Megvallom, hogy ez a fegyverkezés, ez a készülődés nagyon felizgatott. Képzeletem harciasra vált s furcsábbnál furcsább módon verte le a támadókat. Fölelevenedtek diákkorom hősies harci álmai. A küzdelem nagyon egyenlőtlennek tetszett. Ellenségeink fölötte gyámoltalanoknak tűntek fel üregükben.
Három óra tájban ágyúzni kezdtek Chertsey vagy Addlestonne felől. Megtudtam, hogy a füstölgő fenyőerdőt bombázták, ahol a második henger lezuhant, azt remélve, hogy szétzúzzák, mielőtt megnyílik. Öt óra volt már, mikor egy tábori ágyú, amelyet az első henger ellen küldtek, Chobhamba érkezett.
Este hat óra körül, mikor éppen teánál ültem feleségemmel a lugasban, élénken tárgyalva a küszöbön álló csatát, tompa roppanást s rögtön rá tüzelést hallottam a mezőségről. Rá nyomban erős sistergő reccsenés hallatszott közvetlen közelünkben, hogy a föld megreszketett belé. Kiugorva a pázsitra, láttam, hogy az Oriental College-t környező fák koronája füstös, vörhenyes lángba borul s oldalt a kis templom tornya rombadől. A mecset oromzata eltűnt s a kollégium teteje olyan volt, mintha száztonnás ágyúból bombáztak volna. Egyik kéményünk megreccsent, mintha lövés érte volna, lezuhant, egy része végig gurult a cserepes tetőn s a virágágy dolgozó szobám ablaka alatt tele lett vörös törmelékkel.
Nőm és én elképedve állottunk. Hirtelen felvillant agyamban, hogy most a Maybury domb teteje a Marsbeliek hősugarának vonalába esik, mert a kollégium már nincs előtte.
Megragadtam feleségem karját és minden teketória nélkül kiszaladtam vele az országútra. Aztán kihoztam a cselédet, odaszólva neki, hogy magam megyek föl az emeletre ládájáért, amelyért kiabált.
– Lehetetlen itt maradnunk! – mondtam.
Eközben a mezőn a tüzelés egy percre újra megkezdődött.
– De hová menjünk? – kérdezte feleségem rémüldözve.
Megdöbbenve gondolkoztam. Majd eszembe jutottak leatherheadi rokonai.
– Leatherheadbe! – feleltem, túlharsogva a lármát.
Feleségem félrefordulva, lenézett a dombról. Az emberek ijedten szaladtak ki házaikból.
– Hogy jutunk Leatherheadbe? – kérdezte.
A domb alján egy szakasz huszár nyargalt keresztül a vasúti híd alatt. Három közülük bevágtatott az Oriental College nyitott kapuján; más kettő leszállt s házról-házra futkosott. A nap vérvörös világgal sütött keresztül a fák koronájából felszálló füstön s barátságtalan, komor fényt vetett mindenre.
– Itt állj meg, – szóltam, – itt jó helyen vagy!
És hirtelen elrohantam a «Tarka kutya» felé, mert tudtam, hogy a korcsmárosnak van lova és egy kétkerekű kocsija. Szaladtam, mert tisztában voltam vele, hogy egy perc mulva a dombnak ezen az oldalán mindenki költözködni akar majd. A korcsmáros a söntésben állt s fogalma sem volt arról, mi történik háza mögött. Valaki, háttal felém fordulva, beszélt vele.
– Egy aranyat kérek, – szólt a korcsmáros. – Aztán meg kocsisom sincs!
– Két aranyat adok! – szóltam az idegen vállán keresztül.
– Miért ad két aranyat?
– És éjfélre visszahozom! – folytattam.
– Uram Isten! – szólt a korcsmáros. – Mi lelte? Disznómra alkuszom! Két aranyat ad s vissza is hozza? Mi történt?
Sebtiben elmagyaráztam, hogy távoznom kell s így megkaptam a kocsit. Az eszembe sem jutott, hogy a korcsmárosnak is távoznia kellett. Csak arra volt gondom, hogy rögtön hozzá jussak a kocsihoz. Kihajtottam, le az országúton s a kocsit feleségem és a szolgáló őrizetére bízva, beszaladtam a házba és egyet-mást, ami értékes volt, egyebek közt az ezüstneműt is, összekapkodtam. A ház alatt a domboldalon égtek már a bükkfák és a kerítés az országut felé vörös lángokban lobogott. E közben az egyik gyalogos huszár házról-házra szaladt s felszólította az embereket a távozásra. Éppen előttem rohant el, mikor abroszba burkolt kincseimet cipelve, kiléptem a kapuból. Utána kiáltottam:
– Mi újság?
Visszafordult, rám bámult, olyasvalamit kiáltott, hogy «kifelé másznak valami födőféle alatt» s tovább rohant a dombtetőn levő ház kapuja felé. Hirtelen fekete füstroham lepte el az országutat, elfödve őt szemeim elől. Szomszédom ajtajához rohantam, hogy meggyőződjem, igaz-e, hogy a felesége is vele ment Londonba. A ház csakugyan be volt zárva. Ujra házamba mentem, mint igértem, a szolgáló ládájáért. Kicipeltem, odaerősítettem melléje a kocsi hátulján s megkapva a gyeplőt, felugrottam feleségem mellé a bakra. A következő pillanatban kijutottunk a füstből és a lármából, lefelé ügetve a Maybury domb tulsó oldalán, Ó-Woking irányában.
Nyugalmas, napos táj terült el előttünk. Távolabb az országutat jobbról-balról búzaföld szegélyezte. Maybury nagy vendéglője előtt ide-oda lóbálódzott a cégér. Az orvos kocsija előttünk haladt. A domb alján hátrafordultam, hogy még egyszer végignézzek azon a vidéken, ahonnan távoztam. Vörös tűzsziporkák szállongtak a feketén gomolygó füstcsomók között a csendes levegőben, sötét árnyékot vetve a fák zöld koronáira, kelet felé. Olykor egy-egy tűzsugár tört keresztül a füstön, amely nagy messzeségbe széthúzódott már keleten a byfleeti fenyőerdőig, nyugaton pedig Wokingig. Az országutat felénk rohanó emberek lepték el. És a forró, nyugodt levegőben távoli, de azért egészen tisztán kivehető gépfegyver kattogása hallatszott, amely azonban hirtelen elnémult. Közbe-közbe meg-megújult a puskaropogás. Úgy látszott, hogy a Marsbeliek felgyujtottak mindent, ami beleesett hősugaruk körébe.
Ügyetlen kocsis létemre minden figyelmemet elsősorban a lóra kellett fordítanom. Mikor újra hátrafordultam, a második magaslat elfödte előlem a fekete füstöt. Ostorral hajszoltam a lovat s megeresztett gyeplővel vágtattunk, míg Woking és Send hátunk mögé nem került. Woking és Send között utólértem s elhagytam az orvost.
X.
A viharban.
Leatherhead körülbelül tizenkét mérföldnyire van a Maybury-dombtól. Pyrfordon túl tele volt a lég a buja rétek fölszálló szénaillatával s két oldalt sövények húzódtak végig mosolygó csipkerózsákkal. A heves tüzelés, amely akkor tört ki, mikor lefelé hajtottunk a Maybury-dombról, oly hirtelen megszünt, mint ahogy kezdődött. Az este békét és nyugalmat lehelt. Kilenc óra tájban minden baj nélkül Leatherheadbe értünk. A lovakat egy óra hosszáig pihentettem. Ezalatt megvacsoráztam az unokatestvéreméknél s rájuk bíztam feleségemet.
Feleségem gondolatokba mélyedve hallgatott az egész úton. Úgy látszott, rossz sejtelmek gyötörték. Bátorítottam, kimutatva, hogy a Marsbelieket rendkívüli súlyuk annyira az üreghez láncolja, hogy legfölebb egy kis darabra mászhatnak ki belőle. De feleségem mindenre csak igennel vagy nemmel válaszolt. Ha nem tettem volna igéretet a korcsmárosnak, azt hiszem, nagyon könyörgött volna, hogy éjszakára maradjak ott Leatherheadben. Bár ott maradtam volna! Úgy emlékszem, hogy arca nagyon sápadt volt, mikor elváltunk.
Egész nap lázas izgatottság uralkodott rajtam. Valami harci lázhoz hasonló érzés pezsgett ereimben, aminő néha-néha hatalmába szokta ejteni a művelt államokat, s őszintén szólva, nem igen bántam, hogy még az éjjel vissza kellett mennem Mayburybe. Szinte féltem attól, hogy az a lövöldözés, amelyet hallottam, a támadó Marsbeliek végét jelenti. Legjobban az a körülmény jellemzi lelkiállapotomat, hogy csaknem kívánkoztam a halálos veszedelem után.
