Napnyugta után tovább vonszoltam magam az országúton Putney felé, ahol, úgy gondolom, alaposan működhetett a hősugár. Roehamptonon túl egy kertben annyi éretlen burgonyára bukkantam, hogy éhségemet le tudtam csendesíteni. E kertből le lehetett látni Putneyre és a folyamra. A környék az esti homályban rendkívül vigasztalan képet nyujtott: fekete fák, fekete, elhagyott romok s lefelé a dombon a fűtől vöröslő kiáradt folyam ingoványa. S mindenütt – mély csend. Leírhatatlan rémület szállt meg, ha arra gondoltam, mily gyorsan következett be ez a vigasztalan változás.
Egy darabig azt hittem, hogy az emberi faj ki van irtva s hogy egyedül állok a világon, az utolsó élő ember. A Putney-dombnak csaknem a tetején újabb csontvázra akadtam, melynek kicsavart karjai néhány yardnyira hevertek a testtől. Tovább haladva, egyre jobban erősödött bennem az a meggyőződés, hogy az emberi faj kiirtása, kivéve néhány olyan tévelygőt, aminő én voltam, a föld eme részén már tökéletesen megtörtént. A Marsbeliek, úgy gondoltam, tovább mentek, elhagyták az elpusztult vidéket, másfelé keresve táplálékot. Talán éppen most pusztították Berlint vagy Párizst, vagy az is lehet, hogy észak felé mentek…
VII.
A Putney-dombi férfi.
Az éjszakát egy kocsmában töltöttem a Putney-domb tetején s mióta Leatherheadból eljöttem, először aludtam vetett ágyban. Nem is mondom el, mily szükségtelen kellemetlenségekbe bonyolódtam, míg végre betörtem a házba; később ugyanis rájöttem, hogy a főkapu csak a kilinccsel volt becsukva. Azt sem mondom el, hogyan forgattam fel minden szobát táplálékért, míg végre a kétségbeesés szélén valami szolgáló hálókamrájában patkányrágott kenyérhéjat s két szelence ananászt sikerült felhajszolnom. A házat már előttem keresztülkutatták s kifosztották. A söntésben találtam még később kétszersültet és sonkáskenyeret, ami kikerülte a fosztogatók figyelmét.
Az utóbbit nem tudtam megenni; de a kétszersülttel nemcsak éhségemet csillapítottam le, hanem zsebeimet is megtömtem. Nem gyujtottam lámpát, mert féltem, hogy esetleg valamelyik Marsbeli ezen a tájon portyázik táplálékra az éjszakában. Lefekvés előtt oly nyughatatlan voltam, hogy ablakról-ablakra járva, fürkésztem, nincs-e nyoma e szörnyetegeknek. Csak keveset aludtam. Ágyban fekve azt vettem észre, hogy következetesen gondolkozom, amit – jól emlékszem – nem tettem, mióta a tiszteletessel utoljára vitatkoztam. A közbeeső idő alatt vagy határozatlan izgalmak kergetődztek elmémben, vagy bamba tétlenséggel fogadtam magamba a benyomásokat. De ez éjszaka agyam új erőre kapott, – ha jól gyanítom, a felhajszolt tápláléktól, – s újra tisztán működött és gondolkoztam.
Három dolog foglalkoztatta elmémet: a tiszteletes halála, a Marsbeliek holléte és feleségem sorsa.
Az első nem ébresztett bennem sem borzalmat, sem lelkifurdalást; egyszerűen úgy fogtam fel, mint végtelenül kellemetlen emléket, de a lelkiismeretem nem furdalt. Láttam magam épúgy, mint most látom, amint lépésről-lépésre hajszolt a véletlenek következetessége elkerülhetetlenül a végső hirtelen ütés felé. Nem kárhoztattam magamat; de az emlék állhatatosan kísértett. Az éjszaka némaságában, közel érezve magamhoz az Istent, mint nem egyszer a csendben és sötétségben, felelősségre vontam magamat a dühnek és félelemnek azért a pillanatáért. Végiggondoltam beszélgetésünknek minden részletét attól a pillanattól fogva, amikor ott találtam őt magam mellett összekuporodva, nem törődve szomjúságommal és a tűzre és füstre mutatva, amely fölfelé gomolygott Weybridge romjai közül. Képtelenek voltunk együttműködni – de a kegyetlen végzet ezzel nem törődött. Ha előre láttam volna a jövőt, ott hagytam volna őt Hallifordban. De nem láttam előre; már pedig a bűn oly cselekedet, amelyet előrelátás előz meg. És leírom ezt is, úgy, mint ahogy leírtam ezt az egész történetet úgy, ahogy volt. Tanúk nem voltak – eltitkolhattam volna az egészet. De leírom, és az olvasó ítéljen úgy, ahogy akar.
És amikor erőt véve magamon, félretoltam emlékezetemből ennek a földön elnyúlt testnek a képét, elkezdtem foglalkozni a Marsbelieknek és feleségem sorsának a problémájával. Az előbbire vonatkozólag híjával voltam minden adatnak; képzelhettem százféle dolgot és így voltam, sajnos, az utóbbival is. És az éjszaka egyszerre rettenetes lett. Azon kaptam rajta magamat, hogy ülök az ágyamban, belemeredve a sötétségbe. Imádkoztam, bár csak hirtelen érné a hősugár feleségemet és fájdalom nélkül megölné. Mióta visszatértem Leatherheadból, nem imádkoztam. Mormoltam imákat, bálványimádásokat, mint a pogányok, mikor a kétségbeesés szélén voltam; de most állhatatosan könyörögve és józanul imádkoztam, szemtől szemben az Úr sötétségével. Különös éjszaka volt! A legkülönösebb azért, mert mihelyt derengeni kezdett a virradat, én, aki az Istennel beszélgettem, kibujtam a házból, mint holmi patkány a búvóhelyéről – mint valami alsórendű állat, amelyet hajszolhatnak és megölhetnek bármikor, ha gazdája szeszélye úgy kívánja. Talán ezek az alsórendű lények is bizalommal az Istenhez folyamodnak. Valóban, ha semmi egyebet nem tanultunk is, ez a háború megtanított bennünket arra, hogy – szánalmat érezzünk azokkal az oktalan lelkekkel szemben, akik a mi uralmunk alatt szenvednek.
A reggel tiszta, ragyogó volt és a keleti égbolt rózsás színét aranyszegélyű fellegek törték keresztül. A Putney-domb tetejéről Wimbledonba vivő országúton ott maradtak szánalmatkeltő nyomai annak az eszeveszett rémületnek, mely vasárnap éjszaka, miután a harc megkezdődött, áradattal hajtotta az embereket London felé.
Láttam egy kis kétkerekű taligát ezzel a felirással: «Thomas Lobb, zöldséges, New-Malden»; az egyik kereke össze volt törve s a taligán ott maradt egy bádogláda. A most immár kemény sárba bele volt taposva egy szalmakalap s a West Hill elején egy csomó vérfoltos üveget láttam a felfordított itatóvályu körül.
Oly bágyadt voltam, hogy alig tudtam mozogni. A terveim határozatlanok voltak. Leatherheadbe akartam menni, bár tudtam, hogy ott aligha találom meg a feleségemet. Ha csak a halál hirtelen el nem ragadta őket, bizonyos, hogy unokatestvéremék a feleségemmel együtt elmenekültek onnan. De azt hittem, hogy ott majd megtudhatom, Surrey lakossága hová menekült. Szerettem volna megtalálni a feleségemet, fájt a szívem utána, de sejtelmem se volt róla, hogyan találhatom meg. Tisztán éreztem most immár teljes elhagyottságomat is. A fordulótól sűrű fák és bokrok védelme alatt, össze-vissza kószálva, a wimbledoni mezőség széléig jutottam.
A sötét területből itt-ott sárga tövises rekettyebokrok váltak ki; a vörösfűnek nyoma sem volt s mialatt a szabad térség szélén határozatlanul ide-oda jártam, felkelt a nap, elárasztva fénnyel és élettel a mezőt. A fák között apró békák serege munkálkodott egy kis pocsolyában. Megálltam, hogy elnézzem őket és tanuljak szívós ragaszkodásukból az élethez.
Egyszerre csak olyan különös érzés fogott el, mintha figyeltek volna rám s hirtelen megfordulva, észrevettem, hogy valami kuporog a bokrok között. Megállva, nézegettem, mi az. Majd egy lépést tettem feléje, mire fölemelkedett és láttam, hogy vadászkéssel fegyverzett férfi. Lassan közeledtem hozzá. Mozdulatlanul, némán nézett rám.
Közelebb nyomulva láttam, hogy ruhája époly poros és sáros, mint az enyém. Valósággal olyan volt, mintha valami csatornán nyomult volna keresztül. Még közelebbről kivettem rajta az árkok száraz, fakó göröngydarabkákkal keveredett zöldes iszapját. Fekete hajfürtei szemeibe hullottak. Arca fekete, piszkos, beesett volt. Eleinte nem is ismertem rá. Arcának alsó részén vörös sebhely látszott.
– Megállj! – kiáltott, mikor tíz yardnyira voltam tőle.
Megálltam.
– Honnan jön? – kérdezte aztán rekedt hangon.
