Virradóra

V.

Végre egészen felgyógyult Jacinth, a visszatérő tavasz neki is visszaadta egészségét.

Tavasz? De hát mi jelentősége van ennek az Iquique szigeten? – Annyival több szúnyog.

Xin homokot talicskázott Jacinth gunyhója elé, folyondárt vetett bele, s virágos zöld szőnyeget nővelt fel ablakai előtt, zöld lugost, melynek árnyéka alatt naponta pihenhetett.

Még is tudott csinálni tavaszt!

A ház körül minden egészen másképen ment, a mióta Xin gazdasszonykodott. Jacinth csak most tapasztalta még, milyen drága jó egy asszony a háznál, a kinek van! tiszta ing, kitakarított szoba, kész estebéd, rend és nyugalom.

Aztán Xin annyiféléhez értett. Nehezen élvezhető élelmi szerekből izletes étkeket készíteni, romlékony tárgyakat tarthatókká tenni, még a tojást is be tudta sózni chinai módra, a hogy évekig eláll; azután Jacinth engedelmével tengeriszapból kertet hordatott a ház mögé, abban zöld veteményt termesztett, csodaszépet; a chinaiak híresek az üzdelésben. Sőt még arról is felvilágosította Jacinthot, hogy tehenet is lehet itt tartani, csak sajtolt szénát kell utána hozatni.

S nem csak a ház körül, de az üzletben is hasznát vette Xinnek.

Ő tudott legjobban a munkásokkal bánni, ő tartotta őket rendben, megítélte: jól dolgoztak-e vagy hanyagul? elrakatta a guanót tonnába, felügyelt a hajóra szállításnál, őrködött a csempészet ellen; alkudott a kereskedőkkel, a mi Jacinthnak leggyöngébb oldala volt; tőle mindig egy pár shillinggel olcsóbban megkapták az árut, mint a «miss»-től.

Ő nem röstelte úgy, mint a «monsieur» szemébe mondani a kereskedőnek: «uram, adsza, nesze». Elébb ki kell fizetni az árát, azután lehet a szállításhoz fogni; s nem restelt maga felmenni a hajóra, újra megszámlálni a tonnákat, ha nem hengerítettek-e többet fel, a munkásokkal alattomban egyetértve, a kialkudottnál?

Jacinth erősen is gyarapodott. Ez a lány igazán jobb keze volt neki.

Az első években már tiszteletre méltó összegnek volt birtokában, mely szinte kárpótolta azért, a mit az ó világban szép asszonyokon és becsületes embereken elvesztett.

Hanem azért szó sem volt róla, hogy a szerződött tiz évnél előbb innen visszamenjen.

Egyszer a passatszelek végződtével amerikai hajó kötött ki szigetöblében, s a tanyáját felkereső kalmárban Jacinth nagy meglepetésére ugyanarra a szökevényre ismert, a ki évek előtt, mikor betegen feküdt, azt a yankeetrikket játszotta vele.

– Ah, sir! Ön ugyan későn jön vissza a guanómért megfizetni.

– Micsoda? Én? Önnek? révedezett eleinte a yankee, nagyon megzavarodva, mintha azon gondolkodnék, hogy hevenyében mit tagadjon el, azt-e, hogy ő csakugyan ő? vagy azt, hogy Jacinthot ismeri? vagy hogy guanóról hallott is valamit? hanem azután, hogy Jacinth szemeit nem birta kiállani, elnevette magát s merész nyiltsággal állt elő: «valga me Dios!» Sennor, én azt hittem, hogy ön régen meghalt. Mikor legutoljára együtt discuráltunk spanyolul, ön oly beteg volt, hogy én azt hittem, másnap meghal; aztán az gondoltam, hogy a pénzt, a mit adnék, úgy is elsikkasztja ez a sok rabló itt a szigeten, jobb ha azalatt is egy becsületes családapánál kamatozik, míg önt újra feltalálhatom. Megfizetek, sir; a kamatokat négy percenttel számítjuk: így discontál a pensylvaniai bank is. Jó lesz?

– Jó.

– Önnek itt, úgy látom, brilliánsul megy az üzlete. Egész comfortot szerzett maga körül, mióta legutóbb itt jártam. Jól megy az üzlet?

– Elég jól. Kétannyit tudnék eladni, mint a mennyit elő tudok állítani.

– Az hiba, sir; üzletben első szabály, a milyen tágas a piacz, annyi kosárral rakni tele.

– Nem birnak többet a munkásaim. Csak százhusz van már: harmincz időközben meghalt.

– Ah, tehát hozatni kell újakat. Megálljon, sir, egy ajánlatot teszek önnek. Ön most ad nekem egy hajóteher guanót ismét. Megadom az árát. Az előbbinek is, meg a mostaninak is. Én aztán visszatérek, hozok önnek százötven friss chinait; a szállítást idáig ötven dollárba számítva fejenként. Mikor átadom a portékát, akkor ön visszaadja a guanóért fizetett pénzemet, s quittek vagyunk. Helyes-e?

– Nagyon jó, monda Jacinth, a yankee tenyerébe csapva.

– S már most igyunk erre egy pohár melasset.

– Hozz, Xin!

Azután megitták az alku áldomását, a yankee lefizette a pénzt, felrakatta a tonnákat és odább vitorlázott.

Mikor elment, Jacinth megkérdezé Xint.

– Mit szólsz hozzá? Úgy-e jó lesz? Megkétszerezzük a munkásokat, megkétszerezzük a jövedelmet.

Xin azt felelte rá, hogy «Chinában is az erények közé számítják ugyan, ha valaki ügyesen meg tud csalni mást, de ha valaki kétszer meg hagyja magát ugyanazon ember által csalatni, azt már bűnnek tartják a megcsalatott részéről».

– Hogy csalhatna meg, mikor itt van nálam a pénze?

– Majd meglátja ön.

Az idő aztán telt, egyhangú, fáradalmas munka, szállítás, alkudozás közben. Nagy könnyebbségére volt Jacinthnak, hogy mikor ő napokat volt kénytelen a kikötőben tölteni az ellenőrzés, átadás végett, az alatt Xinre bizhatá a munkásokra felügyelést, rendben ment a gazdasága, szeme előtt úgy, mint háta mögött.

Egy ilyen munkanap után késő estve találkozott Xinnel, ki már akkor sütött-főzött a konyhán.

– Látod, Xin, monda neki, pipájára gyujtva takaréktűzhelye parázsánál; a yankee nem csalt meg, elhozta a szállítmányt, már át is vettem; derék, jó erős ficzkók; meg vagyok velük elégedve. A pénzét is visszaadtam, már el is vitorlázott ismét.

Xin vállat vont.

– Azért én mégis azt hiszem, hogy megcsalta önt.

Jacinth másnap reggel hadrendbe állítá az új munkás csoportot, s odavitte őket Xin elé, hogy mit szól a szerzeményhez?

Xin összecsapta feje felett a kezeit, s félrevonta Jacinthot.

– No lássa ön, milyen tüzimádó módra megcsalta a yankee. Hisz ezek kékek.

– Hát kékek, mert kék ruhájuk van.

– Az eddigiek pedig sárgák.

– De hát mi bajom nekem az ő kék és sárga gúnyáikkal?

– Az, hogy azok a sárgák császári mandzsuk, ezek a kékek pedig taipingok, a kik odahaza is folytonos veszekedésben élnek, s ha más országban összekerülnek, ott is újra kezdik a veszekedést. Ezeket bizonyosan Californiából hozta ide az a yankee, a hol megfizettek neki érte, hogy szabadítsa meg az aranymosókat ezektől a czivakodóktól, a kik miatt nem lehet a munkát békén folytatni. Már most csak úgy intézkedjék ön, hogy iparkodjék a sziget tulsó oldalán más telepet állítani fel az újak számára, mert ha ez a két csapat csak a szagát megérzi is egymásnak (nem veszi ön észre, hogy még bűzök is más, mint az ittenieknek?), hát ezek kiirtják egymást kölcsönösen, s vége a békés munkálkodásnak.

– No, majd rendet fogok közöttök tartani, szólt nagy önbizalommal Jacinth, bízva eddigi erélyében; hanem azért mégis megfogadta Xin tanácsát, s a másik oldalra vitte át az új telepet, úgy hogy a kettőt a meredek, kormoránlakta sziklák választák el.

Ebből aztán az a terhes kötelesség támadt rá nézve, hogy naponként négy angol mérfölddel többet kellett lótni-futnia, hogy mind a két telepet bejárhassa.

Az első vasárnap mindjárt kezdődött valami összeveszés a két fél között. Keresztyén ünnepnapokon Jacinth nem engedett dolgozni, s minthogy a chinaiak budhisták voltak, hát azoknak meg mindegy volt akármikor ünnepelnek.