Körülbelül tizenegy óra volt, mikor visszaindultam. Az éjszaka várakozásom ellenére sötét volt; amint a kivilágított folyosóból kiléptem, valósággal feketének tűnt fel. Oly nyomasztó volt a forróság, mint nappal. A magasban a felhők gyors mozgással kavarogtak, bár körülöttünk szellő sem rezdítette meg a bokrokat. Az unokatestvérem legénye meggyujtotta a kocsin mind a két lámpát. Szerencsémre nagyon jól ismertem az utat. Feleségem a kivilágított kapu alatt állt s aggódó pillantásokat vetett rám, míg fel nem ugrottam a bakra. Ekkor hirtelen megfordult és bement, otthagyva a rokonokat, akik egymás után szerencsés utat kívántak.
Egy darabig eleinte rám is átragadt feleségem félelme; de gondolataim csakhamar visszatértek a Marsbeliekhez. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy folyt le az esti küzdelem. Azt sem tudtam, mi idézte elő oly hirtelen az összeütközést. Ockhamon hajtva keresztül (mert ebben az irányban tértem vissza, nem Send és Ó-Woking felé), vérvörös fényt vettem észre a nyugati láthatáron. Amint közeledtem, a fény lassan a magasba emelkedett. A kavargó fellegek, a gyülemlő vihar előjelei, fekete és vörös füstgomolyokkal keveredtek össze.
Ripley főuccája elhagyatott volt s a faluban egy-két kivilágított ablakon kívül nyoma sem volt az életnek; de ahol az út Pyrfordba fordul, csaknem belehajtottam egy csoport emberbe, akik háttal álltak felém. Elhajtottam mellettök a nélkül, hogy megszólítottak volna. Nem tudom, tudtak-e arról, mi történik a domb túlsó oldalán, s azt sem tudom, vajjon a hallgatag házakban, amelyek mellett elhajtottam, aludtak-e az emberek, biztonságban érezve magukat, puszták és üresek voltak-e a házak, vagy virrasztottak-e bennök nyugtalankodva, rettegve az éjszakában.
Ripley és Pyrford között, a Wey völgyében eltűnt előlem a vörös fény; de amint felhajtottam a pyrfordi templomon túl levő kis magaslatra, a fény újra elém került. A fejem fölött függő vihar első szele végigborzongatta körülöttem a fákat. A pyrfordi templom órája éjfélt ütött mögöttem, mikor a Maybury-domb sziluettjét megláttam. A fák s a háztetők éles feketeséggel váltak ki a vörös fényből.
Hirtelen sárgazöld fény ömlött végig mögöttem az országúton, úgyhogy a messzeségben láttam a fákat Addlestone felé. A gyeplő megrándult a kezemben. Láttam, amint a kergetőző fellegeket valami zöldes tűzszalag hasította keresztül, amely, hirtelen bevilágítva a felhők zavaros összevisszaságát, lehullt baloldalt a mezőre. A harmadik hulló csillag volt!
Nyomban rá kipattant a gyülemlő viharból a villám. Az erős ellentét következtében vakító ibolyaszíne volt. Olyat dörgött, mintha valami óriási rakétát sütöttek volna ki fejem fölött. Lovam beleharapott a zabolába és vágtatni kezdett.
A Maybury-domb aljához vezető szelíd lejtőn ügettünk lefelé. Amint a villámlás megkezdődött, egyfolytában követték egymást a lobbanások. Sohasem láttam még ily sűrű villámlást. A szakadatlan dörgések, amelyeket valami különös recsegés kísért, mintha valami működésben lévő óriási villanygépből pattantak volna ki, egészen máskép hangzottak, mint a rendes mennykőcsapások. A lobogó fény vakított és kábított s ritkás hegyes jégeső verdeste arcomat, amint lefelé hajtottam a lejtőn.
Eleinte nem igen láttam egyebet, mint magam előtt az országutat; de hirtelen valami megragadta figyelmemet, ami sebesen mozgott lefelé a Maybury-domb szemben lévő lejtőjén. Az első percben azt gondoltam, hogy valamelyik nedves háztető; de a szakadatlan villámlás fénye mellett láttam, hogy nagy gyorsasággal gördül előre. Vizió, pillanatnyi káprázat volt a sötétben; de rögtön rá villámlott, hogy szinte nappali fény támadt, s ott láttam magam előtt tisztán, élesen, ragyogóan a dombtető közelében fekvő árvaház vörös falait, a fenyőfák zöld koronáit és ezt a megfoghatatlan valamit.
S mi volt ez a valami!? Hogy írjam le? Házmagasságú, rémséges háromláb, amely keresztül lépdelt a fiatal fenyőfákon, félrevagdosva őket útjában; járó gépezet csillogó fémből, most már a mezőségen lépdelve; acél lánckötelek lógtak le róla s amint haladt, csattogása összevegyült a mennydörgések lármájával. Villámlott s tisztán látszott egy percre, amint egy lábon az úton állt s két lábát a levegőbe emelte. Eltűnt, de rögtön rá újra villámlott s a háromláb száz yarddal közelebb volt. El tudtok képzelni egy fejéshez való óriási széket, amint erőszakkal tovább gördítik a földön? A villanások fénye mellett körülbelül ezt a benyomást tette rám. Csakhogy a fejéshez való szék helyébe képzeljetek egy három lábon álló hatalmas géptömeget.
Egyszerre csak, mint mikor az ember kétfelé hajtja a törékeny nádat, ha keresztül akar törni rajta, a fenyőerdő fái kétfelé nyíltak előttem, egy nyesésre végig zuhantak a földön, s egyenesen felém rohanva, a rémséges háromláb párja bukkant elő. S én éppen feléje vágtattam! Amint a második szörnyeteget megpillantottam, teljesen elvesztettem lélekjelenlétemet. A nélkül, hogy a fékezésre gondoltam volna, oly erővel rántottam jobbra lovam fejét, hogy a következő pillanatban a kocsi ráfordult a lóra, a rúd szétroppant, én oldalt kirepültem a kocsiból s belezuhantam egy pocsolyába.
Azonnal feltápászkodtam s lábammal folyton a vízben, egy rekettyebokor alatt húzódtam meg. A ló mozdulatlanul hevert (szegény pára! nyakát törte) s a villámok fényében láttam a fölfordult kocsi fekete derekát s a lassan még mindig forgó kerék sziluettjét. A következő pillanatban a rengeteg mechanizmus mellettem lépkedett el, föl a dombon Pyrford felé.
Közelebbről hihetetlenül különösnek tűnt föl s mozgása közben többnek látszott egyszerű értelmetlen gépezetnél. Mindenesetre gépezet volt; menetközben meg-megzörrentek érclábai; furcsa teste körül lebegve, csörögve, hosszú, hajlékony, csillámló tapogatószervek lógtak, amelyek közül az egyik egy fiatal fenyőt ragadott meg. A gépezet, amint tovább lépdelt, az utat gondosan megválasztotta s az a sárgaréz csuklya, amely belőle kiemelkedve ide-oda mozgott, az első pillanatra maga körül tekintgető fejnek a benyomását tette rám. A gép hatalmas teste mögött óriási halászkosárhoz hasonló fehér érctömeg látszott s amint a szörnyeteg mellettem elrohant, eresztékeiből zöld füstcsomók gomolyogtak ki. Egy pillanat mulva messze járt tőlem.
Ennyi volt az, amit láttam, mindent nagyon határozatlanul, mert amint a villámok ki-kilobbantak, a vakító fényesség szüntelenül sűrű fekete árnyakkal váltakozott.
A gépezet haladásközben ujjongó, süketítő ordítást hallatott: «Elú! Elú!», túlharsogva a mennydörgést; a következő pillanatban utólérte társát s félmérföldnyire tőlem, ráhajolt valamire a mezőségen. Kétségtelen, hogy az a valami ott a mezőségen a harmadik volt a tiz henger közül, amelyet a Marsból lőttek ki földünkre.
Pár pillanatig fekve maradtam az esőben és a sötétségben s a megújuló villámok fénye mellett oda bámultam ezekre az ércszörnyetegekre, amint a sövényeken keresztül lépdeltek a messzeségben. Ritkás jég kezdett hullani. A szörnyetegek hol homályba vesztek, hol tisztán látszottak. Olykor szünet állt be a villámlásban s az éjszaka teljesen elnyelte őket.
Fölülről a jégben, alulról a pocsolyás vízben álltam. Jóideig eltartott, míg elképedésemből némileg felocsudva, arra gondoltam, hogy felmászom a töltésre valami szárazabb helyre s általán véve, míg eszembe jutott, hogy halálos veszedelemben forgok.
Nem messze tőlem egy egyszobás kis zsellér-fakunyhó volt, amelyet krumpliskert vett körül. Végül feltápászkodtam s meglapulva és kihasználva minden kis fedezéket, a kunyhó felé szaladtam, zörögtem az ajtón, de senki sem hallotta, ha ugyan volt valaki a kunyhóban. Kisvártatva abbahagytam a zörgetést s az út nagyobb részén egy árkot használva fel, csúszva-mászva eljutottam a Maybury felé elnyúló fenyőerdőbe, a nélkül, hogy a gépszörnyetegek észrevettek volna.
