VI. FEJEZET.
Első levél.
Miután Ward úrtól távoztam, lakásomra mentem, a Long-Street 34. szám alá.
Ott volt elég időm magamra maradni gondolataimmal, anélkül, hogy megzavartak volna; – mert sem feleségem, sem gyermekeim nincsenek. Kiszolgáló személyzetem egyetlen vén cselédből állott, akit – miután anyám szolgálatában öregedett meg – most tizenöt éve én is házamba fogadtam.
Egy hónappal előbb szabadságot kaptam. Még tizenöt napom lett volna belőle hátra, ha nem jönnek közbe olyan előreláthatatlan körülmények, melyek megkivánják minden késlekedés nélkül való szolgálatbalépésemet.
Mint tudják: szabadságomat három napra megszakítottam a Great-Eyry tüneményeinek kifürkészése érdekében.
És most nem kellett-e igyekeznem rajta, hogy fényt derítsek azokra az eseményekre, melyeknek egyrészt a milwaukeei út, másrészt a bostoni tengerpart volt a szintere?… Majd meglátom… De hogy találjam fel nyomát ennek az eltűnt automobilnak és a hajónak is?… Bizonyos, hogy a közérdek, a vizek és útak biztonsága megkivánta, hogy ez ügyben vizsgálatot indítsanak… De valóban, mit is tehetünk, a míg a vezetőt vagy vezetőket nem ismerjük s ha ismernők is, hogy fogjuk el menetközben?…
Hazatérve reggeli után pipára gyujtottam és kibontottam újságomat… Bevalljam-e?… A politika kevéssé érdekelt, úntatott a köztársaságiak és demokraták örökös küzdelme!… Tehát nyomban a napi hírek rovatára lapoztam…
Ne is csodálkozzanak azon, ha első gondolatom az volt, hogy valamely értesítést keressek amely Észak-Karolinából jött a Great-Eyry ügyében.
Talán ráakadok egy közleményre, melyet Morgantonból vagy Pleasant-Gardenből küldöttek?… Egyébiránt Smith úr határozottan megigérte, hogy értesíteni fog a dolgok újabb fordulatairól. Táviratban értesítene rögtön, mihelyt a levegőt lángok világítanák meg. Erősen hiszem, hogy a morgantoni polgármester épp úgy szeretne behatolni a hegy medencéjébe, mint magam s hogy ő is csak az alkalomra vár, mely kisérletünk megújítását megokolttá teszi… De megérkezésem óta nem érkezett hozzám sürgöny tőle.
Hírlapomból semmi újat meg nem tudhattam. Kiejtettem hát kezemből, anélkül, hogy ügyet vetettem volna reá s gondolataimba merűltem…
Az jutott eszembe, amit Ward úr mondott, hogy az automobil és a hajó vezetője talán azonos személy… S akkor igen valószínű, hogy a két járóművet egyazon személy állította össze… És kétségtelen, hogy azonos motor adja meg nekik azt a rettentő nagy sebességet, mely kétszeresével múlja felül az eddig elért összes rekordjainkat szárazon és vizen…
– Egyazon feltaláló!… – ismételtem magamban.
Szemmel látható, hogy ez a feltevés nem ellenkezett a valószínűséggel. Sőt az a körülmény, hogy a két járóművet egyidőben soha nem jelezték, némely tekintetben elfogadhatóvá is tette…
És így szóltam magamban:
– Határozottan különös: A Great-Eyry rejtelme után, most ime a bostoni kikötőé!… Ezzel is csak úgy járunk, mint az elsővel?… Hát csakugyan titok marad előttünk mind a kettő?…
Meg kell jegyeznem, hogy az új esemény ismét nagy feltűnést keltett a közönség körében, mert újra a közbiztonság fenyegetéséről volt szó. A Great-Eyry dolga következtében csak a Kék-hegyek lakói forogtak abban a veszedelemben, hogy egy esetleges kitörés vagy földrengés elpusztítja őket, de most bármelyik egyesült-állami útvonalon, bármelyik amerikai partvidéken feltűnhet akár az automobil, akár a hajó és valósággal veszélybe dönthette megjelenésével az unió polgárságának egyetemlegességét…
Olyan dolog volt ez, mintha valakit a villám csapna meg, derűlt időben, tehát akkor, midőn a komor ég nem is figyelmezteti az óvatosságra!… Mihelyt házából kilépett, meglephette a békés polgárt a kikerűlhetetlen automobil-vezető hirtelen megjelenése… Tessék most már kimerészkedni az utcára vagy az útra, melyen mintegy lövegek hasogatják a levegőt!… Ezt hangoztatják az újságok ezrei, melyeket a közönség mohón kapkodott szét…
Nem is lepett meg tehát, hogy e felfedezések óriási izgalmat keltettek és különösen az én túlságosan hiszékeny vén cselédem természetfeletti legendákat mesélt az ügyről.