A legrégibb időkben ide költözött chinai munkások egyik magas sziklába valami idomtalan potrohos bálványalakot faragtak ki, s ahhoz szoktak eljárni tisztelkedni a későbbi utódok. Ezt a bálványt a kékek is olyan jól láthatták, mint a sárgák, s a legelső pihenő napon annál a kegyes helynél összetalálkoztak csoportosan.

Xin előre figyelmezteté Jacinthot, hogy ez be fog következni, s azért mind a ketten jó eleve odamentek a bálványhoz s bevárták az összejövőket.

Azok közt rögtön nagy feleselés támadt. A sárgák azt állíták, hogy az a Buddha az ő jogtulajdonukban levő isten, míg a kékek furfangosan oda fordíták a dolgot, hogy sőt inkább a Buddhát az ő elődeik csinálták, tehát ez az örökségük. Egyik fél sem akarta pedig engedni, hogy a másik annak a Buddhának áldozzék.

Jacinth aztán úgy tett közöttük igazságot, hogy hozatott olajfestéket, kéket meg sárgát, befesteté vele a Buddhának az egyik oldalát (az orra képezvén a választékot) sárgára, a másikat kékre: «már most a kékeknek jut a fél Buddha, a sárgáknak a másik fele; kiki áldozzék a maga fél istenének.»

Azok aztán megnyugodtak benne, s hozzáfogtak az áldozathoz, hoztak halat és malaczot a Buddhának; a halból oda adták neki a farkát és belét, a malaczból a lehúzott körmöket és a sertét; a többit megtarták maguknak. – Ezért ugyan érdemes volt olyan nagyon patvarkodni a Buddha jogkérdése felett!

Jacinth megigérte nekik, hogy fog hozatni a számukra minden háznak külön egy Buddha bálványt ajándékba. (Londonban van egy gyár, a hol azokat készítik, s ellátják válogatott bálványokkal Chinát és Keletindiát.) Ennek azután örültek, s ezuttal nem lett verekedés.

– Látod, monda Jacinth Xinnek, okos embernek mester a neve.

Maga is bámulta magát, hogy mennyi ügyességgel birt dogmaticus subtilitásoknak egymásközti kiegyenlítésére. Civilizált europaiak közt már nem ment volna ilyen könnyen.

Azután igen kedélyesen viselték magukat a chinaiak. Kékek, sárgák, ha meglátták egymást a távolból, gúnyneveket kiabáltak egymás felé, de olyan messziről, hogy a másik nem hallotta. Ezzel aztán mindkét fél meg volt elégedve.

Hanem egy ünnepnap délután nagy ijedten fut haza Xin, s hívja Jacinthot, hogy jöjjön sietve a kék telepre, két chinai összeveszett. A sárgák azzal mulatták magukat ősi szokás szerint, hogy papiros sárkányokat eregettek; egy sárkány lecsapódott a kékek telepénél, s egy kék elrabolta a sárkányt a zsineggel együtt, s most ezen a két ember hajba kapott és birkózik folyvást.

– Hát a többiek? kérdé Jacinth.

– Azok még eddig csak nézik a verekedést, két oldalt állva.

Jacinth futott Xinnel együt a csetepaté szinhelyére. Egy tisztáson álltak egy csoportban a sárgák, másik csoportban a kékek, s nagyon csendesen viselték magukat, mintha csak valami kakasviadalban gyönyörködnének.

A tér közepén pedig, a mit így körülfogtak, ott dulakodott a két birkózó, egy kék meg egy sárga.

Sajátságos neme volt ez a birkózásnak. Mindegyik birkózó a másiknak a varkocsát fogta balkézzel, s kétszeresen az öklére csavarva, a jobb kezével meg aztán iparkodott a másiknak a torkához juthatni. Ilyenformán egymásnak a fejét aláhúzva, forogtak köröskörül; mindegyiknek az levén a fojtogatáson kivül még a főtörekvése, hogy a fejével a másiknak a koponyáját bezúzhassa.

Néha perczekig mozdulatlanul álltak, majd megint nagyokat kanyarítottak egymáson; egy hangot sem adtak a közben, csak kemény koponyáik összecsattanása hangzott néha.

Jacinth nagy önbizalommal lépett a tér közepére, s parancsoló hangon kiálta rájuk:

– Bocsássátok el rögtön egymást!

Mintha csak két dülekedő bivalynak szólt volna.

Azzal, hogy tekintélyét fentartsa a chinaiak előtt, Jacinth megkapta egy kézzel az egyik chinai jobb karját, másikkal a másikét és széttaszította őket. Az igaz, hogy egymaga erősebb volt, mint azok ketten. Mikor így szétfeszítette őket, hát szélylyel váltak, hanem a balkezével egyik sem eresztette el a másiknak a varkocsát. Annál fogva össze voltak ragadva. Jacinth hiába kiabált, hiába erőködött: próbálta összeszorított ökleiket kinyitni, nem lehetett, nem eresztették el egymás haját. Belefáradt és maga is dühbe jött.

Mikor aztán nem boldogult velük, zsebébe nyúlt és kivette bowie-kését.

– Jaj, uram! mit akar ön? kiálta Xin ijedten, odaugorva, s megkapva Jacinth kezét.

– Hát lemetszem az ostobáknak a varkocsaikat, ha nem akarják elereszteni, s aztán el lesznek választva.

– Azt ne tegye, uram! inkább a fejeiket, mint a hajfonadékot; hisz az azért van meghagyva, hogy halála után annál fogva ragadja Buddha az égbe az embereket; a ki a varkocsát elvesztette, elkárhozott, s a tűzimádókkal együtt ég meg. Ezzel az egész telepet maga ellen zendítené ön.

– De hát mit csináljunk velök?

– Csak a nézőket parancsolja ön haza, nehogy általános verekedés legyen belőle, a két birkózót pedig itt kell hagyni magára, majd holnap visszajövünk erre a helyre és megnézük, hogy melyik maradt halva.

– Halva?

– Az bizonyos. Addig el nem eresztik egymást, a míg kettő közül az egyik él.

Jacinth hazaterelte a kékeket, Xin rávette sok szóval a sárgákat, hogy menjenek a telepre vissza, s a két birkozót otthagyta mindenki magára. Azok csak fogták egymás haját s forogtak körben és csapkodták össze a fejeiket késő estig.

Xin az egész éjjel nyugtalan volt, gyakran kiment a házból s felhágott az őrhelyre szétkémlelni és figyelmezteté Jacinthot, hogy a távolban valami mozgás neszét hallja.

Mielőtt megvirradt volna, már lefutott az elhagyott birkozókhoz, s rövid idő mulva visszatért.

– Nos, melyik? kérdezé Jacinth.

– Mind a kettő, felelt Xin. És már most nagy baj van. Mind a két telep emberei dühösek egymásra. Az összeveszés megkezdődött; ezek is, amazok is kezdik a guano-kaparó villáikat egyenesre kalapálni; ez aztán egészen jó fegyver; olyan mint a kettős szurony. Nehéz lesz őket visszatartani, de én megkisértem.

Jacinth is vele akart menni, de Xin összekulcsolt kézzel rimánkodott neki, hogy maradjon itthon, s olyan rút volt szegény, mikor ilyen szépen kért! Jacinth megigérte neki, hogy nem megy ki a házból.

Xin azt mondta, hogy rá fogja beszélni a sárgák és kékek vezetőit, hogy jöjjenek fel Jacinthoz, igyák meg ott a béke poharát.

A sárgák feljöttek, a kékek nem. De így is jó. Ha csak egyik félt rá lehet is birni, hogy ne menjen a csatatérre, hát nem lesz ütközet.

Xin ott Jacinth előtt megfogadtatá a vénekkel, hogy békében fognak maradni; nem hagyják el bányatelepeiket, gunyhóikat, nem keresik a találkozást a taipingokkal; nem ügyelnek a kihívásokra, nem feleselnek a gúnyra; úgy veszik őket, mintha nem is volnának a világon.

Xint ékesen szólóvá tette a veszély, oly elevenen tudott rábeszélni, munkásokat nyájasan czirogatni, a duzzogókat kiengesztelni; s olyankor rút arcza fellelkesült, a szellem, a lélek hevélye még rútabbá tette azt.

Hanem hát sikerűlt a sárgákat kiengesztelni. Azok elmentek szépen a bányába dolgozni, s nem találkoztak a kékekkel.

Azonban a kékek nem mentek dolgozni. Hétfőn reggel szokta nekik Jacinth kiadni az egész hétre való arakot; azt még elvitték, hanem azután nekifeküdtek, s délig megitták az egész hétre való erős pálinkát mind.

Ennek az lett a következése, hogy nem lehetett velük többet beszélni.

Erre aztán Jacinth repressaliák fejében elzárta előlük a cisternát.