Végignéztem rajta, gondolkozva.
– Mortlakeből jövök, – szóltam. – Romok közé voltam temetve az üreg közelében, amelyet a Marsbeliek készítettek hengerük körül. Utat törtem magamnak s megmenekültem.
– Ezen a tájon nincs ennivaló, – szólott. – Ez az én országom. Az egész domb le a folyamig, visszafelé Claphamig és fel a mező széléig. Itt csak egy ember számára van táplálék. Merre megy?
Lassan válaszoltam:
– Nem tudom. Tizenhárom vagy tizennégy napig voltam egy ház romjai közé temetve. Nem tudom, mi történt ezalatt.
Kételkedve nézett rám, majd meghökkent s arckifejezése megváltozott.
– Nincs szándékomban itt maradni, – szóltam. – Leatherheadbe akarok menni, mert feleségem ott volt.
Hirtelen felém nyujtotta egyik mutatóujját.
– Ön az? – szólt. – A wokingi ember! Hát nem ölték meg Weybridgeben?
Ugyane percben én is ráismertem.
– Ön az a tüzér, aki kertembe mászott!
– Szerencsés véletlen! – kiáltott. – Nagy szerencsénk van! Ki hitte volna!
Kezet fogtunk és aztán a tüzér így folytatta:
– Egy csatornán kúsztam fel. Nem öltek meg mindenkit. Mikor távoztak, Walton felé menekültem, keresztül a földeken. De… össze-vissza alig van tizenhat napja… s az ön haja már ősz.
Hirtelen hátrafordult.
– Csak egy varjú, – szólt. – Az ember megtanulja e napokban, hogy a madaraknak árnyékuk van. Itt nagyon is szabadon állunk. Másszunk azok alá a bokrok alá és beszélgessünk.
– Látott Marsbelieket? – kérdeztem. – Mióta kibujtam…
– Távoztak Londonon keresztül, – szólott. – Azt gyanítom, hogy nagyobb tábort ütöttek arrafelé. Éjjel a hampsteadi út fölött megelevenedik fényüktől az égboltozat. Mintha valami nagy város volna ott s a ragyogásban látni őket, amint mozognak. Nappal nem láthatók. De mostanában – nem láttam őket. – Az ujjain számlált valamit. – Öt napja már. Akkor láttam, amint kettőjük a hammersmithi úton keresztül cipelt valami nagy tárgyat. S tegnapelőtt éjszaka… – megállt, majd nyomatékosan folytatta: – valami fénylő anyag volt; de fent a levegőben. Azt hiszem, repülőgépet építettek s repülni tanulnak.
Éppen a bokrokhoz értünk. Megálltam úgy, amint voltam, négykézláb.
– Repülni!
– Igen, – szólt, – repülni.
Egy kis lombsátor alatt leültem.
– Vége van az emberi fajnak, – szóltam. – Ha repülni tudnak, egyszerűen végigjárják a földet…
Intett fejével.
– Meg fogják tenni. De… errefelé egy kicsit könnyebb lesz a helyzet. De hát… – rám nézett. – Nem az a meggyőződése, hogy az emberiségnek már vége van? Az enyém az. Leigáztak! Levertek!
Elbámultam. Bármily különös, erre a tényre, amelyet tökéletes tisztasággal beláttam, amint szóba hozta, ezideig nem is gondoltam. Még mindig tápláltam valami határozatlan reményt; vagy inkább azt tettem, ami az emberi léleknek élete fogytáig szokása. Ismételte szavait: «Levertek!» E szavak a föltétlen bizonyosság erejével hatottak.
– Mindennek vége! – szólott. – Közülük csak egy veszett el, egyetlen egy. És alaposan megvetették lábukat s tönkresilányították a legnagyobb hatalmat a földön. Egyszerűen legázoltak bennünket. Tiszta véletlenség, hogy az az egy is meghalt Weybridgeben. S ezek csak az úttörők. Egyre többen érkeznek. Ezek a zöld csillagok… öt-hat nap óta egyet sem láttam, de nincs benne kétség, hogy minden éjjel lezuhan egy valahová. Nincs mit tenni. Leigáztak! Levertek!
Nem feleltem. Magam elé bámulva ültem s hiába törtem a fejemet valami vigasztaló gondolaton.
– Ez nem is háború – folytatta a tüzér. – Sohasem is volt háború, úgy, amint szó sem lehet háborúról emberek és hangyák között.
Hirtelen eszembe jutott az obszervatóriumban töltött éjszaka.
– A tizedik lövés után nem tüzeltek többet – legalább is addig nem, amíg az első henger ide nem érkezett.
– Hogy tudja? – kérdezte a tüzér.
Elmagyaráztam neki. Gondolatokba merült.
– Kissé különös az az ágyú, – szólott. – De ha úgy is volna? Újra elkezdhetik a lövöldözést. S ha késik is, a vég elkerülhetetlen. Az emberek és a hangyák története. A hangyák megépítik városaikat, leélik életüket, háborúskodnak, forrongnak, míg az emberek azt nem akarják, hogy félrekotródjanak; ekkor azután félrekotródnak. Ugyanez most a mi sorsunk, valósággal hangyák vagyunk. Csakhogy…
– Úgy van, – szóltam közbe.
– Csakhogy mi megehető hangyák vagyunk.
Egymásra nézve üldögéltünk.
– És mi szándékuk lehet velünk? – kérdeztem.
– Ezen gondolkoztam én is, – szólott, – ezen gondolkoztam. Weybridgeből dél felé mentem, – gondolkozva. Láttam, mi történt. A közelben a legtöbb ember jajgatott és izgatta egymást. De én nem igen vagyok barátja a jajgatásnak. Néhányszor szemben álltam már a halállal; nem cifraságból vagyok katona s bárhogy vegyük, a halál végre sem egyéb, mint halál. És aki gondolkozik, mindenen átesik. Láttam, hogy az egész világ délfelé nyomul. Így szóltam magamban: «Erre nem lesz mit enni» s egyenesen visszafordultam. Egymagam annyit értem a Marsbelieknek, mint egy veréb az embernek. Körös-körül mindenfelé, – egyik kezét a magasba emelte, – csapatostul éhen haltak, egymás hátán tolongva…
Arcomba pillantott és zavartan megállt. Majd így szólt:
– Kétségtelen, hogy azok, akiknek volt pénzük, Franciaországba mentek.
Egy pillanatra mintha nem tudta volna, beszéljen-e tovább. Majd szemembe tekintve, tovább folytatta:
– Erre mindenfelé van eleség. A boltok tele vannak konzervekkel, borral, szesszel, ásványvízzel; s a vízvezetéki csövek és a csatornák üresek. Elmondom önnek, mit gondoltam. Értelmes lényekkel állunk szemben, szóltam magamban, akik, úgy látszik, belőlünk akarnak táplálkozni. Először is el fogják pusztítani hajóinkat, gépeinket, ágyúinkat, városainkat, társadalmi rendünket és szervezetünket. Mindez hagyján. Ha akkorák volnánk, mint a hangyák, kiheverhetnők. De nem vagyunk. Sokkal nagyobbak vagyunk, semhogy itt maradhatnánk. Ez az első bizonyosság. Igaz?
Igazat kellett adnom neki.
– Igaz. Jól meggondoltam. Akkor hát menjünk tovább. Amint szükségük van reánk, nyomban hatalmukba is kerítenek. A Marsbelinek néhány mérföldnyi utat kell csak megtennie, hogy elfogjon egy futó tömeget. S Wandsworthtól egynapi járóföldre láttam, mikor egy Marsbeli darabokra tördelte a házakat s keresztül-kasul kotorta a romokat. De a Marsbelieknek eszük ágában sincs ezt folytatni. Amint ágyúinkat és hajóinkat leszerelték, vasutainkat összezúzták s megtették mindazt, amit e vidéken már megtettek, akkor elkezdenek rendszeresen összefogdosni bennünket. Kiválogatják a legjavát s ketrecekben vagy más ily helyeken felhalmozzák. Ezt fogják tenni nemsokára. Uram Isten! Eddig nem kezdtek még bele ebbe. Igaz?
– Nem kezdtek bele? – kiáltottam.
– Nem kezdtek bele. Mindannak, ami eddig történt, az az oka, hogy nem volt annyi eszünk, hogy veszteg maradjunk, hanem ágyúkkal s más ily ostobaságokkal ingereltük őket. És elvesztve fejünket, sűrű tömegekben rohantunk arra, ahol semmivel sem voltunk nagyobb biztonságban, mint ott, ahol eredetileg voltunk. Egyelőre nem törődnek velünk. Van elég dolguk, míg el nem készítik az utánuk jövők számára is mindazt, amit nem hozhattak magukkal. Nagyon valószínű, hogy a hengerek is azért nem érkeznek egy ideig, hogy azokat, akik már itt vannak, le ne üssék. S a helyett, hogy vakon futkosunk össze-vissza, vagy dinamittal próbálgatjuk őket felrobbantani, sokkal többet érne megemberelni magunkat s alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Erre az eredményre jutottam. Ez ugyan nem igen felel meg annak, amit az ember saját fajának kíván; de a tények rákényszerítenek erre. S ez az az elv, amely szerint cselekedtem. Városok, nemzetek, civilizáció, haladás… ez mind odavan. A játszma elveszett. Le vagyunk verve.