Az erdő védelme alatt, nedvesen, dideregve saját házam felé nyomultam tovább. A fák között igyekeztem rábukkanni a gyalogösvényre. Nagyon sötét volt az erdőben, mert most már ritkábban villámlott s a jégeső, amely úgy zuhogott, mint a hegyipatak, a sűrű lombozat résein oszloposan tört keresztül.
Ha tisztában lehettem volna a látott dolgok jelentőségével, bizonyára Byfleeten keresztül a chobhami út felé törekedtem volna, vissza Leatherheadbe, feleségemhez. De a sok rendkívüli dolog között, ami az éjjel történt körülöttem s abban a nyomorúságban, amelybe egész szervezetem jutott, nem is gondoltam erre. Össze voltam törve, el voltam csigázva, bőrig áztam, belesiketültem és belevakultam a viharba.
Valami határozatlan gondolatom volt, hogy jó volna házamba menni. Ez volt az egyedüli ösztön, amely bennem működött. A fák között botorkálva, beleestem egy árokba, térdemet belevágtam valami karóba s végre kiláboltam az útra, amely a kollégiumtól lefelé vezet. A szó szoros értelmében ki kellett lábolnom, mert a vihar árja magával ragadva a homokot, iszapos hegyi patakban zuhogott le a domboldalon. Ekkor a sötétben egy férfi botlott belém, úgyhogy hátratántorodtam.
Rémülten felkiáltva félreugrott s elrohant, mielőtt annyira összeszedhettem volna magamat, hogy megszólítsam. A vihar éppen ezen a helyen oly erővel dühöngött, hogy a legnagyobb erőfeszítésembe került felfelé menni a domboldalon. A baloldali kerítés mellé szorultam s a palánkokba fogózva, törtettem előre.
A dombtető közelében megbotlottam valami puha tárgyban. A villám lobbanásai mellett lábaim között fekete posztócsomót s egypár csizmát láttam. Mielőtt tisztán ki tudtam volna venni, hogyan fekszik az az ember, akibe belebotlottam, a villámfény kilobbant. Állva maradtam s vártam a következő lobbanást. Erőteljes férfi volt, egyszerű, de nem szegényes ruhában. Feje begörbült teste alá. Összekuporodva hevert, szorosan a kerítés mellett, mintha erősen hozzávágódott volna.
Leküzdve azt a természetes ellenszenvet, amelyet mindenki érez, aki sohasem ért még holttesthez, lehajoltam és hátára fordítottam, hogy szívéhez férjek. Halott volt. Nyilvánvalóan nyakát szegte. Harmadszor villámlott s megláttam arcát. Talpra ugrottam. A «Tarka kutya» korcsmárosa volt, akitől kölcsön vettem a kocsit.
Vigyázva keresztül léptem rajta s rohantam fölfelé a dombtetőre, el a rendőrállomás és a kollégium mellett, házam felé. A domboldalon nem égett semmi, bár a mezőségről még egyre idevilágított a vörös fény s vöröses füstgomolyok viaskodtak a szakadó jégesővel. Amennyire a villámlás fénye mellett elláthattam, a körülöttem fekvő házak teljesen épen álltak. A kollégium mellett valami fekete rakás hevert az országúton.
Az országútról, a Maybury-híd felől, hangokat és lábdobogást hallottam, de nem volt bátorságom kiáltani, vagy odamenni. Kapukulcsom segítségével beléptem házamba, a kaput betettem, bezártam és elreteszeltem s a lépcső aljáig botorkálva, leültem. Magam előtt láttam folyton a hosszú léptekkel haladó érc-szörnyetegeket s a kerítéshez vágódott holttestet.
Ott kuporogtam a lépcső alján, hátamat a falhoz támasztva s iszonyúan dideregve.
XI.
Az ablakban.
Említettem már, hogy valahányszor nagy izgalmak ejtettek rabul, izgatottságom rendesen magamagát emésztette fel. Egy idő mulva fölfedeztem, hogy fázom, át vagyok ázva és hogy körülöttem apró víztócsák borítják a lépcsőre felfutó szőnyeget. Csaknem gépiesen fölemelkedtem, bementem az ebédlőbe, megittam egy kis whiskyt és átöltözködtem.
Ezután fölmentem a lépcsőn dolgozó-szobámba; de hogy miért, azt nem tudom. Dolgozószobám ablaka a fák és a vasútvonal fölött a horselli mezőség felé nyílt. Annyira siettünk a távozással, hogy ez az ablak nyitva maradt. A folyosó sötét volt s a szobában, amint benyitottam, áthatatlan sötétség fogadott, az ablakkeretbe foglalt kilátás éles ellentéteül. Megálltam az ajtóban.
A mennydörgés megszünt. A keleti kollégium tornyai és körülötte a fenyőfák nem voltak már sehol s nagyon messze élénkvörös világosságban látható volt a mezőség a homokbányák körül. A világosságban óriási fekete alakok, furcsák és groteszkek, sürögtek-forogtak ide-oda.
Mintha arrafelé az egész vidék égett volna – egy széles domboldalon apró lángnyelvek libegtek, csavarodtak az enyésző vihar szélrohamaiban, vörös visszfényt vetve a magasban nyargaló felhőkre. Hébe-korba valami közelebbi tűzből füstgomolyok hömpölyögtek tova az ablak előtt, elfödve a Marsbelieket. Nem láthattam, hogy ezek mit csinálnak, sem azt nem láttam tisztán, hogy milyenek, sem azt, hogy mik azok a fekete tárgyak, amiken szorgalmasan dolgoztak. A közelebbi tüzet sem láthattam, bár visszfénye ott táncolt a dolgozószoba falán és mennyezetén. Éles, gyantás égésszag terjengett a levegőben.
Az ajtót nesztelenül betéve, az ablak felé közeledtem. E közben a kilátás kiszélesedett jobbra a wokingi állomást környékező házakig, balra a megszenesedett, feketére vált byfleeti fenyőerdőig. Lefelé végig a domboldalon és a vasút mentén egészen a híd közeléig világosság volt. A Maybury-országút mentén s az állomás közelében levő uccák hosszában a legtöbb ház égő romokban hevert. A vasútmenti fény eleinte meghökkentett. Valami fekete tömeget, vörös ragyogást és jobbra egy sor hosszúkás, sárga négyszöget láttam. Csakhamar észrevettem, hogy összeroncsolt vonatot látok, amelynek eleje kiugrott a sínekből s lángokban állt, hátsó kocsijai pedig még a síneken állanak.
E három fő világító középpont: a házak, a vonat és a Chobham felé égő táj között szabálytalan alakú sötét tájrészletek terültek el, melyeket itt-ott halványan izzó, füstölgő földdarabok szakítottak meg. A legkülönösebb látvány ez a tűzzel behintett, elnyúló feketeség volt. Leginkább éjjeli agyagedény-égetésre emlékeztetett. Embert eleinte egyet sem vettem észre, bár kimeresztett szemekkel nézegettem mindenfelé. Később a wokingi állomás fénye mellett egy csomó fekete alakot láttam egymás után keresztül szaladni a pályatesten.
Ime, ez volt az én kis világom, amelyben évek hosszú során át biztonságban éldegéltem, ez a tűzben álló káosz! Mi történt a legutolsó hét óra alatt, azt még mindig nem tudtam. Nem tudtam azt sem, bár kezdtem már gyanítani, minő összefüggés van a gép-szörnyetegek s azok között az esetlen tömegek között, amelyeket a hengerből láttam előbujni. Sajátságos, határozatlan érdeklődés támadt bennem. Az íróasztalom előtt álló széket az ablakhoz fordítottam, ráültem és a fekete tájra, de főleg arra a három óriási, fekete valamire bámultam, ami ide-oda járt a homokbányát elárasztó ragyogásban.
Úgy látszott, hogy iszonyuan el vannak foglalva. Kérdeztem magamban: ugyan mik lehetnek? Vajjon nem értelmes gépezetek-e? Éreztem, hogy ilyesmi képtelenség. Vagy talán mindegyikben egy-egy Marsbeli ül, aki úgy kormányozza, igazgatja, használja, mint a koponyában székelő agyvelő az emberi testet? Összehasonlítottam őket az emberi gépezetekkel s életemben először kérdeztem magamtól, vajjon egy alsóbbrendű értelmes állat miket gondolhat egy-egy páncélos hadihajó vagy egy-egy gőzgép láttára?
Elülvén a vihar, az égboltozat kiderült és nyugaton az égő talajból fölszálló füstgomoly fölött a Mars halványuló, gombostűfejnyi, kis fénypontja hanyatlóban volt, mikor a katona megjelent kertemben. Gyönge kaparást hallottam a kerítés felől s felriadva a letargiából, amely elfogott, letekintettem s láttam, amint a félhomályban keresztülmászik a palánkon. A másik emberi lény láttára zsibbadtságom elmult s hirtelen kihajoltam az ablakon.
– Pszt! – szóltam suttogva.
Tétovázott s egy percig ülve maradt, szétterpesztett lábakkal a kerítésen. Majd leugrott s keresztülment a gyepen a ház szögletéig. Lehajolva, halkan járt.
– Ki van ott? – szólt susogva s megállt az ablak alatt és fölnézett.