Ez a legiszonyúbb kényszer egy lázadó népet engedelmességre hajtani: nem adni neki vizet.

Azonban a sárgáknak engedett Jacinth annyi vizet hazavinni, a mennyire szükségük volt, s a kékek nagyon jól tudták, hogy ha vizet akarnak kapni, hát azt a sárgáktól majd elvehetik.

Tehát kétszeres volt a szomjuk: víz után és vér után.

A taipingok egész nap csoportosan jártak-keltek a szigeten, mindenütt megfordulva, a hol a sárgákkal találkozni véltek; hanem ezek megtartották híven adott igéretüket, s nem léptek túl a telepen.

Este felé hat taipingból álló küldöttség jelent meg Jacinth kunyhója elött, a küldöttség szónoka az ajtót megzörgeté s bebocsátást kért. Rossz szónok volt ugyan, de volt a kezében egy irgalmatlan nagy kétágú villa, ezzel magyarázta szónoklata homályosabb helyeit.

Xin nem nyitotta ki előttük az ajtót; azt mondta nekik, mondják el az udvaron, mit akarnak, az úr majd az ablakból fogja őket hallgatni.

Egész kivánságuk oda ment ki, hogy ők a sárgákkal egy szigeten nem akarnak tovább lakni, és azt meg is mutatják, hogy nem fognak, mert ők többen vannak és vitézebbek is. Azért határozottan felszólítják a bérnököt, hogy a sárgákon adjon túl; vigye őket innen máshova, mert különben ők rajtuk törnek s agyonverik őket mind egy lábig.

Jacinth jól tartotta magát. Kinyította ablakát s azt felelte nekik vissza, hogy a sárgákat az ő kedvükért elküldeni nem fogja, hanem majd őket pakolja össze a legközelebb kikötendő hajóra, s kitéteti a perui partra, addig pedig, ha akarják, hogy napszámot és ivóvizet kapjanak, viseljék magukat csendesen. Ha azonban kedvük találna támadni, hogy valami erőszakoskodáshoz nyuljanak, hát majd akkor megmutatja nekik, hogy tanult puskával és pisztolylyal tréfálni.

Xin megdicsérte azért, hogy olyan erélyesen szólt a taipingoknak, hanem ezeknek még valami más is fog kelleni, mint szó, mert a chinai dühét elfojthatja ugyan, de alattomban forralja tovább.

Jól is sejtett; a taipingok még azon éjjel átjöttek a sziget tulsó feléről egész csapatukkal. Xin a sárgákból őröket helyezett el a ház körül, s ő maga egész éjjel nem feküdt le, hanem kinn virrasztott a veranda alatt, míg Jacinthot azzal biztatta, hogy csak menjen aludni, nem lesz semmi veszély.

Éjfél tájon Jacinth nagy ordításra ébredt fel, s a mint kitekintett ablakán, a kékek már háza előtt álltak a nyilt téren.

Az őr rájuk kiáltott, hogy mit akarnak?

Minden válasz helyett a taiping óriás, ki a többiek vezére volt, hosszú kétágú villájával a mandzsut úgy kapta nyakon, hogy annak a feje a villa két ága közé szorult, s azzal felkapva azt a levegőbe, mint a macskát, behajítá Jacinth palánkkal kerített udvarába.

Erre aztán vad ordítás verte fel a házat, s mint a jégzápor, úgy hullott a kő Jacinth kunyhójának ólomfödelére.

Ekkor egy éles visító hang hallatszott ki az üvöltésből, a rútak rútjának kellemetlen süvöltő hangja. Keresztültőrt a dühödt furiai rikoltás minden férfilármán s érvényt szerzett magának fölötte.

«Takarodjatok! pusztuljatok innen! átkozottak! Vagy elemésztelek benneteket mind!» kiáltozott a dühödt némber a bőszült férficsoportra, felszakítva előttük az ajtót, mintha nőoroszlán akarna kirohanni a barlangját ostromlókra.

A taipingok egy perczre visszahökkentek e csodanémbertől, ki a fenevad bátorságával állt utjokba egyes-egyedül. Száz férfinak egyetlen nő!

Igaz, hogy egy kétcsövű puska volt kezében; de mi az annyi férfi ellen?

– Hallod-e, Xin, monda neki az óriás; pusztulj előlünk, mert megeszünk. Te csak egyszer lősz ránk, s akkor darabokra tépünk.

– Egyszer lövök rátok, de attól ti mind elvesztek.

– Eredj innen, monda neki az idomtalan, téged senki sem fog bántani. Chinai vagy, asszony vagy; mi csak azzal a szakállas fejüvel akarunk végezni odabenn, annak a fejével akarunk tekézni.

– A nikesiri rossz szellem fog tekézni a tieitekkel, tűzimádók! vesszetek hát el attól, a mit imádtok!

Azzal a csoport feje fölé tartá a kétcsövű fegyvert, s jobbra-balra kilőtte azt a légbe.

Jacinth azt hitte, hogy a leány azért lőtt a légbe, hogy a vaklövéssel megijeszsze a lázadókat; midőn a következő perczben a két lövés után egyszerre lángba borítva látta az egész csoportot.

A légből tűzeső hullott alá, a férfiak rohantak szanaszét, tiz, húsz, a kin lánggal égett az öltöny, ordítva verte magát a földhöz, a többi futott tova és nem sietett a meggyuladtak segélyére. Sokáig lehetett látni a sötét éjben egyes égő alakokat, kik mint eleven lidérczek futottak a tenger felé, hogy abba belevessék magukat.

A lázadók két lövéssel szét voltak verve.

Mire Jacinth kisietett az udvarra, hogy Xinnek segélyére menjen, már akkor vége volt mindennek.

– Mit tettél? kérdezé a leánytól.

Xin diadalmasan mutatott a ház körül fetrengő nyomorultakra.

– Mondtam, hogy tűzre vetem őket, nem hitték. Már most tudják.

– Mi volt ez?

– A bolondok kőolajba szokták mártani köntöseiket, hogy a férgek ne férjenek hozzájok; én a fegyvert golyó helyett kőolajjal töltöttem meg s azt lőttem ki fejük fölé; a hova egy csepp hullott, az az ember megégett tőle.

S a borzasztó leány még nevetett, és akkor még rútabb volt, mint máskor.

VI.

– Rút vagy bizony te Xin; elijesztő, visszataszító rút!

– Lehetsz jó lélek, lehetsz angyal belül, de annak mind az ellenkezője látszik rajtad kivül.

– De bizony még ha ördög volnál, annak sem kellene a képed; az is okos már, szép arczot vesz föl, ha láthatóvá akarja tenni magát.

– A kalapácshal is rút a halak között, de lehet, hogy a kalapácshalak között szép: de a chinai arcz rút az emberek közt, s te még a chinaiak között is rút vagy.

– Világ minden gyémántját rád raknák, fűszerben mosdatnának, selyembe öltöztetnének, még sem volna gy árnyékával a rútságnak kevesebb rajtad, mint a mennyi van.

– Anyád szeme sem találhatna arczodon semmit, a mire azt mondhatná: ez talán mégis szép?

– S ha a teremtő rád nézne, s elgondolná, hogy te is az ő alkotása vagy, párt nem teremtene hozzád.

– S ha volna valaki, a ki valaha megszeressen, annak vakon kellett volna születni, és nem tudni, milyenek a női arczok?

Ki mondhatott ennyi gorombaságot a szegény Xinnek? Szemtül szemébe, kiméletlenül, irgalmatlanul?

Ki más, mint a kegyetlen tükör?

Xin olyan sokszor elnézte magát Jacinth kézi tükrében, mikor az nem volt otthon: miért hogy ez az arcz olyan rút? Miért nem lehet ezt erős homokkal lemosni, hogy egy alatta levő másik arcz kitünjön, s azt mondhassa: ismerjetek meg, ez vagyok?

Mi szörnyű kín ily rútnak lenni!

Némely némbernek egyéb érdeme sincs, mint szép, mosolygó arcza; s boldoggá, szeretetté lesz általa. Oh milyen nagy boldogság szépnek lenni!

És Xin szeretett volna szép lenni!

Szép, minőknek a mesékben a tündéreket regélik; minőnek ő magát álmában szokta látni.

Óh minden éjjel, minden éjjel álmodta ő azt, hogy egyszerre csak átváltozott, mint az ind mythos állatai, ragyogó istennővé; szebb lett, mint Laksmi, a szépség istennője, s aztán mikor fölébredt, a tükör ismét csak azt felelte: «óh mi rút vagy!»

Óh mi átok rútnak lenni! Leánynak és rútnak! Leánynak és talán szerető leánynak!

Csitt! ki beszélne arról? Rútak rútja. Alacsony cseléd. Pária a rabnők között!

