Világok harca

X.
Befejezés.

Sajnálom most, mikor elbeszélésem vége felé közeledem, hogy nem sokkal járulhatok hozzá annyi vitás és még mindig eldöntetlen kérdés tisztázásához. Bizonyos, hogy egy dologban ki fogom hívni a bírálatot. Tulajdonképpeni szaktudományom a spekulativ filozófia. Összehasonlító fiziológiai ismereteimet összesen egy vagy két könyvből merítettem ugyan, de azért azt hiszem, hogy Carver magyarázata a Marsbeliek gyors halálának okáról csaknem bebizonyított igazságnak tekinthető. Elbeszélésem folyamán ezt a magyarázatot fogadtam el.

A Marsbeliek holttesteiben, amelyeket a háború után megvizsgáltak, egy esetben sem találtak a már rég ismert földi fajokon kívül más baktériumokat. Az a körülmény, hogy egyetlenegy halottukat sem ásták el s hogy a legnagyobb gondatlansággal öldökölték az embereket, szintén azt bizonyítja, hogy fogalmuk sem volt a rothadás folyamatáról. De bármennyire valószínűnek látszik is ez a magyarázat, nincs teljesen bebizonyítva.

Nem ismerjük a fekete füst összetételét sem, amelyet a Marsbeliek halált okozó hatással használtak, s a hősugár eredete is talány marad. Az a rettenetes szerencsétlenség, amely az ealingi és a dél-kensingtoni laboratóriumokban történt, elvette a tudósoknak minden kedvét attól, hogy a hősugár eredetét tovább elemezzék. A színképbontás félreérthetetlenül kimutatta, hogy a fekete porban valami ismeretlen elem van jelen, amely három vonalból álló, ragyogó csoportra bomlik a zöld színben. Lehetséges, hogy ez az elem, az argonnal vegyülve, egy szempillantás alatt halálos eredménnyel hat a vér valamely alkatrészére. De efféle be nem bizonyított találgatások aligha fogják érdekelni az olvasók nagy tömegét, akiknek számára könyvemet írtam.

A barna tajtékcsomók közül, amelyek Shepperton pusztulása után lefelé sodródtak a Themzén, egyet sem vizsgáltak meg akkoriban s azóta újabbat nem találtak.

A Marsbeliek anatómiai tanulmányozásának eredményeit, amennyiben a kóbor kutyák ily tanulmányozást teljesen lehetetlenné nem tettek, már előbb összefoglaltam, de úgyis ismeri mindenki azt a nagyszerű és csaknem teljes példányt, amelyet a természetrajzi múzeumban őriznek spirituszban, vagy ismeri legalább is az erről készített számtalan rajzot. Minden egyéb fiziológiai és morfológiai részlet különben is tisztán tudományos érdekű.

Sokkal fontosabb az a kérdés és bizonyára általános érdeklődésre is tarthat számot, lehetséges-e, hogy a Marsbeliek újabb támadást intézzenek a Föld ellen? Azt hiszem, hogy eddig nem méltatták távolról sem kellő figyelemre ezt a kérdést. Jelenleg a Mars-bolygó konjunkcióban van: de valahányszor visszatér az oppozicióba, ami engem illet, én mindig készen állok egy újabb kirándulásukra. Annyi bizonyos, hogy nem szabad elmulasztanunk a kellő előkészületeket. Azt hiszem, meg lehet majd állapítani annak az ágyúnak a helyzetét, amelyből felénk tüzelnek. A bolygónak azt a részét szüntelenül figyelemmel kell kísérnünk, hogy idejekorán értesüljünk a következő támadás kezdetéről.

Újabb támadás esetén a hengert könnyen elpusztíthatjuk dinamittal vagy tüzérséggel, mielőtt annyira lehűlne, hogy a Marsbeliek előbújhatnának; vagy amint a henger teteje lecsavarodik, őket is agyonágyúzhatjuk. Azt hiszem, nagy kárukra vált első vállalkozásuk sikertelensége. Lehet, hogy ők maguk is így fogják fel.

Lessing kitünő érvekkel támogatta azt a föltevését, hogy a Marsbeliek betörtek a Venus bolygóra is, még pedig sikeresen. Most hét hónapja a Venus és a Mars egy vonalba esett a Nappal; azaz a Venus bolygón figyelőre nézve a Mars oppozicióban volt. Később különös ragyogó, hullámszerű jel látszott a belső bolygó meg nem világított felén és ezzel csaknem egyidejűleg a Mars korongjának egyik fényképén hasonló hullámszerű halványfekete jelet fedeztek föl. Látni kell mind a két tünemény ábrázolását, hogy teljes jelentőségében felfoghassuk jellegük rendkívüli hasonlatosságát.

