XVII.
«A Villám».
Ha a Marsbeliek csak pusztításra törekszenek, hétfőn megsemmisíthették volna London egész lakosságát, amely lassan szétszóródott a közeli grófságokba. Az országúton nemcsak Barneton keresztül, hanem Edgwareon és Walthamon át is és kelet felé a Southendbe és Shoeburynessbe vívő utakon s a Themzétől délre Deal és Broadstairs felé ugyanaz a megvadult sereg hömpölygött előre. Ha valaki e júniusi reggelen léghajóban London fölött lebeghetett volna a ragyogó, kék magasban, az uccák végtelen hálózatából északra és keletre futó országutakat feketére pontozva látta volna a hullámzó menekülőkkel. Minden pont a rémület és a testi kimerültség kínjaiban vergődő embert jelentett volna. Az előbbi fejezetben hosszasan időztem öcsémnek a Chipping-Barneton keresztül haladó országútról adott leírásánál azért, hogy az olvasó elképzelhesse, milyen benyomást tettek ezek a nyüzsgő fekete pontok egy-egy szemlélőre, aki maga is pont volt a pontok között. Az emberiség történelmében sohasem volt még példa arra, hogy ekkora emberi tömeg együtt mozogjon és szenvedjen. A gótok és a húnok legendás hordái, a legnagyobb seregek, melyeket valaha Ázsia látott, vízcseppek lettek volna ez áradat tengerében. S nem is volt ez fegyelmezett előrenyomulás; vad futás volt – óriási, szörnyű futás – rendetlen, cél nélkül való vad futás. Hat millió fegyvertelen, élelem nélkül való ember rohant előre eszeveszetten. Kezdete volt ez a civilizáció szétbomlásának, az emberi nem lemészárlásának.
A léghajós, egyenesen maga alatt, közeli-távol uccák hálózatát, házakat, templomokat, tereket, kerteket látott volna, – mindent elhagyottan, – mint valami óriási térképet, amely délfelé egy nagy folt. Úgy tetszett volna, mintha Ealing, Richmond, Wimbledon fölött óriási tollak tintacsöppeket ejtettek volna a térképre. És a fekete foltok állhatatosan, szüntelenül növekedtek, terjedtek, elágazva mindenfelé, hol feltornyosodva valami emelkedés előtt, hol egy-egy magaslatról sebesen aláömölve az útjukba eső völgyekbe, olyan módon, mint a tintacsepp szokott az itatós-papiron szétterjedni.
És távolabb, a folyamtól délre emelkedő dombokon, ide-oda járkáltak a csillámló Marsbeliek, nyugodtan, rendszeresen terjesztve méregfelhőjüket e darab terület fölött s azután, ha céljukat elérték, gőzsugaraikkal eloszlatva a felhőt s birtokukba véve a meghódított területet. Úgy látszik, nem is annyira a pusztításra törekedtek, mint inkább arra, hogy teljes fejvesztettséget idézzenek elő s minden ellenállást lehetetlenné tegyenek. Az útjukba kerülő lőporraktárakat felrobbantották, az összes távíródrótokat elvágták s itt-ott a vasúti síneket is összeroncsolták. Bénává tették az emberiséget. Úgy látszik, nem igen siettek hadműveleteik terének kiterjesztésével, mert egész nap alig jutottak túl London középső részén. Lehetséges, hogy Londonban hétfőn reggel számosan ott ragadtak a házakban. Bizonyos, hogy sokan megfulladva a fekete füstben, otthonukban haltak meg.
Körülbelül déltájig a Themze a London-híd alatt megdöbbentő látványt nyujtott. Gőznaszádok s mindenféle hajók időztek rajta, bátorságot merítve a menekülők által fizetett rengeteg pénzösszegből. Amint mondják, nem egy embert, aki kiúszott ezekhez a hajókhoz, póznákkal visszavertek, úgyhogy a folyamba veszett. Délután egy óra tájban a fekete gőzfelhő foszlányos maradványa tűnt fel a Blackfriars-híd boltozatai között. A Themze egyszerre eszeveszett zűrzavar, harc és küzdelem színhelyévé lett. Egy ideig megtorlódtak a hemzsegő naszádok és bárkák a Tower-híd északi íve alatt s a matrózoknak és a rakodóknak vad verekedést kellett folytatniok azokkal, akik a partokról rájok zúdultak. Az emberek valósággal a híd oszlopain kúsztak le hozzájuk felülről…
Mikor egy órával később megjelent egy Marsbeli a Toweren túl és belegázolt a folyamba, nem úszkáltak már csak hajóroncsok Limehouse körül.