– De ha így van, miért éljünk tovább?
A tüzér rám nézett egy pillanatig.
– Bizonyos, hogy vagy egy millió esztendőre vége van minden gyönyörű hangversenynek, királyi szépművészeti akadémiának és szó sem lehet pompás kis lakomákról az éttermekben. Ha szórakozások után eped, én belátom, hogy a játszma elveszett. Ha szalónias szokásai vannak, vagy ha undorodik attól, hogy bicskával egye a körtét, legjobb lesz e szokásokat mielőtt sutba vetni. Ezentúl nem vehetné hasznukat.
– Azt hiszi…
– Azt hiszem, hogy oly emberek, mint én, azért élnek tovább, hogy fentartsák a fajt. Nem tagadom, hogy görcsösen ragaszkodom az élethez. S ha jól értettem önt, ön is meg fogja mutatni, amit különben már eddig is megtett, sokkal előbb is, hogy mennyit ér. A mi sorsunk nem az, hogy kiirtsanak. Eszem ágában sincs elfogatni magamat, hogy megszelidítsenek, hizlaljanak és tenyésztésbe vegyenek, mint valami bömbölő ökröt. Pfuj! Gondoljon csak azokra a barna szörnyekre!
– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy…
– De igen. Tovább haladok. Lábaik alatt. Tervem már kész; jól kieszeltem. Mi, emberek, le vagyunk verve. Nem tudunk még eleget. Tanulnunk kell, mielőtt sorsunk megváltozhatik. És élnünk kell tovább s meg kell őriznünk függetlenségünket, mialatt tanulunk. Látja? Ez a mi tennivalónk.
Megdermedve bámultam rá. Határozottsága teljesen megzavart.
– Nagy Isten! – kiáltottam. – Ön aztán igazi férfi! – s hirtelen megragadtam kezét.
– Nemde? – szólt csillogó szemekkel. – Jól kieszeltem, nemde?
– Folytassa! – szóltam.
– Jól van. Azoknak, akik nem akarnak foglyul esni, mindenre készen kell állniok. Én készen állok. Bizonyos, hogy nem mindegyikünk termett arra, hogy vadállat lehessen. Pedig ez az, amivé lennünk kell. Ezért nézegettem önt annyira. Megvolt rá az okom. Ön sovány és karcsú. Nem is tudtam, látja, hogy ön az, fogalmam sem volt arról, hogy ön el volt temetve. Abból a népségből, amely e házakban lakott és amely errefelé járta a maga útját, azokból az átkozott kishivatalnokfélékből egyik sem válna be. Nincs bennük lélek; nincsenek sem büszke álmaik, sem büszke vágyaik; s olyan ember, Úristen! akiben nincs meg sem ez, sem az, nem egyéb, mint csupa aggodalom, csupa elővigyázat. Csak arra valók, hogy munkájuk után futkossanak. Százszámra láttam őket, amint kezükben egy falat reggelivel, vadul rohantak és arcuk felragyogott, mikor nem késtek le bérletjegyes vasutacskájukról, mert attól féltek, hogy ha lekésnek, elbocsátják őket; amint munkaközben remegtek, hogy valamit félre találnak érteni; amint visszafelé futottak, mert attól féltek, hogy nem érnek haza idejében az ebédhez; amint ebéd után otthon kuksoltak, mert féltek a félreeső utaktól; amint kitartottak az asszony mellett, akit nőül vettek, nem azért, mintha kívánták volna, hanem azért, mert szükségük volt pénzére, hogy biztos alapon futkoshassák végig nyomorult életecskéjüket a világon. Csupa balesetek ellen biztosított és betáblázott élet! És minden vasárnap csupa félelem attól, ami vasárnap után jön. Mintha a poklot tengeri nyulak számára emelték volna! A Marsbelieket valósággal Isten küldte ezek számára. Csinos, tágas ketrecek, zsiros falatok, gondos tenyésztés, gondnélküli élet. Ha egy hétig üres gyomorral szaladgáltak ide-oda, erdőn, mezőn, maguktól elő fognak jönni s örülnek, ha összefogdossák őket. Az első falat után oda lesznek örömükben. Csodálkozni fognak azon, mi mindent nem tettek az emberek, mikor még nem voltak Marsbeliek, akik gondjukat viseljék. S a naplopók, a ficsúrok, az énekesek! könnyen beleképzelem magam helyzetükbe. Szinte látom őket, – szólt szomorú mosollyal. – Tobzódni fog köztük az érzelgés és a vallásosság. Száz meg száz dolgot csak az utóbbi napokban kezdtem tisztán látni. Seregestül vannak, akik saját zsirjukon és ostobaságukon keresztül szemlélik a világot. És sokakat olyanfajta érzés fog gyötörni, hogy mindaz, ami történik, jogtalanság s hogy valamit tenni kellene. Már most valahányszor olyan a helyzet, hogy egy csomó ember érzi, hogy valamit tenni kellene: a gyöngék és azok, akik belegyöngülnek a bonyolultabb gondolkozásba, mindannyiszor a semmittevés fölötte jámbor és magasztos vallásában keresnek vigasztalást s belenyugszanak az üldöztetésbe és az Úr akaratába. Azt hiszem, ön is tapasztalta már ezt. A ketreceket fel fogják verni a zsoltárok, a himnuszok és a szenteskedés.
Szünetet tartott.
– Nagyon valószínű, hogy akad majd köztük nem egy, akit a Marsbeliek dédelgetni fognak; rákapatják őket arra, hogy szórakoztatásukra bohóckodjanak s ki tudhatja, nem érzékenyülnek-e majd el egy-egy kedves kis kölyök láttára, akit azért nevelnek föl, hogy megöljék? Lehetséges, hogy néhányat arra fognak közülök idomítani, hogy reánk vadásszanak.
– Nem! – kiáltottam közbe, – ez lehetetlenség! Nincs emberi lény…
– Nincs értelme, hogy hazugságokkal áltassuk magunkat, – szólt a tüzér. – Vannak emberek, akik örömmel vállalkoznának erre. Esztelenség volna azt állítani, hogy nincsenek!
Elismertem, hogy igaza van.
– Ha engem vesznek űzőbe, – szólt, – Úristen! ha engem vesznek űzőbe! – e szavakra feldühödve, gondolatokba mélyedt.
Elmélkedni kezdtem a hallottakon. Nem tudtam semmit sem felhozni e férfi okoskodása ellen. A Marsbeliek támadása előtti időben eszébe sem juthatott volna senkinek az a kérdés, kit illet meg a szellemi felsőbbség: engem, a hivatásos, elismert filozófiai írót-e, vagy őt, a közkatonát. S íme, ő most már meg is fogalmazta azt a helyzetet, amelyről az én elmém alig tudott homályos képet alkotni.
– Mi a szándéka? – kérdeztem nemsokára. – Minő terveket szőtt?
Egy ideig habozott. Majd így szólt:
– Mit kell tennünk? Ki kell eszelnünk, hogyan élhetnek tovább az emberek, hogyan tarthatják fenn fajukat s hogyan nevelhetik fel a gyermekeket biztonságban. Úgy van, várjon csak egy kicsit, rögtön elmondom, mi a véleményem arról, hogy mit kell tennünk. Azok, akiket tenyészteni fognak, úgy járnak, mint valamennyi megszelidített barom. Néhány nemzedék mulva szép, nagy, bővérű, ostoba birkák lesznek! Bennünket, akik vadak maradunk, az a veszély fenyeget, hogy elvadulva, nagy patkányokká degenerálódunk… Láthatja ebből, hogy arra gondolok, hogy a föld alatt kell élnünk. A csatornák jutottak eszembe. Azok természetesen, akik a csatornákat nem ismerik, rettenetes dolgokra gondolnak. De London alatt száz meg száz mérföldnyi csatorna van és most, hogy London üres, néhány napi eső minden csatornát tisztára mos. A főcsatornák elég nagyok és elég szellősek. Azután vannak pincék, boltozatok, raktárak, amelyekből zárt utakat készíthetünk a csatornákig. S a vasúti alagutak és a földalatti utak. Nos? Kezd már megnyílni a szeme? Csupa erős, felvilágosult ember fog szövetkezni. Gyávákra nincs szükségünk.
– Engem is annak tartott, úgye?
– Úgy van; de megmagyaráztam, miért! Vagy nem?
– Ne vitatkozzunk most erről. Folytassa.
