Virradóra

Iszonyú távolból valami vörös csillám tünt szemeik elé, imitt-amott kigyuladó pásztortüzek között.

– Ott van Rios Rosas, mondá az öreg, kimutatva a tüzet mértföldnyi távolból, hol őt találni fogják.

Egy óra mulva értek oda. A közelgő lódobogásra hangosan nyerítettek a paripák a tűz körül, s három férfi alakja látszék, kik mindenre elkészűlve, várták a közelgőket.

Egy sajátságos, utánozhatlan fütty a vén vadász szájából tudtul adá, hogy ismerősök jőnek.

Az egyik férfi a három közül Rios volt, a vezér.

– Mit hoztatok? kérdé Rios.

– Kegyelmet ti nektek! kiáltá Leon, a tajtékozó paripáról leszökve s egy nagy pecsétes iratot adva át a kérdezőnek. Olvasd és gyönyörködjél benne.

A rabló a tűzvilághoz fordult a szétnyitott irattal, reszketett az kezében, míg végigolvasá egy-egy köny hullott rá szemeiből, térdei lassankint meghajoltak alatta, térdre esett s megcsókolá az irást, s azután felemelé könyes ábrázatát az égre.

– Én istenem! én uram istenem! kiáltá fuldokló zokogással. Tizenhét évi üldözés után embernek hagysz lenni ismét!…

Azután társaihoz fordult. – Üljetek lóra, a csapatot össze kell híni.

Azok felszöktek paripáikra, s keresztül-kasul hangzott a szavannába a jeladó füttyentés, mire tíz percz alatt száznyolczvan férfi gyűlt össze, fegyverrel, paripával legjobban ellátva.

– Atyámfiai! szólt hozzájuk a vén vezér. A miről annyiszor álmodtunk, beteljesült. Mi nem vagyunk rablók többé, a törvény megbocsátotta bűneinket. Meg van engedve nekünk, hogy jóvá tehetjük elmult életünk vétkeit egy becsületes halállal. Van-e közületek egy, ki meg ne bánta volna eddigi életét, s ne örülne annak, hogy azt becsülettel végezheti be?

– Nincs! Nincs! kiálták egyszerre mind.

– Eljöttök-e velem a csatába?

– Mindenhova, a halálba!

– Esküdjetek meg erre!

Az eskü rövid volt: «Esküszünk, hogy a csatában örömmel ontjuk ki vérünket».

Leon odahajolt Rioshoz.

– Tedd hozzá: és senkinek kegyelmet nem adunk!

Arra is megesküdtek.

– Most szólj, mit kívánsz tőlem? monda a vezér Leonnak; elmondhatod: hogy egyetlen ember vagy, ki Riossal jót tett az életben. Kivánj bármit, megteszem.

– Ölj, pusztíts, a hova küldve vagy.

– Mondd meg legalább nevedet, hogy elmondhassam nőmnek és gyermekemnek, hogy kit foglaljanak imádságaik közé.

– Nevemet elhagytam. Most Leon d’Acapulcónak hivatom magamat, hogy valahányszor megszólítanak, mindannyiszor eszembe jusson, mennyit vesztettem én ott és hogy azon városnak el kell pusztulni a föld szinéről. Szólítsatok d’Acapulcónak engem, hogy valahányszor nevemet hallom kimondani, felfordúljon bennem minden érzés és szomjazza a vért.

– Velünk fogsz-e jönni?

– Még nem. Még sok utam van nagy messze földekre. Ha átkozott sorsom megtart, a véres napokon, a véres mezőkön találkozni fogunk, addig is a halál angyalai járjanak veled. Senkinek kegyelem! Senkinek!

S éjnek éjszakáján tovább ment az ember, hideg vérrel táplált bosszújától hajtva, útjait nem vakdüh vezette ismeretlen veszélyek örvényébe, kiszámított terv szerinti megtorlás tanította hova, merre menjen, előidézendő minden vészt, melylyel halálos ellene fejére lesújthat.

* * *

Mazatlanban állomásolt egy osztály spanyol vértes lovag, délczeg, nyalka fiuk, kikért nem egy szép spanyol leány szíve dobogott fel.

