A vadmacskát üldöző Pongrácz utoljára is keresztülbukott a saját kardjában, mikor épen meg akarta kapni a rokolyáját, – s akkor – a Vicza keresztülugorva rajta, kiiramodott a nyitott ajtón, kimenekült az utczára, s ott azon czifra, tépett öltözetben elkezdte ocsmány szavakkal szidni mind a két familiát, míg az emberek meg nem fogták s be nem kisérték a városházára.
– Már micsoda szörnyű csúnya skandalum volt ez itt most! szörnyűködék a menhelyéről előkerült nagytiszteletü úr, a dühtől fújó négy férfiu közepett. Már szükséges volt-e ezt a háboruságot csinálni kegyelmeteknek?
Erre aztán mind a négyen egyszerre kezdtek el kiabálni.
– Én azt gondoltam, hogy ezt kérik meg!
– Én nem ezt a dajnát kértem a fiamnak.
– Infámia volt a leánykérés!
– Kinek? Az én fiamnak?
– Micsodát? Az én leányomat?
– Semmirevalók!
– Akasztófáravalók!
És a mellett toporzékoltak és ütögették a melleiket és az volt a boldogabb, a ki a maga szavát kitudta hallatni a többié közül.
– Csendesen, az Istenért! Emberek! Keresztyének! Polgárok! Gondoljatok rá, hogy vasárnap van, csitítá őket lelkendezve Körmendi Jonathán uram. Az emberek megállnak már az utczán s benéznek az ablakon.
Addig hallgattak, a míg a pap beszélt, aztán megint rákezdték: «én nem kötöttem belé, ő kötött én belém; minek jött ide leányt kérni?»
– Én tisztességes leányt kértem.
– Nem igaz! festett képűt kértél!
– De ugyan emberek! Ne akarjatok magatok birái lenni. Oszoljatok széjjel. A melyiteknek sérelme vagyon, vigye a törvény elé. Van még törvény Debreczen városában, ott majd igazságot fognak tenni az igazán megsértett félnek. Kendtek Csukásiék maradjanak itten; kendtek Gubádiék jőjjenek velem békén.
Ezt mondva maga mindjárt effectuálá is rendeletét a nagytiszteletü úr, indulván kifelé az ajtón s hátrafelé tartva arczát, hivogatá maga után a két Gubádit, a kik is engedelmesen indulának utána; Gubádi Márton már át is lépett a küszöbön; hanem akkor Csukási Pongrácz hirtelen becsapá az ajtót István orra előtt, s keresztbe téve a lábát, elordítá magát.
– Megállj fattyú! Nekem nem tiltotta meg a magistratus, hogy rád menjek!
– No hát mit akar kend? engem is jó kedvemben talál ma.
– Azt akarom, hogy innen ugyan el nem viszed szárazon azt az akasztófa czímerét, a mit ránk mertél függeszteni. Kétszer mondtad a szemünkbe.
– Nem igaz. Háromszor mondtam.
– No hát háromszor fogsz nekem itten térden állva kezet csókolni tüstént e gorombaságért, te kölyök, vagy szétmorzsollak; agyarkodék Pongrácz az ifjura, kemény fenekedéssel.
– Szétmorzsolod ám az érett sajtot, felelt az neki félvállról vissza.
– Micsoda? ordíta fel a jubilatus hajdú, most mindjárt kettőbe hasítalak!
– Hasítod ám az apád lelkét!
– Mit? még az apám lelkét mered háborgatni? rivalt fel a dühödt férfi, s hogy bebizonyítsa kétfelé hasító szándékát, kirántá oldaláról széles, haragos pallosát nagy ostentátióval.
Erre aztán István diák is kihúzta a maga kardját.
– Ejnye, te semmirekellő; még te is ki mered húzni a kardodat? dühönge Csukási Pongrácz, egészen elförmedve azon a gondolaton, hogy lehessen ember a földön, a ki ő tőle nem akar megijedni. Most rögtön gulyáshussá apritalak!
S azzal egy kegyetlen nagyot suhinta az ifju felé, teljes erejéből, melylyel azt tökéletesen két darabra hasította volna, ha megérte volna; így azonban ellenálló tárgyba nem ütközvén, csak a padlóba vágott bele, saját csizmájának az orrát találván el épen a hegyén.
Erre aztán István diák is behunyta a szemét, s elkezdett a kieresztett karddal maga körül hadonázni, mint mikor az ember egy raj méh ellen védi magát rekettyegalylyal.
Szörnyű csetepaté támadt; egyik is vágott, másik is vágott; széktámla, almáriomszeglet csúnyául megadta az árát a viaskodásnak; néha véletlenül össze is csapódott a két kard, s olyankor csak úgy villámlotta a sok szikrát; egyszer aztán István diák behunyt szemmel olyant talált visszakézzel oda húzni Pongrácz úrnak az állkapczája alá, hogy annak egyszeribe félre állt tőle a nyaka – és soha sem is állt többé egyenesre.
Az volt a szerencséje, hogy István diák kardja nem volt élesre köszörülve, mert akkor abban a perczben szörnyűt halt volna; így azonban a kapott vágás után még három fertály óráig elélt és testálni is maradt ideje.
Ennek a haláláról István diák bizony igazán nem tehetett; erről mi is bizonyságot adhatunk neki; Pongrácz vágta magát belé az ő kardjába, nem ő Pongráczba a kardját; akkor vették észre mind a ketten, mit cselekedtek, mikor már megesett rajtuk.
Hanem azért István diáknak mégis csak iramodni kellett kifelé, mert Orbán úr elkezde gyilkost, tüzet kiabálni, s az összecsődült népség a vérző tetem láttára nagyon felgerjedt. Utána, el kell fogni; lánczra verni!
S azzal nyargalt mindenki hetvenhétfelé. Erre ment! arra ment! ott kell neki lenni! Itt kell keresni! Be kell csukni a város kapuit! el kell állni az árkot! Ki ne menekülhessen.
Denique az egész város nekizajdult, hogy a Csukási Pongrácz gyilkosát elfogja, a hol kapja.
– – És azután még sem kapta meg sehol.
* * *
Egy álló hétig mindig keresték, mindenütt keresték az elfutott Gubádi Pistát; tűvé tettek érte minden bokrot, de csak nem találhatták meg. Pedig jutalmat is tűztek ki rá; lett is volna, a ki azt elnyerje, de a Pista, csak hiába, nem akart kötélnek állni. Eltünt, elenyészett az, pedig a városból ki nem mehetett. Föld nyelte-e el? Felhő takarta-e el? Madárrá változott-e? azt csak nem tudta senki.
Végtére azután, meg nem jelenvén az idézésre, elitéltetett in contumaciam: «a hol pedig megkapatik, ottan feje lecsapatik».
Közben a háboruság tárgyát, a Tarka Viczát is exequálták. Hosszú hollóhaja tőből lenyiratott, ő maga hóhér keze által megseprűztetett s aztán tollkoszorúval feje körülfonatván, a városból kivezettetett.
Hanem hát mind elfelejtették a népséggel ezeket a dolgokat a bekövetkező napok.
Egyszer csak elkezdtek éjjelenkint gyujtogatni a városban.
Minden éjjel az előálom édes szenderéből tüzilárma, harangkongás, égvereslés verte fel a lakosokat.
Mindenütt borzalom a tűz, de kétszeresen az Debreczenben.
Egy roppant város, mintha ötven falu volna összetolva egy rakásra; nagy részben nádfödelü házak, aszályos nyárszakok, vizetlen kutak; – ha itt kigyulad a vész a város egyik végén, Isten őrzi, ha a másik végéig el nem terjed.
Aztán minden háznál egyúttal a csűrös kert is. Asztag, kazal az akol végében, ha szél támad, mint Sodoma pusztulásakor, úgy hull belőle a tűzeső.
Isten őrizzen mindnyájunkat tőle!
Azért is Debreczenben a legfőbenjáróbb bűnök szarvas öregének számíták a gyujtogatást mindenha s annak legkisebb büntetése volt a halál. Jó, ha még tortura nem előzte meg.
És ez idő szerint minden éjjel gyujtogattak.
Ma az egyik utczán, holnap a másikon; néha még el sem oltották az egyik helyen, már a másikon lobbant ki a vészláng, és ez éjről éjre így ment; az este lefekvő soha sem volt arról bizonyos, hogy nem az ő feje fölött fog-e ez éjjel kigyulladni a tető? s a mi fölébreszté, az bizonyosan ismét nem a hajnalpiroslás, nem a reggeli harangszó volt, hanem az égbolt tűz-vereslése, és a félrevert harangok kongása.