– Hová megy? – kérdeztem.
– Isten tudja!
– El akar bújni?
– Igen!
– Jöjjön be a házba! – szóltam.
Lementem, beeresztettem és az ajtót újra bezártam. Arcát nem láthattam. Feje födetlen volt s kabátja ki volt gombolva.
– Istenem! – szólt, mikor behúztam őt magammal.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Mi történt? – A homályban is láttam kétségbeesett mozdulatát. – Kiirtottak bennünket… egyszerűen kiirtottak, – ismételte újra meg újra.
Utánam jött, csaknem gépiesen, az ebédlőbe.
– Igyon egy kis whiskyt, – mondtam, töltve neki.
Megitta. Azután hirtelen leült az asztal mellé, fejét a két karjára hajtotta és elkezdett zokogni és sírni, mint egy kis gyerek, szenvedélyes felindulással, míg én, furamód megfeledkezve saját kétségbeesésemről, ott álltam mellette csodálkozva.
Jóideig nem volt képes annyira összeszedni magát, hogy kérdéseimre felelhessen s azután is csak zavarosan, szakadozottan válaszolt. Tüzérkocsis volt s csak hét óra tájban került a tűzvonalba. Ekkor már megkezdődött a tüzelés a mezőségen és hallotta, amint mondták, hogy a Marsbeliek első csapatja egy ércpaizs védelme alatt lassan a második henger felé közeledett.
Később ez a paizs három lábon botorkált tovább s átalakult azzá a csatagéppé, amelyet először láttam. Azt az ágyút, amelyet katonám hajtott, Horsell közelében állították fel, hogy uralkodjék az egész homokbányán. Megérkezése siettette az ütközetet. Mikor az ágyútaligás tüzérek hátra vonultak, lova egy lyukba lépett s elesett, ledobva őt egy mélyedésbe. Ebben a pillanatban az ágyú mögötte elsült, a munició felrobbant, minden lángba borult s szénné égett emberek és lovak torlódtak fel körülötte.
– Fekve maradtam, – így szólt, – magamon kívül a megdöbbenéstől, egy ló eleje alá kerülve. Ki voltunk irtva! S az az iszonyú szag, – Uram Isten! Az az égett hús-szag! A rám esett ló megsebezte hátamat s ott kellett hevernem, míg össze nem szedtem magamat. Egy perccel előbb mintha díszkivonuláson lettünk volna és rögtön rá a futás, a vereség!
– Kiirtottak mindnyájunkat! – szólott.
Egy ideig az élettelen ló alatt maradt elrejtőzve s lopva végig-végig pillantott a mezőségen. A Cardigan-ezredbeliek rajvonalba oszolva rohamot kíséreltek meg az üreg ellen; de egyszerűen elpusztultak valamennyien. A szörnyeteg ezután lábaira emelkedett s elkezdett kényelmesen ide-oda járkálni a mezőségen a között a pár ember között, aki menekülni próbált. Fejszerű csuklyája ide-oda forgott, mint valami csuklyás emberi lény feje. Valami karfélével bonyolult szerkezetű érctokot tartott, amely körül zöld lobbanások szikráztak s amelynek tölcséralakú csövéből szóródott ki a hősugár.
Néhány pillanat mulva, amennyire a katona elláthatott, nem maradt élőlény a mezőségen. A fák és bokrok vagy fekete vázak voltak már, vagy lánggal égtek. A huszárokat nem látta, mert az országúton álltak, túl a kanyarodón. Hallotta, hogy a Maxim-ágyúk ropogni kezdtek; de csakhamar elnémultak. A wokingi állomást s a környező házsorokat megkímélte az óriás; de végül hirtelen oda irányozta a hősugarat s a városka tüzes romhalmazzá változott. A szörnyeteg ezután elzárta a hősugarat s hátat fordítva a tüzérnek, elkezdett afelé a hamvadozó fenyőerdő felé botorkálni, amelyben a második henger volt. Ugyanakkor egy második csillámló titán emelkedett ki az üregből.
A második szörnyeteg az első nyomában haladt. A tüzér erre nagy vigyázattal Horsell felé kezdett kúszni a mezőséget borító forró hamuban. Sikerült elevenen elérnie az országút mentén huzódó árkot s ebben Wokingba menekült. Története itt szakadozottá vált. Wokingon lehetetlenség volt áthatolni. Úgy látszik, hogy néhány ember élt még ott, de eszméletlen volt; sok megpörkölt, égett holttest hevert az úton. A katonát a tűz eltérítette útjából s mikor az egyik Marsbeli óriás visszafordult, elbujt valahol a még csaknem perzselő romok között. A szörnyeteg üldözött valakit; mikor utólérte, fölkapta egyik acéltapogatójával s odacsapta fejét egy tölgyfához. Végre a beálló éjszakában a tüzér hirtelen rohanással eljutott a vasúti töltésre.
Azóta a töltés mentén rejtőzködve Maybury felé közeledett, azt remélve, hogy ha London irányában halad, kijut a veszedelemből. Az emberek árkokba és pincékbe rejtőzködtek s az életben maradottak nagy része úton volt Woking és Send felé. Szomjúság gyötörte, míg a vasúti híd közelében rá nem akadt egy összezúzott vízvezetéki csőre, melyből a víz szökőkút módjára bugyogott ki az országútra.
Ez volt az a történet, amelyet szakadozottan elmondott. Beszéd közben, mialatt meg akarta velem értetni, mit látott, kissé nyugodtabb lett. Mint beszélgetés közben említette, dél óta nem evett semmit. Az éléskamrában találtam egy kis ürühúst és kenyeret s behoztam a szobába. Nem gyujtottunk lámpát, mert féltünk, hogy a Marsbeliek figyelmét magunkra vonjuk s kezeink minduntalan érintkeztek evés közben. Míg beszélt, a dolgok körvonalai homályosan kiemelkedtek a sötétségből és az ablak mellett tisztán látszottak a letaposott bokrok és az összetört rózsafák. Egész csapat ember vagy állat rohanhatott keresztül a pázsiton. Lassacskán kivehettem fekete, rémült arcát. Ilyen volt kétségkívül az én arcom is.
Evés után fölmentünk halkan a lépcsőn dolgozó-szobámba s újra kitekintettem a nyitott ablakon. A völgy egy éjszaka alatt tele lett hamuval. A tűz mindenfelé szünni kezdett. A lángok helyét gomolygó füst foglalta el; de az összeroskadt, puszta házak s a fölperzselt fekete fák romjai, amelyeket előbb az éjszaka elrejtett, ott hevertek most kietlenül, félelmesen a virradat kegyetlen fényében. Itt-ott volt egy-egy tárgy, amely szerencsésen elkerülte a pusztulást. Itt egy fehér vasúti jelző, amott egy üvegház vége maradt meg fehéren, épen a romhalmaz közepette. A háborúskodások hosszú történetében sohasem volt még példa ily különbséget nem ismerő, általános pusztításra. S a hasadó hajnali fényben a három ércóriás ott állt forgó csuklyákkal, ragyogva, az üreg körül, mintegy szemléttartva a pusztítás szörnyű munkája fölött.
Úgy látszott, mintha az üreg szája kiszélesedett volna. Újra meg újra élénk zöldszínű füstgomolyok emelkedtek ki belőle a ragyogó virradatban. Kiemelkedtek, kavarogtak és széthasadozva elenyésztek.
Az üregen túl ott álltak a tűzoszlopok Chobham körül. Az első napsugár érintésére vérvörös füstoszlopokká váltak.
XII.
Mit láttam Weybridge és Shepperton pusztulásából?
Amint jobban megvirradt, elfordultunk az ablaktól, ahonnan a Marsbelieket megfigyeltük, s amily halkan csak lehetett, lementünk a lépcsőn.
A tüzér egyetértett velem abban, hogy a házban nem maradhatunk. Ő, mint mondta, London felé szándékozott s onnan a lovastüzérség 12. ütegéhez akart visszamenni. Az én tervem az volt, hogy visszamegyek egyenesen Leatherheadbe. A Marsbeliek ereje oly lesujtó hatással volt reám, hogy föltettem magamban, hogy elviszem onnan feleségemet Newhavenbe s késedelem nélkül menekülök vele együtt erről a vidékről. Azzal ugyanis már tisztában voltam, hogy London környékén iszonyú küzdelem fog lefolyni, míg e rettentő teremtményeket sikerül valahogyan kipusztítani.
Csakhogy közöttünk és Leatherhead között ott feküdt a harmadik henger, az őrködő óriásokkal. Ha magam vagyok, azt hiszem, elszántam volna magamat s nekiindulok az egyenes útnak. De a tüzér lebeszélt erről.
– Igazságtalan dolog volna, – így szólt, – erővel özveggyé tenni a feleségét!
Végre ráálltam arra, hogy vele megyek, az erdők védelme alatt, észak felé egészen a chobhami útig, mielőtt elválok tőle. Onnan aztán Epsom felé kerülve, megyek Leatherheadbe.