– Valamennyien szigorú engedelmességet fogadunk. Szükségünk van erős, felvilágosult nőkre is, anyákra és nevelőkre. Az érzelgős hölgyeket, a kacérkodó szemeket ördög vigye. Gyöngéket, együgyűeket nem tűrhetünk. Az élet újra komoly lett s akiknek nem lehet hasznát venni, akik nehezen mozognak, akik ártalmasak, azok haljanak meg. Azoknak meg kell halni. Nekik maguknak kell kívánni a halált. Árulás volna valamennyiünkkel szemben, ha tovább élnének s megfertőznék az emberi fajt. És nem is lehetnek boldogok. Azután meg a halál nem is olyan rettenetes; csak a félelem látja rossznak. És ezeken a helyeken mindig többen leszünk. London lesz a birodalmunk. Sőt azt is megtehetjük majd, hogy állandó őrszemeket tartunk s mikor a Marsbeliek távol vannak, futkosunk egyet a szabadban. Talán még kriketezhetünk is. Így fogjuk megóvni a fajt. Nemde? Nincs benne lehetetlenség! De megóvni a fajt, magában véve még semmi sem. Amint már mondtam, ez még nem egyéb, mint patkányélet. Meg kell óvni, sőt gyarapítani kell tudományunkat. Ez a fődolog. Csatlakoznak majd hozzánk olyan emberek is, mint ön. Lesznek könyvek, minták. Lent mélyen, nagy, biztos helyeket kell készítenünk és meg kell szereznünk annyi könyvet, amennyit csak lehet. Nem híg lére eresztett regényeket és verseket, hanem gondolatokkal telt tudományos műveket. Ez a fődolog, ahol oly emberek vannak, mint ön. El kell mennünk a British-Museumba s valamennyi ilyen könyvet meg kell kaparítanunk. Főleg arra kell törekednünk, hogy tudományunk gyarapodjék, hogy többet tanuljunk. Meg kell figyelnünk a Marsbelieket. Egynéhányunknak kémkedésre kell vállalkozniok. Ha folyik a munka, talán én magam is vállalkozom kémkedésre. A fődolog az, hogy a Marsbelieket ne zavarjuk. Még lopnunk sem szabad tőlük. Ha útjukba kerülünk, félrekotródunk. Ki kell mutatnunk, hogy nem forralunk rosszat. Igen, tudom. De értelmes lények s nem fognak üldözni, ha megvan mindenük, amit kívánnak s ha azt hiszik, hogy ártalmatlan férgek vagyunk.
A tüzér szünetet tartott s barna kezét karomra tette.
– Aztán meg, nem is lehet az olyan sok, amit meg kellene tanulnunk, mielőtt… Képzelje csak el azt, hogy négy-öt hadigépük hirtelen fölkerekedik, hősugarakat hány jobbra-balra s egyetlen Marsbeli sincs bennük, hanem emberek vannak bennük, emberek, akik megtanulták a módját. Lehet, hogy még az én időmben, a mostani emberek. Képzelje el valamelyiküket a hősugárral, amelynek parancsol! Az se baj, ha az ember darabokra zúzódik ilyen nagy dolog után! Tudom, megnyilnának a Marsbeliek szép szemei! El tudja képzelni őket? Látja őket, amint ide-oda futkosnak, szuszogva, lihegve s a többi mechanikai eszközeikért kiabálva? Mindenesetre egy kissé fejüket fogják veszteni! És sziszegve, csörögve, éppen, amikor arra botorkálnak, jön a hősugár és íme! az ember visszatért az övéihez.
A tüzér képzeletének merészsége, meggyőződésének hangja és bátorsága egyidőre teljesen hatalmába kerítette elmémet. Habozás nélkül hittem nemcsak abban a képben, amelyet az emberiség sorsáról festett, hanem csodálatos terveinek megvalósíthatóságában is. Ha valamelyik olvasóm hiszékeny bolondnak tartana, hasonlítsa csak össze saját helyzetét, amint gondolatait olvasás közben nyugodtan tárgyára irányíthatja s az én helyzetemet, amint rémülten bujkálok a bokrok között, hallgatózva s folyton attól remegve, hogy foglyul esem. Ily modorban beszélgettünk egész reggel; később kibujtunk a bokrok közül s miután gondosan körültekintettünk, nincs-e nyoma sehol Marsbelinek, rohantunk a Putney-dombon abba a házba, ahol a tüzér tanyát ütött. A szenespincébe vezetett. Mikor megláttam művét, amelyre egy hetet pazarolt, – azt az alig tíz yardnyi hosszú vakandtúrást, amelyen keresztül el akart jutni a Putney-domb főcsatornájához, akkor kezdtem érezni először homályosan azt az űrt, amely álmai és ereje között tátongott. Ilyen lyukat én egy nap alatt tudtam volna ásni. De annyira hittem benne, hogy reggeltől kezdve délutánig együtt ástam vele. Volt egy kerti talicskánk s a kiásott földet a konyha elé hordtuk. Frissítőül a szomszédos éléskamra teknősbékaleves-konzervét és borát használtuk. Ez a fárasztó munka nagy megnyugvásomra szolgált a világ gyötrő, furcsa helyzetében. Munkaközben meghánytam-vetettem tervét és csakhamar ellenvetések és kételyek serege nyüzsgött elmémben. De azért dolgoztam egész reggel, annyira jól esett, hogy újra valami cél felé törekedtem. Egy órai munka után elkezdtem mérlegelni, mily távolságra lehet tőlünk a csatorna s van-e reményünk arra, hogy ráakadunk. Leginkább az hozott zavarba, miért ásunk ily hosszú alagutat, mikor egyszerre is lejuthatunk volna a csatornába valamelyik tisztitólyukon keresztül s onnan közeledhettünk volna a ház felé. Azután úgy tetszett nekem, mintha a ház is nagyon rossz helyen feküdt volna, úgy, hogy szükségtelen hosszúságú alagútat kell készítenünk. Éppen e dolgokon tépelődtem, mikor a tüzér abbahagyta az ásást és reám tekintett.
– Jól nekiláttunk a munkának, – szólt és letette ásóját. – Hagyjuk abba egy kicsit; azt hiszem, ideje, hogy szemlét tartsunk a háztetőről.
Én azt ajánlottam, hogy folytassuk a munkát. Rövid habozás után újra kezébe vette ásóját. És ekkor hirtelen egy gondolat villant meg agyamban. Megálltam s megállt rögtön ő is.
– Miért járkált a mezőn, – kérdeztem, – a helyett, hogy itt dolgozott volna?
– Sétáltam egyet, – válaszolt. – Éppen visszafelé indultam. Éjjel biztosabb.
– És a munka?
– Óh, az ember nem dolgozhat folytonosan, – jelentette ki.
Egy szempillantás alatt tisztában voltam vele. Határozatlanul tartotta ásóját.
– Szemlét kell tartanunk, – folytatta a tüzér, – mert ha valaki közelünkbe jő, meghallhatja ásóink zaját és észrevétlenül rajtunk üthet.
Nem volt semmi kedvem tovább ellenkezni vele. Fölmentünk együtt a padlásra s egy lajtorjáról kikukucskáltunk a padlás ajtaján. Marsbelieknek nem volt sehol nyomuk, úgy, hogy kimerészkedtünk a cserepekre és lecsúsztunk a párkány alá.
Innen felülről bozót takarta el előlünk Putney nagyobb részét, de odalent láthattuk a folyamot, bugyborékos vörösfű-takarójával és Lambeth elárasztott, vöröslő alsó részeit. A vörös folyondár felkúszott a fákra a régi palota körül és ágaik élettelenül lógtak ki elfonnyadt levelekkel a vörös lombok közül. Különös volt, hogy mennyire függött a folyóvíztől ennek a vörösfűnek a tenyészése. Körülöttünk sehol sem tudott gyökeret verni. A babér és japánrózsa sűrűjéből aranyeső, piros galagonya és thújafák zöldes ragyogása csillogott ki a napfényre. Kensingtonon túl sűrű füst gomolygott s a füst és a kék köd eltakarta az északi dombokat.
A tüzér azokról kezdett beszélni, akik még mindig Londonban maradtak.
– Egy éjjel a mult héten, – mesélte, – néhány bolond rendbehozta a villamos világítást és fényben úszott az egész Regent’s Street és a Circus. Egymás hátán nyüzsögtek a piszkos, rongyos részegek, férfiak és nők, táncolva, kurjongatva hajnalig. Olyan embertől hallottam, aki maga is ott volt és amint nappal lett, észrevettek egy hadigépet, amely ott állt Langham mellett és lenézett rájuk. Isten tudja, mióta állt már ott. Egyszerre csak megindult az úton feléjük és felkapkodott közülük csaknem száz darabot, akik részegségükben vagy ijedtükben nem tudtak idejében elszaladni.
Groteszk korkép oly időből, amelyet a történelem sohasem fog teljesen leírni.
Majd kérdésemre válaszolva, visszatért megint nagyszabású tervére. Rajongóan beszélt; oly ékesen fejtegette azt a lehetőséget, hogy hatalmunkba kerítünk majd egy hadigépet, hogy félig-meddig megint hittem benne. De most már kezdtem tisztába jönni vele és kitaláltam, hogy mért vet akkora súlyt arra, hogy semmit se csináljunk elhamarkodva. Észrevettem, hogy arról van szó, hogy ő maga akarta elfogni és legyőzni a nagy gépet.
Egy idő mulva lementünk a pincébe. Egyikünknek sem volt nagy kedve folytatni az ásást s mikor azt ajánlotta, hogy együnk valamit, nagyon szívesen beleegyeztem. Egyszerre csak nagyon bőkezű lett s mikor jóllaktunk, távozott és kitünő szivarokkal tért vissza. Rágyujtottunk hát és ekkor optimizmusa magasra lobbant. Nagy hajlandósága támadt arra, hogy az én érkezésemet nagy eseménynek tekintse.
– Van egy kis pezsgő is a pincében, – szólt.