Egyszer oly mélyen el volt merűlve Xin e szomorú tanakodásban az igazmondó tükörrel, hogy észre sem vette, a mint Jacinth bejött a szobába.

Jacinth megállt a háta mögött és a tükörből nézte, a mi e leány lelkében akkor véghez ment.

Mennyit gyászol rútságán, mint kétségbe van esve érte, mi végtelen terhet visel lelkén nyomorú külseje miatt!

És a mit önvonásaiban akarna keresni, a bíztatást, a vigasztalást, épen e vonások tagadják meg tőle, engesztelhetlenül, szigorúan; míg végre a kétségbeesett elitéltnek szépségtelen arczán két forró könycsepp gördül végig.

Jacinth értett mindent. Odalépett hirtelen, s a botja gombjával összetöré a tükröt, s a felriadt leány kezét megfogva, így szólt hozzá:

– Az nem igaz, Xin. A tükör hazudik. Te szép vagy, és én szeretlek téged.

VII.

Tiz évvel azután hogy Malagrida úr ügyszobájában ama parfumillatu uracs megjelent, ismét azon szokatlan, nem üzletre való órában jelentettek egy urat, aki rögtön akar vele beszélni.

A belépő úr a legujabb divat szerint volt öltözve, fehér mellénye volt brillánt gombokkal.

A bankár rögtön ráismert.

– Ah mr. Sabron! ön visszajött Párisba? Azt hittem, hogy sokkal jobban el lesz sülve.

– Érdemes is volna rá ez a kis intermezzo, hogy az embert megváltoztassa.

– S ön valóban kiállta a Iquique szigeten?

– A hogy látni tetszik. Nem vesztem el.

– És folyvást maga kezelte a vállalatát?

– Nem. Másodmagammal.

– Tehát mégis tartott ügynököt? Ezt okosan tette. Kivált ha hű volt.

– Nagyon hű volt.

– Mi volt önnek tiz év alatti tiszta haszna?

– Tíz millió frank.

– Az pompás! Mondtam ugy-e? Vagy semmi, vagy tíz millió. És abból levonva az ügynök perczentjét. Mi százalékot kapott?

– Feleztem vele.

– Ez nagyszerű: ötven perczent! No, de megérdemelte, ha hű volt. Az Iquique szigetén semmi ár sem elég nagy egy hű szívért. Apropos, itt Párisban ön már távollétében a divat lyonja volt. Azt beszélték önről, hogy bivalybőr csizmáit addig soha sem vetette le, a míg le nem szakadtak.

– Az úgy volt.

– És tíz évig száraz kétszersültet reggelizett kinn a mezőn.

– Az is igaz.

– És olajba mártott inget viselt.

– Valóban azt tettem.

– És egy ocsmány chinai némbert tartott szeretőnek; ez csak nem lehet.

– De bizony lehet.

– S valóban oly szörnyeteg lett volna, mint itt beszélik?

– Úgy hiszem, hogy nem túlzottak vele.

A bankár nevetett. No, de az is természetes: az Iquiquie szigeten még az is megfizethetlen, ha van egy asszony, a ki az embernek szeretője legyen, akármilyen csúnya legyen.

– És most miben lehetek önnek szolgálatára?

– Tehát én szeretném visszaszerezni azt a hôtelt, a mit tíz év előtt madame Diaprée-nak ajándékoztam. Megkapható-e?

– Óh uram, nagyon is megkapható. Mr. Diaprée ruinálta magát börzejátékokkal és megszökött Amerikába; az asszonyság jelenleg egy Café Chantantban működik, a hôtel árverés alatt van; negyedrész áron fognak mindent vesztegetni a hitelezők, mint a mit ér.

– Csak azért óhajtanám megszerezni, mert nőmet oda szeretném vinni.

– Tehát ön házasodik? Ez nagyon derék. Ez szolid dolog. Reménylem, hogy most már megtudja ön válogatni az asszonyokat.

– Oh minden bizonynyal! Tehát kérem, legyen ön szíves eljárni megbizásomban.

– Igen szivesen. Hát önnek ügyfele, a kivel megosztozott, kicsoda? Nem szabad megtudnom a nevét? kérdé a bankár a búcsúkézszorítás alatt.

– Ez az a bizonyos nőnemű szörnyeteg, a ki Iquique szigeti kunyhómat megosztotta velem.

– Dicső! dicső! mondá a bankár, nagyot bókolva. Erről ismerek a gentlemanre. «Szörnyeteg kisasszony! ha szerettél, nesze tíz millióm fele!» Ez az igazi gavallér.

Jacinth ajánlotta magát és távozott.

VIII.

Este az opera-szinházban egy idegen hölgy vonta magára a közönség figyelmét. Az egész alak fejétől övéig egy brilliánt esőben látszott fürdeni. Öltözete a divat pompáját képviselte.

Hanem arcza oly rút volt, hogy még az exoticumok között is ritka példány.

Minden látcső felé volt szegezve, s mindenki fárasztotta magát és szomszédait annak találgatásában, hogy ki lehet az a rútak rútja?

Egy felvonás alatt mr. Sabron jelen volt az idegen hölgy páholyában, s vele szemközt ült le, sőt látcsövét is elkérte egyszer.

Azután ismét lejött a páholyból, s bevetődött a jockey-club páholyába, a hol már ekkor sokat tudtak rendkivüliségeiről.

Egy régi bizalmas ismerőse ezzel a kérdéssel fogadá:

– Ah, kedves barátom, mondd csak, ki az a hallatlan rút asszonyalak ott abban a páholyban, a kinél az imént látogatáson voltál? Valóságos szörny!

– Az a szörny: az én feleségem, felelt jó kedélylyel Jacinth, s hozzátevé: «valódi klenódium egy asszonyban!»

S azzal leült a feleségével szemközt, s elkezdte őt szemüvegezni.

KÉT MENYEGZŐ.

(Elbeszélés.)

– Szerencsés jó napot kivánok kegyelmednek, nagy jó uram, Gubádi Márton uram.

– Áldást, békességet kegyelmednek, nagy jó Csukási Orbán uram.

– Örülök, örvendek, hogy friss jó egészségben láthatom kegyelmedet, Gubodi Márton uram.

– Hála a magas mindenhatónak. Hát az otthonvalók egészségesek?

– Köszönöm kérdésit; mindnyájan épségben vagyunk. Oh be sokat emlegetjük nagy jó uramat!

– Csak kölcsönbe esik, mert mi is épen annyi jóval vagyunk kegyelmetek familiája iránt; különösen a jó nagyasszony iránt. Nem fáj ő kegyelmének a foga? nem?

– Oh, be jó kegyelmed, hogy tudakozódik felőle! Épen én is akartam kérdezni; hát a jó nagyasszony nem sántit-e már?

– Hát az István úrfi mit csinál? Ugy-e bár nem töri már a nehéz nyavalya? no ne is törje.

– Hát az Évi leányasszony fölkelt-e már? Nem csufitotta el a himlő szegénykét?

Ilyenféle hiábavaló beszédekkel traktálta egymást, Debreczen városa utczai padlóján találkozva, két termetes polgári férfiu; a kik pedig körülfogták őket, kofák, városnép, ácsorgó sereg, azok véghetetlen jóizűen kaczagtak ennek a nyájas szóváltásnak.

Mert azt kell tudni, hogy Gubádi Márton és Csukási Orbán uram városszerte hirhedett nagy veszekedő ellenségek, a kik is átellenes szomszédok lévén, oly Istentől elrugaszkodott módon való czivakodásokat szoktak müvelni napról-napra, hogy hangzott tőle a nagypéterfia utcza; mikor mindegyik kiállván a maga kis ajtajába, onnan elkezdte a másiknak szemére hányni a kicsi gyermek korától fogva elkövetett hibáit, kiterjesztvén testi-lelki gyarlóságaira, lábainak görbeségére, csámpásságára, orrának vörösségére, arczának ragyáira, termetének potrohára, azután szellemi rossz tulajdonaira, iskolából való kicsapatására, olvashatlan irására, rekedt rikácsoló templomi énekére; a miből aztán mind fokozatos emelkedéssel főben járó bűnök felhányása nőtte ki magát: az egyik tolvajt, a másik csalót kiáltott; az elszántott a szomszédjáéból, ez a testvéreit tudta ki az örökségből; amaz megint az ekklézsia vagyonát rövidíté meg, emez hamisan esküdött; mikor ebből is kifogytak, akkor aztán áttértek egymás családtagjaira, egymás feleségét, gyermekeit ócsárolták, meg nem maradt tőlük békében még a hasított ingben járó piczi gyermek is; s mikor már aztán nem hagytak egymáson egy csepp keresztvizet sem letörletlen, akkor pogányok módjára invitálták az ördögöt, szörnyen parancsolgatván neki, hogy azt a másik szomszédot minden pereputtyostól hogyan és hova vigye el?