Azonnal útnak akartam indulni; de társam, aki tényleges szolgálatban volt, okosabbat ajánlott. Egy palackot kerestetett velem, amelyet teletöltöttünk whisky-vel s minden használható zsebünket megtömtük kétszersült-csomagokkal és hússzeletekkel. Azután kimásztunk a házból s oly gyorsan, amint csak tudtunk, leszaladtunk azon az irgalmatlan úton, amelyen éjszaka feltörtettem. A házak elhagyottaknak látszottak. Az országúton három megszenesedett holttest feküdt egy csomóban – a hősugár áldozatai; s imitt-amott leejtett tárgyak voltak a földön – egy óra, egy fél papucs, egy ezüstkanál s más efféle értéktelen apróságok. A sarkon, ahol a postahivatal felé fordul az út, egy kis kocsi hevert törött kerekére fordulva, tele ládákkal és bútordarabokkal, de ló nélkül. Egy pénzszekrényt sietve feltörtek, azután a törmelékek közé dobtak.
A kapus házikóján kívül az árvaház mellett, amely még mindig égett, a házak errefelé nem igen rongálódtak meg. A hősugár leborotválta a kémények tetejét és tovább suhant. De rajtunk kívül, úgy látszott, más élőlény nincs a Maybury-dombon. A lakosok többsége, azt hiszem, elmenekült az ó-wokingi országúton – erre hajtottam volt én is Leatherheadbe – vagy pedig elbújt.
Lementünk a keskeny úton, el a feketeruhás férfi holtteste mellett, amelyet az éjszakai jégeső jól megáztatott, és benyomultunk az erdőbe a domb tövében. A vasút felé törtettünk egy teremtett lélekkel sem találkozva. Az erdő a vasútvonal mentén megfeketedett romja volt csak az erdőnek; a legtöbb fa ledőlt s ami állva maradt, komor, szürke törzs volt csak, sötétbarna lombozattal zöld helyett.
Mifelénk a tűz csak megperzselte a közelebbi fákat. Egy helyütt éppen dolgoztak a favágók szombaton; frissen hántott, kivágott fák hevertek egy tisztáson, fűrészporrakások között. A közelben elhagyott ideiglenes kunyhó volt. Szél se rezdült ezen a reggelen és minden szokatlanul csendes volt. Még a madarak is hallgattak s mialatt tovasiettünk, csak suttogva beszélgettünk, minduntalan hátratekintve. Egynéhányszor meg is álltunk hallgatózni.
Kisvártatva közelebb nyomultunk az országúthoz s eközben lovak dobogását hallottuk s a fatörzsek közti réseken három lovas katonát láttunk lassan Woking felé poroszkálni. Köszöntünk nekik. Megálltak, mi pedig odasiettünk hozzájuk. A 8-as huszárok egy hadnagya volt két közlegénnyel. Egy teodolitszerű állványt vittek magukkal, de a tüzérem azt mondta, hogy heliográf.
– Maguk az első emberek, akikkel ma reggel errefelé találkoztunk, – szólt a hadnagy. – Mi újság?
Arca és hangja csupa kíváncsiság volt. A két legény is kíváncsian bámult ránk a háta mögül. A tüzér leugrott a töltésről az országútra és szalutált.
– Az ágyúm elpusztult mult éjszaka, hadnagy úr. Elbújtam. Megpróbálok visszajutni az ütegemhez. Nemsokára meglátják a Marsbelieket, azt hiszem, egy fél mérföldnyire innen ezen az úton.
– Hogy néznek ki azok az ördögök? – kérdezte a hadnagy.
– Óriások fegyverzetben, hadnagy úr. Százláb magasak. Három lábuk van és aluminium-testük, hatalmas nagy csuklyás fejjel, hadnagy úr.
– Ejnye! – szólt a hadnagy. – Micsoda zagyvaság!
– Majd meglátja, hadnagy úr. Valami tokot hordanak magukkal, ami tüzet szór és halált oszt.
– Valami ágyúfélét?
– Nem, hadnagy úr, – és a tüzér elkezdte elevenen leírni a hősugarat. A hadnagy csakhamar félbeszakította és felnézett rám. Én még mindig fönt álltam a töltésen az országút mellett.
– Maga is látta? – kérdezett a hadnagy.
– Szóról-szóra igaz, – feleltem.
– Nos, – szólt a hadnagy, – azt hiszem, az a kötelességem, hogy én is meglássam őket. – Majd a tüzérhez fordult: – Minket iderendeltek, hogy küldjük el a házakból az embereket. Legjobb lesz, ha maga tovább megy, jelentkezik Marvin dandárparancsnoknál és elmond neki mindent, amit tud. Weybridge-ben van. Oda talál?
– Majd én útba igazítom, – szóltam; a hadnagy pedig megint délnek fordította a lovát.
– Félmérföldnyire innen? – kérdezte.
– Legfölebb, – feleltem és a fák fölött délfelé mutattam. Megköszönte és tovább lovagolt. Többé nem láttuk őket.
Odébb három asszonyra és két gyermekre akadtunk az országúton. Egy munkáskunyhóból rakodtak kifelé szorgalmasan. Kerítettek egy kis tolókocsit és telerakták piszkos batyukkal és kopott bútordarabokkal. Úgy el voltak merülve a munkájukba, hogy észre se vettek bennünket, mikor elmentünk mellettük.
A byfleeti állomásnál elhagytuk a fenyőerdőt. A vidék nyugodt volt és békés a reggeli napfényben. Itt már jóval kívül estünk a hősugár lőtávolából és ha a legtöbb ház nem lett volna puszta, hallgatag, néhányból nem hallatszott volna ki a csomagolás dörömbölése s a vasúti hídról nem bámult volna egy csomó katona Woking felé, úgy látszott volna, hogy egészen rendes vasárnapi nap van.
Majoros-kocsik és szekerek haladtak csikorogva az országúton Addlestone felé. Egyszerre csak egy szántóföld sövénykapujan keresztül hat tizenkétfontos ágyút láttunk a lapályos réten, egyenlő távolságra, szépen egymás mellett. Torkuk Woking felé volt irányítva. A tüzérek figyelve álltak az ágyúk mellett és a közelben ott voltak a municiós szekerek is. A legénység tüzelésre készen állt.
– Pompás! – szóltam. – Ezek majd jól beléjük lőnek!
A tüzérem megállt a kapu előtt. Majd így szólt:
– Tovább megyek.
Távolabb Weybridge felé, éppen a híd mellett, egy csapat fehér munkás-zubbonyos ember hosszú sáncot hányt. A sánc mögött ágyúkat láttunk.
– Nyilak ezek csak a villám ellenében, – mondta a tüzérem. – Ők még nem látták a tűz-sugarat.
Azok a tisztek, akiknek nem volt dolguk, a fák fölött délnyugat felé bámultak s a sáncásók is abbahagyták a munkát hébe-korba, hogy ők is arrafelé bámulhassanak.
Byfleet olyan volt, mint a megbolygatott méhkas; az emberek csomagoltak és egy szakasz huszár, részben gyalog, részben lovon, sürgette őket. Három-négy fehérkarikás kereszttel megjelölt állami teherkocsi és egy ócska omnibusz állt több más kocsi között a főuccán, valamennyit megrakták holmival. A legtöbb ember ünneplőt öltött s a katonák sehogy sem tudták megértetni velök, milyen súlyos a helyzet. Láttunk egy ráncosképű öreget, aki egy nagy láda s vagy húsz orchideás virágcserép mellett hevesen vitatkozott a káplárral, mert ez azt akarta, hogy ezek a dolgok maradjanak ott. Megálltam és karon ragadtam az öreget.
– Tudja, mi van amott? – szóltam a fenyőfákra mutatva, amelyek mögött ott voltak a Marsbeliek.
– Ugyan mi? – szólt megfordulva. – Azt magyarázom nekik, hogy ez csupa értékes holmi.
– A halál! – kiáltottam. – A halál közeledik! – és otthagyva őt, hogy eméssze meg a dolgot, ha tudja, a tüzérem után siettem. A sarokról visszatekintettem. A katona otthagyta az öreget, aki még mindig ott állt a ládája mellett, rajta a cserepekkel, és tétovázva a fák felé bámult.
Weybridgeben nem tudta senki sem megmondani, hol rendezték be a főhadiszállást. Oly zűrzavar uralkodott az egész városkában, aminőt még soha életemben nem láttam. Kocsi és szekér mindenütt, költözködő emberek, türelmetlen lovak szörnyű össze-visszaságban. A városka tiszteletreméltó lakói, golfruhás és evezőkosztümös férfiak és csinosan kiöltözött nők, csomagoltak, a parti naplopók segítségével; a gyerekek izgatottan mulattak a csodálatos vasárnapi élményeken. A derék plébános pedig mind e közben nagyon bátor elhatározással korai istentiszteletet akart tartani és harangja kicsengett a lármás izgalomból.