Az ötödik henger lezuhanásáról később fogok beszélni. A hatodik henger Wimbledonban hullt le. Öcsém, aki éppen virrasztott egy réten a kocsiban alvó nők mellett, látta zöldes lobogását messze túl a dombokon. A kis társaság, egyre a tengeren túlra törekedve, kedden Colchester felé folytatta útját a nyüzsgő vidéken keresztül. Az a hír, hogy a Marsbeliek egész Londont hatalmukba kerítették, igaznak bizonyult. Látták őket Highgateben, sőt, amint beszélték, Neasdonban is. De öcsém szemei elé nem kerültek, csak másnap.
Ezen a napon a szétszóródott sokaság érezni kezdte, mily égető szüksége van táplálékra. Amint megéheztek, megszünt a tulajdon jogainak minden tisztelete. A majorosok kivonultak, hogy fegyverrel kezükben védjék meg aklaikat, magtáraikat és érésnek indult kalászaikat. Számos ember, úgy mint öcsém, kelet felé fordult s nem egy kétségbeesett lélek visszaindult még London felé is, hogy táplálékot szerezzen. Főleg az északi külvárosokból való emberek voltak, akik csak hallomásból szereztek tudomást a fekete füstről. Öcsém hallotta, hogy a kormány tagjainak fele Birminghamban gyült össze és hogy rengeteg mennyiségű, magasban szétrobbanó lövedék készült a középangliai grófságokban ásott önműködő aknák számára.
Azt is hallotta, hogy a Midland Railway Company pótolta az első napi pánik szökevényeit, megindította újra a forgalmat és észak felé vonatok robogtak St. Albansból, hogy enyhítsék a torlódást a főváros körüli grófságokban. Chipping Ongardban plakátokon közölték, hogy nagy lisztkészletek vannak már az északi városokban és hogy huszonnégy órán belül kenyeret is fognak kiosztani az éhező embereknek a környéken. De ez a hír nem térítette el öcsémet menekülési tervétől és hármasban tovább törtettek kelet felé egész nap. Kenyérosztást nem láttak sehol és tény, hogy más sem látott. Aznap éjszaka zuhant le a hetedik henger a Primrose Hillre. Éppen Elphinstone kisasszony virrasztott, aki a virrasztás kötelességét megosztotta az öcsémmel. Látta is a csillagot lehullani.
A három menekülő, az éjet egy búzaföldön töltvén, kedden Chelmsfordba érkezett, ahol a lakosság egy csoportja, valami úgynevezett közélelmezési bizottság, elvette tőlük a pónit azon a címen, hogy élelem s nem akart érte semmi mást adni azon az igéreten kívül, hogy másnap ők is részesülhetnek belőle. A városban az a hír járta, hogy Eppingben Marsbeliek vannak és hogy a katonák a Waltham apátság melletti lőporgyárakat felrobbantották, de eredmény nélkül, mert a támadók közül egyik sem sérült meg.
A városban sokan lesték a templomtornyokból, nem jönnek-e a Marsbeliek? Öcsém szerencséjére jobbnak találta azonnal tovább nyomulni a tengerpart felé, mintsem az ennivalóra várakozni, bár mind a hárman nagyon éhesek voltak. Délben keresztül mentek Tillinghamon, amely – elég furcsa volt – teljesen némának és elhagyottnak látszott, kivéve néhány táplálékra vadászó fosztogatót. Tillingham közelében egyszerre csak meglátták a tengert, amelyen az elképzelhető legkülönfélébb vízijármű rettenetes sokasága nyüzsgött.
A hajósok, mivel a Themzén nem mehettek tovább fölfelé, az essexi part mentén haladtak Harwichba, Waltonba, Clactonba s azután Foulnessba és Shoeburybe, hogy felszedjék az embereket. A hajók óriási sarló-alakú félkörben helyezkedtek el, amelynek vége beleveszett a ködbe Naze felé. A parthoz legközelebb angol, skót, francia, holland és svéd halászbárkák, themzei gőzösök, yachtok és villamos naszádok voltak. Távolabb nagyobb teherhajók, egy csomó piszkos szénszállító, erős kereskedelmi hajók, marhaszállítók, személyszállító naszádok, kőolajszállítók, óceánjárók, köztük egy ócska fehér jármű is, csinos fehér és szürke southamptoni és hamburgi postahajók nyüzsögtek. A kéklő part hosszában öcsém homályosan egy csomó nyüzsgő naszádot vett ki, amelyek a lapos parton álló emberekkel alkudoztak. A parti sokaság egész Maldonig elhúzódott.