S a mellett, hogy olyan nagyon gyűlölködtek, nem hogy kerülték volna egymást; de sőt inkább mintegy találkozót látszottak egymásnak adni, s este, mikor más istenfélő ember örül, ha a dolga után megpihenhet, kiki megjelent a maga kis ajtajában, s az volt a boldogabb, a melyik hamarább rákezdhette a veszekedés új tárgyát.

«No, elmehet már kend a maga szép hirével.»

S bár legalább aztán egyszer, amugy istenigazában jól összekapaszkodtak volna, a hogy illik, s a sok perpatvarnak egy egészséges eldöngetéssel véget vetettek volna; – nem azok: csak onnan veszekedtek az utczán keresztül, egyik sem mozdult ki a küszöbén; hanem hogy a mit mond, azt a másik is megértse, tehát kiabáltak olyan hangosan, hogy az egész utczában csak az nem hallotta, a ki süket volt.

Ez a patália olyan nagy botránkozást szült, hogy elvégre is a tanácsbiróság elé hivaták ő kelméket, s ott az érdemes főbiró úr következő sentencziát olvasta fejeikre, mely sentenczia ma is megvan Debreczen városa tanácsi jegyzőkönyvében:

«Miután Gubádi Márton és Csukási Orbán, helybeli polgárok, évek óta oly förtelmes veszekedéseket és manicheusokhoz illő káromkodásokat vittek egymás ellen véghez, hogy abban minden igaz hitű jámbor keresztyén méltán megbotránkozék: ezennel megparancsoltatik mind a két férfiunak, hogy nyelveiket ezennel zabolán tartsák, egymással ne perlekedjenek, az ördögöket egymásba ne bujtassák; hanem akárhol és mikor találkozandnak, becsülettudással és emberséggel szóljanak egymáshoz, – a ki pedig (most jön a java) ezen rendelet ellen közülök vétkezni találna, s a másikat csak egy illetlen szóval is megtámadná: fizessen a szegények cassájába két ezer forintokat!»

Két ezer forintokat! Egy illetlen szóért.

S mondja aztán valaki, hogy Debreczenben nem tartották fenn kellő erélylyel az udvariasság követelményeit, még pedig ezelőtt kétszáz esztendővel.

Mert a krónika 1670 tájáról jegyzi föl a közlött itéletet.

Ezért volt hát az a nagy nevetés a vásári közönség részéről, midőn a nagy piacz közepén Gubádi Márton és Csukási Orbán uraimék ama nyájas szólásformákkal támadták meg egymást.

Mindenki kiváncsi volt arra az itélet elhirhedése után, hogy mitevő lesz már ezentúl a két veszekedő társ? Mert hogy ők egymás nélkül nem élhetnek, az bizonyos. Goromba szavakkal egymást megtámadniok nem szabad, az is bizonyos.

Az tehát egészen meglepő komédia volt a közönségre nézve, mikor a találkozásban észrevevé, hogy a két szomszéd úgy fogá fel a dolgot, miszerint ezentúl csak nyájas szavakkal szabad nekik egymás közt veszekedni, s ugyanazokat a dolgokat, a miket eddig egymásnak durva szitkozódás hangján elmondtak, most megfordítva, hizelgés alakjában nagykedvesen mondogassák oda. Igy például, ha eddig azt mondta Gubádi Csukásinak: «te rezes pofájú te!» s amaz vissza: «nézd meg a magadét, jobb lesz, te borbibircsó!» most a helyett így szóltak: «oh be szép színben van ma kegyelmed, mint a fakadó rózsa» és vissza a másik: «de kegyelmed is ragyog, miként Salamon dinnyéje». S ha eddig egymás feleségének hibáit publikálták, most azoknak nyilvános revokálásával boszantották egymást jobban, felnőtt gyermekeikről tudakozódtak gúnyos részvéttel. Gubádi uram Csenkő Mózest emlegette Csukásinak, ki épen menyasszony-ruhákat vásárol a görögnél a szép Évike számára, pedig a kötni való megszökött a menyegző elől, melyre szüléi erőltették, s a leány sem akart hozzá menni; míg Csukási uram István úrfi felől kérdezősködött, hogy mikor küldi már a város a heidelbergi akademiára? pedig nem rég kapott a jámbor consilium abeundit.

Az ellen sem lehetett a magistratusnak semmi kifogása, ha Gubádi uram Csukási szomszéd apró gyermekeit kedves kis teremtéseknek nevezte, s ajánlkozott, hogy mindegyiknek egy fésüt fog venni ajándékba, mire Csukási szomszéd viszont tűvel, czérnával kedveskedett Gubádinak, hogy a nagyasszony foltozza meg a kedves aprócskák kiszakadt térdeit.

És ez mind a legnyájasabb taglejtések, a legmosolygóbb arczfintorgatások között mondatott el, a kalapját mindkét fél kezében tartá és világért el nem fogadta volna, hogy föltegye. Az itélet azt parancsolja, hogy egymást megbecsüljék.

Tehát ők a dühbehozatalig becsülték egymást.

Mind a kettő azon törekedett, hogyan lehetne a másikat nyájas ingerkedésekkel odáig vinni, hogy elébb kitörjön belőle a méreg s aztán elveszítse a birságot.

Mert kétezer forint most is nagy pénz, hát még akkor! A melyiken azt megveszik, el kell annak adni a nagypéterfián levő házát.

– Hova tetszik indulni, kedves Gubádi Márton uram?

– Hazafelé indulok, drága jó Csukási Orbán uram.

– Legyek olyan szerencsés, hogy hazáig elkisérhessem szeretett nagy jó uramat.

– Véghetlen nagyra leszek vele, ha ez a tisztelet ér drágalátos szomszéd uramtól.

És így kisérték egymást haza, folytonos kedveskedéssel, kölcsönösen iparkodva egymást jobbfelől bocsátani, s midőn hazaértek, egymástól barátságosan elbucsuztak, most már nem az ördögökre bízták egymást, hogy azok vigyék ide-oda, hanem az angyalokra, és ajánlák egymást a próféták kegyelmébe és martyrok oltalmába; Csukási uram elkiséré Gubádi uramat a kapujáig.

– Tisztelem a nagyasszonyomat, az úrfit, és a kis leánykákat.

Gubádi uram nem engedte e tiszteletet magán száradni, ő is visszakisérte az utczán keresztül Csukási uramat a kapujáig.

– Tisztelem, csókoltatom különösen az egész familiát, apraját, nagyját, együtt és különvéve.

Csukási uram onnan megint visszakisérte Gubádit az utczán keresztül.

– Köszöntetem az öregbérest, a kisbérest, a szolgálót, a gányót, a juhászbojtárt.

Megint vissza.

– Tisztelem a familiájához tartozó ökröket, borjukat, lovakat.

Megint vissza.

– És a háznépével lakó egereket, bogarakat stb.

S míg így egymás patkányait, kutyáit, macskáit, verebeit sorba tisztelték volna, olyan csoport hahotázó nép keveredett az utczán körülöttük, hogy elsőbiró uram kocsijának meg kellett állni, nem tudott keresztülhajtani a nagy sokaságon.

– Mit mivelnek kegyelmetek ismét? kérdé haragosan a biró.

– Gyakoroljuk magunkat az egymással való nyájaskodásban, a hogy tetszik látni! viszonzá neki Gubádi Márton uram.

S azzal a két nyájas férfiu kiki a maga házába térvén, úgy csapta be maga után az ajtót, hogy csak úgy hullott a vakolat az ajtófélről.

* * *

Gubádi uramnak volt egy nagy, iskolaviselt fia, kit ő papnak szánt, kinek azonban több kedve volt a mezei gazdasághoz, s nagy tógátus quinquennis diák korában félig menve, félig menettetve válét mondott az exegeticának s kiment a tanyára törökbuzát mivelni.

Csukási uramnak pedig volt egy szép eladó leánya, Évi; a kiről még eddig nem lehet tudni semmit. A mint illik.

Gubádi és Csukási uramék ugyan a veszekedés korszakában családjaik ezen büszkeségeit sem hagyák leszólatlan; ha valaki arra hallgatott volna, a mit Csukási uram átkiabált az utczán a szomszédnak, azt tanulta volna meg belőle, hogy István diák: kicsapott diák; hogy minden nap a nehéz nyavalya töri, hogy nem is ember az már, mert azt az édes anyja, még születése előtt, elkötelezte az ördögnek egy véka aranyért, abból építtette a házát; hogy áriánus vallásu, azért csapták ki az iskolából; hogy nem is az igazi fiu, hanem váltott gyerek, kicserélték a bölcsőben; hogy táltos, két sor foga van felül; hogy török martalóczokkal czimborál; hogy a leczkéjét mindig a tíz körmére szokta felirni, onnan olvasta el diák korában.