És a környék legszebbik leánya is szerelemtől égett a vértesek legdélczegebb hőse, – a kapitányért.

Anna, szép fiatal özvegy, már fél év óta jegyben járt a délczeg kapitánynyal, menyegzőjük napja is közel volt már, csak még egy éj volt közötte.

Ezen éj estéjén elment menyasszonyához a vőlegény. Oly szép volt őket együtt látni. Magas, karcsú férfi volt a vértes, napbarnította arczán még az ifjuság virított, de homloka már magasan kopasz volt, – «együtt a nap és hold», mint a példabeszéd mondja.

Szép deli hölgy volt a menyasszony, sötét fekete hajfürtökkel, halvány, idegzetes arczczal, kék szemében azon szokatlan fénynyel, melyet kék szemekben csak spanyol nőknél találni. Midőn hallgatott, halvány arcza, márvány homloka, vékony, finom metszésű ajkai mellett oly szelíd, oly bánatos, oly andalító fénye volt a szemeknek, mint az éjféli holdé, mikor szélcsöndes éjben az ég legmagasán megáll. De ha beszéltek előtte hazájáról, vagy ha ő beszélt felőle, reszkettek ajkai, vékony szemöldei összevonultak, s a túlvilági érzelem sötétségével arczán, ha akkor fölveté szemeit, mintha egyik ég nézne a másik égre, tele csillagokkal, tele angyalokkal.

És ha vőlegényét látta, ha kezét annak kezében érzé reszketni, akkor arczára a szerelem hajnali rózsái jöttek fel virulni, s szemei ragyogtak, mint a felkelő nap.

Menyegzője előtti estén elment menyasszonyát meglátogatni a vőlegény.

Vidám arczot akart mutatni, de a szerető szeme olvasni tud a vonásokból, a homlok önkénytelen redőiből, a szemek tétova járásából, s megismeri, hogy kedvesének bánata van. – Odasimul hozzá, kezeivel lesimítja, ajkaival lecsókolja homlokáról a redőket, – ujra visszajőnek.

– Mi bajod? Valami bánt? Menyegződ napja előtt szomorú vagy.

– Semmi bajom sincs, egy baleset nyugtalanít csupán, melyet nem lehetett elhalasztani. A hadi törvényszék egy embert halálra itélt, az itéletet épen most irtam alá, az embert holnap agyonlövik. Miért épen menyegzőm napján? Miért nem jött holnaputánra?

– Az ember tán gonosztevő?

– A haditörvény annak nevezi. Lázított, a katonákat el akarta csábítani, hogy menjenek haza Columbiába a lázadó creolok ellen küzdeni. E merény büntetése halál.

– S te aláirhattad az itéletet? Nem vagy-e te spanyol? Nem szereted-e hazádat?

– Mindenekelőtt katona vagyok, és tisztelem a törvényeket.

– Az lehetetlen, hogy te, ki oly nemesen tudsz szeretni, a szerelem legmagasztosabb nemét, a honszerelmet ne tudd érezni.

– Szeretni tudok, de ábrándozni nem. Én azoknak elveiből, kik a forradalmakat képezik, egy szót sem értek, de annyit tudok, hogy a forradalmaknak soha sincs jó kimenetele. Sok vér, kevés dicsőség és örökös bánat.

– Ne mondd örökös bánatnak; örökös remény az, mely nem hagyja elfelejteni, hogy kell jőni egy időnek, mely mindent visszafizet, a bánatot annak, a ki adta, a dicsőséget annak, a ki elvesztette.

Ezt mondva a mazatlani asszony, felugrott vőlegénye mellől, s mandolinját ragadva kezébe, lázas lelkesültséggel verte el rajta a mazatlani zendülők indulóját.

És e perczben két szeme egy-egy fergeteges felhőnek látszott, melyből a könyek záporhullásában a harag villámai lövelnek elő.

A vőlegény odalépett hozzá, elvonta reszkető kezét a mandolinról és megcsókolá.