Pár mérföldnyire a parttól egy páncélos volt oly mélyen a vízben, mint valami elsülyedt hajó. A Villám volt; az egyetlen látható hadihajó; de a távolban jobbfelé a tenger síma tükrén, a teljes szélcsendben, fekete füst kígyózott annak jeléül, hogy közel vannak a csatornaflotta páncélosai. Ez a flotta a Themze széles torkolatában cirkált elnyúló vonalban, teljes gőzzel és harcra készen, a Marsbeliek hódításának egész ideje alatt résen állva s mégis erőtlenül arra, hogy az előnyomulást megakadályozza.
A tenger láttára Elphinstonené asszony, sógornőjének minden biztatása ellenére, iszonyúan megrémült. Soha életében nem volt még távol Angliából: inkább meghal, semhogy idegen országra bízza magát, ismerősök, barátok nélkül és a többi és a többi. Szegény némber! úgy látszik, azt képzelte, hogy a franciák és a Marsbeliek szörnyen hasonlítanak egymáshoz. Idegessége, rettegése és csüggedése a két napi utazás alatt egyre növekedett. Egyre az járt fejében, hogy visszamegy Stanmoreba. Stanmoreban mindig oly jól érezte magát s oly biztonságban volt. Azt hitte, hogy Stanmoreban megtalálja Györgyöt is…
Nagy üggyel-bajjal vehették csak rá arra, hogy lemenjen velük a partra, ahol öcsémnek csakhamar sikerült egy themzei lapátos gőzösön levő néhány ember figyelmét magára vonni. Kiküldtek egy csónakot s harminchat fontban alkudtak meg mindhármuk szállítási díja fejében. Úgy mondták, hogy a gőzös Ostendébe tart.
Két óra lehetett már, mikor öcsém, miután a szállítási díjat a kikötőhídon lefizette, a gőzösön biztonságban érezhette magát. A hajón volt ennivaló is, igaz, hogy rettenetes árakon és csakhamar mind a hárman evéshez fogtak az egyik padon.
A hajón egész sereg utas volt már. Sokan minden pénzüket arra költötték, hogy helyet biztosítsanak maguknak. A kapitány azonban még délután öt órakor is a part közelében időzött, egyre több utast szedegetve föl, míg az üléses födélzet szinte veszedelmesen meg nem telt. Valószínűleg tovább is ott maradt volna még, ha ágyúzás nem hallatszott volna, amely ezidőtájt kezdődött délen. Mintegy feleletül, a páncélos elsütött a tenger felé egy kis ágyút s felvonta a lobogókat. Csöveiből füst lökődött a magasba.
Nem egy utas azt gondolta, hogy ez a tüzelés Shoeburynessből ered; de csakhamar észrevették, hogy folyton erősbödik. Ugyanekkor messze délkeleten három páncélos árbocai emelkedtek ki egymás után a tengerből, fekete füstfelhők alatt. De öcsém figyelme csakhamar visszafordult a délről hangzó távoli tüzelésre. Mintha a távoli szürke ködből füstoszlopot látott volna kiemelkedni.
A kis gőzös kelet felé haladt már a hajók hatalmas sarlójától s az alacsony essexi part kékes ködbe kezdett borulni, mikor feltűnt egy Marsbeli, homályosan a nagy távolságból, amint Foulness irányából tovább nyomult az iszapos part mentén. Erre a hídon álló kapitány ijedten, haragosan kezdte ordítozva átkozni saját késlekedését. Rémülete szinte átragadt a hajó kerekeire is. A hajón mindenki a gerendázaton vagy a padokon állva bámult arra a távoli alakzatra, amely magasabb volt a fáknál és a templomtornyoknál s valósággal parodizálta az emberi lépteket, amint kényelmesen közeledett.
Ez volt az első Marsbeli, akit öcsém látott. Inkább elképedve, mint ijedten állt, odafigyelve erre a titánra, aki óvatosan közeledett a hajók felé, mindig mélyebbre gázolva a vízben, amint a talaj sülyedt. Távolabb egy másik lépkedett keresztül néhány elnyomorodott fa fölött, majd egy harmadik még messzebbről közeledett, mélyen gázolva keresztül egy csillámló, sekélyebb, iszapos helyen, amely úgy látszott, mintha tenger és ég között lebegne.