Viszont meg Gubádi uram mendemondáiból azt lehetett volna megérteni, hogy Évi leányasszony kendőzi magát, azért van olyan piros színe; hogy nem süt kenyeret szalonna nélkül; hogy eljár ő is tánczolni a nagy erdőre; hogy fésüre akaszthatja már a kontyát, s hogy István deáknál három esztendővel öregebb.

Mindezekből természetesen egy szó sem volt igaz. Gubádi Pista jámbor, becsületes, istenfélő, egészséges legény volt. Csukási Évi pedig deli szép szűz hajadon leány s épen három évvel fiatalabb, mint Pista; hanem már a két veszekedő csak mondta azt egymás mortifikálására.

Mikor aztán Gubádi uram, a tanács határozata után nehány hét mulva, meggyőződött a felől, hogy Csukási uramat szokott barátságos beszédformákkal rá nem birhatja, hogy ő vele veszekedést kezdjen: akkor egy furfangos ötlete támadt.

No megállj, ezzel, tudom, a levegőbe vettetlek.

Tehát egy reggel fölvette ünneplő köntösét s hegyes lépésekkel átsomfordált Csukási uram portájára és nagy tisztelettudással bekoczogtata hozzája.

Egyes-egyedül találta őt az utczai szobában: az asszony meg a leányasszony valahol szomszédolni voltak.

– Áldást, békességet kegyelmednek és háza népének, Csukási uram!

– Mindazokat, a miket kegyelmed kiván nekem, triplán fizesse vissza kegyelmednek a mindenható, Gubádi uram.

– Kivántam tiszteletemet tenni kegyelmed uri házánál.

– Nagy szerencse reám nézve. Miben lehetek kegyelmednek szolgálatjára?

– Tetszik ismerni a fiamat, az Istvánt, úgy-e bár?

– Nagyon jól ismerem: derék, jámbor ifju, nem iszik, nem koczkázik, nem nyavalyás, nem ördöngös, nem táltos, nem váltott gyerek, az iskolából nem csapták ki, úgy tanult ki mindent; mikor már a professzorokból minden tudományt kiszedett, odahagyta a kollegiumot üresen. Derék legény!

– Nagyon örülök rajta, hogy kegyelmed is ilyen jó véleménynyel van felőle, mint mások. Tehát azért jöttem ide, hogy a fiamat meg akarnám házasítani.

– Igen helyesen cselekszi kegyelmed, adjon neki a mindenható hasonló derék, jó, hűséges, józan, ékes és takarékos feleséget, mint a milyennel kegyelmedet megáldotta, Gubádi Márton uram.

Ezek mind megannyi apró tőrszurások voltak; de várj csak, majd mindjárt gerundiummal fog erre visszavágni Gubádi uram.

– Hát biz én azt gondoltam, hogy leghozzáillőbb pár lenne számára, ha az Évi leányzót venné el.

– Az Évi leányzót?

Tripla sértés nyájas alakban.

Először is az ő leányát csak per «Évi leányzó» czimezgetni, a kinek pedig «Évi leányasszony» a kompetens titulusa; másodszor meg merni kérni az ő aranyos leányát az ellenség fia számára, és harmadszor egy nemes ember leányát merni megkérni egy polgárnak, egy civisnek! – Mert Csukási uram armalista nemes ember volt, Gubádi pedig csak redemtus polgár.

No ez a sérelem nem fog boszulatlan maradni.

– Hát csak az «Évi leányzót»? kérdi Csukási uram nyomatékosan.

– No mert hogy az ifjak egymást úgy is régóta szeretik. (Ezt ugyan csak úgy találomra mondta Gubádi uram, hogy ellenfelét ezzel is dühítse.) Én ugyan semmi rosszat sem hiszek el, a mit az Éviczára mondanak: hogy festené magát, hogy a nagy erdőre járt volna már tánczolni, hogy muskétás hadnagygyal lett volna ismeretsége, hogy István fiamnál három-négy esztendővel öregebb is volna; azért én csak el hagyom neki venni az Évi leányzót.

Gubádi uram semmit sem várt egyebet, mint hogy nemes Csukási Orbán erre a szóra fel fog ugrani a karosszékből, s ugyanazzal a székkel fogja őtet végig kergetni az udvarán, ki az utczára, beleesvén a birságfizetésbe; mert hisz azt a törvény előtt csak nem lehet érvényes indokul felhozni a verekedés kezdő okául, ha valaki a fia számára a szomszédja leányát megkéri.

De nem: Csukási uram nem förmedt fel, egy cseppet sem jött ki a flegmából, azt mondta, hogy: «hát hiszen igaza van kegyelmednek, ha szeretik egymást, ha az Isten egymásnak rendelte őket, hát ki akarná azt megakadályozni: legyenek egyek; mert az irás szavaiként: jobb házasságban élni, mint égni.»

Gubádi uram elbámult ez engedékenységen.

– Kegyelmed tehát nem ellenkezik benne?

– Dehogy ellenkezem, sőt inkább nagyon is beleegyezem; ha már meglelte a mit keresett, tehát tartsa is meg.

Ez gyanús kegyesség volt a szomszéd előtt. Ilyen könnyű szerével leányt nem adnak oda. Ez bizonyosan nehéz föltételeket, hosszú határidőt akar szabni, a mik nem teljesíthetők, be nem várhatók.

– És mikor gondolná kegyelmed, hogy ez megtörténhetnék?

– Hát mi van ma? péntek. Holnapután vasárnap. Vasárnap délesti isteni tisztelet után megeshetik a kézfogó, az öcsém Pongrácz lesz a kiadó-násznagy, ha tetszeni fog, s három vasárnapi kihirdetés után megtarthatja kegyelmed a menyegzőt.

Ennél gyorsabb eljárást nem is lehet már kivánni.

– Én tehát, a mit kegyelmed tőlem kért, azt előadom: kegyelmed is álljon azután a szavának, s vasárnap délután kompáreáljon az Istvánkával. Egyebekre nézve Istennek ajánlom.

Gubádi uram azt sem tudta, hogy jutott ki abból a házból, úgy meg volt zavarodva ez érthetetlen engedékenység által. Hogy ennek a merényletnek ez legyen a kimenetele, azt még álmodni se merte volna soha.

Bár legalább annyit mondott volna Csukási Orbán, hogy «no majd meggondolom a dolgot; majd beszélek előbb az asszonynyal, majd megkérdem a leányomat; aludjunk erre még egyet.» De épen egyenesen belecsapni a nyújtott tenyérbe, ez valami megdöbbentő dolog.

Gubádi uramnak egy rémgondolata kezdett támadni.

Hátha ez a szomszéd róka őt most a saját kelepczéjében fogta meg?

Hátha ez tud arról valamit, hogy Istvánnak van már szeretője, a kit el akar venni, s azért egyezett bele a kérésbe oly hirtelen, mert tudta, hogy István nem fog az Éváért eljönni; ez lesz aztán, ha kipattan, majd olyan hétországra szóló megsértés, a miért méltán megbirságolhatják Gubádi uramat a kétezer nehéz forintig!

Nem is szólt otthon senkinek, mi lelte? csak vette a botját, más sarút huzott, s csendesen kiballagott a tanyára, a hol István fia gazdálkodott.

Az épen fürjeket fogdosott hálóval.

– Jaj, hagyd azt a bolondságot, mondá Gubádi uram a fiának; nagy baj van!

– Majd csak kisegít belőle az Isten, viszonzá debreczeni nyugalommal István diák.

– Jaj, nehéz azon segíteni a mindenhatónak! mert én magam valék az, ki bolondot csináltam s most csak az a kérdés, hogy hát te utánam tudod-e azt csinálni?

– Mi légyen az az utánozandó bolondság?

– Mi légyen? Hát az légyen, hogy az ördög nekem ma azt sugdosta a fülembe: eredj át a te szomszédodhoz, Csukási Orbánhoz s forgasd meg májában a kést azzal a szóval, hogy kérd meg az István fiad számára az Éva leánya kezét; majd hogy fog az dühösködni, mikor úgy utál bennünket, s olyan nagyralát a leányával! És képzeld: nem dobott ki a házból, a hogy én óhajtottam, sőt inkább azt mondta, hogy jól van, vedd el az Évit.

De már ennél a szónál István diák mind a két karjával az apja nyakában volt; ölelte, csókolta.

– Kedves, édes, drágalátos, aranyos apám uram; – dehogy az ördög sugalta, az angyalok dudolták ezt a gondolatot a kegyelmed fülébe, hisz mi az Évikével régóta szeretjük egymást, csakhogy egyikünk sem merte otthon bevallani.