– Szegény Mazatlan! Az aztek nőknek van miért könyezni… Egyszer Columbiában voltam, valamelyik utczában egy házat építettek, ott a napszámosok között egy némbert vettem észre, a ki köveket hordott fel a fején a kőmiveseknek. Kétszer-háromszor elmentem azon, a nő izzadva hordta a köveket, lábai alig birták. Nem volt már fiatal, a munka terhére esett. E nőnek egykor szebb palotája volt Mazatlanban, mint a minőhöz most a köveket hordta, gyakran mulattam házánál, sok víg órát töltöttem nála… Mikor a déli harangszóra leült szegényes ebédje mellé, odamentem hozzá, és megszólítottam. Sokáig nem akart rám ismerni, azután félrefordult sírni, a többi napszámosok nevettek rajta. Pénzt ajánlottam neki, megköszönte, keveset elvett belőle – egykor millióknak ura – kért, hogy a többit küldjem el kis leányának, a kit valamelyik vidéki városban egy gazdag uraságnál elhagyott. Megigértem, hogy leányát fel fogom keresni. Szép kis hatéves gyermek volt, mikor utoljára láttam, azóta nyolcz év mult el, most már serdülő korban kell lennie. Elmentem a házhoz, a hol felfogadták. Kérdezősködéseimre egy leány jelent meg, nem a szép gyermek, kinek arcza még most is előttem lebeg, – egy közönséges teremtés, kemény, durva vonásokkal, elvadult szemekkel. Nem ismert rám, pedig hajdan annyiszor látott; szóltam hozzá aztekül, egy szót sem értett többé. Kérdeztem anyja felől, rám se nézett… Oh rettenetes példát adott a sors az aztek nemzetben, hogy mit várhat egy kis nép a szomszéd népektől, mit várhat istentől, ha nagyobb népekkel eredett tusába, s jaj a columbiainak, ha e példából nem tudott tanulni; s ha egyszerre saját lázadói és a spanyol kormány ellen kénytelen magát védeni.

– Ah, az nem szabad spanyol, ki így tud beszélni!

– Anna! Első férjed menyegzője utáni napon esett el a csatában; ha kivánod; a második menyegzője előttin esik el.

– Nem kivánom. Töredelmes irtózattal vallom meg bűnös szenvedélyem: jobban szeretlek, mint hazámat, jobban szeretlek, mint a szabadságot, spanyol nő ezt nem mondta férfinak soha, te vagy az első, a ki ezt hallod. Nem kivánom, hogy magadat feláldozd, sőt ha akarnád tenni, tán visszatartanálak, mit spanyol nő nem tett férjével soha. Csak azt kérem tőled, hagyd meg életét azon embernek, kinek szenvedélye erősebb volt, mint a tied. Menyegzőnk estéjén egy ember életét kérem tőled jegyajándékul.

– És egy katona becsületét!

– Büntesd őt másképen.

– Csak két eset van. Az ember lázított, a törvény halált mondott fejére. Vagy teljesítenem kell az itéletet, vagy együtt mennem a lázítóval Columbiába. És én tudom jól, bármit mondjanak is a nemzet prófétái, hogy onnan soha sem jönnék vissza. A biró vagy büntet, vagy egyetért a bűnössel. Egyik kezemben a büntetés pallosa, másik kezemben a lázadás zászlója, válassz: melyiket emeljem fel?

* * *

Korán reggel, mikor a hajnal meghasadt, kivitték a vesztőhelyre az elitéltet.

Karéjt formálva, lovagoltak a vértesek végig az utczán, hallgatagon, szótlanul, csak a lovak dobogása hangzott. Középen egy nyitott szekéren ült a tábori pap, keresztet tartva kezében, s mellette fehér ingben, hajadon fővel, meglánczolt kezekkel – Leon, a halálra itélt izgató.

Kiértek a mezőre, a nap épen akkor kelt föl, reggeli szellő enyelegve játszott a vértesek fényes kócsagjaival, s az elitélt őszülő fürteivel; levették a szekérről, hat vértes leszállt lováról, leoldta a karabint a nyeregkápából, a többiek körülállták az elitéltet.