De akár várunk újabb támadást, akár nem, az, ami történt, mindenesetre nagyban módosította az emberiség jövőjéről alkotott képzeteinket. Megtudtuk, hogy a Föld nem zárt terület s éppen nem biztos tartózkodási helye az embernek. Sejtelmünk sem lehet róla soha, micsoda láthatatlan jó vagy rossz ront reánk a térből váratlanul. Lehet, hogy a mindenség szempontjából a Marsbelieknek ez a támadása végeredményében javára válik az embereknek; megfosztotta az embert attól a jövőbe vetett derült bizalomtól, amely legtermékenyebb forrása a hanyatlásnak. Az emberi tudást rengeteg új ismerettel gyarapította; s nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség közös érdekeinek felfogása minél hamarább tisztázódjék. Lehet, hogy a Marsbeliek a tér végtelenségén keresztül figyelemmel kísérték előfutáraiknak sorsát s tanultak a saját kárukon; az is lehet, hogy a Venus bolygón biztosabb letelepedési helyre akadtak. Bármint legyen is, az az egy bizonyos, hogy a Mars korongját számos esztendeig a legnagyobb gonddal fogják megfigyelni s hogy azok a tüzes égi nyilak, a hulló csillagok, valahányszor lezuhannak, elkerülhetetlenül meg fogják remegtetni az emberek minden fiát.

Az emberi tudás mélyülése, amelyet a Marsbeliek támadásának köszönhetünk, alig túlozható. Mielőtt a henger lezuhant, az volt az általános meggyőződés, hogy a tér végtelenségében parányi földgömbünk vékony kérgén kívül sehol sincs élet. Most tovább látunk. Ha a Marsbeliek elérhetik a Venust, nincs okunk föltenni, hogy az emberek ugyanazt meg nem tehetik. És ha a nap lassú lehűlése lakhatatlanná teszi ezt a földet, ami végül meg is fog történni, lehet, hogy az élet fonala, amely itt megkezdődött, tovább terjed a Földről s bevonja hálójába testvérbolygónkat is. Vajjon győzni fogunk-e?

Homályos, csodálatos az a kép, mely lelkemben arról támadt, hogy fog terjedni az élet a Naprendszer kis melegágyából lassacskán keresztül a csillagos tér lelketlen végtelenségén. De ez csak távoli álom. Viszont az is lehet, hogy a Marsbeliek elpusztulása csak szünetet jelent. Talán az övék lesz a jövő s nem a mienk.

Nem tagadhatom, hogy azóta a szorongattatással és veszéllyel telt idő óta állandóan van lelkemben valami kétely és bizonytalanság. Dolgozószobámban ülök, lámpafénynél írva és egyszerre csak magam előtt látom újra a szép völgyet alul, amint kígyózó lángok lepik el és úgy érzem, hogy a ház mögöttem és körülöttem üres és elhagyott. Kimegyek a byfleeti országútra, ahol járművek haladnak el mellettem, egyik kocsin egy mészároslegény, egy kocsi telve vendégekkel, egy kerékpáros munkás, iskolába siető gyerekek. És egyszerre csak mindnyájan elmosódnak előttem, s újra ott sietek a tüzérrel együtt a néma forróságban. Egy éjjel láttam, hogy a fekete por festi sötétre a hallgatag uccákat s borítja el az eltorzított holttesteket, amelyek reám támadnak rongyosan, szétmarcangoltan. Értelmetlen hangokat hadarva, egyre dühösebbek, sápadtabbak, undokabbak lettek, végre teljesen kivetkőztek minden emberi formájukból, mire fázva és nyomorultan felébredtem az éjszaka sötétségében.

Londonba megyek s nézem a Fleet Streeten és a Strandon a nyüzsgő sokaságot s egyszerre az jut eszembe, hogy ezek az emberek csak a mult szellemei, akik kísértve járnak fel-alá a néma és romokba dőlt uccákon, álomképek egy holt városban, az élet gúnyképei galvanizált testben. S oly különös az is, ha a Primrose-dombon állok, mint álltam egy nappal ez utolsó fejezet megírása előtt. Oly különös elnézni a füstös ködön homályosan keresztül kéklő házak rengetegét, mely végül beleolvad a ráhajló égboltozatba; elnézni a domb virágágyai között ide-oda járkáló embereket; elnézni a bámészkodókat, akik mindig seregestül állnak a még mindig ott álló Marsbeli gépezet körül; elhallgatni a játszó gyermekek zajgását s azután visszagondolni arra az időre, mikor az utolsó nagy nap hajnalán ugyanitt állva, mindent komornak, hallgatagnak láttam a kelő nap ragyogásában…

De a legkülönösebb mégis csak az, hogy újra kezemben tartom feleségem kis kezét s arra gondolok, hogy én őt, ő pedig engem egyszer már a halottak közé számított…