És hiába volt minden vigyázat; az utczákon hiába jártak-keltek csoportosan a vasvillás őrök, hiába állított ki minden kapu egy ébrenmaradót; azért az éjentei gyulladásnak csak ki kellett törni. Jó szerencse, hogy eddigelé mindig csendes idő volt, egyszerre el lehetett a veszedelmet fojtani, egy pár háznál nem terjedt az tovább; de mi történik, ha a gonosztevő kéz olyankor találja istentelen szándékát végrehajtani, mikor nagy szél támad? Az Úr legyen irgalmas, kegyelmes a városnak akkor.
A folytonos gyújtogatások egész lázadásban tarták a város népét, s a tanács manifestatiót adott ki, melynél fogva kétezer forint igértetik annak, a ki a gonosz gyújtogatót tetten kapja, kézrekeríti, vagy hollétét felfedezi, és ha bármi vétsége volna is a feladónak, az neki simára elnézetik.
Ez utóbbi záradék azért csatoltatott oda, hogy ha többen volnának a mordály-égetők, a czinkosok közül valamelyik a többiek elárulására kecsegtessék.
De csak a kitüzött jutalom sem szünteté meg a nagy veszedelmet. Rémség iszonya tartá lefoglalva az egész várost; kétségbe volt esve minden ember.
Végre a nép azt kezdte beszélni, hogy ezt a sűrű gyújtogatást senki sem miveli más – mint az eltünt Gubádi Pista, azon való boszújában, hogy fővételre itéltetett.
Ez általánosan hitt monda lett a városban.
Gubádi Pista a gyujtogató.
* * *
Pedig hát szegény Pistát ugyancsak ártatlanul terhelték ezzel a gyanuval.
Ha tudták volna, hogy hol tartózkodott ő ez idő alatt folyvást?
Természetesen ott, a hol senki sem kereste.
Hol nem kereste őt senki?
Hát Csukási uramnak a padlásán.
Mindjárt a legelső futamodással oda vette fel magát egy üres górénak a hiúja alá, saját Csukási uram szérüskertjében, jól okoskodván, hogy ha ő most az utczára kifut, a tömérdek járó-kelő nép menten megfogdossa; ha pedig itt meglapul, majd minden ember túlszalad rajta, s az egész világon mindenütt fogják keresni, csak annak a házában nem, a kinek az öcscsét levágta.
Csakugyan úgy is történt, egész naponta és éjente hallotta, hogy kiabálnak az utczában, a szomszédban: «itt keressék, ott kell lenni». Látta is a hiú szelelőjén keresztül, hogy másznak fel a kazalokba, hogy szurkálnak czúczával, vonyogóval a boglyákba, hogy néznek le felülről a kéményekbe; azok mind ő vele akarnak beszélni. Arra a képtelen gondolatra pedig nem vetemedik senki, hogy magánál Csukási házánál keresse a gyilkost, ki ő maga nagy kiáltozással buzdít aprót, nagyot a góré ajtajában állva, hogy száz tallér üti a markát annak, a ki a gyilkost megfogja.
Annak csak le kelle nyujtani a lábát a kukoriczasövény közül, hogy «itt van, tessék!»
Hanem Pistának volt jó dolga, hogy a közönséget tévhitében meg ne zavarja; csak hadd tévelyegjenek.
Gondolta, majd odább áll, csak hadd csendesüljön le a világ.
De még egyéb merész szándéka is volt azzal, hogy Csukásiék portáját el ne hagyja.
A nélkül nem mehet neki a világnak, hogy Évikének meg ne magyarázza ezt a csalfaságot, a mit vele tettek. Azt nem szabad ennek az ártatlan leánykának hinni, a mit az apja bizonyosan úgy adhatott elő, hogy ő szándékosan kérette meg a Tarka Viczát, s hűtelen volt kedveséhez. – E felől nem szabad az Évikét kétségben hagyni.
De hogyan találkozzék vele? Ez volt ám a fogas kérdés.
Hallotta, mikor estefelé megállt a szekér, mely Csukásinét, meg a gyereknépet hazahozta a szőlőből; hallotta a sivalkodást, a mit az asszony, meg a sok gyereknép rázendített, a mint a Pongrácz gyászesetét megtudták. Az Évike sirását is kiismerte közüle. Az nyilván félszemmel a halottat, s másikkal a gyilkost siratta.
Nagysokára aztán elcsendesült a ház. Hanem egy fatális körülményre nem számított Pista, mikor menhelyét elfoglalta. Azt nem sejté, hogy Évike nagy gonddal ápolt búbos tyúkjai ugyanazt a górét választák éjszakai pihenésük tanyájául; az ő számukra volt az a lajtorja odatámasztva, a min ő ide felmenekült.
A tollas laktársak alkonyat felé szépen egyenkint felugrálának a hágcsókon, s rendben elfoglalák a keresztbe dugott karókat, kiki ráismervén éjjeli nyughelyére s rövid szóváltás után az ülésrend felett kiegyezkedvén.
Ez gonosz társaság.
A félhomályban ugyan nem igen törődtek a nyájas hálótársak az idegen jövevénynyel, de a mint az megmozdult, a neszre azonnal felriadt a mindig éber kakas, s annak a jelszavára aztán sorba valamennyi tyúk olyan kotkodácsversenyt kezdett rá, hogy az egész házat fellármázhatta vele.
Ezektől teljes lehetetlen lesz észrevétlenül menekülni éjszaka.
Hiszen fölkiabálnak minden alvót.
Hanem hát épen ebből származott a szerencséje. Mert az Évike meghallva a nagy baromfiriadót, azt hitte, bizonyosan a menyét háborgatja kedvencz búbosait s mint jó gazdasszony, nem restelt maga éjszaka fölkelni, egy piszkafát kezébe fogni s azzal kijönni a góréhoz, hogy a menyétet elkergesse.
A minthogy elég bátorsággal is birt sötét éjszaka fellépdelni a góré hágcsóján (akárhányszor merte ő azt) s a nyitott ajtón bedugva a piszkafát, szétütni a tyúkállás alatt:
– Elmégy innen, te csúf menyét!
Pista, miután egypár ütleget kapott a lábszárára s meggyőződött felőle, hogy ez Évike hangja, megszólalt a szegletből:
– Lassan Évike. Én vagyok itt: a Pista.
Évikének igen erős szívének kellett lenni, hogy e szóra el nem sikoltotta magát s a hágcsóról hanyatthomlok le nem ugrott.
– Az Istenért, mit keressz te itten! kérdezé megrettenve.
– Veled akarok szólni, angyalom: aztán megyek a merre lehet.
– Ne beszélj te most semmit. Ne kérdezz te tőlem semmit. Tudod, hogy én most is szeretlek; akármit vétettél is. De innen nem mehetsz sehová; mindenfelé keresnek a városban.
– Hát akkor itt maradok, a míg nem fognak keresni. Jövő éjjel csak elhagyják. Hanem ha jót akarsz velem, egy kancsó vizet adj innom, mert megfulladok itt ebben a melegben. Hát nem hiszed, hogy én akartam elvenni a Viczát, ugy-e?
– Oh ne is beszélj arról, kérlek.
A leány sebesen visszament a házba. A konyhában lelt valami elemózsiát, azt egy kancsó friss vízzel együtt felvitte a hiúba; benyujtotta Pistának; az megcsókolta érte a kezét, s aztán visszament a leány a szobába és azt mondta, hogy elkergette már a menyétet.
Másnap éjjel megint nem lehetett elhagyni búvhelyét Pistának. Évike megjelenté neki, hogy a drabantok városnegyedenkint vizsgálják sorba a házakat ő utána. Most épen ezen a negyeden kezdik. Hát csak maradjon még veszteg.
Azt is tudatá vele ekkor, hogy a gonosz Viczát hogy söprűzték ki a városból.
Harmadnap éjszakára pedig már elkezdődött a gyujtogatás. Az általános zendületben nem lehetett Pistának a városból menekülni.
És ezentúl minden éjjel tűz volt, az utczákon egész éjjel czirkáltak az őrjáratok, folyton folyvást ébren volt és strázsát állt a város; Pista ott ragadt a góré padlásán.
És Évikét nem győzték dicsérni, milyen gondja van a baromfira; késő éjjel, mikor már mind lefeküdtek, még enni inni visz fel nekik, s míg mindenki alszik a háznál, már ő fenn van és megnézi, nem esett-e bennük valami kár?
És aztán hogy eltud velük gyügyögni! milyen nyájasan suttog hozzájuk! – nagyon szereti az állatokat.