– Jobban megy az ásás, ha megmaradunk e mellett a Themze-parti burgundinál, – mondtam én.
– Nem, – válaszolt erre. – Ma én vagyok a gazda. Pezsgőt iszunk! Nagy Isten! Elég nehéz feladat előtt állunk! Pihenjünk egyet és gyüjtsünk erőt. Nézze, kérem, ezeket a felhólyagzott kezeket!
S ragaszkodva ahhoz a gondolathoz, hogy ünnep van, evés után azt akarta, hogy kártyázzunk.
Megtanított az euchre-játékra s miután felosztottuk Londont kettőnk között, én az északi részt választottam, ő a délit, – elkezdtünk kerületekre játszani. Akármilyen groteszk dicsőségnek tűnik is fel ez a józan olvasónak, szóról-szóra igaz volt és ami még különösebb, én magam nagyon érdekesnek találtam a kártyajátékot és más mindent is, amit játszottunk.
Mily csodálatos az emberi lélek! Míg fajunk a kiirtatás, vagy a rettenetes sülyedés szélén állott, míg egyébre, mint szörnyű halálra nem igen lehetett reményünk, ott tudtunk ülni, gyönyörűséggel elmerülve a festett kartonlapok változó forgásába. Később megtanított pókerezni s három hosszú sakkjátszmában is megvertem. Mikor ránk sötétedett, annyira benne voltunk a játékban, hogy elhatároztuk, hogy dacolva minden veszedelemmel, lámpát gyujtunk.
A játszmák végtelen sora után vacsoráztunk s a tüzér utolsó cseppig kiürítette a pezsgőt. Vacsora után szivarra gyujtva, folytattuk a játékot. Nem volt már többé az emberi fajnak az az energikus ujjáteremtője, akivel reggel találkoztam. Még mindig optimista volt; de optimizmusában több volt már az elgondolkozás, mint a fürgeség. Emlékszem, hogy rátért egészségemre s nem nagyon változatos és tekintélyes szünetekben bővelkedő beszédekben felköszöntött. Szivarra gyujtottam s fölmentem a lépcsőn, hogy megnézzem azokat a fénysugarakat, amelyekről beszélt s amelyek zöldes színben ragyogtak a highgate-i dombokon.
Az első percben értelmetlenül bámultam végig a londoni völgyön. Az északi dombok sötétségbe borultak; a tüzek Kensington közelében vörös fénnyel lobogtak s hébe-korba egy-egy narancssárga lángnyelv lobbant fel s veszett bele az éjszaka mély kékségébe. London többi része fekete volt. Majd közelebb különös fényt vettem észre, sápadt, vöröses, ibolyaszínben játszó villogást, amely rezgett az éjszakai szellőben. Eleinte nem tudtam, mi lehet, de csakhamar rájöttem, hogy ez a gyönge villogás bizonyára a vörösfűből sugárzik ki. Ennek láttára felébredt újra tudásvágyam elszunnyadt érzéke s újra tiszta szemmel láttam mindent. Felpillantottam a Marsra, melynek vörös, tiszta fénye ott ragyogott nyugaton a magasságban. Majd nagy figyelemmel vizsgálgattam hosszú ideig a Hampsteadet és Highgatet burkoló sötétséget.
Sokáig fent időztem a tetőn, csodálkozva az eltelt nap groteszk változatosságán. Végiggondoltam lelkiállapotomat, az éjféli imádkozástól kezdve egészen az őrült kártyázásig. Kedélyállapotomban heves változás állt be. Emlékszem, hogy eldobtam szivaromat, úgyszólván szimbolikusan, nem törődve a pazarlással sem. Ostobaságom tisztán állt előttem, teljes nagyságában. Úgy éreztem, hogy hűtelen lettem feleségemhez és elárultam az emberi nemet. Lelkifurdalás kezdett gyötörni. Elhatároztam, hogy ezt a különös, fegyelmezetlen álmodozót elhagyom, hadd igyék és tobzódjék magában, én pedig tovább megyek Londonba. Beláttam, hogy ott lesz legtöbb alkalmam megtudni, mit csinálnak a Marsbeliek és embertársaim. Még akkor is ott ültem a háztetőn, mikor a késői hold felkelt.
VIII.
A halott London.
Miután a tüzértől elváltam, lementem a dombról s a High Streetről át a hídon Lambethbe. A vörösfű buján tenyészett s a híd útját csaknem eltorlaszolta; de lombjai kezdtek már itt-ott megfakulni a terjedő kórtól, amely csakhamar kipusztította.
A Putney-hídállomás felé vezető út sarkán egy ülő férfira bukkantam. Olyan fekete volt, mint a kéménysöprő, a fekete portól; eleven volt, de tökrészeg. Csak káromkodott és a fejem felé kapkodott. Azt hiszem, ott maradtam volna mellette, ha nem olyan brutális az arca.
Az országutat, amely a híd folytatása volt, fekete porréteg borította, amely Fulhamban egyre vastagabb lett. Az uccákon szörnyű nyugalom honolt. Egy pékboltban találtam eleséget. Savanyú, száraz, penészes volt; de azért jól esett. Valamivel odébb Walham Green felé az uccákon nyoma sem volt a pornak s lángban álló házak mellett haladtam el. Az égés ropogó zaja valósággal megnyugtató hatással volt rám. Tovább folytatva utamat Brompton felé, az uccák újra csendesek voltak.
Itt még egyszer a fekete porra s holttestekre bukkantam az uccákon. Körülbelül tizenkét holttestet láttam a fulhami országút mentén. Napok óta ott heverhettek már, úgy, hogy sietve távoztam közelükből. A fekete por elborította őket s enyhítette körvonalaikat. Néhány holttestet kutyák kezdtek ki.
Ahol nem volt fekete por, a becsukott üzletek, az elzárt házak, a leeresztett függönyök, az elhagyatottság és a csend valósággal a City vasárnapjaira emlékeztettek. Néhol fosztogatók jártak; de ritkán más helyeken, mint élelmiszer- és borkereskedésekben. Egy helyütt egy ékszerüzlet egyik ablaka be volt törve; de a tolvajt bizonyára megzavarták, mert egész csomó aranylánc és óra hevert elszórva a kövezeten. Eszemágába sem jutott lehajolni értük. Odébb rongyos némber kuporgott egy ajtólépcsőn; térdére lógó kezén seb tátongott s vére lecsurgott rozsdásbarna ruháján; a kövezeten mellette nagy tócsát csinált egy összezúzott duplapezsgős palack tartalma. A nő aludni látszott, de halott volt.
Minél mélyebbre hatoltam Londonban, annál mélységesebb lett a csend. De ez a csend nem annyira a halál, mint inkább a feszült várakozás csendje volt.
A rombolás, amely a főváros északnyugati széleit elpörkölte s Ealinget és Kilburnt megsemmisítette, bizonnyal le fog csapni nemsokára e házak közé is, hogy füstölgő romokba döntse őket. Elkárhozott, elhagyott városban jártam…
Dél-Kensingtonban nem volt az uccákon sem fekete por, sem holttest. Dél-Kensington felé közeledve, hallottam először az üvöltést. Csaknem észrevehetetlenül lepte meg érzékeimet. Ennek a két szótagnak ismétlődő jajongása volt: «Ulla, ulla, ulla, ulla» és végnélkül folytatódott. Amint az észak felé futó uccákban haladtam, az ordítás növekedett s a házak és egyéb épületek felfogták és visszaverték. Le az Exhibition-úton teljes erejével harsogott. Megálltam s Kensington Gardens felé bámulva, elcsodálkoztam ezen a különös távoli jajgatáson. Mintha a házak hatalmas pusztasága hangot talált volna a félelem és az elhagyatottság kifejezésére.
– Ulla, ulla, ulla, ulla, – hangzott az emberfölötti jajgatás; hatalmas hanghullámok söpörték végig a széles, napsütötte úttestet a magas épületsorok között.
Álmélkodva észak felé fordultam a Hyde Park vaskapui felé. Eleinte arra gondoltam, hogy betörök a természetrajzi múzeumba, fölmegyek a tornyokba s végigtekintek a parkon. De jobbnak tartottam mégis a földön maradni, ahol gyorsan el lehet rejtőzködni s így folytattam utamat fölfelé az Exhibition-úton.
Az út két oldalát övező nagy házak mind üresek és némák voltak s lépteim zaja visszhangzott a házak falain. Az út végén, közel a park kapujához, különös látvány tárult elém: egy felfordult omnibusz és egy ló fehérre rágott csontváza. Egy darabig megzavarodva álltam e helyen, de csakhamar a Serpentine fölött vezető hídon folytattam utamat. A hang egyre erősödött, bár a park északi oldalán semmit sem láthattam a házak ormai fölött, kivéve az északnyugaton lebegő füstfelleget.
– Ulla, ulla, ulla, – kiáltott a hang s úgy tetszett, hogy a Regent’s Park körüli kerületből ered.
A vigasztalan kiáltás nagy hatással volt rám. Elűzte a hangulatot, amely a lelket tartotta bennem. A jajgatás hatalmába kerített. Éreztem, hogy teljesen ki vagyok merülve, lábaim kisebesedtek s már újból éhség és szomjúság gyötör.