Én meg a tüzérem leültünk az ivókút lépcsőjére s tűrhetően jóllaktunk abból, amit magunkkal hoztunk. Katonai őrjáratok – itt már nem huszárok, hanem fehér gránátosok – figyelmeztették az embereket, hogy siessenek hurcolkodni vagy keressenek menedéket a pincékben, mihelyt a tüzelés megkezdődött. Amint keresztül mentünk a vasúti hídon, láttuk, hogy egyre növekvő embertömeg gyülekezik az állomáson és az állomás körül s a nyüzsgő perron tele van ládákkal és csomagokkal. A rendes forgalmat megszüntették, azt hiszem, azért, hogy a csapatok és az ágyúk eljuthassanak Chertseybe. Később hallottam, hogy vad küzdelem támadt a helyekért a különvonatokon, amelyeket később indítottak.
Weybridgeben maradtunk délig. Déltájban a Shepperton-zsilip közelében voltunk, ahol a Wey a Themzébe szakad. A délelőtt egy részét azzal töltöttük el, hogy segítettünk két öreg asszonynak fölrakodni egy kis kocsira. A Wey három ágban torkollik a Themzébe. Itt kelnek át kompon egyik partról a másikra s itt lehet a csónakokat bérelni. A sheppertoni oldalon kocsma volt gyepes tisztással, amelyen túl a sheppertoni templom csúcsban végződő tornya emelkedett ki a fák fölé.
Itt nagy tömeg izgatott kiabáló menekülőre akadtunk. Bár a menekülés még elég rendben folyt, már annyian voltak, hogy az ide-oda járó csónakok nem győzték az átszállítást. Az emberek lihegve jöttek a súlyos terhek alatt. Egy házaspár pitvarajtóra rakta holmiját s az egész ajtót magával cipelte. Valaki azt mondta, hogy az a terve, hogy a sheppertoni állomáson próbál vonatra ülni.
Össze-vissza kiabált mindenki s egy ember még mókázott is. Úgy látszott, itt azt gondolták az emberek, hogy a Marsbeliek egyszerűen félelmes emberi lények, akik meg akarják támadni és el akarják foglalni a várost. Az emberek minduntalan áttekintgettek a Wey túlsó partjára, a Chertsey felé húzódó rétekre, de ott minden csendes volt.
Túl a Themzén, kivéve azt a pontot, ahol a komp kikötött, minden nyugodt volt, élénk ellentéteül a Surrey-partnak. Akik ott partra szálltak a csónakokból, sietve lefelé baktattak az úton. A nagy komp éppen fordult egyet. Három vagy négy katona állt a vendéglő gyepes tisztásán, bámulva és tréfálkozva a menekülőkkel, anélkül, hogy segítettek volna nekik. A vendéglő zárva volt, mert éppen tilalmi idő volt.
– Mi az! – kiáltott az egyik csónakos és mellettem valaki rászólt egy ugató kutyára: – Elhallgass, bolond!
Nyomban rá újra tompa durranás hallatszott, ezúttal Chertsey felől. Ágyúdörgés volt.
Az ütközet megkezdődött. Jobbra a part mentén egyszerre csak a fák miatt észre nem vehető ütegek kezdtek bömbölni. A lövések gyors egymásutánban következtek. Egy asszony felsikoltott. Mindnyájunkat megdöbbentett a harc hirtelen támadt zaja. Az ütközet közel volt hozzánk s mégsem láthattunk belőle semmit. A sík réteken tehenek legelésztek, alig törődve a lövöldözéssel és a forró napfényben ezüstös, nyesett fűzfák csillogtak mozdulatlanul.
– A katonák útjukat fogják állni! – szólt egy asszony mellettem, nem a leghatározottabban.
Sűrű köd emelkedett a fák fölé.
Egyszerre csak füstlobbanás látszott jótávol fölfelé a folyam mentén. A füstgomoly után, amely a magasba lökődve a levegőben függött, megrezdült a föld a talpunk alatt s heves robbanás rázta meg a levegőt. Két-három ablak csörömpölve betört a közeli házakban. Megrémülve álltunk valamennyien.
– Itt vannak! – kiáltott egy kék-zubbonyos ember. – Ott! Látjátok őket? Ott! Ott!
Egymás nyomában, gyorsan, egy, kettő, három, négy fölfegyverzett Marsbeli tűnt fel, kiemelkedve magasan az apró fák fölé a Chertsey felé elterülő rétségen. Sebes léptekkel a folyam felé közeledtek. Eleinte kis, csuklyás alakoknak látszottak, amelyek oly gyorsasággal gördültek előre, mint a repülő madarak.
Ekkor, oldalról közeledve felénk, feltűnt az ötödik is. Fegyveres testük csillogott a napban, amint gyorsan az ágyúk felé rohantak, ijesztő gyorsasággal növekedve mind nagyobbra és nagyobbra, amint közelebb és közelebb jutottak. Az egyik, amelyik balfelől a legszélén és legtávolabb volt, szörnyű érctokot ragyogtatott magasan a levegőben s a kísérteties, rettentő hősugár, amelyet péntek éjjel már láttam, Chertsey felé lökődött s elérte a várost.
E rendkívüli, gyors és iszonyatos teremtmények láttára a víz mentén álló tömeg egy pillanatra kővé meredt a borzalomtól. Egy sikoly, egy kiáltás nem hallatszott. Némán álltak. Majd rekedt zúgás, lábdobogás, vízcsapkodás keletkezett. Egy férfi, aki nagyon megijedt, hogy leejti válláról az útitáskáját, megfordult s úgy mellbelökött terhének kiálló szögletével, hogy hátratántorodtam. Egy asszony hátulról lökött meg, amint elrohant mellettem. A rohanásnak eredt tömeg engem is magával sodort; de nem voltam annyira megrémülve, hogy tisztán ne tudtam volna gondolkozni. A rettenetes hősugár járt az eszemben. A vízbe bújni! Ez lesz a leghelyesebb.
– A vízbe! A vízbe! – kiáltottam anélkül, hogy hallgattak volna rám.
Újra megfordultam, szembe futottam a közeledő Marsbelivel, egyenesen le a kavicsos parton s belevetettem magam a vízbe. Mások is utánozták példámat. Amint a parton lefelé futottam, a csónakból visszatérők ugrottak kifelé. A sok kő talpam alatt csúszós és iszapos volt s az alacsony folyamban mintegy húsz lábnyira rohantam már, alig derékig a vízben. Amint a Marsbeli alig pár száz ölnyi távolságban tornyosodott a magasba, előre buktam arccal a víz felszíne alá. A loccsanások, amint a csónakokból egyesek szintén a folyamba ugrottak, úgy hangzottak fülembe, mint mennydörgések. Az emberek gyorsan partraszálltak a folyamnak mind a két felén.
A Marsbeli gépezet egyelőre annyit sem törődött a parti futkosókkal, mint az ember, ha hangyafészekbe lépett, a hangyák összegabalyodásával. Mikor félig megfulladva, kiemeltem fejemet a vízből, a Marsbeli csuklyás feje azok felé az ütegek felé irányult, amelyek szakadatlanul tüzeltek keresztül a vizen. Amint előbbre haladt, szabadon lóbálta azt a tokot, amelyből a hősugárnak kellett minden bizonnyal erednie.
A következő pillanatban a töltésre ért és innen egy lépéssel félig keresztül lábolt. Első lába, térdben meghajolva, a túlsó töltésre lépett s a másik percben újra teljes magasságban fölemelkedett, közvetlenül Shepperton mellett. Ekkor hat rejtett, a jobb partról nem is látható ágyú egyszerre megszólalt. A hirtelen közeli dördülések, az utolsó rögtön az első nyomában, megrázta a szívemet. A szörnyeteg éppen fölemelte már a hősugarat szülő nagy tokot, mikor az első bomba hat yardnyira csuklyája fölött szétpattant.
Megdöbbenve felkiáltottam. Nem láttam a többi négy Marsbeli szörnyet s egyáltalán nem is törődtem velük. Figyelmemet teljesen lekötötte az, ami közelemben történt. Két másik bomba egyszerre pattant szét a levegőben, közel a szörnyeteghez, mire a csuklyás fej visszafordult, éppen jókor, hogy a negyedik bombát szembe kapja, de arra már későn, hogy elkerülje.
A bomba éppen arcába pattant a szörnynek. A csuklyás fej megduzzadt, fellobbant és vörös húsdarabok s csillámló érctörmelékek röpültek szét belőle.
– Talált! – kiáltottam félig sikoltva, félig ujjongva.
Hallottam, hogy az emberek mind felkiáltanak körülöttem a vízben. Ki tudtam volna ugrani a vízből az ujjongás e pillanatában.
A lefejezett kolosszus támolygott, mint egy részeg óriás; de nem bukott föl. Csodálatosan megtartotta egyensúlyát és nem ügyelve többé lépteire, gyorsan Shepperton felé botorkált. A sötét kamra, mely a hősugarat okádta, mereven fölfelé emelkedett. A vezető értelem, a csuklyába bújt Marsbeli, meg volt ölve s darabjai szétrepültek a világ négy tája felé. A szörny most már nem volt egyéb, mint bonyolult ércgépezet, amely a pusztulást hurcolta magában. Egyenes irányban haladt előre, mert nem volt többé, aki igazgassa. Nekiment a sheppertoni templom tornyának, leütötte, mint valami faltörő kos, féloldalt dőlve megtántorodott s azután rettenetes erővel belezuhant a folyamba s eltűnt szemem elől.