Igen bizony, szegény Pistát csak kell valamivel vigasztalni. Azt meg sem merte neki mondani, hogy minő kegyetlen itélettel sujtották a város atyái; csak arra kérte összekulcsolt kezekkel, hogy az Isten szerelmiért el ne árulja magát, mert abból nagy baj lehetne.
A gyújtogatások idején többször is beszélt Évi Pistához, tudósítva őt rejthelyén, hogy mely tájon van a tűz? Ne féljen. Le ne jőjjön. Nem jön idáig a veszedelem.
Olyankor példálózott Pista, hogy ha ezt a házat találnák meggyujtani, s ő megszabadítaná a tűzből az Évikét, meg a gyerekeket, akkor talán megbocsátanának neki a szülői a kiontott rokon vérért.
– Nem, nem! inté őt Évike, ekkor se mutasd magadat. Ha mi benn égünk is, hagyj ott égni. Csak te fuss akkor, a merre látsz.
– Abból ugyan semmi sem lesz.
Hát még mikor azt hallotta Évi minden embertől, hogy azt keresik százszoros halálra: már egy szót sem tudott hozzá szólni sírvafakadás nélkül. És ő nem védelmezhette őt a rossz nyelvektől; nem mondhatta: «hisz itt van ő, meg sem mozdul, itt ügyelek rá, a tyúkjaimmal együtt».
S már a búbos tyúkok is megszokták Pista társaságát, ő igen udvariasan bánt velük, megosztá velük kenyerét, vizét; tenyeréből etette a kakast; s azok nem is ütöttek többé lármát miatta, sőt mikor reggelenkint leszálltak a beszédes tyukok az udvarra s megjelentek a kukoriczát szóró gazdasszony előtt, valószinűleg arról dicsekedtek fel előtte a saját nyelvükön, hogy milyen jeles, jómagaviseletű idegen ifju tévedt közéjük; a mit a kakas is helybenhagyott.
Jó, hogy ezt a nyelvet a rendőrség nem érti.
Távolról sem lehet mondani, mintha István diák napjai abban a szűk kóterban valami nagyon élvezetesek lettek volna. Kánikulai melegben egy akkora téren kuczorogni, a hol a fejével éri a tetőt, s a két kiterjesztett karjával a receptaculum két oldalát; náddal és kukoriczakóróval körülfalazva, a mi jó meleget tart; és ott is mozdulatlanul lenni, hogy senki neszt ne foghasson ottléte felől, ezt alig számíthatná valaki az irigylendő állapotok közé, még ha olyan kárpótlás járna is vele, mint a szép Évike naponkinti látogatása, biztató hű szavaival.
A próféta a sivatagban nem várta nagyobb áhitattal az ő tápláló hollóját, mint Pista szokta várni szerelmesét, ki az éj leszálltával az ő árva menhelyét naponkint felkereste.
Hogy imádkozott ott magában az éj leszálltáért! pedig milyen hosszúk, milyen lomhák azok a nyári napszámoskinzó nappalok, milyen nehezen akar bealkonyodni; milyen sokáig tud az esthajnal világa elmúlni az égről, s még azután is mennyi ideig késlekednek azok a fáradt csillagok, míg meggondolják magukat, hogy előjöjjenek.
Akkor jön az ő kedvese az ajtóhoz, kis kosárkával, melyben eleség van és friss ital; a mire szinte nem csekély a szükség oda fenn; de még édesebb és óhajtottabb az ő nyájas suttogása, az ő hű biztatása; az a féltő aggodalom, a mivel kedvesét rejtegeti, óvja az észrevétetéstől, inti, hogy ne csókolja kezét oly hangosan, valaki meghallhatná; s tanítja jó szívvel, hogyan kell hangtalanul csókolni, úgy hogy neszt ne költsön.
Odabenn aztán azt szokta mondani a leány, hogy a lajtorját elvenni ment a góréhoz, nehogy a menyét felmehessen rajta, reggel meg ugyanazt teszi vissza, mikor korábban kel.
És napfélen eljár a góré közelébe, s mintha a tyukokhoz beszélne, mond érthető dolgokat.
– Szép kakas, szép búbos kakas, vigyázz magadra: kánya el ne kapjon, szomszéd el ne lopjon; ki ne menj az udvarból, mert bizony nyársba húznak. Maradj a te gazdasszonyod körül.
István diák hallja azt a hiú alatt s tudja jól, hogy ezt neki mondták.
Hanem ez a fogság mégis borzasztó sokáig tart már! És éjjelenkint egyre szaporodik a tűzi lárma; minden éjjel nagyobb zaj van az utczákon; már a szérűskerteket is őrzik; teljes lehetetlen Gubádi Pistának ebből a dugaszból most kiszabadulni!
Tűz van minden éjjel.
Ki lehet az a gonosz, a ki ezt cselekszi?
Egy este a holdujság erős fölszéllel jelent meg: az ég beborult egészen, s tíz óra táján már teljes sötétség volt. A vihar nőttön nőtt; csak úgy csikorgott eresztékeiben a rossz kukoriczagóré. Hej ha most veszedelem üt ki, az lesz ám a hires nap.
Még egy órával odább oly csúf idő támadt, hogy a jó kutyát nem kellene ilyenkor a házból kicsukni, a szél egész csoporttal szórja az őrjárók szeme közé a felkavart porondot; az embernek szinte kedve sincsen ilyenkor strázsára sétálni, oknélkül az utczán botorkálni.
A nagy vihar a boglyákat tépi széjjel s hordja a szénát, szalmát a szomszéd utczára, az udvarokban a kútostorok elszabadulva vedrestől olyan nyikorgásokat visznek véghez, mintha száz kisértet siratná szomorú halála okait, s a kéményhasadékok huhognak, mint valami vén bagoly.
Uram irgalmazz ebben az éjszakában!
István szívdobogva várta kedvesét. Oly soká késik.
Bizonyosan nem eresztik azt most ki szülői ebben a zimankós időben; bizonyosan mondják neki: «ördög vigye a te buglyos kakasodat, érdemes azért ilyen förmetegben kimenni a szobából; inkább hordja el minden pereputtyostul a görény!»
Szegény buglyos kakas!
De bizony mégis, ni! Mintha lopózva jönne valaki a góré felé?
Egy karcsú leányalak, könnyű, ruganyos léptekkel, sötét kendőbe burkolva. Kötényével félig letakarva hoz egy kosárkát, a kosárkában bögre, kancsó látszik, a mint a szél meglebbenti rajta a kötényt.
Csak István szemei birják azt kivenni, ki már hozzászokott a sötétben nézéshez.
A leány a góré hágcsójához érve, hirtelen széttekint, nem látja-e meg valaki; azzal gyors, ruganyos léptekkel felhalad a hágcsó fokain, kötényével folyvást takargatva kosárkáját.
István ott várta Évikéjét az ajtó mellett, s várta, míg az szólítni fogja őt halk suttogással.
Hanem ez a leány nem szólt semmit, csak letette a góré padjára a kosárkáját, kivette belőle az egyik szilkét, mely fedővel volt letakarva, s leemelve róla a fedőt, hirtelen előre nyujtotta azt.
István is nyujtotta eléje a kezét a sötétségben, mire a leány hirtelen lefelé fordítva a szilkét, épen a tenyerébe tölté annak tartalmát.
Az pedig nem volt más, mint egy nagy darab félig égő bükkfa-tapló.
István egész lélekjelenléttel összeszorítá egyik markában a tüzes taplót, a másikkal pedig megragadá annak a kéznek a csuklóját, a mely azt odalökte.
Erre egy ádáz sikoltás metszette keresztül a vihar süvöltését. A megkapott gyujtogató önfeladó rémkiáltása volt az, ki a pokolbeliek kezében érezte magát, midőn ily véletlenül megragadták.
Most már aztán István is megfeledkezett minden egyébről: még a saját bajáról is; s elkezde torkaszakadtából kiáltozni:
– Tűz van! tűz van! Incendium! Ide emberek! Itt van a gyujtogató!
Az pedig kétségbeesett küzdelmet kezdve a férfival, ki akarta magát szakítani kezéből, a minek az lett a következése, hogy a hágcsó kettétörött alatta s a leány ott maradt megkapott kezénél függve, melyet István vasmarka el nem bocsátott.
Ott kapták meg a lármaharangra előtóduló utczai őrök, s letépve fejéről a kendőt, arczába világítottak a lámpással.
Az biz a Tarka Vicza volt.
A fenevad rugott, körmölt és harapott, míg meg tudták kötözni, azután is tajtékot köpködött elfogóinak arczába, s szidta, átkozta őket mind városostul együtt; hiszen csak még ezt az egy éjszakát fűthette volna be nekik, nem maradt volna hamunál egyéb az egész város helyén!