Kilenc óra elmult már. Miért bolyongtam egyedül a halálnak ebben a városában? Miért maradtam meg egymagam, mikor egész London leterítve fekszik fekete szemfödele alatt? Magányosságom tűrhetetlenné lett.
Régi barátaim jutottak eszembe, akikről évek óta megfeledkeztem. A droguisták mérgeire, a borkereskedők likőreire gondoltam.
A márvány-boltozaton keresztül az Oxford-uccába tértem; itt újra fekete por és holttestek tüntek szemembe s némelyik ház pince-rácsán keresztül kellemetlen, rosszat jelentő bűz ütötte meg orromat. Nagyon megszomjaztam hosszú sétám alatt a forróságban. Nagy üggyel-bajjal sikerült betörnöm egy vendéglőbe, ahol ételt és italt találtam. Evés után nagyon fáradt voltam s bementem a söntés mögött levő szobába, ahol egy fekete lószőrpamlagon elaludtam.
Mikor fölébredtem, fülembe zúgott még mindig az a szomorú ordítás: Ulla, ulla, ulla, ulla. Alkonyodott s miután egy kis kétszersültet és egy darab sajtot kotortam fel a söntésben, – jó darab volt, de tele kukacokkal, – tovább folytattam utamat a főváros néma terein keresztül, a Baker-uccáig – csak a Portman-tér nevére emlékszem – s így végre kiértem a Regent’s Parkhoz. Amint kibukkantam a Baker-ucca végéről, távol a fák fölött megláttam az alkonyat fényében annak az óriás Marsbelinek a csuklyáját, akitől a jajgatás eredt. Nem rémültem meg. Úgy bukkantam rá, mintha egészen természetes dolog lett volna. Egy ideig figyeltem, de nem mozdult. Úgy látszott, hogy áll és ordít, de hogy miért, azt nem tudtam kitalálni.
Próbáltam kieszelni, hogyan járjak el. Az a szüntelenül hangzó: «Ulla, ulla, ulla, ulla» nagyon megzavart. Lehet, hogy kimerültségemnek köszönhettem azt, hogy nem igen féltem. Annyi bizonyos, hogy inkább bántott a kíváncsiság, mi lehet az oka ennek az egyhangú kiáltozásnak, mint a félelem. Visszafordultam s a Park-útra csapva, körül akartam menni a parkban. A terraszok alatt eljutottam a Szent János-erdőig, ahonnan jól láthattam ezt az egy helyen álló, üvöltő Marsbelit. Pár száz yardnyira a Baker-uccától ugató kórust hallottam s láttam először egy kutyát, amely szájában egy darab poshadt vörös hússal egyenesen felém rohant, majd nyomában egy csapat kiéhezett kóbor ebet. A kutya nagy félkörben elkerült, mintha tőlem is féltette volna zsákmányát. Amint az ugatás elenyészett lefelé a csendes úton, a panaszos: Ulla, ulla, ulla, ulla – megint erősödött.
Fele úton a Szent János-erdei állomás felé egy munkagép roncsaira bukkantam. Eleinte azt gondoltam, hogy egy ház roskadt össze az út mentén. Csak mikor a romok közé kapaszkodtam, akkor láttam visszahökkenve, hogy ez a gép-Sámson hever a romok közt, amelyeknek ő maga volt az okozója. Hajlott tapogató-szervei összezúzva fonódtak össze. Eleje egy roncs volt. Úgy látszott, mintha vakon nekirontott volna a háznak, amely összeroskadás közben őt is maga alá temette. Akkor azt hittem, mindez úgy esett meg, hogy a munkagép elszabadult a vezető Marsbelitől. Nem kapaszkodhattam fel annyira a romok közé, hogy jól megnézzem, s a szürkület oly erős volt már, hogy az ülőhelyéhez tapadó vérfoltok s a Marsbeli porcogó váza, amelyet a kutyák ott hagytak, nem is látszottak.
Egyre jobban csodálkoztam azon, amit láttam s tovább nyomultam Primrose Hill felé. A távolban, keresztül egy résen a fák között, egy másik Marsbelit láttam, aki, mint az előbbi, époly mozdulatlanul állt az állatkert felé nyúló parkban. Némán állt. Valamivel túl az összezúzódott munkagép körüli romokon rábukkantam újra a vörösfűre és azt láttam, hogy a Regent’s-csatorna tele van sötétvörös szivacsos növényzettel.
Mikor a hídon mentem keresztül, az «Ulla, ulla, ulla, ulla» kiáltás hirtelen megszűnt. Mintha elvágták volna. A csend úgy következett be, mint a villámcsapás.
A sötét házak homályba burkoltan nyúltak a magasba körülöttem; a fákat a park felé elnyelte a feketeség. A vörösfű felkúszott mindenfelé a romokra, felém kunkorodva a félhomályban. Rám ereszkedett az éjszaka, a félelem és a sejtelmesség szülőanyja.
Míg a jajgatás hangzott, a pusztaság, az elhagyatottság tűrhető volt; London addig mégis csak élőnek látszott s az a tudat, hogy körülöttem élet van, erőt öntött belém. S ekkor hirtelen változás, valaminek – nem tudom, minek – az elmulása és egyszerre oly csend lett, amelyet szinte érezni lehetett. Nem maradt más, csak ez a kiszáradt nyugalom.
London kísértetiesen meredt rám mindenfelől. Az ablakok a fehér házakon, mintha koponyák szemüregei lettek volna. Képzeletem ezer meg ezer nesztelenül mozgó ellenségre akadt mindenfelé. Rémület fogott el; borzadtam saját vakmerőségemtől. Szemben velem koromfekete lett az út, mintha be lett volna kátrányozva, s láttam, hogy valami eltorzított alak hever keresztben a gyalogúton. Nem volt bátorságom folytatni utamat.
Viszafordultam lefelé a Szent János-erdei úton és ész nélkül rohantam el e tűrhetetlen csendből Kilburn felé. Az éjszaka és a csend elől jóval éjfélutánig egy kocsifészerbe bujtam a Harrow-úton. De bátorságom virradat előtt visszatért s mikor az égbolt tele volt még csillagokkal, még egyszer visszafordultam a Regent’s Park felé. Az uccák közt eltévedtem s hirtelen hosszú fasor végén, a kora hajnal félhomályában a Primrose-domb körvonalait láttam magam előtt. A domb tetején, a halványuló csillagok felé tornyosodva, egy harmadik Marsbeli állt, egyenesen, mozdulatlanul, mint az előbbiek.
Őrült elhatározás fogott el. Meg akartam halni, hogy mindennek vége legyen. S meg akartam kimélni magam még az öngyilkossággal járó nehézségtől is. Semmivel sem törődve, lépdeltem a titán felé s ekkor, amint közelebb jutottam és a világosság növekedett, láttam, hogy egész sereg fekete madár kering nyüzsögve a csuklya körül. E látványra nagyot dobbant a szívem és szaladni kezdtem végig az országúton.
Sietve haladtam a vörösfűben, amely elborította a Szent Ödön-terraszt; mellig vízben keresztül gázoltam egy hegyi patakon, amely a vízművektől zuhogott le az Albert-út felé és napkelte előtt kiértem a gyepre. A domb tetején nagy földhányások emelkedtek, rengeteg erődítést alkotva belőle. Ez volt az utolsó és a legnagyobb tábor, amelyet a Marsbeliek készítettek. A sáncok mögül vékony füstszalag gomolygott a magasba. A távolban éhes eb futott, míg el nem tűnt. A gondolat, amely felvillant elmémben, valóvá, hihetővé vált. Nem féltem, csak remegtem felindulásomban, miközben felrohantam a dombra, a mozdulatlan szörny felé. A csuklyából hosszú, barna cafatok lógtak ki, amelyeket éhes madarak csipkedtek, marcangoltak.
Egy perc alatt felkapaszkodtam a földhányásra s tetején állva, belenéztem a táborba. Hatalmas tér volt; itt-ott óriási gépek álltak benne. A felhalmozott rengeteg anyagkészletek között különös födött helyek voltak. És szana-széjjel, néhányan felfordult hadigépeikben, néhányan a most már merev munkagépekben s vagy tizenketten megmerevedve, némán, egy csoportban hevertek a Marsbeliek – holtan! – belepusztulva azokba a rothasztó, kóros baktériumokba, amelyek készületlenül rohanták meg őket. Belepusztulva, mint a vörösfű. Belepusztulva, miután az ember minden erőlködése hiábavaló volt, a legparányibb lények gyilkos erejébe, amelyeket az isteni bölcseség e földre helyezett.
Ezt a véget valóban én is, mások is előre láthattuk volna, ha félelem és balsors el nem homályosítja elménket. A betegség eme csirái, mióta világ e világ, megtizedelték az emberiséget, megtizedelték történelem előtti őseinket, mióta megkezdődött az élet. De a természetes kiválás következtében kifejlődött fajunk ellenállóképessége; nincs oly csira, amely küzdelem nélkül bírna velünk; és sok az olyan, amely – mint például a holt anyagot erjedésnek indító csirák – míg élünk, nem is hat reánk. De a Marson nincsenek baktériumok s amint a Marsbeliek megérkeztek, amint ittak és táplálkoztak, mikroszkópikus szövetségeseink azonnal megkezdték romboló munkájukat. Már akkor is, mikor megvigyáztam őket, ütött változhatatlan végzetük órája; járás-kelés közben haldokoltak és rothadtak. Sorsukat el nem kerülhették. Az ember milliárdok halála árán megszerezte magának e föld örökjogát; s nincs, aki elvegye tőle. Megmaradna neki, volnának bár a Marsbeliek akár tízszer is oly hatalmasak, mint amilyenek. Mert sem nem éltek, sem nem haltak meg az emberek hiába.