Most meg aztán Gubádi uramon volt az átalakulás sorja. Most már értett mindent. Értette, hogy Csukási uram miért adta olyan hirtelen beleegyezését; mert bizonyosan tudta, hogy a leány hányadán van a Pistával? azt is értette, hogy miért tett olyan rövid terminust a kézfogásra? legbölcsebben értette azt, hogy a prædestinatio szerint régen el volt végezve, hogy ő neki ma reggel az a gondolata támadjon, hogy bolond fővel bebotorkáljon a szomszédhoz s megkérje a leányát a fiának.

No ez már mégis csak kicsinált dolog! És ha ennyiben van a dolog, tehát e szerint csakugyan végét kell szakítani minden további ellenségeskedésnek, komolyan és igazán békességet kell kötni a két szomszéd ház között, s ezentúl atyafiságos egyetértésben élni.

Gubádi uram e váratlanul érkezett örömében minden eddigi haragját a kutba ejtette, s úgy tért haza a mezőről fiával együtt, mint egy igazi keresztyén.

Hát a másik vajjon mit csinált ez alatt?

* * *

Mielőtt azonban tovább mennénk, álljunk meg egy szónál.

Már kétszer is említettük azt, hogy «tánczolt a nagy erdőben», jőjjünk legelébb is tisztába azzal, hogy mit tesz az a nagy erdőn tánczolás?

A mi egyátalán a tánczot illeti, arról azon kánonok, a mik szerint Török Bálint uram ő kegyelmessége egész Debreczen városát reformálta, nem a legajánlatosabb módon emlékeznek.

A XVII-ik czikk határozottan megtiltja a tánczot a papoknak, a papnéknak és az ő leányaiknak; más keresztyén asszonyszemélyt sem igen buzdít rá; s azt hagyja meg, hogy ha már csakugyan tánczolni akar az asszonyféle, de csak olyan tánczba álljon, melyet díszes mozdulatokkal és szemérmes taglejtéssel lehet járni, az olyanoktól pedig, melyek csintalan szökelésekből állnak, tartsa hátra magát.

S azokra nézve, kik lelküket a szentirás szavaival igyekeztek megnyugtatni, hogy lám szent Dávid is tánczolt, mikor a filisteusok fölötti győzelmi bevonulását tartá Jeruzsálembe, rég megiratott a nóta, hogy «csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza».

Tehát az idegen tánczok ki vannak rekesztve az Indexből.

Ennyit általánosan a tánczról a XVII-ik század kálvinista fogalmai szerint.

A mi pedig különösen a nagy erdőben való tánczolást illeti, ennek az a Hübnere, hogy azon időtájt labanczság táborozván Debreczen és Székelyhida között: a debreczeni nagy erdőben hosszas idő óta egy ezred wallon lovasság ütött tábort s ott egész vásár volt azóta. A wallon vitézek jókedvű fiuk voltak, szerették a szépet: volt szép tábori muzsikájuk, csinos aranyos egyenruhájuk, himzett bivalybőr pánczéllal; biz ott Debreczenben is akadt elég dévaj fehércseléd, a ki vásárra kihordott holmi egyet-mást a wallon uraknak, azok aztán egész lakzikat csaptak oda kinn, vígadtak, tánczoltak a csintalan menyecskefélével, megajándékozták őket selyem szalagokkal, egész módi ruhákkal, miket azok nem átallottak a városban is felvenni, sőt még a templomban is megjelenni azokban, úgy hogy egyszer nagytiszteletű Körmendi Jonathán főesperes uram a prédikácziója közepén megállt s kihirdeté, hogy míg azok a fertelmesül kitárt elejű asszonyszemélyek a szentegyházat el nem hagyják, ő a prédikácziót nem folytatja.

E növekedő botrány megszüntetésére utóbb a tanács rendeletet hozott, mely szerint «minden a városhoz tartozó asszony- és leányszemélynek szigorúan megtiltatik a nagyerdőre, avagy Szőllősre, vagy a vásárra kijárni dísztelen, szokatlan metszésű ruhában, ott az idegenekkel mulatságba elegyedni, velük együtt virginálni, énekelni, ugrándozni, dorbézolni. A kik ez ellen véteni fognak, első esetben ekklézsiát fognak követni, másodikban pedig nyilvánosan megseprűztetnek s a városból kicsapatnak».

Tehát ilyen, ha nem is főben, de mindenesetre bőrben járó dolog volt a nagy erdőn való táncz – ezelőtt jó kétszáz esztendővel.

Volt pedig e nagy erdei tivornyáknak egy hirhedett tánczosnéja. Mint mostanában Rigolbochet, Mistenflutteöt s egyéb ünnepelt kánkánművésznőket, úgy emlegették akkor Tarka Viczát; – publice nagy botránkozással, privatim nagy kiváncsisággal.

Gyönyörű alak is volt az Évicza: olyan sugár termet, mint a darázsé, s csak úgy lengett mikor lépdelt; könnyű lába volt a tánczra, könnyű szive volt a mulatásra; domború idomai, csattanó orczája, sugár szemöldöke, ragyogó két szeme; – kár, hogy azt a szép termetet annyi wallon hadnagy ölelgette már táncz közben, hogy ez a szép arcz még festéket is eltűrt, hogy az a két ragyogó szem csábításra mosolygott, hogy az a két kicsiny láb mindig rossz utakon járt.

Tarka Viczának már nem volt Debreczenben megjelenhetése. Onnan örök időkre kitiltatott. Ide ugyan leányfővel be nem jön többet.

Mulathat, a hogy és a mennyit akar, de csak a kapun kívül; az árkon belül meg ne kapják!

Tarka Vicza tulajdonképen Csukási Orbán uram juhászának volt a leánya, s mikor nem csavargott a sátrak között, olyankor ott lakott a tanyán, a hol az apja Orbán úr juhait őrizte, a tanya már a városon kívül esvén.

Még ugyanazon a pénteki napon, hogy Gubádi uram megkérte a «Évi leányzó» kezét fia számára, kitalyigázott Csukási uram a tanyára, jól tudta, hogy ilyenkor a Vicza otthon lesz; a wallonok pénteken nem dáridóznak.

Otthon is találta, be hivatá maga elé s e kérdést intézé hozzá:

– Hallod-e te Vicza, nem untad-e még meg ezt az életet?

– Nem biz én, bár még egyszer újra kezdhetném.

– De majd megvénülsz ám egyszer, olyan hirtelen, hogy magad se veszed észre, s akkor majd nem tánczol ám veled senki, a dologtól elszoktál, dolgot sem ad senki; lopásra szorulsz, azon is rajtavesztesz, s majd aztán a piros kláris helyett, a mit most a nyakadon viselsz, kendermadzagot köt fel az utolsó vőlegényed.

– Mit bánkódjam én azon ma, a mi holnap lesz?

– Te Vicza! nem volna kedved férjhez menni?

– Ki a bolond venne el engem?

– Hát ki tudja? A szép leánynak akad párja. Épen ma volt nálam Gubádi Márton uram s megkért tőlem feleségül a Pista fia számára.

– Szeget üt a fejembe, nemzetes uram; a Pista nyalka legény; egy párszor találkoztam vele az utczán, nem tudtunk hirtelen kitérni a keskeny pallón, nagy volt a sár. Az igaz, hogy jól a szemébe néztem.

– Hát neked is tetszik a legény?

– Nekem mindegy. – Aztán mikor?

– Hát én azt határoztam, hogy a legközelebbi vasárnapon kell végbe menni a kézfogónak.

– Már mint holnapután? Az nem lehet. Én megigértem a kapitány úrnak, hogy jövő vasárnap együtt rugjuk a port Szőllősön.

– Ördög vigye a tánczodat! Tánczoltál már három ember életére valót; most itt az alkalom, hogy főkötő alá juss; fejkötővel újra tisztességes asszony lesz a neved, visszakerülsz a városba; lesz házad, tüzed magadnak, emberséges urad, a kit úgy dirigálhatsz, a hogy akarsz. Csak nem bódultál meg, hogy azt elszalaszd egy bolond tánczért?

– Igaza van nemzetes uramnak: – majd hát máskor. Azt is megpróbálom hát, hogy mint esik az embernek a maga lakodalmán tánczolni? Hanem ha azután az első héten el találok szökni az uramtól, engem ne okoljon senki.

– Az a te gondod lesz, meg a Pistáé.

A leány nevetett rajta, hogy őtet hát feleségnek próbálják meg.

– Aztán hát holnap este jó későn iparkodjál a városba bejutni; végy más gúnyát, hogy rád ne ismerjenek a kapunál.

– Azt csak bizza rám, nemzetes uram; akkor megyek én be a városba, a mikor nekem tetszik, tudom én már, merre lehet keresztülkasul járni rajta, a nyámnyila strázsák miatt!

– No hát jól van!