Ruhái közt meglelték a többi csóvákat is, a mik még az éj kivilágítására voltak szánva, és a tűzszerszámot; nem tagadott semmit, átkozta az egész népet.
* * *
Míg ez a nagy lárma tartott az udvaron, Csukásiék ki akartak rohanni a szobából s akkor vették észre, hogy a pitvarajtó be van kötözve; a gonosznak még erre is volt ideje; azt akarta, hogy mind családostul odabenn égjenek.
Mire kibontották az ajtót, s a háziak is előjöttek lámpásokkal, már akkorra hire futamodott, hogy el van fogva a gyujtogató, s elsőbiró uram, ki ez éjjel maga járt lóháton őrjárást a városban, vágtatott lóhalálában a Csukásiék portájára.
Épen akkor érkezett oda, mikor az egybecsoportosult vasvillás sokaság körülfogta a megkötözött gonoszt, és azt, a ki őt kézre keríté.
Nagy volt a csodálkozás mind közönségesen, midőn a haza megmentőjében Gubádi Istvánt ismerték fel, a kit épen a gyujtogatással vádoltak.
Legelébb Gubádi Márton borult a fia nyakába, ő volt az első, ki annak segélykiáltására a szomszédból átrohant, azután pedig Csukási Évi állt elő s kimerítő felvilágosítást adott biró uramnak, hogyan került István az ő góréjuk padlására, hogyan táplálta ő a szerencsétlen ifjut azalatt rejtett buvóhelyén; milyen Isten rendelése volt ez városukra nézve, mely most István ottléte nélkül bizony porrá égett volna; azért is a bátor leány követelte főbiró uramtól, hogy a hirdetmény értelmében most már Pistának minden főbenjáró bűne megbocsáttassék, és Csukási uramat is körülfogta szépen, könyörögvén, hogy Pistának engedje el bűnét; ki bizony nem volt gyilkos szándékkal, hisz inkább atyafiságot kötni jött a házhoz, szeretetet kinált, ők feleltek neki éles karddal; most hát bocsássanak meg neki, mert életüket neki köszönhetik.
Csukási uram nagyon meggondolta magát erre a szóra; biró uram megelőzte karonfogva Istvánt és azt mondá neki ünnepélyes szóval:
– Édes fiam, ki e mostani órában szegény városunkat az elpusztulástól megszabadítottad, tekintsd te is magadat szabadnak, s minden eddigi bűnöd legyen e világon megbocsátva; számolj vele majd ama másikon s iparkodjál úgy élni, hogy a felszámoláskor jó tetteid sommája lenyomja vétkeidet. Azonkívül még a gonosztevő fejére kitűzött kétezer forintot is megkapod.
Mire István okosan meggondolt és szívből sugallott szavakban így felelt:
– Köszönöm kegyelmednek a drága jó grácziát, elsőbiró uram, s azt fejemre nézve elfogadom. A mi azonban a kétezer forintot illeti: úgy értesülvén Évikétől e szomorú idők folytán, hogy a családaink közt kitört újabb háborúság miatt a nemes tanács pert indíta a szegényeknek fizetendő kétezer forint birság megvétele végett s a felől inquiráltatik, ki volt hát eredeti indítója e gyászos végzetű versengésnek: nehogy e gyűlölködésre vezető inquisitio még tovább űzvefűzve legyen s hogy a perpatvarnak örökmindenkorra vége szakíttassék; de meg a szegények cassája se szenvedjen rövidséget abban, a mi neki dukál, már de jure competál: ime én ezt a nekem itélt kétezer forint vérdijt a szegények cassájának visszaajánlom. Azokért történt, azoké legyen. Nekünk pedig ne adjon az úr Isten egyebet, mint békességet a mi házainkban.
Ezeknél a szavaknál aztán már csakugyan nem volt mit tenni más a két szomszéd családra nézve, mint fejenkint egymás nyakába borulni és a közös megszabadulás éjszakáján fogadást tenni Istennek, hogy soha többet háborúságot támasztani nem fognak.
Csukási uram is megengedé Évikének, hogy gondoskodjék már ezután az ő buglyos kakasa ő róla, ne pedig ő arról. Úgyis köztudomású lett a dolog.
Azzal meghuzatták a kettős torony valamennyi harangját, s éjnek éjszakáján nagy processióval ment a népség a templomba, Te deum laudamust énekelni.
Másnap pedig a tanács jegyzőkönyvébe határozatképen beiktattatott:
«Minekutána Csukási Orbán és egész familiája által, rokonuknak Csukási Pongrácznak megöletése a megölőnek, Gubádi Istvánnak condonáltatott: ezen actus tanácsilag is egész ünnepélyességgel helybenhagyatik».
(Példány tanujele azon kor bölcseségének, hogy a rokonnak odaajándékozzák a bosszú tisztét az ellenük vétkezett ellen, s a törvény helybenhagyja azt. E határozat maig is a város archivumában letett jegyzőkönyv lapjain feltalálható.)
* * *
Évike tehát menyegzőjét fogja ülni Istvánnapkor, vőlegényével, Istvánnal.
Vicza is aznap fogja menyegzőjét ülni vőlegényével, a halállal.
A kegyetlen törvény tűz által való elpusztíttatásra itélte a gyujtogatót.
Ebben nem gyakoroltak irgalmat.
Istvánnap előtti délután, mikor az itélet meghozatott, egy fiatal wallon hadnagy a szomszéd táborból látogatá meg elsőbiró uramat s discursusba eredt vele.
– Mi a mennykő, biró uram, kegyelmetek meg akarják égetni a szép leányt? Nem elég már, hogy azt a szép hosszú haját levágták, még pulverisálni is akarják?
– Eképen itéltetett felőle; válaszola okosan főbiró uram.
– Persze hogy itéltetett, de bizonyosan csak azért itéltetett, hogy a leány megijesztessék; de csak nem akarják tán az itéletet végre is hajtani?
– Istennél vagyon a kegyelem.
– Azt tudom, hogy ott vagyon; de abból nem következik, hogy Debreczenben is ne legyen. Ezt a bolondot ne tegyék kegyelmetek.
– Kell az üdvös példa.
– Hát égessenek meg kegyelmetek három vén asszonyt helyette.
– Azt a bolondot pedig épen nem teszszük.
– No már én pedig tanácslom kegyelmeteknek, Debreczen városi urak, hogy ilyen vastagon ne üzzék a tréfát, mert szekérenment úgysegélyen, mi is bele fogunk tréfálni a kentek mulatságába.
– Tessék megpróbálni, szólt vállvonva a főbiró; mi a magunk égetni valóját megégetjük, s abban nekünk a zsinat sem parancsol.
– No majd meglássuk, szólt a hadnagy. S nagy kardcsörtetéssel távozott el a városházától.
Másnap jó hajnalban már jelenték az őrtornyokon álló strázsák főbiró uramnak, hogy a város minden kijárata előtt egy csapat wallon lovas ütött tanyát, kik ott nagyon vigyáznak a kimenőkre.
Biró uram megtette már a maga intézkedéseit, a miket szükségesnek látott.
Hét órai harangszókor pedig a Czeglédutczán egy erős csapat lovasság vonult végig, a tegnapi hadnagy vezénylete alatt, kinek-kinek kezében levén a muskétája; s azok szép hadirendben felállának a városháza előtt.
Biró uram kitekintett az ablakon s meglátván a hadnagy urat, szerencsés jó reggellel üdvözlé ő kegyelmét.
– Fogadj Isten, biró uram; viszonzá a vitéz ur emberséggel. Hát eljöttünk, hogy kiséretül szolgáljunk az executiónál.
– Hát jól tették, vitéz hadnagy uram.
– Aztán, a mit mondtam, biró uram!
– Én is megmondtam, hadnagy uram.
– Nem bánom, ha a végső ijesztésig viszik is a tréfát, de ott aztán, a hol vesztésről van szó, meg kell állni s visszatérni.
– De onnan uram nem tért még vissza senki e nap alatt.
– Csak nem fognak kegyelmetek máglyát rakni a város közepén?
– Azt a veszettséget nem cselekeszszük.
– A városból pedig nehéz lesz kijutni, biró uram.
– Majd meglássuk, hadnagy uram.
A harangszó elhangoztával, tompa dobpörgés hangzott a városház udvarán, s midőn a kapuk kitárultak, előjött a gyászmenet, mely az elitélttel a vesztőhely felé volt indulandó.