Elszórva, mintegy ötvenen lehettek a Marsbeliek a nagy üregben, amelyet maguknak készítettek. Bizonyára megfoghatatlan volt előttük az a halál, amelynek áldozatai lettek. Megfoghatatlan volt ez időben előttem is. Azt tudtam csak, hogy ezek a lények, akik éltek és rémülettel töltötték el az embereket – meghaltak. Az első percben azt hittem, hogy Szennakerib pusztulása ismétlődött, hogy az Úr parancsára a halál angyala öldöste le őket éjszaka.
Belebámészkodtam az üregbe s amint a kelő nap sugarai bearanyozták a világot körülöttem, szívemet a dicsőség érzete töltötte el. Az üreg még mindig sötét volt; a hatalmas gépezetek, hatalmuk és bonyolódott szerkezetük csodás nagyságában, csavaros részeik teljes földietlenségében, elmosódva, kisértetiesen magasodtak ki a homályból a fény felé.
Hallottam, hogy mélyen alattam egész sereg kutya viaskodott a sötétségben, az üreg fenekén heverő holttestek fölött. Az üreg túlsó, rengeteg, lapos peremén feküdt a nagy repülőgép, amellyel a mi sűrűbb légkörünkben kísérleteztek, mikor a pusztulás és a halál útjukba állt. A halál éppen a kellő időben érkezett. Fejem fölött károgás hallatszott, mire felpillantottam az óriási hadigépre, amely soha többé nem fog harcolni és a szétmarcangolt vörös húscafatokra, amelyek darabokban foszladoztak le a Primrose-domb tetején levő felfordult padokra.
Megfordultam s a domb lejtős oldalán végig oda tekintettem, ahol most nyüzsgő madarak között a két másik Marsbeli állt, akiket éjjel éppen akkor láttam, mikor a halál urrá lett fölöttük. Az egyik éppen társai után kiáltott, mikor meghalt; talán utolsónak halt meg és hangja folyton hangzott, míg csak gépezetének ereje ki nem merült. E háromlábú fényes érctornyok ártalmatlanul csillogtak most a kelő nap ragyogásában…
Az üreg körül szétnyúlt mindenfelé a városok hatalmas anyja, amelyet szinte csoda mentett meg a végpusztulástól. Aki Londont csak komor füstruháiba burkoltan látta, el sem képzelheti házai néma rengetegének szűzi tisztaságát és szépségét.
Keleten az Albert-terrasz fekete romjai és a templom szétforgácsolt tornya fölött káprázón ragyogott a napfény a tiszta légben s a tetők rengetegében egy-egy csiszolt oromról vakító fehérséggel verődött vissza. A fény juttatott egy kevés titokzatos szépséget a chalkfarmi állomás kerek borraktárainak és a tágas vasúti udvaroknak is, amelyeket valaha fekete sínek ereztek. A sínek azonban a kétheti forgalmi szünet alatt belevörösödtek a gyors rozsdásodásba.
Északon kék színben játszott a kilborni és hampsteadi háztömeg; nyugaton a város közepe sötétlett; s dél felé, túl a Marsbelieken, a Regent’s Park hullámzó zöldje, a Langham Hotel, az Albert Hall boltívei, az Imperial Institute s a Brompton-úti hatalmas bérházak látszottak tisztán, bár eltörpülve a kelő nap fényében, mert rajtuk túl a Westminster zeg-zugos romjai ködlöttek a messzeségben. A Surrey-dombok kékségbe vesztek s a Crystal Palace tornyai úgy csillámlottak, mint két ezüst rúd. Szent Pál székesegyháza sötéten állt a nap keltében. Csak most láttam, hogy nyugati oldalán hatalmas rés tátongott.
S amint elmerültem a házak, gyárak, templomok eme néma, elhagyatott rengetegének szemlélésébe; amint elgondoltam, mennyi reménybe, mennyi erőfeszítésbe, mennyi megszámlálhatatlan életbe került, míg ez az emberi szirtzátony felépült: amint arra a gyors, irgalmat nem ismerő pusztulásra gondoltam, amely fenyegette; mikor elképzeltem, hogy a veszedelem sötét árnya elvonult, hogy az emberek újra itt élhetnek s hogy ez az én drága, hatalmas, halott városom újra él s egykor még hatalmasabb lesz: oly érzelem viharzott lelkemben, hogy csaknem megeredtek könnyeim.
A gyötrelmek véget értek. A gyógyulás azonnal megkezdődik. Akik a lakosságból életben maradtak s szanaszét bolyongtak a vidéken, – vezető nélkül, a törvény védelmét nélkülözve, táplálékot nem találva, mint a pásztor nélküli nyáj, – ezren meg ezren, akik tengeren menekültek, vissza fognak térni; az élet egyre erősebben és erősebben fog lüktetni újra az üres uccákon s a puszta tereken. Bár óriási volt a pusztulás, a pusztító kéz örökre lehanyatlott. A kietlen romok, a házak fekete vázai, amelyek oly komoran meredtek a domb napsütötte pázsitjára, csakhamar visszhangozni fognak az újjáteremtők csákányainak ütéseitől és a vakolólapátok koppanásaitól. Erre a gondolatra az ég felé emeltem kezeimet és hálát rebegtem a Mindenhatónak.
– Egy év mulva, – gondoltam magamban, – egy év mulva…
Egyszerre ellenállhatatlan erővel tolult lelkem elé saját sorsom, feleségem és az a reményteljes, gyöngéd gyámolítással telt régi élet, amely megszűnt mindörökre.
IX.
Romok.
S most következik történetem legkülönösebb része. De talán nem is annyira különös. Emlékszem tisztán, élesen, elevenen mindarra, amit e napon egészen eddig az ideig tettem, mikor könnyezve s a Mindenhatót magasztalva álltam a Primrose-domb tetején. A továbbiakra nem emlékszem…
A három következő napról nem tudok semmit. Azóta megtudtam, hogy nem én fedeztem föl először a Marsbeliek pusztulását, mert több oly vándor, mint én, már az előtte való éjszaka tudomást szerzett róla. Az egyik, a legelső, mialatt én a kocsifészerben rejtőzködtem, sietett Párizsba sürgönyözni. Az örvendetes hírek elterjedtek onnan hamar az egész világon. Ezer meg ezer város, amelyeket szörnyű sejtelmek sujtottak le, hirtelen tobzódó kivilágításokat rendezett. Mikor az üreg peremén állottam, tudták már a hírt Dublinban, Edinburghban, Manchesterben, Birminghamban. Az emberek, mint hallottam, örömükben sírva fakadtak, kiabáltak, abbahagyták munkájukat, hogy újjongva megrázzák egymás kezét; vasútra szálltak és Londonba iparkodtak. A harangok, amelyek két hét óta elnémultak, hirtelen felkapták a híreket, úgy, hogy csakhamar Anglia összes harangjai megcsendültek.
Lesoványodott, fésületlen kerékpárosok robogtak minden országúton, a váratlan megszabadulásról kiabálva azoknak a kiaszott alakoknak, akik kétségbeesve bámultak reájuk az út mentén. S az a sok élelmiszer! A La Manche-csatornán, az ir tengeren, az Atlanti-Oceánon keresztül csak úgy özönlött segítségünkre a gabona, a kenyér és a hús. Mintha akkor a világ valamennyi hajója London felé iparkodott volna.
De én minderre nem emlékszem. Eszemet vesztve jártam-keltem. Mikor magamhoz tértem, jó emberek házában találtam magamat, akik a harmadik napon akadtak rám, amint zokogva, őrjöngve bolyongtam a Szent János-erdő utain.
Azóta elmondták nekem, hogy valami értelmetlen nótát énekeltem az utolsó emberről, aki élve maradt. Bár maguknak is sok bajuk volt, ezek a jó emberek, akiknek nevét, bármennyire szeretném is hálámat leróni nekik, nem írhatom ki itt, gondjaikba vettek és megóvtak saját magamtól. Bizonyos, hogy tévelygésem napjaiban hallottak tőlem egyet-mást a történetemből.
Mikor lelkem egyensúlya helyreállt, a legnagyobb gyöngédséggel tudatták velem, amit Leatherhead sorsáról hallottak. Fogságom kezdete után két napra egy Marsbeli összes lakóival együtt elpusztította. Amint látszik, a legcsekélyebb ok nélkül, pusztán hatalmának szeszélyes érzetéből, úgy söpörte el a föld színéről, mint a gyermek szokta széttaposni a hangyafészket.