A kapitány segéde összehajtogatott papirost vett elő s szigoru, könyörtelen hangon olvasá fel a halálitéletet Leon fejére.

Az elitélt meghajtott fővel, lesütött szemekkel hagyta magát vinni a vesztőhelyig, össze volt roskadva, alig látszott benne élni való erő, úgy hallgatta végig az itéletet.

A szokásos forma szerint egy katona odalép a hadbiróhoz, egy pálczát ad kezébe, s háromszor kéri, hogy adjon kegyelmet az elitéltnek. A hadbiró a harmadik kérésére ketté töri a pálczát, s odaveti a halálraitélt elé, tompán hangoztatva: «Istennél a kegyelem!»

E szavakra felemelte a fejét az elitélt, termete kiegyenesedett, arcza kigyúlt. Végignézett a körülötte álló katonák arczain, azután feljebb az ég bíboros felhőin, s fanatikus fohászszal szólt: «Köszönöm Istenem! És ti nektek is bajtársak, köszönöm a halált. Teher volt rám nézve az élet, örömmel halok meg. Elvesztettem mindent, vagyont, nőt, gyermeket, csak hazám maradt meg, azt sem menthettem meg, – örömmel halok meg. Titeket, bajtársak, áldjon meg az Isten, ott túl a bérczeken tán titeket is vár jó édes anya, ősi nyugodalmas házikó, eljegyzett kedves, növendékgyermek, hűséges feleség. Ott túl a bérczeken nektek is van hazátok… Imádjátok Istent, hogy halálotok óráján ti is ily örömmel ne szálljatok a sírba, miként én, kinek semmije sincs többé a földön.»

E szavak után az elitélt leroskadt térdére s termete ismét összeesett.

A katonák mereven álltak, mint a szobor. A végrehajtó biró intett a kezében lévő összehajtott papirral. A hat vértes mogorva arczczal emelte fel karabinját.

A biró ismét intett az összehajtott papirral, ekkor kiugrik egy fiatal altiszt a karéj soraiból, egy szökéssel a biró előtt terem, annak kiragadja kezeiből a halálitéletet s kettérepesztve hajítja a katonák lábai elé.

E perczben kitörő ordítás közepett kétszáz kard repül ki egyszerre hüvelyéből, az ordításból egy hangot nem lehet kivenni, a tomboló paripák porfelleget vernek a mezőn.

* * *

A menyegzői vendégek már összegyűltek, díszruhájában, aranyzsinórral gazdagon ott volt a vőlegény, habzó fehér csipkeköntösben a szép menyasszony, csak egy pillanat még, s ők férj és nő leendenek.

De a pillanat késni látszik.

A vőlegény segédjét várja vissza a vesztőhelyről, addig nem akar oltár elé lépni.

Megeshetnék, hogy épen midőn e szót «szeretem» kimondja, akkor hallaná a puskák ropogását, melyek azon ember életét kiolták, a kit ő itélt halálra.

Megeshetnék, hogy midőn az Isten embere épen áldást mond a kötött szövetségre, ugyanakkor szállna a megölt haragos szelleme Isten elé, boszut kiáltva birája fejére.

A segéd sokáig nem jött a vesztőhelyről vissza.

A vőlegény nyugtalan volt, még inkább a menyasszony.

– Tán el kellene halasztani az ünnepélyt… súgá a menyasszony a vőlegénynek.

– Vagy inkább siettetni… viszonzá amaz.

Nyomasztó sejtés fogta el mindkettőt.

A segéd még sem jött. Elmult két-három óra a várt idő után. A dél közelgett, a perczek örökkévalósággá látszottak nyúlni.

Végre lódobogás hallatszék az udvaron. Künn siető léptek sarkantyúpengése. Feszülten nézett mindenki az ajtóra… Megnyilt az, a segéd lépett be rajta, fáradtan, porlepte ruhában, halovány arczczal, az izzadtság csorgott le homlokán.

– Maradjon künn, szólt a vőlegény. Ő halálhirnök, ne lépjen be most.