Csukási uram legjobban elintézve a dolgot, tért ismét a városba vissza.

* * *

Eljött a végzetes vasárnap, melyen Gubádi Pista kézfogójának kelle tartatni az Évivel. Gubádi uram jó eleve feldicsekedett ez örömhírrel nagytiszteletü Körmendi Jonathán esperes úr előtt, ki maga is annyira meg volt örvendeztetve e fordulat által, hogy maga ajánlkozott, miszerint ez érzékeny és minden angyaloknak tetsző jelenésen ő is ott kiván lenni, a midőn két régi ellenséges család, gyermekeinek összekapcsolt kezei által ily keresztyén módon békül ki egymással. S azon módon, a hogy az isteni tiszteletet végzé, stóláját félkarjára vetve, ballagott el kérő násznagyul a vőlegénynyel s annak atyjával a leányos házhoz.

Gubádi uram ez alkalommal pedig egészen új ezüstgombos dolmányt varratott a fia számára, ki is a városi lovas bandériumban őrmesteri ranggal fungálván, ez ünnepélyességhez felköté széles rezes kardját, hímzetes tarsolyával. Így csörtettek nagy feltünő ünnepélyességgel a templomból hazamenő nép közt Csukásiékig.

Ott pedig szépen vártak rájuk!

Csukási uram e napra kiküldé a feleségét és gyerekeit a szőlőbe, hogy ne legyenek útban a háznál, nehogy valamit lássanak és halljanak, a mi nem nekik való.

Elhivatá pedig a Pongrácz öcscsét, a ki hajduviselt ember volt s több izben járt ide-oda táborozni; meg ugyan senkit nem ölt a háborúban, de roppant szál termetével, hegyes kifent bajuszával, stentori hangjával s egyéb férfias tulajdonaival keményen imponált a gyengébb szivűeknek.

Mint ünnepélyes alkalomhoz illik, ő is felkötötte széles, tenyérnyi pengéjű pallosát, a mi őt különben, mint nemes embert is, erősen megilleté.

Ők készen vártak az érkező atyafiakra.

Az ugyan kissé zavarta őket, hogy minek hozzák magukkal kérő násznagynak épen a nagytiszteletű urat, mikor erre a hivatalra sokkal alkalmasabb lett volna olyan embert kiszemelni, a kivel gorombáskodni szabad; hanem már benne voltak, hát csak folytatni kellett.

Nagytiszteletü uram előadá, hogy mi járásban vannak. István úrfi hitvestársat akar e háztól elvenni, hol van tehát a kedves menyasszony?

– Mindjárt itt lesz. Csak épen öltözködését végzi, mondá Orbán, s utána látott, hogy megnézze, készen van e már? vissza is tért nem sokára azzal a hírrel, hogy mindjárt meglesz: csak a czipőit húzza, de nagyon feszesek, munkába kerül, míg felmennek a lábaira.

Mikor aztán gondolta, hogy no már felhúzhatta a czipőit, ismét visszament érte s nehány pillanat mulva kivezeté a vendégek elé a nekik szánt menyasszonyt… Tarka Viczát.

Vicza fényesen kicsipte magát erre a napra. Illatos kenőcscsel megkent haja francziás bóbitákba volt felcsavargatva; arcza még szebben kifestve fehérre, pirosra, mint egyébkor; fehér válla s keble egész a megdöbbenésig kiszabadítva a csipkés ruhából, mely tarka szalagcsokraival majd elrepült vele; lábain rózsaszín harisnya fényesbőr czipővel, annak is piros a sarka, s nem hogy köténye lett volna elől, de még a felső ruhája is szélesen szétnyilva, hogy az alsónak a hímzett fodrai kitündököljenek alóla.

– Apage Satanas! kiáltá el magát legelőbb is nagytiszteletü Körmendi Jonathán uram, s kiterjeszté feléje a Szikszait, hogy ne lássa tőle ez alakot.

– Mit? Mi ez? hebegé Gubádi Márton uram, nem akarva hinni saját két szemének.

– Hát itt van az «Évi leányzó» monda Csukási Orbán uram, odavezetve kézen fogva Istvánhoz a Tarka Viczát. Itt van az «Évi leányzó», a kit kegyelmed megkért tőlem, mint konvencziós gazdájától, a fia számára. Azt mondá kegyelmed, hogy megkér tőlem egy Évi nevű leányzót, a kiről sok rosszat beszélnek: – ez az; – a ki festi az orczáját: – ez az; – a ki a nagyerdőre jár tánczolni: – ez az; – a kinek muskétás hadnagygyal van ismeretsége, sőt kapitánynyal is; – és a ki István diáknál négy évvel idősebb, – sőt öttel is. Itt van! – Tetszett megkérni, tessék elfogadni.

S azzal oda lökte a Tarka Viczát István diák ölébe.

De már erre István diákban is elfordult a keresztyéni indulat; visszalökte a leányt az adó karjába s azt mondta neki:

– No Csukási Orbán: nekem nem tiltotta meg a nemes város, hogy szemedbe ne mondjam meg az igazi titulusodat!

– Te akarsz nekem valamit mondani? Mit akarsz hát nekem mondani?

– Azt, hogy körmönfont akasztófa czímere vagy!

– Minek a czímere? te tacskó!

– Akasztófának a czímere!

Csukási Orbán uram elszörnyedt e vakmerő mondásra, hogy neki ilyet merjen valaki mondani a tulajdon házánál! Hisz ez gyilkos szándékkal van!

– Hallod-e Pongrácz? szólt termetes öcscse háta mögé vonulva vissza, s azt tolva a dühös vőlegény elé.

– Mit mertél te mondani? riadt fel erre Pongrácz uram s nagyot dobbantott a sarkával, s megütötte a pallót rezes kardtokjával. Kinek mondtad azt, hogy akasztófáravaló?

– Kendnek is épen aképen! vagdalt neki vissza István diák. De még egy szeggel magasabbra!

– Tyüh, zivataráldotta!

– Csendesen emberek! szólt közbe az esperes, az összezördülteket szétválasztva. Hogy merészelnek kegyelmetek az én jelenlétemben ily átkozódásokra fakadni? Az Úrnak napján, ily szent ünnepnapon, mikor az ájtatos hivek a templomból jönnek haza, csak nem fognak kegyelmetek botránkozást okozni egy rossz leányzó miatt?

A rossz leányzó pedig mindekkorig csak nevette a tréfát. Neki az tetszett szörnyű módon, hogy a kérők igy megrettentek tőle s most milyen csinos veszekedést támasztanak miatta. Bárcsak még össze is verekednének érte; ez a Vicza hirnevének használna igen nagyon.

A nagytiszteletü úr azonban nem türheté e vigyorgást s rárivallott az orczátlanra:

– Te pedig, szemérem ellen fellázadt asszonyi állat, nyomban takarodjál innen, lepedővel betakarva förtelmes alakodat, hogy fel ne ismerjen valaki, a kertek alatt lopózzál ki a városból, hova lábadat betenni megtiltatott és fuss, a merre látsz!

– Nem futok biz én! nyelvelt vissza a leány; tisztességes menyasszonyfővel hivott be engem ide Csukási Orbán násznagy uram! ihol a vőfélyem, nemzetes Csukási Pongrácz uram; úgy híttak engem be, hogy férjhez adnak: nem megyek én innen egy tapodtat sem, a míg engem férjhez nem vesz valaki.

– Nem mégy-e? mordult rá Pongrácz, hegyes bajuszát öklelőre fordítva feléje.

– Nem én, feleselt vissza, hetykén emelgetve a féloldalát. Mert ha a vőlegény cserben hagyja a menyasszonyát, akkor a vőfélynek kötelessége azt kézen fogni és elvenni. Azt kivánja a becsület.

– Becsület-e? ismétlé Pongrácz, kinek már akkor minden porczikája viszketett a veszekedhetnémségtől.

– Azt hát. Én ugyan ebből a házból el nem megyek, a míg engem valaki el nem vesz.

– De majd én megmutatom, hogy akkor is elmégy innen, ha valaki innen kitesz.

Azzal megkapá a leányzó kezét s kinyitva előtte az ajtót, ki akará azon penderíteni.

De a Tarka Viczának nagyon gyors keze volt, nyomban olyat teremtett a tenyerével Pongrácz úr képes felére, hogy a bajusza is félre állt tőle, s azzal, mint a vadmacska, szökött át az asztal tulsó oldalára s onnan a tessék-lássék végett felrakott tányérokat, poharakat és kancsókat oly gyorsasággal hajigálá a társaság fejeihez, hogy mindenki kapott belőle többet egynél. Egyedül a nagytiszteletü úr menekült meg szárazon, azzal a bölcsességgel élvén, hogy a zivatar ideje alatt bevette magát a kályhazug erősségébe.