Heves robbanás rázkódtatta meg a levegőt s hatalmas vízsugár lökődött a magasba, tele gőzzel, iszappal és ércdarabokkal. Ahol a hősugarat szülő sötét kamra a vízhez ért, a víz azonnal gőzzé változott. A következő percben óriási iszapos hullám söpörte végig a folyamot, fölfelé a fordulóig. A hullám égetett, mint a forró víz. Az emberek a part felé törekedtek, erőlködve s a zuhanást követő forrongásban és zajgásban is hallottam kiáltásaikat és sikoltozásukat.
Az első percben nem törődtem a melegséggel, megfeledkezve az önfentartás sürgős szükségéről. Gázolni kezdtem a hullámzó vízben, félrelökve egy feketeruhás embert. Odaérve, ahol a folyam kanyarodik, öt-hat üres csónakot láttam céltalanul ide-oda vergődni a hullámok között. Lefelé felbukkant a vízből a belezuhant Marsbeli. Keresztben feküdt a folyamban és testének legnagyobb része a vízbe merült.
Vastag gőzfelhők gomolyogtak ki a roncsból s a viharos kavargáson keresztül láttam elmosódva, amint az óriási tagok köpülték a vizet s iszap- és tajtékcsomókat hánytak fel a levegőbe. A tapogatószervek hánykolódtak, mint az élő karok s a mozdulatok gyámoltalan céltalanságától eltekintve, a látvány olyan hatást tett rám, mintha egy megsebzett lény viaskodott volna a habok között az életéért. A gépezetből rengeteg mennyiségű vörösesbarna folyadék lökődött ki lármásan a magasba.
Iszonyú ordítás vonta el figyelmemet e látványtól, mintha gyári városaink szirénáit hallottam volna. A vontatóút közelében térdig vízben álló férfi kiáltott felém, mutogatva. Hangja beleveszett az ordításba. Hátratekintve láttam, hogy a többi Marsbeli óriási léptekkel közeledik lefelé a töltésen Chertsey felől. A sheppertoni ágyúk ezalatt eredménytelenül bömböltek.
Hirtelen a víz alá buktam és visszafojtva lélekzetemet, kínosan botorkáltam tovább, amennyire csak tudtam, a víz alatt, amely szörnyen hullámzott körülöttem s egyre forróbb lett.
Mikor egy pillanatra kiemeltem fejemet a vízből, hogy lélekzetet vegyek s szemeimet kitörüljem, a felszálló gőz, mint kavargó fehér ködfátyol, elrejtette az első percben előlem a Marsbelieket. Siketítő lárma volt. Majd homályosan kivehettem azokat az óriási, szürke alakzatokat, melyeket még a ködös levegő is nagyobbított.
Elhaladtak előttem s kettő közülök megállt a tönkrement társ tajtékot túró, dübörgő romjai fölött. A harmadik és a negyedik mellette állt a vízben, az egyik körülbelül 200 yardnyira tőlem, a másik Laleham felé. A hősugarak forrásai magasan lengtek s a sziszegő sugarak folytatták a rombolást.
A levegő tele volt hanggal, hangok süketítő, zavaros versengésével, a Marsbeliek csengő robajával, a lezuhanó házak ropogásával, a lángra lobbanó fák, kerítések, félszerek recsegésével s a tűz bömbölésével. Sűrű, fekete füst vegyült a folyam gőzével s amint a hősugár ide-oda járt Weybridge fölött, útját fehéren izzó villanások jelezték, amelyeket fakó lángnyelvek füstös tánca követett. A közelebbi házak még érintetlenül várták sorsukat sápadtan, homályosan a gőzben, mialatt mögöttük ide-oda szökkent a tűz.
Körülbelül egy pillanatig állva maradtam, mellig a csaknem forró vízben. Helyzetem szinte elkábított. A menekülés minden reményét elvesztettem. A gőzön keresztül láttam, amint azok, akik velem együtt a folyamban voltak, kifelé kapálóztak kézzel-lábbal a nád között a vízből, úgy, mint mikor a kis békák, megriadva az emberi léptekre, a fű közé rohannak, vagy a legnagyobb ijedelemben ide-oda rohantak a vontatóúton.
Ekkor a hősugár fehér lobbanásai hirtelen felém kezdtek közeledni. A házak összeomlottak, mintha a hősugár érintésére megolvadtak volna. A romokból lángok törtek elő. A fák recsegve tűzzé váltak. A sugár ide-oda libbent a vontatóúton, elnyelve az embereket, akik erre futottak s lejött a víz szélére, alig 50 yardnyira onnan, ahol álltam. Átsiklott a folyamon Sheppertonba s nyomában gőzölögve-forrva sistergő hullám támadt. A part felé fordultam.
A következő pillanatban az óriási hullám, melynek hőfoka megközelítette a forráspontot, keresztülcsapott rajtam. Hangosan felsikoltottam s megperzselve, félig vakon, félholtan botorkáltam tovább a csapkodó-sistergő vízben a part felé. Egy botlás halálom lett volna. Gyámoltalanul roskadtam le, a Marsbeliek szemeláttára, a széles, kopár, kavicsos földnyelvre, amely a partról lefutva, a Wey és Themze torkolatát jelzi. El voltam készülve a halálra.
Homályosan emlékszem, hogy fejemtől 10–20 yardnyira az egyik Marsbeli lába csikorogva mélyedt a laza kavicsba, felkavarva a medret s azután újra kiemelkedett a vízből. Ezután hosszú, kínos szünet következett, majd a négy szörnyeteg társuk romjait cipelve, mintha füstfátyolon keresztül láttam volna, eltávozott, beleveszett a messzeségbe, túl a folyón és a réteken. S ezután végtelenül lassan tudatára jutottam annak, hogy csodálatosképpen megmenekültem.
XIII.
Hogy találkoztam a tiszteletessel?
A Marsbeliek, megadva ezt a gyors leckét azoknak, akik a földi fegyverek hatalmában bizakodtak, visszatértek eredeti helyzetükbe a horselli mezőségre. A nagy sietésben, szétzúzott társuk romjait cipelve, bizonyára nem egy oly félretévedt, jelentéktelen áldozat kikerülte figyelmüket, aminő én voltam. Ha társukat ott hagyják s tovább nyomulnak, ekkor még nem találtak volna egészen Londonig néhány tizenkétfontos ágyúütegen kívül semmit és bizonyára közeledésük hírével együtt érkeztek volna meg a fővárosba és oly váratlan, oly rettenetes, oly pusztító lett volna megérkezésük, mint az a földrengés, amely száz év előtt Lisszabont romokba döntötte.
De nem volt okuk sietni. Henger henger után röpült keresztül a bolygók közti téren. Minden huszonnégy óra újabb erősödést jelentett. S ezalatt a katonai és tengerészeti főemberek, akik most már teljesen tisztában voltak az ellenség rémítő hatalmával, dühös erőfeszítéssel készülődtek. Minden percben új ágyúkat állítottak fel, úgyhogy szürkület előtt a külvárosi villák minden bokra, minden ösvénye zsákmányra éhes, fekete ágyútorkot rejtegetett a dombos lejtőkön Kingston és Richmond között.
És az elszenesedett, kipusztított területen – mint egy húsz négyzetmérföldnyi körzetben – amely körülfogta a Marsbeliek táborhelyét a horselli réten, elszenesedett és rombadőlt falvakon át a zöld fák között, a fekete és füstös boltozatokon keresztül, amelyek tegnap még fenyvesek voltak, ide-oda mászkáltak az önfeláldozó őrszemek a heliográfokkal, hogy idejében jelezhessék a tüzérségnek a Marsbeliek közeledését. De a Marsbeliek most már tisztában voltak tüzérségi erőnkkel és az ember közellétének veszedelmével. Most immár senki sem merészkedhetett egyik henger közelébe sem, csak élete árán.
Az óriások a délután első felét valószinűleg azzal töltötték el, hogy ide-oda járva, áthordtak mindent az addlestoni golfpályán fekvő második és a Pyrfordban heverő harmadik hengerből a horselli réten levő legelső üregükbe. Az üreg mellett a fekete réten a szanaszét heverő romhalmazok fölött az egyik őrt állt, míg a többiek elhagyták óriási hadigépeiket s leszálltak az üregbe. Keményen dolgoztak késő éjszakáig s a táborukból felszálló toronymagasságú, sűrű, zöld füstoszlop ellátszott a merrowi dombokig, sőt amint beszélik, Bansteadig és Epsomig is.
S mialatt mögöttem a Marsbeliek ekkép készülődtek a legközelebbi támadásra, szemben velem pedig az emberiség gyülekezett a csatára, én végtelen kínok és fáradalmak között törtem magamnak utat az égő Weybridge tüzén és füstjén keresztül London felé.