– Nem vagyok halálhirnök, szól elfulladt hangon a segéd, a mi hirt hozok, százszor rosszabb annál. Az elitélt magával vitte a spanyol királyi lovasságot mind a columbiai határ felé. Két mérföldnyi távolból bocsátottak vissza, hogy ezt önnek hirül adjam.

– Lovamat! ordítá a vőlegény önmagából kikelve, s mint egy őrült rohant az ajtónak. Ott meglátta menyasszonyát, haloványabban, mint valaha, megtört szemeiben az alkonyodó ég.

– Csak egy pillanatra! lelkem szerelme, te, szólt a vőlegény halvány menyasszonyának, s megölelte, megcsókolta, s azzal felpattant lovára.

A ló ágaskodott vele, nem akart kiindulni az udvarból, sarkantyúba kapta erősen. Még egyszer visszatekintett, meglátta halvány kedvesét menyasszonyi öltözetben ottan állni az erkélyen. Kendőjével intett felé, «látlak nem sokára!» mondá. És soha sem látta többé.

* * *

Nyargaltak a vértesek a kék hegyek felé, – mindig elébb, mindig elébb.

Vadonat erdőkön, úttalan pusztákon keresztül, hegytetőre fel, hegytetőről alá, – mindig elébb, mindig elébb a kék hegyek felé.

Tornyos városok tünedeztek el itt-amott mellettük, hallatszott az esti harangszó, a paripák nyerítve ügettek tovább.

Közöttük nyargalt egy vezeték lovon az elitélt, fehér ingben, szürke fővel, az vezette őket, ember nem járta ösvényeken, mocsári süppedékeken, hallgatag őserdőkön keresztül, mindig elébb, mindig elébb a kék hegyek felé.

Alkonyatra egy folyam partjához értek. A távol ormokon itt-ott csillámlottak a pásztortüzek piros csillagai, azon ormokon túl már Columbia fekszik, ez a folyam már az ő bérczeiből ered. Ott leszálltak lovaikat megitatni a hazából jövő hullámokból.

Míg a szomjú lovak a hűs habot szítták, a délczeg lovagok egy hazai dalt kezdtek elénekelni, a dal oly víg, a dallam oly kedélyes:

A dombtetőre felállított őrök hirtelen jelt adtak, hogy valaki közelít.

A távolban egy lovagot lehete kivenni, paripája versenyt fut a széllel, hosszú zöld tollai s prémes mentéje hánykódnak a légben, aranyos sisakján az alkony fénye játszik. «A kapitány», mormogja mindenki.

A vértesek felülnek lovaikra, kardjaikat kivonják, csatarendet formálnak, s a mint a kapitány a homlokzat elé ér, mint szokták, tisztelegve hajták meg előtte kardjaikat.

A kapitány üldöző rohamától eltikkadtan, megáll az arczvonal előtt, kivont kardja reszket kezében, látszik, hogy a mit mondani akar, arra nem talál eléggé öldöklő szavakat.

Mielőtt azonban szóhoz juthatna, kiugrat elébe négy lovag az arczvonalból, a legfiatalabbik, ugyanaz, ki a halálitéletet ketté hasította, megszólítja.

– Üdvözlégy kapitány! Épen jókor jöttél, hogy együtt jöhess velünk Columbiába. Nem kell sokáig gondolkoznod rajta, hogy magadat elhatározd; lovad kantáránál fogva erőszakkal viszünk el magunkkal. Tudjuk, hogy örömest eljösz, de félsz a gyalázattól, ha veszteni találunk. Azért viszünk el erőnek erejével. Nagyobb valószínűség végett tégy úgy, mintha ellenkeznél, vágj le egy-kettőt közülünk, az elsőket, a kik kantárodhoz nyulnak. Akár engem, én vagyok az első, a ki hozzád nyulok. Vágj rajtam egy sebet, ne félj semmit, kapitány.

A vértes megragadta kapitánya lovának zabláját, túlfelől egy vén őrmester ugrott oda, az ragadta meg a lovat; a ló fejét sem mozdította meg.

A kapitány nézett rájok. Sokáig nézte hol az egyiket, hol a másikat, a kard aláhanyatlott kezében.