E napon is, ebéd után, miközben az asztalt leszedte, Grad, egyik kezében a vizes üveggel, a másikban a szalvétával, megállt és szemembe nézve így szólt:
– Eszerint, uram, nincs hát semmi újabb hír?…
– Nincs – feleltem én – jól tudván mi felől kérdezősködik.
– A gépkocsi nem került meg?
– Nem, Grad.
– Sem a hajó?…
– Az sem… még a legjobban értesűlt újságokban sem!
– És a rendőrség?…
– Az sem tud róla semmit!…
– Akkor, Strock úr, mondja kérem: mire is jó a rendőrség?…
– Ez oly kérdés, amelyet én magam is gyakran felvetettem!…
– No ez aztán megnyugtató dolgocska uram: egy szép napon csak megjön minden bejelentés nélkül és végigsöpör Washingtonban a Long-Streeten és a járó-kelők egész sorait tiporja agyon…
– O… Grad, akkor bizony volna remény rá, hogy meg tudnók fogni…
– Azt soha el nem érik, jó uram!…
– Miért nem?
– Mert azt a gépkocsit az ördög vezeti és az ördögöt senki el nem foghatja!…
Bizonyos, gondoltam magamban, hogy az ördögnek jó széles háta van, s azt hiszem, csak azért találták ki, hogy a derék, tudatlan emberek nagy tömege vele tudja megmagyarázni az olyan dolgokat, melyeknek egyéb magyarázata nincsen! Az ördög gyújtott a Great-Eyryn is tüzet!… Az ördög verte meg óriási sebességgel a wisconsini automobil verseny összes részvevőit!…
Az ördög cirkál Connecticut és Massachussets vizeiben is!…
De hagyjuk a gonosznak ezt a földi dolgokba való avatkozását, mely oly jól megfelel – ezt be kell ismernem – némely kevéssé művelt agynak!…
Kétségtelen volt most már az, hogy valamely emberi lény két oly gépezettel rendelkezik, melyek gyorsaságra, mind szárazon, mind vizen, felűlmúlják az általunk ismert legtökéletesebb szerkezeteket is.
És akkor fölmerűl ez a kérdés:
– Miért nem hallani most már felőle?… Attól fél talán, hogy végre mégis elfogják őt magát és találmánya titkát, melyet bizonyosan meg akar őrizni, felfedezik?… Ha ugyan – s akarva nem akarva mindegyre erre a megoldásra bukkant az ember – ha ugyan valamely balesetnek esvén áldozatul el nem vitte titkát a másvilágra!… Es akkor, ha csakugyan elveszett, akár a Michigan-tó, akár Uj-Anglia vizében, hogyan fürkészszük ki csak nyomát is?… Tehát eltűnt volna, mint egy meteor, mint egy csillagtöredék, mely átcsap az űrön, és ezer év múlva legendává válik, melyet a jó Gradok szívesen mesélgetnek!
Amerika lapjai, majd később az európaiak is, egy ideig foglalkoztak ezzel az eseménnyel. Cikk-cikkre halmozódott! Hamis hír hamis hírrel váltakozott! A két kontinens közönsége csodálatos érdeklődést tanúsított – ami egyébként könnyen érthető is. Ki tudja, némelyik európai állam nem féltékenykedett-e Amerikára, mert éppen annak partjait választotta gyakorlatai színteréül a titokzatos föltaláló, aki, ha véletlenül amerikai is: talán megajándékozza országát e zseniális találmánnyal?… S vajon ily készülék birtoka, akár ingyen jutott hozzá az Egyesült-Államok kormánya a feltaláló hazafisága révén, akár bármely magas áron: nem biztosít-e az Uniónak elvitázhatatlan fölénye minden nagyhatalommal szemben?…
S elsőnek a New-York Herald adott ki ez ügyben egy hatalmas visszhangot verő cikket, tizedikén. Összevetve az Egyesült-Államok leggyorsabb cirkálóinak sebességét ez új gépezetével, kimutatta, hogy ennek segítségével Amerikából, ha az Unió a titokzatos szerkezet birtokosává lenne, csak három napi távolságra volna Európa, míg ellenben Európából még mindig öt napi út vezetne Amerikába.