Elől a városi dobos, fekete posztóval bevont dobot verve, utána négy lovas drabant, azután két alabárdos, kék köpönyegben; azután jött a négylovas kocsi, azon ült a leány, gyászfátyollal sarkig leborítva; vele szemközt az a félelmes férfi, a hóhér, csuklyáját egész a szeméig lehuzva arczára. Utána egy másik szekéren a birák, tanácsurak, és azután megint két alabárdos, az elitélt szekere mellett is ballagott kettő-kettő. Tehát mindössze nyolcz czúczás ember és négy lovas. Ez bizony nem nagy erősség! A wallon urak nevettek nagyon. Ők voltak legalább százan, s közülök egy is elszedné ezektől mind azt a sok régi módi ütőszerszámot.
A hadnagy odarugtatott a biró kocsija mellé s enyelegve beszélt hozzá.
– Aztán biró uram, a meddig az ijeszgetés tart, addig minden szabad; hanem mikor én azt mondom, hogy «halt», akkor ez annyit tesz magyarul, hogy «czurukk».
– Jól lesz, jól, hadnagy uram.
Mikor a templom elé értek, ott megálltak; a fátyolos leányt kiemelték a szekérről, s elitélt, bakó, tanácsbirák mind bementek a templomba.
– Mit fognak itt végezni? kérdé a hadnagy a birótól.
– Most adja meg a pap szegény lelkének az utolsó vigasztalást.
– No hát csak adják meg az utolsó vigasztalást, ha az is a tréfához tartozik.
A wallon vitézek glédába álltak a nagy templom előtt.
… Ez alatt a Csukásiék portájáról egészen másnemű menet indult ki: lakodalmas menet.
A Gubádi Pista viszi haza a maga tanyájára, tul a nagy erdőn, a menyasszonyát.
Czifra lakzit csaptak. Ugyancsak kitett magáért mind a két öreg. Nyolcz szekérrel vannak, elül a czigánybanda, utána vőfélyek, nyoszolyóleányok, közepső szekéren a menyasszony a boldog vőlegénynyel; a menyasszonyon fehér, paszomántos ruha van, hosszú csipkefátyollal letakarva az arcza, hogy ne piruljon a sok bámulótól, bőre le ne égjen, por be ne mocskolja; mellette a vőlegény, ezüst gombos dolmánya félvállra vetve, nyusztprémes süvege félrecsapva, piros mellénye messzire kivirít; gyolcsinges lobogós karjával átölelve tartja szerelmes menyasszonyát, s úgy sugdos a fülébe, bizonyosan szerelmes szavakat. E szekéren násznagyok, örömapák ülnek, a másik meg van terhelve tulipántos ládákkal, azokban bizonyosan a menyasszony hozománya lesz, szép sávolyos vásznak, kendők, selyem fersing. A leghátulsó szekéren egy gönczi hordó, vasabroncsos: abban lesz bizonyosan a jóféle érmelléki, a mit ma csapra ütnek.
A lóhátas legények előre vágtatnak, az ostorok megcserdülnek, az állott paripák mint a veszedelem vágtatnak a könnyű teherrel, tarka kendő mindegyik kantárába fűzve, a czigány ott elül huzza a víg nótát, a fiatalság rikongat, s kinálja a jövő menőket kulacscsal, de nem ad belőle. Igy vágtatnak ki a város kapuján; az út mellett felállított wallon harczosok két oldalt helyet csinálnak a víg nászmenetnek, míg egy pár jó kedvű fiú «juhé»-t is kiált utánuk.
A templomban ez alatt végződött a szertartás. A hivek kilépdelnek rendén; hanem a mint a szekerekhez érnek, a leány hirtelen leveti a sarkig érő gyászfátyolt s mint fehér ruhás menyasszony áll elé, a hóhér ledobja a csuklyát s mint ezüstgombos vőlegény tünik ki, az alabárdosok elhajigálják ócska vasaikat s előrántva köpönyeg alól hegedűt és klarinétot, rárántják a lakadalmast s azzal megfordul a menet, felujong a népség: «a Gubádi István násznépe volt az, hadnagy uram, és lakodalom, nem embervesztés! Az a leányzó ott Csukási Évike, nem Tarka Vicza!»
– Köszönjük szépen a tiszteletet, hadnagy uram! köszönt tréfásan a főbíró a wallon vitéz urra.
Most veszi ez észre, mennyire rászedték!
Utczu rajta! utána annak a másik menetnek! az volt a gyászkiséret!
Az a menyasszony volt a tűzre itélt leány; az a vőlegény volt a hóhér, a ki a menyasszonyát azért ölelgette, hogy a szekérből ne menekülhessen, azok a vőfélyek voltak a hóhérlegények; azok a násznagyok és örömapák voltak a tanácsbirák. A tulipános ládákban nem nászhozomány volt, hanem gyantával itatott fa: abban a gönczi hordóban nem érmelléki volt, hanem gyúló kátrány. Azt a leányt vitték – nem szerelmeskedni, hanem megégetni.
– Utána! utána! kiálták a wallon vitézek s vágtattak szélnél sebesebben a nászmenet után.
Biz az hiába való fáradság volt. Mire kiértek a nagy erdőre, már akkor a násznépet a lobogó máglya körül állva találták; és a máglya közepén nem volt már semmi, csak por és hamu.
– Mi történt itt? rivalt dühösen a lovas vitéz a másodbiróra, ki kezében tartva egy összegöngyölített pergamentet, hideg vérrel nézett a tűz közepébe.
A másodbiró kigöngyölíté előtte a pergamentet, s odamutatva annak öregbetüire s tallérnyi fekete pecsétjére, nyugodtan válaszolt:
– A törvénynek elég tétetett!
A VÉRONTÁS ANGYALA.
(A középamerikai szabadságharcz idejéből.)
I.
Acapulco fölött fekete volt az éj. Egy csillag sem ragyogott.
Jó volt nem látni az égnek, mik történtek itt alant a földön.
Emberek, kik szeretet, barátság közt őszültek meg egy födél alatt, egy város határán belől, kiket vérség, rokonság, hála, kötelesség fűze egymáshoz, kik megszoktak együtt érezni bánatot, örömet, egyszerre mint egy veszett lélek lehelletétől megtébolyodva, elkezdtek egymásnak irtására esküdni össze, s véres gyülölettel szítták tele lelküket azok iránt, kik nem vétettek ellenük soha.
Szent Eustach napja volt. A creolok templomban gyülekeztek, mint mondák Isten tiszteletére. De benn nem hangzott az Isten beszéde, nem szóltak az orgona sípjai – vad férfihang beszélt nagy kegyetlenül szörnyen eljövendő dolgokat, s hangzott néha rémes rithmusokban a had-izenő creol-dal.
A város többi népe nyugton volt. A lakosok, kik látták az itt-ott kivilágított ablakokat, s a templomba siető mogorva népet, mondák magukban: nagy ünnepök van a creoloknak ma, s tovább nem törődtek vele, elmentek aludni.
Éjfél felé megkondult a vészharang. A templom ajtaja megnyilt, s kezdődött az ünnep.
Vad ordítással rohant a fanatizált nép alsó szomszédjai házára, s mintha rég rejtegetett boszút kellene megtorolnia, oly elkeseredéssel, oly dühvel gyilkolt le mindenkit, kinek ablakában gyertyavilág nem égett.
Ezzel különböztették meg házaikat a többiektől a creolok, tartva tőle: hogy tulajdon népök félreismerésből fel ne prédálja egymás háza népét kölcsönösen.
Pár óra alatt a spanyol lakosság nagy része legyilkoltatott, csak egy kis csapatnak sikerült a mocsárokon keresztül szekereikre kapaszkodott hozzátartozóikkal megmenekülhetni. A sötét éjben azokat is sokáig üldözék, s mikor már a városban elcsendesedett a zaj, a vijjongatás, a harangszó elnémúlt, még akkor is lehete hallani a mocsárok közül egyes kétségbeesett sikoltásokat.
Tán egy szekér belemaradt az ingoványba, s a rajta veszett menekvőket fojtogatták egyenként a vízbe.
Elhangzott az is. S azután nem jajgatott senki többé. A kivilágított város több helyein zeneszó hallatszik s a tánczolók vidám kurjantozása.
Éjfél után két óra felé egy szekér döczögött végig a város főútczáján. Benne egy férfi ült, köpenyébe huzódva, s kiváncsi csodálkozással figyelve a szerte kivilágított ablakokra, s a kitörő vigalom hangjaira.
Megáll tulajdon háza előtt szekerével, megütközve látja annak ablakait is kivilágítva mind, s benn hallja a zenét, a tánczrobajt, az ujjongatást.