Mögötte az elhagyott szerető, előtte a haza bérczhatára. Mögötte az ég tiszta boldogsága, előtte a villámos dicsőség. Küzdött keblében a két indulatóriás. Feje aláhanyatlott keblére, midőn hirtelen megharsan a trombita a csapat háta mögött, a riadó hangra megszökken alatta a harczi mén, a kapitány fölemeli fejét, megvillantja a kardot feje fölött, s kitörő lelkesültséggel felkiált:

«Előre hát az Isten nevében!»

S azzal neki nyargal a folyamnak, a két lovas, a ki paripáját fogja, alig birja követni, egyszerre ugranak mind hárman a folyóba, a felszökő hullámok gyöngyivet képeznek fejeik fölött.

Előre, előre, a kék bérczek felé.

A lovasság hosszú sorban követi vezérét, a paripák prüszkölnek a vízben, a délczeg vitézek messzehangzó karban hazai dalt énekelnek.

Elől lovagol a vezér, sötét fellegzetes arczczal. Arra gondol, hogy örömei tárgyától minden lépéssel messzebb távozik, mátkájának halvány arcza lebeg lelke előtt.

Középett lovagol az acapulcoi, kezében egy nemzetiszín zászló, arcza ég, ragyog. Arra gondol, hogy boszuja perczéhez minden lépés közelebb viszi, ellenségének véres fejét látja képzeletében.

A felzavart hullám ismét elsimul, az őserdő elnyeli a futókat, lovaik dübörgése elhangzik az éjben.

A távol bérczeken meg-megriad a tárogató, a pásztortüzek piros csillagai ragyognak a hegyoldalokon.

Előre, előre…

III.

Egy év mult el.

Acapulco sánczai közt, az éjjeli őrtűz körül, tizenhárom creol harczos ült dőzsölve. Keresztbe vetett lábbal ültek a földön, hosszú puskáikat ölükbe fektették, egy közülök a mandolinon busongó néger-éneket vert, néha valamennyien beleordítottak az énekbe, hogy messze hangzott a sík pusztán, mint a kisértet-kiáltás.

Messziről egy szekér döczögése hallatszott s vidám ujjongatás. Rablott szekeret hajtott egy mestiz katona, hordókkal terhelve, pajtásai felé. Csak egy ló volt a szekér elé fogva.

A creolok messziről ráismertek társukra, s hasonló ujjongatással felelgettek neki.

Vigyorgó, szétvont képű legény volt az ujonérkezett.

– Mit hoztál Pablo? kiáltának rá társai.

– Pálma-bort, a mennyi elég. Zsivány spanyoltól vettem el ingyenképen. Pinczéjéből jött, el akarta előlünk lopni pálma-borát, de útját álltam, ő egyik lovára felkapott, a másikkal ide vontattam a szekeret.

– Miért nem ütötted agyon?

– Félig agyon volt már ütve. Félpofája le volt vágva, félszeme hiányzott, még keze is csak egy volt. Csak a fele él még az egész embernek.

A creolok hangos hahotára fakadtak az ötleten, s egy hordót rögtön leemeltek a szekérről, s csapra ütötték az őrtűz mellett.

A hordó fenekére krétával e szavak voltak irva:

«Köszöntet Acapulcoi Leon!»

– Sokáig éljen! kiáltának a creolok. Igyunk egyet az egészségére tulajdon pálma-borából, a mit el akart tőlünk lopni.

S ittak, vígan voltak, dalolt mindenki, a hogy torkán kifért.

Éjfél felé az őrszemek egy jövevényt sejtettek meg. Futva jött a sánczok felé, s a hogy odaért, lerogyott, nem birt tovább menni a fáradságtól.

– Ki vagy? Honnét jösz? kiáltozának reá a harczosok, felugorva helyeikből.

– Adjatok egy ital bort, hörgé fáradtan a jövevény; creol harczos vagyok, szökve jövök Leon d’Acapulco sátorából, adjatok innom, mert elveszek.

– Igyál, tartsd a szádat a csap alá, s aztán beszélj.

A jövevény fiatal, halvány gyerkőcz volt; nagyot ivott a hordóból, azután félénken széttekintve ismétlé: «Leon d’Acapulco kezéből menekültem».