Mind a hárman a nyilt tenger felé tartottak, mintha meg akarták volna akadályozni a Foulness és Naze között nyüzsgő rengeteg sok hajó menekülését. A kis lapátos naszád, bár gépei zakatolva erőlködtek és kerekei csak úgy hányták a tajtékot, ijesztő lassúsággal hátrált e végzetes közeledés elől.
Öcsém északnyugat felé pillantva, látta, hogy a hajók nagy sarlója megbomlott már a közeledő rémület hatása alatt. A hajók egymás mögé kerültek, egyik-másik a sarló közepéből a sarló végére került a gőzhajók fütyültek és füstgomolyokat okádtak, a vitorlák kifeszültek, a bárkák ide-oda siklottak. Ez a látvány s a balról közeledő veszély annyira megigézte, hogy a nyilt tenger felé nem is tekintett. Egyszerre a gőzös egy hirtelen mozdulatára (a gőzös azért mozdult meg, hogy elkerülje az elgázolást), fejjel előre lerepült a padról, amelyen állt. Körülötte kiabálás hallatszott, lábdobogás és ujjongás, amelyre mintha gyönge válasz is érkezett volna. A gőzös megtántorodott és öcsémet négykézláb görgette.
Talpra ugrott s jobbra tekintve, látta, hogy féloldalt dőlt gőzösüktől alig száz yardnyira, mint valami ekevas, óriási vastömeg hasítja keresztül a vizet, rengeteg tajtékzó hullámot verve fel jobbra-balra, amelyek a gőzös felé csaptak, úgyhogy lapátjai tehetetlenül meredtek a levegőbe, a födélzet pedig csaknem a víz színéig belesülyedt a habokba.
Egy tajtékos habzuhany egy pillanatra szinte megvakította öcsémet. Amint újra tisztán látott, a szörnyeteg a gőzös mellett elhaladva, a part felé rohant. Hatalmas, hosszúkás vasszerkezetéből kettős kémény emelkedett ki, tüzes füstfelleget lökve a levegőbe. A Villám torpedóromboló volt, amely teljes gőzzel rohant a fenyegetett hajók védelmére.
Öcsém megállva valahogy a szörnyeteg lökésétől ide-oda ingó födélzeten, a támadásra rohanó Leviathánról a Marsbeliekre vetette újra tekintetét. Szorosan egymás mellett állt mind a három, oly mélyen a tengerben, hogy lábaik csaknem teljesen elmerültek.
Amint vízbe merülve állottak, messziről sokkal kevésbbé rettentőeknek látszottak, mint az az iszonyú vastömeg, amelynek sodrában gőzösünk oly gyámoltalanul bukdácsolt. Úgy látszik, megdöbbenve vizsgálták az új ellenséget. Lehet, hogy értelmük méltó ellenfélnek tekintette az óriást. A Villám egy ágyút sem sütött el, hanem egyszerűen rohant feléjük teljes gőzzel. Valószínű, hogy csupán azért tudott oly közel férkőzni hozzájuk, mert nem tüzelt. Nem tudták, mitévők legyenek vele. Ha csak egy gránátot röpít is ki feléjük, nyomban elpusztították volna a hősugárral.
A torpedóromboló oly gyorsan haladt, hogy egy pillanat mulva a gőzös és a Marsbeliek közti távolság felét megtette s egyre kisebbedő fekete tömeggé vált, amint a távol elnyúló essexi part felé közeledett.
Egyszerre csak a legközelebbi Marsbeli leeresztette csövét s egy fekete gázzal telt szelencét lőtt ki a páncélosra. A szelence a torpedóromboló bal oldalát találva, koromsötét lövedékbe vetődött szét, amely a nyilt tenger felé görgött, mint valami szerteszét terjedő fekete füstzuhatag. A páncélos sértetlenül nyomult előre. A gőzösön figyelőknek, mélyen a vízben és szemben a napfénnyel, úgy látszott, mintha már a Marsbeliek között lett volna.
Látták, amint az ösztövér alakok a part felé vonulva külön-külön kiemelkednek a vízből s egyikük fölemelte azt a sötétkamarához hasonló szerkezetet, amely a hősugarat fejlesztette. Ferdén lefelé irányozta és a víz, ahol a hősugár érintette, gőztömegekké tornyosult. A hősugár bizonyára úgy keresztül furódott a hajót borító páncélon, mint az izzó vasvessző a papiroson.
