, amit eleddig lehetetlen volt felderíteni…

– De fel fogjuk deríteni, Smith úr, ha szíveskedik segítségemre lenni ebben…

– Természetesen Strock úr, és ezt annál szívesebben teszem, mert kötelességünk megnyugtatni a környék lakosságát…

– Eszerint holnap útnak indulunk?…

– Úgy lesz.

Ezzel elbúcsúztam Morganton polgármesterétől.

Visszatértem szállómba, s megadtam az utasításokat kirándulásunk előkészítésére, mely, ha a vizsgálat esetleg megkivánja, hosszabb időre is terjedhetett. Nem feledkeztem meg arról sem, hogy Ward úrnak írjak. Értesítettem megérkezésemről Morgentonban, megismertettem a város polgármesterével való első tárgyalásom eredményével, s tudtára adtam azon elhatározásunkat, hogy legrövidebb idő alatt végére járunk a dolognak. Megigértem, hogy vagy levélben, vagy táviratilag értesíteni fogom továbbra is minden kisérletünkről, hogy folyton tájékozva legyen Carolina e részének közhangulatáról.

Délután még egyszer találkoztam Smith Éliás úrral, s elhatároztuk, hogy kora hajnalban indulunk utunkra.

A terv, melynek a felmerülő többi között előnyt adtunk, a következő volt:

A hegy megmászása két olyan vezetővel történik, akik afféle kirándulásokban igen jártasnak bizonyúltak már. Már több ízben megmászták a Kék-hegyek legmagasabb csúcsait. Igaz, hogy a Great-Eyryre feljutni még sohasem próbáltak, egyrészt tudva azt, hogy oly sziklafalak övezik a csúcsot, melyeket megkerűlni lehetetlen, másrészt, mert a legutóbbi eseményeket megelőző időkben a Great Eyry egyáltalán nem ösztökélte a turisták kiváncsiságát. Különben bátran rábizhattuk magunkat e két vezetőre, kiket Smith Éliás személyesen ismert és pedig ügyes, vakmerő és hűséges embereknek. Bizonyos, hogy nem fognak meghátrálni, s az is bizonyos, hogy mi követni fogjuk őket. Egyébiránt, amint Smith úr megjegyezte, talán most már nem is lehetetlen feljutni a Great-Eyryre.

– Miért? – kérdeztem tőle.

– Mert néhány héttel ennekelőtte egy sziklatömb zuhant le a hegyről, s talán járható útat hagyott maga után…

– Ez igen szerencsés véletlen volna, Smith úr.

– Majd meglátjuk, Strock úr és pedig már holnap meglátjuk…

– Tehát holnap!…