Egyedül álltam a világon s ők nagyon szívesen bántak velem. Egyedül álltam a világon, telve szomorúsággal és ők résztvettek bánatomban. Gyógyulásom után négy napig maradtam közöttük. Az egész idő alatt határozatlan és egyre hevesebb vágy gyötört, hogy még egyszer lássam legalább azt, ami multam oly boldognak, oly ragyogónak látszott kis világából megmaradt. Tulajdonképpen arra vágyódtam, hogy belemerülhessek teljesen reménytelen nyomorúságomba.
Le akartak beszélni tervemről. Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy kiverjék fejemből ezt a beteges szeszélyt. De végre nem tudtam ösztönszerű vágyamnak tovább ellenállni. Megigértem, hogy hűségesen visszatérek hozzájuk és miután e négynapos jóbarátoktól – bevallom – könnyezve elbúcsúztam, kiléptem újra az uccákra, amelyek csak nemrégen is oly sötétek, oly különösek, oly elhagyottak voltak.
Az uccákon sürgött-forgott már a visszatérő nép, néhol nyitva voltak már az üzletek is és egyhelyütt vígan csobogott egy szökőkút vize is.
Emlékszem, mennyi gúnyt találtam a nap ragyogásában, mikor a wokingi kis hajlék felé folytattam mélabús zarándoklásomat; mily mozgalmasak voltak az uccák s mily elevenen lüktetett körülöttem az élet. Annyi ember sürgött-forgott mindenütt, hogy szinte hihetetlennek tűnt fel, hogy a lakosság jókora hányadát lemészárolták. De csakhamar észrevettem, mennyire megsárgult az emberek bőre, mily borzas a hajuk, mily nagy és mennyire tündöklik szemük. Láttam, hogy rajtam kívül valamennyien, akikkel találkoztam, piszkos rongyaikat hordják még. Az arcokon vagy újjongó öröm és tetterő, vagy iszonyú határozottság tükröződött. Eltekintve az arcok kifejezéseitől, London valósággal búcsújáró helynek látszott. Az egyházközségek különbség nélkül osztogattak mindenkinek kenyeret, melyet a francia kormány küldött. A megmaradt lovak nyomorúságosan mutogatták bordáikat. Az uccasarkokon fehérszalagos, sovány, ideiglenes rendőrök álldogáltak. Keveset láttam abból a csapásból, amelyet a Marsbeliek okoztak, míg a Wellington-uccába nem értem, ahol láttam, hogy a vörösfű befutotta a Waterloo-híd oszlopait.
A híd végén is láttam e groteszk időknek egy újabb, közönséges ellentétét: egy ív papírt, amely egy botra szúrva lengett a vörösfű sűrűjében. Az első újság, a Daily Mail, hirdette rajta, hogy újra megjelenik. Vettem egy számot belőle, egy megfeketedett shillingért, amelyet zsebemben találtam.
Az újság legnagyobb része üres volt, de a lap egyetlen összeállítója azt a tréfát csinálta, hogy a hátulsó oldalra groteszk hirdetéseket tett stereotipált lemezekről. Egyébként szánalmas volt a lap; az újság szervezete még nem állt helyre. Új dolgot csak annyit tudtam meg belőle, hogy a Marsbeli mechanizmusnak vizsgálata már egy hét alatt is csodálatos eredményekkel járt. A cikk egyebek között azt állította, – ezt azonban akkor nem hittem el, – hogy a «repülés titka» meg van oldva.
Waterlooból indították az embereket hazaszállító ingyen vonatokat. Az első torlódás már véget ért. Kevesen voltak a vonaton s nekem semmi kedvem sem volt társalgásba elegyedni. Külön kocsiban helyezkedtem el és keresztbefont karokkal üldögélve, elborultan néztem ki az ablakon a pusztulás rohanó, napsütötte képére. Alig értünk ki a pályaudvarból, a vonat egy darabig ideiglenes síneken döcögött előre s a házak az útvonal mindkét oldalán fekete romokban hevertek. A claphami csatlakozóig a fekete füstből eredt por csúfitotta el London ábrázatát, bár két napig dörgött már a vihar és szakadt az eső. A claphami csatlakozónál újra megszakadtak a sínek. Száz meg száz munkanélküli hivatalnok és kereskedő dolgozott itt együtt a rendes napszámosokkal és vonatunk gyorsan összetákolt kisegítő-síneken döcögött tovább.
Innen kezdve a vidék képe mindenfelé barátságtalan volt. Különösen Wimbledon szenvedett sokat. Walton, mivel fenyőerdői nem gyulladtak meg, úgy látszik, legkevesebb kárt szenvedett az egész vonal mentén.
A Wandle, a Mole, minden kis folyó tele volt a felburjánzott vörösfűvel s olyan volt, mint a vagdalthús és a savanyúkáposzta keveréke. De a surreyi fenyőerdők száraz fái nem adtak elég táplálékot a vörös folyondár fürteinek. Wimbledonon túl látszottak a vasútról az ottani faiskola területére zuhant hatodik henger körül feltornyosodott földhalmok. Egy csomó ember állt a henger körül s néhány árkász a henger belsejében dolgozott. A henger tetején zászló büszkélkedett, vígan lengedezve a reggeli szellőben. A faiskola kárminpiros volt a fűtől és a bíborszínű árnyakkal tarkított fakó terület nagyon kínosan hatott a szemre. Az ember tekintete mondhatatlan megkönnyebbüléssel fordult az előtér aszott szürkeségétől s komor vörösségétől az enyhe kékeszöld színben játszó keleti dombok felé.
A vasutat London és a wokingi állomás között még javították, úgyhogy a byfleeti állomáson szálltam le s a Maybury felé vezető országútra tértem. Elhaladtam amellett a hely mellett, ahol én meg a tüzér beszélgettünk a huszárokkal és amellett a hely mellett is, ahol a Marsbeli megjelent előttem a viharban. Itt rávett a kíváncsiság, hogy letérjek az útról. Meg is találtam a vörös lombok sűrűjében a felfordult és összetört kis kocsit és a ló szanaszét heverő összerágcsált fehér csontjait. Megálltam s egy darabig nézegettem e maradványokat…
Majd visszafelé mentem, keresztül a fenyőerdőn, itt-ott nyakig a vörösfűben, és megtudtam, hogy a «Tarka kutya» kocsmárosa már el volt hantolva. Végre elhaladva a kollégium mellett, hazaértem. Egy férfi, aki az egyik kunyhó nyitott ajtajában állt, nevemen szólítva, üdvözölt, mikor elhaladtam mellette.
Házamra pillantottam s a remény egy sugara villant fel bennem; de csakhamar elhalványodott. A kaput feltörték; nem volt elreteszelve s mikor oda értem, lassan kinyílt.
Újra becsukódott. Dolgozó-szobám függönyei félrelebbentek a nyitott ablakról, ahol a tüzér meg én együtt virrasztottunk azon a reggelen. Azóta senki sem csukta be az ablakot. A letaposott bokrok éppen úgy voltak, mint négy hét előtt, mikor utoljára jártam itt. Betámolyogtam az előcsarnokba. A házban nem volt nyoma senkinek. A lépcső-szőnyeg gyűrött volt és megfakult azon a helyen, ahol a katasztrófa éjjelén a viharban bőrig ázva kuporogtam. Sáros lábunk nyomait még mindig ott láttam a lépcsőkön.
Követtem a nyomokat dolgozó-szobámba s íróasztalomon a papírnyomó alatt rátaláltam kéziratomra, úgy ahogy a henger megnyílásának délutánján ott hagytam. Egy darabig ott álltam, olvasgatva abbahagyott munkámat, mely az erkölcsi felfogás valószínű fejlődésével foglalkozott, a civilizáció haladásával kapcsolatban.
Az utolsó mondat egy jövendölés kezdete volt: «Körülbelül kétszáz év mulva várhatjuk…» itt a mondat félbemaradt. Emlékszem, hogy azon a reggelen, alig egy hónapja, nem voltam képes gondolataimat értekezésem tárgyára irányítani. Emlékszem, hogy abbahagytam az írást és lementem, hogy átvegyem az újságkihordótól a Daily Chronicle-met; elébe szaladtam a kertajtóig és izgatottan hallgattam különös meséjét a «Marsbeli emberek»-ről.
Lementem az ebédlőbe. Ott volt még, erősen feloszlásnak indulva, az ürühús és a kenyér s egy felfordult söröspalack, úgy ahogy a tüzérrel otthagytuk. Otthonom teljesen vigasztalan volt. Beláttam, mily esztelen reményt kergettem oly hosszú ideig. És ekkor különös dolog történt.
– Nincs itt senki, – szólt egy hang. – A ház üres. Nem járt itt egy lélek sem tíz nap óta. Ne időzzön itt tovább s ne gyötörje magát hasztalanul. Nem menekült meg senki magán kívül.
Megdöbbentem. Fenhangon gondolkoztam talán? Megfordultam s láttam, hogy mögöttem nyitva van a földig érő szárnyas ablak. Odaléptem s kitekintettem.
És íme, a bámulattól szinte megdermedve, rémülten, éppen úgy, mint én magam, unokatestvérem és feleségem állt előttem… feleségem sápadtan és könnytelenül. Halkan felsikoltott.
– Eljöttem, – rebegte. – Tudtam… tudtam…
Kezével fejéhez kapott és megtántorodott. Hozzá rohantam s felfogtam karjaimba.