A gőzgomolygásból láng lobbant fel s rögtön rá a Marsbeli inogva megtántorodott. A következő pillanatban levágódott s hatalmas víz- és gőztömeg lökődött a levegőbe. A Villám ágyúi megszólaltak a gőzön keresztül, egymásután; az egyik lövés éppen a gőzös mellett csapott a vízbe s az észak felé menekülő többi hajók felé szökdelve, végre egy parti halászbárkát szétforgácsolt.
De ezzel nem igen törődtek az emberek. Amint a Marsbeli lezuhant, a hídon álló kapitány tagolatlan ordításban tört ki s felkiáltottak egyszerre a hajók farán szorongó utasok is. S rögtön rá újra felkiáltottak, mert túl a fehérlő zűrzavaron valami hosszú, fekete tömeg nyomult előre, közepéből lángok szóródtak ki, szelelői és kéményei tüzet ontottak.
A Villám még mindig eleven volt; úgy látszik kormánykereke nem sérült meg s gépezetei működtek. Hegyével egyenesen a második Marsbelinek tartott s körülbelül száz yardnyira lehetett tőle, mikor a hősugár rávetődött. Borzasztó dördülés hangzott s födélzete és kéményei vakító lobbanással felrobbantak. A Marsbeli a robbanás erejétől megtántorodott, a következő pillanatban a lángban álló roncshalmaz, teljes sebességgel rohanva még mindig előre, belevágódott s összeroncsolta őt, mintha papírból lett volna. Öcsém önkénytelenül felkiáltott. Újra forró gőztömeg borított el mindent szemei elől.
– Kettő! – ordított a kapitány.
Kiabált minden, ami csak élt. Vad ujjongás harsogott az egész gőzösön; s hirtelen egyik járműről a másikra terjedve, ujjongó ordítozás hangzott a nyilt tenger felé törekvő valamennyi hajóról és naszádról.
Néhány pillanatig gőzbe borult a víz, elrejtve a harmadik Marsbelit és a partot. A gőzös az egész idő alatt gyorsan a tenger felé lapátolt el a küzdelemtől; s mikor a zűrzavar eloszlott, fekete gőzhalom terjengett ide-oda a part és a gőzös között, úgy hogy a Villám-ból nem volt többé semmi kivehető s a harmadik Marsbelit sem lehetett többé látni. A többi páncélos a part felé haladva, szorosan a gőzös mellett siklott tovább.
A kis hajó folytatta rohanó útját a nyilt tenger felé s a páncélosok lassan eltüntek, a part felé közeledve, amelyet még folytonosan eltakart a gőz, füst és fekete gáz csodálatos módon összevegyült, kavargó, foltos gomolygása. A menekülő hajósereg északkelet felé szétszóródott; a páncélosok és a gőzös között több parti halászbárka vitorlázott. Egy idő mulva a hadihajók, mielőtt elérték volna a sülyedő felhős halmot, észak felé fordultak s azután hirtelen ellenkező irányba csapva, belevesztek délfelé a felszálló sűrű esti ködbe. A part halványodott s végül eltűnt a hanyatló nap körül meggyülemlő alacsony felhőhalmok között.
Majd egyszerre ágyúdördülések rezegtették meg az alkonyat fényében megaranyozott ködöt s fekete, mozgó árnyak tűntek fel. Mindenki a gőzös korlátjához tolult s kimeresztett szemekkel bámult bele az alkonyat vakító fénytengerébe, de semmit sem lehetett tisztán megkülönböztetni. Fölfelé kígyózó füsttömeg fedte el a nap képét. A gőznaszád zakatolva folytatta útját végtelennek tetsző várakozás között.
A nap szürke fellegek közé merült, az égbolt bíborszínben ragyogott, majd elsötétült és feltűnt az esti csillag rezgő fénye. A mély szürkületben egyszerre csak felkiáltott a kapitány s a magasba mutatott. Öcsém kimeresztette szemeit. Valami kiválva a szürkeségből, fölfelé suhant a magasba, kígyózva, iszonyú sebességgel a napnyugatra lebegő felhők fölé boruló esti fényben, valami lapos, széles, nagyon nagy tárgy. Görbe vonalat írva le, kisebbedett, lassan lefelé zuhant a beleveszett újra az éjszaka titokzatos szürkeségébe. Amint eltűnt, mély sötétség borult a tájra.