Ha a rendőrség már a Great-Eyry tüneményeinek okát is fürkészte, most nem kevésbbé ösztökélte a vágy, hogy felvilágosítást szerezzen a titokzatos feltalálóról, akiről már semmi hír nem érkezett. Erre a beszédtárgyra Ward úr szívesen vissza-visszatért. Főnököm – tudom, nem mintha a legcsekélyebb mértékben is bánatot akart volna okozni nékem – gyakran tett célzást carolinai vállalkozásomra, annak sikertelenségére, meg lévén róla győződve különben, hogy a kudarc nem az én hibámból eredt… Ha a falak túlmagasak és létra nélkűl meg nem mászhatók, s ha létra nincsen, okvetlenűl bizonyos, hogy nem lehet a falakra feljutni… ha csak rést nem vágunk rajta…
Mindamellett Ward úr sokszor mondotta:
– Egy szó, mint száz, szegény Strock, ön kudarcot vallott, úgy-e bár?
– Kétségkívűl, Ward úr, de bárki más szintén kudarcot vallott volna az én helyemben… Az egész dolog költség kérdése… Hajlandó kegyed azt rendelkezésemre bocsátani?…
– Sebaj, Strock, sebaj s remélem nyílik alkalom arra, hogy derék főfelügyelőnk kiköszörűlje a csorbát!… És lássa, itt van ez az automobil és hajó-ügy, ha ezt tisztázni tudná, milyen fényes elégtételt, milyen boldog megelégedést szerezhetne magának!…
– Csakugyan, Ward úr, tessék hát kiadni a parancsot, hogy megkezdjem munkámat…
– No, ki tudja Strock!… Csak várjunk… várjunk még…
Így álltak a dolgok, mikor június tizenötödikén reggel a posta megérkezte után Grad egy levelet hozott be, egy ajánlott levelet, melynek postaköltségét nekem kellett kifizetnem.
Rátekintettem a címzésre, melynek írása ismeretlen volt előttem. Két nappal előbbről kelt és Morganton bélyegzője volt ráütve.
Morgantonból jön a levél?… Nem kételkedhettem, hogy csak Smith Éliás írhatta.
– Igen, igen – mondtam vén cselédemnek – Smith úr írta… Csak tőle jöhet… Ő az egyetlen ember, akit Morgantonban ismerek… S ha ír, akkor bizonyos – mert, úgy állapodtunk meg, benne – hogy valami fontos dolgot akar közölni velem…
– Morganton?… – ismételte Grad. – Nem ebben a városban gyújtotta meg az ördög a pokol tűzét?…
– De bizony ebben, Grad.
– Remélem, csak nem megy el újra oda?
– Miért ne?
– Mert a vége csak az lehet, hogy ott reked a Great-Eyry kazánjában, s én nem szeretném, ha ez megtörténnék.
– Legyen nyugodt, Grad, előbb azt kell megnéznünk, miről is van egyáltalán szó.
Feltörtem az igen vastag papirú boríték pecsétjeit. A pecsétek vörös viaszból voltak, s valami cifra paizsokat ábrázoltak, fölöttük három csillaggal.
Kivettem a levelet borítékából. Egyetlen lapból állt, mely négyrét volt hajtogatva s írás csak egyik oldalán állott.
Első gondom az volt, hogy az aláírást elolvassam.
De aláírása a levélnek: nem volt… Csak két nagy kezdőbetű az utolsó sor alatt…
– Ez a levél nem a morgantoni polgármestertől való… – jegyeztem meg én.
– Hát kitől?… – kérdezte Grad, akit asszony s egyszersmind vénasszony volta kétszeresen kiváncsívá tett.
Miközben az aláírás helyén álló nagy betűket nézegettem, így szóltam:
– Én Morgantonban, se másutt nem ismerek olyan embert, akinek neve ilyen betűkkel kezdődnék!
Az írás erőteljes volt, vastag és vékony vonalai szabályosan váltakoztak – mindössze húsz sor volt az egész.
Ime a levélnek másolata, melynek eredetíjét gondosan megőríztem. A kelet, legnagyobb meglepetésemre a Great-Eyryt jelölte meg a levélíró tartózkodási helyéül:
Great-Eyry, a Kék-hegyekben, június 13.
(Észak-Karolina.)
Strock úrnak, a rendőrség felügyelőjének
Washington, Long-Street 34.
Uram!
Ön arra vállalkozott, hogy a Great-Eyry belsejét átkutatja.
El is jött, április huszonnyolcadikán Morganton polgármestere és két vezető kiséretében.
Felhatolt a sziklaövig és megkerűlte a falakat, melyek túlmagasak és így megmászhatatlanok.
Ön rést keresett, de nem talált.
Tudja meg tehát; senki be nem hatolhat a Great Eyrybe, de aki behatol, nem távozhatik onnan.
Ne próbálja megújítani kisérleteit, mely másodízben csak úgy nem sikerűl, mint először és önre nézve súlyos következményekkel járhat.
Fontolja meg hát ezt a figyelmeztetést, különben szerencsétlenség éri!
V. U.