Odalopózik ablakához csodás aggodalommal eltelve, benéz kémlő szemekkel, s egy csoport ismerős arczot lát meg ottan, kik az ő poharaiból nagy danolás közt isznak, s oly dühvel járják a tánczot egy középre állított bőrduda körül, mintha mindnyájan őrültek volnának. Mind régi ismerősei a városból.
Az ember nem tudta az előzményeket, azt hitte, hogy álmodik.
Majd egy némber kezdett szemébe tünni, ki a legkicsapongóbb jókedvvel járt kézről-kézre a vad mulatók közt, nevetve, kaczagva és versenyt dalolva valamennyivel.
A jövevény sokáig nem birt ráismerni az asszonyra. Tulajdon felesége volt.
– Megálljatok! ordítá belépve az orgiák házába, nem tudva, hogy mit fog tenni, mit fog mondani, de űzetve valami belső kinzó hévtől, melynek számára a düh kevés kifejezés.
– Megálljatok! kiálta, minden izében reszketve, mit csináltok itt?
A meglepett vigadók szétugrottak ijesztő arcza elől. A legbátrabbak is elsápadtak, midőn közöttük halálfehér arczczal megállt, és sokáig nem mert hozzá egy is közeledni.
Bántatlanúl ment egész odáig, a hol felesége volt. Egy szép, piros, feketehajú, fekete szemű asszony, kinek arczán kővé meredt az idétlen vigalom kifejezése.
A férj megölő tekintettel nézett az asszony szemeibe:
– Le térdre előttem!
Az asszony nem mozdult.
– Térdre, nyomorú! ordítá a férj s arczul vágta a némbert, hogy az a földre bukott előtte.
– Megállj, kutya! kiáltának ekkor minden oldalról a reá rohanó creolok, s egyszerre tiz kéz ragadta meg a férfit.
Tusába eredett velök, egynek közülök megkapta a torkát, s el sem ereszté, míg le nem tiporták a földre, oda is maga után rántotta s csak akkor bocsátá el, mikor már megfojtotta.
Ott megkötözték, egy szegletbe rugták s azután körüle álltak.
– Mit akartok, mi bajotok velem? kérdé a férfi véres szájjal.
– Mit? nézz körül. Veszed-e észre, hogy a kik itt vannak, egytől-egyig creolok? felele neki egy magas, összenőtt szemöldökű, feketeképü mestiz, hideg, boszantó dühvel állva meg a lekötözöttel szembe.
– Én nem vagyok az. Mi közötök hozzám?
– Kérdezd meg szomszédaidat, vagy ne restelted volna megkérdezni, mikor a kapun bejöttél, hogy mi ünnep van ma? most tudnád: hogy az a spanyolok kiirtásának ünnepe! Te is spanyol vagy, utolsó e városban. A többi már meghalt, – minthogy te utolsónak maradtál, szabadságod van választani, hogy minő halállal halj meg?
– Hát te hóhér vagy Basilisko?
– Én nemzetem választottja vagyok.
A megkötött férfi képtelen nevetéssel arczul köpte e szóra a hozzá beszélőt.
– Hah! ember! ordítá fel dühében a meggyalázott. Ezért vért fogsz sirni előttem!
– Én? sirni? Láttál engem valaha sirni? Megölhetsz. Kínozhatsz, széttéphetsz izenként, elég sokan vagytok hozzá, de sirni nem látsz, ha bár dühödben megvesznél is előttem.
– Én megteszem, hogy sirni fogsz. Tudd meg, hogy én vagyok az, ki nődet elcsábítottam s kiért tégedet elárult.
– Az neked gyalázat, nem nekem.
– Rokonaid halva vannak mind.
– Jobb nekik utczán halva feküdni, mint veletek egy levegőt színi.
– Vagyonod elpusztult.
– Pusztítsa el Isten, a ki osztozott benne.
– Hm. Te hideg vérű embernek látszol Leon, beszélt tovább Basilisko. Neked egy szép leányod is volt.
Leon megrázkodva tekinte rá e szóra.
– Ugy tartom, hogy Olivának hítták, folytatá Basilisko, kiszámított kegyetlenséggel vontatva a szót.
– Mit akarsz mondani? kérdé remegve az apa.
– Igen szép leány volt. Mondhatom. Ugy-e azt magad is elismered, hogy igen szép volt?
– Veszsz el! Mit akarsz?
– Olyan fiatal volt még és már hat kérője volt neki… nem tudott közülök választani, egyik derekabb fiú volt, mint a másik… Mit tehetett szegény?… Feleséged az első asszonytól maradt leány sorsába nem szólhatott bele… utóbb is én állítottam hegyére a Kolumbus tojását… Én férjhez adtam a leányt mind a hathoz… Sajnállak, hogy a menyegzőről elkéstél…
– Verjen meg az Isten súlyos balkezével! ordítá fel kétségbeesetten a lekötött apa s arczczal a földre veté magát, és zokogott keservesen.
– Emeljétek föl hát, szólt Basilisko, hadd lássuk, mint sir az, a ki most próbálja először életében. Sirj Leon, te pedig, nigger, fujj abba a dudába, zenekiséret mellett hadd sirjon.
S azzal elkezdték az ittas emberek gúnyos hahotával s csúfoló mozdulatokkal körültánczolni áldozatjukat, s rugdosták és ütötték, ki hol érte.
Az nem sirt többé. Behunyta szemeit, egy szót sem szólt. Tűrt hallgatva minden bántalmat s egy vonás sem ferdült el arczán.
– Most vigyétek innen, parancsolá Basilisko. Vessétek a padlásra. Állítsatok őrt elébe, holnap ünnepélyesen fel fogjuk magasztalni. Ma igyuk meg leánya lakadalmát, holnap megiszszuk az ő torát. Jó éjszakát, Leon barátom.
Az embert felvitték a padlásra. Az ajtót rázárták s azzal ott hagyták magára.
Nyugodtan feküdt ott a puszta földön és mozdulatlanul, mint kinek sem lelke, sem teste nem érez többé.
Valami boldogság reményével várta halála perczét s örült neki, hogy az már nem messze van.
Alatta még sokáig tánczoltak a lázadók, végre azok is aludni mentek, minden elcsöndesült, csak az ő szemeire nem jöhetett álom. Gondolá, hogy nem sokára úgy is hosszú lesz majd pihenése.
A mint ott elfásultan feküdt, nem gondolva többé sem multra, sem jövőre, egyszer úgy tetszék neki, mintha a padlás egyik ablakán valami zörejt hallana.
Az éji félsötétben látá, hogy valami fehér alak ereszkedik le a keskeny nyiláson s tapogatózva közelít felé.
Álom-e vagy visio? Lépteinek semmi hangja.
Majd lassan kezd susogni, alig hallhatólag pihegi e szót:
– Apám, apám…
– Oliva!
Az ember feltekinte, látni akarva a sötétség daczára a közelítő vonásait; az oda furódott hozzá, megcsókolá, azután egy késsel elmetélte a köteleket, mikkel Leon kezei össze voltak hurkolva.
– Gyermekem! rebegé az apa, átölelve leánya reszkető térdeit. Édes, egyetlen gyermekem!
– Fussunk innét, pihegé a leány, bágyadt beteg hangon, az ablakhoz hágcsó van támasztva. Siessünk apám.
Az ember ölébe vette gyermekét, kivitte a padlásnyiláson, a hágcsón alá, mindig ölében tartva, mindig csókolgatva.
A fal mellett egy eszközben megbotlott. Mi ez? Egy ásó. Vegyük fel.
– Jó lesz fegyvernek, mondá az apa.
– Jó lesz sírt ásni vele, mondá a leány.
* * *
A ház utolsó oldalán egyhangú léptek kopogása hallatszék. Az őrül állított mestiz léptei voltak azok.
– Maradj itt. Huzódjál a fal mellé, monda az apa leányának, s maga az alatt az ásót kezébe fogva a ház szegletéhez lopózott. A léptek mindig közelebb jöttek. Leon felemelte az ásót, a mestiz kilépett a szöglet mellől s a következő perczben kettéhasított agygyal rogyott össze, egy áruló kiáltás nélkül.
Leon elszedte a mestiz öltönyét, fegyvereit, s azokat magára rakva, ölébe vette leányát, s ment vele ki a városból.
Minden csöndes volt már, csak egy-egy haza botorkáló danája verte föl az utczák csendjét néha. Már a hajnalcsillag is fenragyogott a kitisztult égen.
Sem az apa, sem leánya nem szóltak egymáshoz.
Reggelre elértek a legközelebbi faluba.