Elhagyott, kis csónakot láttam jómessze lefelé haladni a folyamon. Ledobva csaknem minden össze-vissza forrázott ruhámat, a csónak után siettem, el is értem és ezen menekültem a pusztulásból. A csónakban nem voltak evezők, úgyhogy amennyire összeégett kezeimtől tellett, kézzel hajtottam a csónakot a vízfolyás irányában Halliford és Walton felé. Szörnyű lassan haladtam, minduntalan vissza-visszatekintgetve. A folyóra bíztam magamat, mert úgy gondoltam, hogy a víz legtöbb eshetőséget nyújt a menekülésre, ha az óriások vissza találnak térni.
A forró víz onnan, ahol a Marsbeli felfordult, velem együtt lefelé hömpölygött a folyón, úgyhogy vagy egy mérföldnyi úton nem igen láttam egyik partot sem. Egy ízben azonban mégis észrevettem egy sor fekete alakot, amely Weybridge felől jött sietve keresztül a mezőkön. Halliford egész elhagyottnak látszott s több ház, amely a folyó felé nézett, kigyulladt. Furcsa látvány volt ez a teljesen nyugodt, teljesen elhagyott hely a forró kék égbolt alatt, amint füstfelhők és apró lángnyelvek szálltak belőle fölfelé a délutáni hőségben. Sohse láttam még égő házakat a megfelelő nézőtömeg kísérete nélkül. Egy kissé távolabb a töltés száraz nádja füstölgött és izzott s egy tűzvonal befelé húzódott lassan a partról egy réten keresztül.
Jóideig átengedtem magam a víz sodrának, oly nyomorult, oly kimerült voltam az átélt heves izgalmak után. Iszonyú forróság volt. Majd erőt vett rajtam újra a félelem és újból evezni kezdtem kezeimmel. A nap perzselte csupasz hátamat. Végre, amint a fordulónál megláttam a waltoni hidat, lázam és gyöngeségem felülkerekedett félelmemen. Kiszálltam a middlesexi partra s halálosbetegen lefeküdtem a magas fű közé.
Négy-öt óra lehetett körülbelül. Nemsokára fölkeltem, mintegy ötszáz lépéssel beljebb haladtam a partról anélkül, hogy csak egy lélekkel is találkoztam volna s újra lehevertem egy sövény árnyékában. Úgy emlékszem, hogy járás közben folyton önmagammal beszélgettem. Szörnyű szomjas is voltam és szinte sajnáltam, hogy több vizet nem ittam. Furcsa dolog, hogy feleségemre haragudtam; nem tudom miért, de iszonyúan gyötört az a tehetetlen vágy, hogy Leatherheadba érjek.
Nem emlékszem világosan a tiszteletes megjelenésére. Valószínűleg elszunnyadtam. Egyszerre csak kormos ingujjban ülő alakot vettem észre, amint símára borotvált arccal fölfelé bámult a felhős égre, amelyen gyönge lobogó visszfény táncolt. Az égbolt bárányfelhős volt, tele a nyárközépi alkonyat fényében égő felhőfoszlányokkal.
Felültem, s a zajra, amelyet mozdulatom okozott, hirtelen reám tekintett.
– Van egy kis vize? – kérdeztem tőle, minden bevezetés nélkül.
Fejét rázta.
– Egy óra óta vizet kér, – szólott.
Egy pillanatig némán ültünk, egymást vizsgálgatva. Elég furcsa figurának találhatott. Nem volt rajtam egyéb, mint átázott nadrágom és harisnyám. Össze-vissza voltam perzselve s arcom és vállam fekete volt a füsttől. A tiszteletes arca csupa gyöngédség volt. Álla lelógott, göndör hajának csaknem lenszinű fürtei homlokára hullottak. Nagy, halványkék szemei kifejezéstelenül bámultak a levegőbe. Szaggatottan beszélt, a távolba meresztve tekintetét.
– Mit jelent ez? – kérdezte. – Mit jelentenek ezek a dolgok?
Rábámultam és nem feleltem.
Kinyujtotta vékony, fehér kezét és csaknem siránkozva folytatta:
– Miért történt mindez? Micsoda bűnt követtünk el? A reggeli istentisztelet után az országúton sétáltam, hogy rendbe szedjem gondolataimat a délutánra és egyszerre – tűzvész, földrengés, halál mindenfelé! Mintha Sodoma és Gomorrha lett volna! Minden munkánk oda van… Mik ezek a Marsbeliek?
– Mik vagyunk mi? – kérdeztem, torkomat reszelve.
Kezét térdére tette s megfordult, hogy újra reám nézzen. Körülbelül félpercig bámult reám hallgatagon.
– Az országúton sétáltam, hogy rendbeszedjem gondolataimat, – szólt újra. – S egyszerre csak tűz, földrengés, halál mindenfelé!
Visszasülyedt a hallgatásba. Álla most majdnem térdére lógott.
Nemsokára újra kezdte a siránkozást, kezeit rázogatva.
– Minden munkánk – a vasárnapi iskolák! Mit vétkeztünk – mit követett el Weybridge? Minden oda – minden elpusztult. A templom! Csak három éve, hogy újra felépítettük. Odavan! Elsöpörték a föld szinéről! Miért?
Újra szünet következett. Majd megint kifakadt, mint valami tébolyodott.
– Az égő templom füstje fölfelé száll szakadatlanul! – kiáltott.
Szeme lángolt és sovány újjával Weybridge felé mutatott.
Ekkor kezdtem már tisztába jönni vele. Az a szörnyű tragédia, amelyet keresztül élt, – láttam, hogy Weybridgeből menekült, – az őrülés szélére sodorta.
– Messzire vagyunk Sunburytől? – kérdeztem közönyös hangon.
– Mitévők legyünk? – kérdezte. – Ott vannak ezek a teremtmények mindenütt? Ezentúl övék lesz a föld?
– Messzire vagyunk Sunburytől?
– Ma reggel még reggeli istentiszteletet tartottam…
– A dolgok megváltoztak, – mondtam nyugodtan. – Ne veszítse el a fejét! Van még remény!
– Remény!
– Igen, remény bőségesen – e pusztítás ellenére is!
Kezdtem kifejteni neki véleményemet helyzetünkről. Eleinte rám figyelt, de mikor tovább beszéltem, szeméből újra kilobbant az érdeklődés fénye, tekintete megmerevedett és elfordult tőlem.
– Ez bizonyosan a vég kezdete! – szólt, félbeszakítva szavaimat. – A végé! Az Úr rettenetes nagy napja ez! Mikor az emberek a hegyekhez és a sziklákhoz könyörögnek, hogy szakadjanak rájuk és rejtsék el őket – rejtsék el őket annak ábrázata elől, aki a trónuson ül!
Kezdtem tisztába jönni a helyzettel. Abbahagytam rábeszélésemet, talpra ugrottam s melléje állva, vállára tettem a kezemet.
– Legyen férfi, – szóltam. – Szedje össze magát. Mi jó van a vallásban, ha a szerencsétlenség idején erőtlen? Gondoljon arra, mennyi földrengés és vízözön, háború és tűzhányás sujtotta már az embereket. Azt hitte, hogy Weybridgezsel kivételt tesz az Úristen?… Az Úr nem biztosítási ügynök, szerencsétlen!
Egy ideig üres hallgatásba merült.
– De hogy menekülhetünk? – kérdezte hirtelen. – Megsebezhetetlenek, könyörületet nem ismerők…
– Nem áll sem az egyik, sem a másik, – feleltem rá. – És mennél hatalmasabbak, annál józanabbul és óvatosabban kell minekünk eljárnunk. Az egyiküket megölték amott, még három órája sincs.
– Megölték! – szólt, körülbámészkodva. – Hogy lehet megölni az Isten szolgáit?
– Láttam, hogy megölték, – folytattam. – Mi véletlenül belekerültünk a nagyobbik veszedelembe. Ez az egész!
– Mi az a csillámlás ott az égen? – kérdezte hirtelen.
Megmondtam neki, hogy a heliográf jelzése – hogy emberi segítség és erőfeszítés jele az égen.
– Benne vagyunk a bajban, – mondtam, – akármilyen nyugodtnak látszik is a vidék. Az a csillámlás a magasban a közeledő vihart jelzi. Amott a Marsbeliek vannak és London felé, ahol azok a dombok emelkednek Richmond és Kingston körül és a fák fedezéket nyujtanak, sáncokat hánynak és ágyúkat állítanak föl. A Marsbeliek nemsokára megint erre fognak jönni…
Még beszéltem, mikor a tiszteletes talpra ugrott és intett, hogy hallgassak el.
– Csend! – kiáltott.
Az alacsony dombok mögül, keresztül a vizen, távoli ágyúk tompa dörgése és valami messziről jövő különös kiáltás hallatszott. Majd minden elcsöndesült. Egy cserebogár dongott keresztül a sövényen és mellettünk röppent el. Nyugatra magasan feltűnt a sápadt félhold Weybridge és Shepperton füstje és az alkonyat forró, tiszta ragyogása fölött.
– Jobb, ha tovább megyünk észak felé ezen az úton, – szóltam.