Leonnak sok ismerőse volt ott. Azt hivé, hogy egyikhez oda adja leányát, míg maga sorsa után indul.
Az ismerősök ijedve fogadák mindenütt. Egy sem hagyta őt ajtaján belépni. Egy sem adott neki egy falat kenyeret. Mindnyájan kizárták s kérve kérték, hogy távozzék el minél elébb falujokból.
Nem rosszak, csak gyávák voltak az emberek, féltek: hogyha az acapulcoiak megtudják, miszerint ők egy menekültet befogadtak, őket is legyilkolják vagy elpusztítják.
Keservvel torkig telve vevé fel ölébe ismét a leányt a boldogtalan apa s ment tovább.
Hat napig utazott tarlókon, ugarokon keresztül, éjjel zivatarban, nappal a rekkenő hőség alatt, ölében hordva alélt gyermekét.
Nem kérdezte tőle, hogy mi fáj? és az sem panaszkodott neki.
A hatodik napon meghalt a leány éhség, nyomor és lélekkín miatt.
Az apa érzé, hogy az ölében hordott teher mindig nehezebb lesz; a karok, melyek nyakát átölelték, nem szorítnak többé, s a fejecske, mely vállára lehajlék, oly hideg!…
Columbia tornyai már látszottak eléje a távolból. Fárasztó sietés után délre beért a nagy népes városba.
Éppen népgyűlés volt a vár előtti roppant térségen, több mint húszezer ember gyülekezett össze s közepén egy emelvényről népszónok beszélt betanúlt szózatot a figyelő sokaságnak.
Leon oda furta magát a néptömeg közé, a szónok épen a creolok dühöngéseiről beszélt hihetlen dolgokat.
Többen észrevették a fáradt, poros embert, ki egy halvány húnyt szemű gyermekkel karján úgy állt meg közöttük, mint egy tébolyodott.
– Honnan jön? kérdezék.
– Acapulcoból, felelé Leon.
– Hah! Fel! fel az emelvényre vele, kiáltának, a kik hallák feleletét. Egy ember jött Acapulcoból. Álljon fel és beszéljen a népnek!
Pillanatok mulva az utat nyitó tömeg közt az emelvényig vitték a jövevényt s felállíták a nép közé.
A mint meglátták iszonyú dúlt arczát, a kétségbeesés szenvedéseinek nyomával minden vonásain, azt az összeroskadt tetemet, s vállain azt az elhervadt holdfehér arczu gyermeket, tompa borzadályos zúgás futott végig a tömegen, minőt a tenger hallat szélvész közelgte előtt.
És midőn e jövevény átnézte a zúgó néptengert, arcza elkezde lángolni, keblét szokatlan tűz hevíté fel, a bosszúállás szent lelkét érzé fejére leszállni kettős tüzes nyelvben.
– Spanyolok! kiálta szét erős férfihangon. Acapulcoból jövök, utolsó azok közűl, kik ott spanyoloknak nevezték magukat. Vagyonomat felprédálták, rokonaimat legyilkolták. Ha volt ismerőstök ott, vegyetek gyászt, mert bizonyára meghalt. Mindenből a mit birtam, csak egy kincset menthettem meg, nyomorult leányomat. Jöjjetek ide, gyermekes apák, gondoljatok ártatlan szűzeitekre, s nézzétek, mivé tették az enyimet!
Ekkor fölemelte karjain a gyermeket a szerencsétlen apa, s midőn rá tekinte, csak akkor vette észre, hogy leánya halva van.
Addig azt hivé, hogy csak hallgat, mint hallgatott hat nap óta mindig.
– Meghalt! ordítá föl kétségbeesetten az ember, a hanyatló tetemet kebléhez ölelve. Meghalt, fuldoklá, s mint a szélütött hanyatthomlok esett le a körűle állókra.
A jelenet fölháborítá a tömeget.
– Fegyverre! ordítá fel egy hang, s a rá feltámadó zaj egy szélvész ordítása volt.
«Fegyverre, a ki férfi!» kiáltozák szétrohanva a piaczról, s végig futva az utczákat.
«Fegyverre! Fegyverre!» hangzék mindenfelé, s egy óra alatt tiz ezer férfi gyűlt össze fegyveresen; a düh, a vérszomj vonásaival arczaikon, azon perczben indulandók Acapulco ellen.
Ekkor egy ismeretlen kútforrású eszme kezdett el a fölhevült agyak közt terjengeni, először bágyadt sejtelem, majd vakító meggyőződésképen.
Valaki azt találta mondani:
«Hátha mi elmegyünk s az itt maradt creolok az alatt gyermekeinket leöldösik?…»
A szó szájról szájra ment.
«Haljanak meg!» kezdék itt-ott kiáltozni. «Veszszenek el, mint testvéreink elvesztek Acapulcoban! Vért vérért! Atyafit atyafiért! Haljanak meg!»
És a tömeg visszafordult elszörnyedt haraggal önönvárosára, s mint a gátat tört folyam, nem hallgatva parancsra, vezérszóra, megrohanta szomszédja hajlékait, s kikkel szeretet, barátság közt élt nemzedékről nemzedékre, kikkel megszokott együtt érezni bánatot, örömet, kiirta az napon minden creolt a városból.
Ez történt hat nappal azután, hogy Acapulcoban minden spanyol leöletett.
Vért vérért!
II.
Leon pedig felvette ölébe holt gyermekét, kivitte egy pálmaerdőbe, ott sírt ásott neki egy fiatal fa tövében, s bele fektette a halovány gyermeket.
Nem bírta e szép fehér arczot földdel bekeverni, lombokat tépett le a közel bokrokról, azokkal hinté be előbb halottját, azután takarta rá a fekete hantokat.
Mikor a zöld gyepet kirakta a felhányt sírhalomra, úgy fájt egész lelkében valami, de a mely oltó köny helyett a gyehenna tüzét küldé szemeire.
Azután elővette kését, hogy felmesse a fa kérgére a nevet, mely élő fejfája legyen egyetlen gyermekének.
Vágta, vágta a betűket nagy szorgalommal, nagy elmerüléssel, s mikor készen volt vele, e nevet látta a fára kezei által felvágva:
«Basilisko.»
Mert nem leánya volt eszében, hanem annak megölője.
És azzal, hogy még akkor sem leánya volt eszében, hanem annak megrontója, hogy annak nevét rótta fel halottja sírfájára, többet mondott, mint mennyit a legiszonyúbb átokeskü ki birna fejezni.
Fölkelt, ott hagyta a sírt, ment tántorogva odább, be az erdő mélyébe, azután megbánta, hogy oly könyezetlenül hagyta el gyermeke sírját s visszafordult, fel akarta azt keresni – a fák oly hasonlók egymáshoz, sehol sem talált arra, melynek tövébe leányát elásta, s keresése közben mindig beljebb tévedt az erdőbe, az éj ott lepte, ment azután is, maga sem tudta hová? miért? – de csak ment. Sűrű csalitos buczkák közé jutott, a fészkéről felvert madár sikoltva rebbent meg előtte. Végre egy fagyökérbe elbotlott, elesett. Nem volt oka miért fölkelni, ha egyszer ott feküdt. Letette fejét a földre, jó éjszakát kivánt föld alatt alvó gyermekének, s elaludt ott és álmodott hosszasan vérben úszó emberekkel és égő városokkal.
Éjfél felé paripák nyerítése veré fel álmából. Magához nem messze két felnyergelt lovat látott, melyek röhögve látszottak egymást üdvözölni, míg a bokrok mögül síró nőbeszéd és biztató erős férfihang tört elő, olykor egy gyermek csevegésével vegyülve.
A férfi egy alacsony szikár alak, villogó fekete szemekkel, hosszú bajusza búsan függ le ajkán, s fekete nagy haja vállait veri. Arcza sovány, de vonásai erőteljesek, mint szikár termetének aczélizmai. Öltözése a pusztai ebanéróké.
Egy kis három-négy éves gyermeket tart ölében, komoly nyájassággal enyelegve vele; a gyermek őt apjának nevezi, s megölelgeti apró karjaival.
Előtte egy nő áll zokogva.
– Tudsz-e már imádkozni kis fiam? kérdé a férfi, térdére ültetve a gyermeket.
– Hogyne tudna, felele érte a nő. Mindennap elmondja reggel, este.
– Jó ember legyen belőled, kis fiam, – ne olyan mint apádból, – jövő esztendőre iskolába add, tanuljon valami jót.
– Megteszem, ha utolsó mindenem ráköltöm is.
– Vidd el innen, majd ha esze megjön, messze földre, hol senki sem ismer, ne tudja meg soha, hogy apja ki volt, tagadd el előtte nevemet, soha se tudja meg, hogy az ő szülője volt Rios Rosas, a hirhedett guerilla-vezér.
– Kérdezd meg kis fiam apádtól, hogy mikor jön el újra téged meglátogatni?
– Azt fiam nem tudom, rám soha sem virrad fel a nap, hogy azt mondhatnám, ez az én napom lesz. Ma itt, holnap tíz mérfölddel tovább, s holnapután talán valahol a föld alatt.
– Ugyan ne beszéljen olyanokat, nézze, ez a gyerek mindjárt sírva fakad.
– Biz az fiam úgy van. A rablónak nincs kihez imádkozni reggel, este, hogy megőrízze a bajtól.
– De hiszen kend nem rabló, nem ölt kend embert soha.
– Ne szépítsd biz azt, édesem. Csak a sakálok temetnek el engem.
A nő ismét elkezde sírni, a gyermek együtt sírt vele, a rabló összecsókolá mind a kettőt.
– Menjetek haza, édes cselédjeim, legyetek békességben, ne szóljatok senkinek, hogy itt láttatok, áldjon meg a… – gondolkozott, hogy kicsoda?… a ki engemet megver.
A nő és gyermek eltávoztak, a rabló felugrott lovára, s kengyelébe felemelkedve, sokáig hallgatózott a gyermeki csevegés ismert hangjaira.
Ekkor egy hideg kéz érinté kezét.
Felijedve, de azért egy kiáltás nélkül fordult oda a rabló, s egy férfit láta lova mellett állni. Az acapulcoi menekültet.
– Ne tarts tőlem Rios. Ne nyúlj pisztolyodhoz. Nem én vagyok az, kit életedben először megölj, szólt az hozzá nyugodt szelid hangon. Nem azért mentett meg téged a sors tizenhét éven át a folytonos üldözéstől, hogy mint közönséges gonosztevő végezd be éltedet.
– Te ismersz engem?
– Híredből. Tudom, hogy üldözve vagy, hogy fejedre jutalom van téve, és azt is tudom, hogy neked kedves nőd és szép kis gyermeked van, kiket, hogy esztendőben egyszer megláthass, halálveszélylyel jösz idáig, hol minden gyermek rád ismerhet.
– Ne beszélj arról! Rongyos vagy, látom. Zsivány akarsz lenni nálam? Nesze egy pisztoly, lődd főbe magadat, ha nem tudsz egyebet tenni.
– Tégedet akarlak a rabló névtől megszabadítani.
– Eszeden vagy? Tán nem próbáltam én azt eleget? Nem könyörögtem eleget minden törvény előtt, hogy vegye el fejemről büntető kezét, és én megszünök gazdák pusztulása, utasok félelme lenni? Nem igértem-e, hogy mindenkinek, kit megkárosítottam, visszafizetem elrabolt jószágát, templomot akartam építeni átkozott vagyonomból, csak azt engedjék meg, hogy éltem további napjaira emberek közt élhessek, napszámmal, verítékkel keresve napi kenyeremet. Elfogadták-e valaha?… Nem volt az az áldozat, a mit meg nem adtam volna törvénynek, embernek, Istennek; nem elhajtottak-e mindenünnen? Meg akarsz csalni? Kerűlj, szerencsétlen. Még nem öltem embert.
– Kell, hogy ezután ölj. Azzal fogod vétkeidet leróni. Mit sem törvény, sem oltár el nem fogadott, elfogadja áldozataidat a harczmező. A harczmezőn ellenséget találsz. Menj, mosd le azoknak vérében a szennyet nevedről.
– Ne kisérts! sohajta fel a rabló. Ha a csatatéren lehetne meghalnom, szép, becsületes halállal!…
– És ha dicsőséget lelnél ott halálod helyett… És ha jönnél vissza, s a nép, mely eddig erdőről erdőre űzött, koszorukkal s örömrivalgással fogadna. S azután nem mondaná senki rólad, «ez rabló», hanem irva olvasnád neved előtt a «hőst», a «bajnokot»…
– Hagyd abba, ne bolondíts… Oh mennyit tudnék tenni! Egy dandárt állítanék ki magam. Mind oly fiakat, kik százszor látták már a halált, és százszor legyőzték, kik megtanultak tűrni esőt és hideget, s le nem szállni a lóról három nap, három éjjel, kiket, ha csatába eresztenének, hősöknek nevezne a világ, most zsiványoknak híja és üldözi.
– Én elmegyek és könyörögni fogok érted.
– Mi közöd neked hozzám? Ki vagy te? Miért akarsz engem megszabadítani?
– Arra nagy okom van. Engem a creolok kivertek birtokomból, nőmet elcsábították, atyámfiait leöldösték, házamba beültek, magam szökve szöktem el közülök, – leányom az úton kezeim közt halt meg, itt temettem el az erdőben. És ezt mind a creolok tették rajtam. Ugy-e, ha téged rájok eresztenének, nem adnál kegyelmet egynek is soha?
– Nem.
– Hiszed-e hát, hogy nem nyugszom meg addig, míg számodra kegyelmet nem hozok, azon föltétel alatt, hogy a creolokra menj minden embereiddel, a kikkel parancsolsz.
– Házat építek számodra ellenség-fejekből, ha utat csinálsz nekem a csatatérig.
– Megteszem. Esküszöm, hogy megteszem. Fölmegyek Santa-Cruzba, két hét mulva a bocsánatlevél a kezedben lesz. – Hol találkozhatunk?
– Velem sehol. Azt nem szoktam megmondani senkinek, mert hinni nem szokásom. Ha igazat beszéltél, jőjj Uanosba, ott a csárdában ül reggelenként egy ránczos képű öreg bölényvadász. Szürke haja két oldalt csimbókba kötözve, fél keze le van vágva, erről ráismerhetsz. Az majd elvezet hozzám, csak e pisztolyt mutasd neki. Annyit mondhatok, hogy ha erővel akarná megtudni valaki tartózkodásom helyét, négyfelé hagyná magát vágni, még sem mondaná ki. Ne haragudjál érte, hogy őrizkedem. Tizenhét év óta üldöznek engemet. Arra jobbra tarts, ha az országútra ki akarsz jutni, – én más felé megyek.
S ezzel sarkantyúba kapta paripáját a rabló, a másikat pányván húzva maga után, hogy ha az egyik ki talál dőlni alóla, amaz kéznél legyen, s nyargalt, bámulatos ügyességgel az erdő rendetlen fái s bokrai közt, kanyaró futással, minő a fecske repülése, s nem sokára csak a távoli robogás sejteté, merre jár.
* * *
Két hét még nem tölt le, midőn Leon fáradtan érkezett meg az uanosi csárdába.
A sötét mellékszobában mogorván ült félig álló palaczkja mellett a szürke félkezű bivaly-vadász. Leon mutatta neki a pisztolyt, mire az szótlanúl fölkelt helyéből, kiitta borát, s ment Leon előtt, a nélkül, hogy egy szót szólna hozzá.
Egy rongyos viskóhajlék elé értek az erdő végén, oda bement a bivalyvadász, intve Leonnak, hogy maradjon kívül, s kis idő mulva két szép fekete paripát hozott ki felnyergelve, s inte Leonnak, hogy üljön fel az egyikre, míg a másikra az öreg pattant fel, vénsége és félkeze daczára a legbiztosabb ügyességgel.
S azzal nyargaltak ki a szavannákra.
Útközben beszédessé vált az öreg bölényvadász; – elmondá Leonnak, hogy ezek Rios Rosas paripái. Kedvencz paripája azonban még ezeknél is szebb és jobb. Azt egy carabiniero sem bírja elérni, az nem hagy magára idegen embert felülni, az elnyargal álló nap, a nélkül, hogy etetni vagy itatni kellene s még sem fárad ki. Az átúszsza a folyókat, s ha gazdája alszik, ott vigyáz a feje felett, mint egy hűséges eb s jelt ad nyerítéssel, hogy ha veszélyt érez.
Késő estig vitte Leont a bölényvadász keresztülkasul a szavannákon. Sehol út, sehol egy ismertető jel nem látszott, buja fűvel benőtt síkság, honnan a sakálok rekedt ugatása hallék, kákás, nádas ingoványok, gázló lángmadarak piros farkaikkal, s ismét sivatag, leégett avar puszták, miken a füvet meggyujtották s az égett négy éjen szélmentében, fekete holt tájat hagyva maga után. A messze láthatáron csak itt-ott látszott egy messzünnen sötétlő erdő.
Végre leszállt az est. A táj elszürkült, elfeketült. Csak a vén vadász tudta, merre jár.