– Ki az?

– Nem hallottátok soha Leon d’Acapulco hirét? kérdé a szökevény elbámulva.

– Most jöttünk Boliviából, nem ismerjük emberedet, ki ördög az?

– Jól nevezted az ördögnek, nem is lehetett soha ember, veszett volna el, mielőtt született.

– Beszélj róla. Hadd ismerjük meg.

– Nem lehet azt elmondani, a mit ez az ember mivel.

Nincs egy nyugodalmas óránk, a mióta ennek nevét meghallottuk. Ha egy nap, egy órában két helyen csatánk van, őt mind a két helyen ott lehet látni, és mindenütt ott, hol legnagyobb a tűz, és egy golyó sem találja… Ah! pálmaborotok erős volt, fejem szédül.

– Igyál többet, majd helyre jösz, beszélj tovább.

– Nem csak nyilt csatában láthatjátok őt meg. Éjjel belopódzik elárkolt falvaitokba, s mikor gyermekeitek alusznak, rájok gyujtja tíz helyen a falut, mire haza juttok, házatok falára fekete betükkel látjátok felirva: «Köszöntet Leon d’Acapulco»… Ah! fejemben valami ég. – Szomjazom, ne adjatok több bort, vizet szomjazom.

– Szólj, minő alakja? Ha meglátjuk egyszer, vége lesz hirének.

– Santa-Cruznál láttam őt az égő város utczáin végig szaladgálni, ölve, a ki menekülni tudott. Ott szemem láttára egy égő házfedél szakadt rá, azt hittem, hogy végkép eltemette: mult télen, hogy Columbia előtt táboroztunk, egy csoport spanyol átjött a vizen, legelől egy rettenetes alak, csak a fele élt még, fél arcza, fél szeme, fél karja hiányzott, s megmaradt szemével és karjával még akkor is ölni jött. «Én vagyok Leon d’Acapulco!» kiáltá rettenetes hangon. A vér megfagyott ereimben. Oh, átkozott! Bár most is fogva volnék; mint éget! a pokol van bennem!

A creolok sáppadozva néztek egymásra, mutatták a beszélőnek a hordó fenekére irt szavakat.

– Oh – gebedjetek meg! Mit adtatok innom? E bor méreggel van tele!

S azzal hanyatt vágta magát s szörnyű görcsök közt kimult. Az életben maradt creolok dühösen rohantak társukra, ki a bort hozta nekik, egy percz alatt összeaprították, azután elvánszorogtak jobbra-balra a sánczok közé, itt-amott eldőltek az árokban, átkozódó arczczal elhaltak egyenként, az erősebb természetüek még reggel is kinlódtak, átkozva életet és halált.

IV.

Egy év mult már, hogy Acapulco kettős tornyán a creol zászló lobogott. Sokszor ostromolták a spanyolok az erős sánczokat és mindig hiába.

Ott veszett a szépe, a java a seregnek, a hosszú táborozásban, köröskörül elpusztult a környék, csak Acapulco állt, daczolva az ostromlók dühével.

Egy tavaszi reggelen, váratlanul, véletlenül egy kisded sereg jelent meg a hirhedt sánczok előtt, számra alig kétszerte több a véd-seregnél, annak is nagyobb része nemzetőrhad.

A creolok ujjongva álltak ki a sánczokra. Ismerték korábbi csatákból a nemzetőröket. Azok számára ott kevés része termett a hadi hirnek. Számítottak a bizonyos diadalra.

De ám e nemzetőrök nem azon boldog emberek voltak, kik messze nyugodalmas megyékben ősi házhelyüket, szerető családjaikat hagyták el, hogy ide jőjjenek háborút látni; kikre, ha visszatérnek, öröm és hosszú élet várakozik, kiknek a csata előtt ölelő karok, növendék gyermekek ártatlan csevegése jut eszébe.

Ezek a boliviai menekültek voltak, kikre csak üszkök vártak az ősi kunyhók helyén, kínzó emlékek a mult boldogság helyett. Alig volt közöttük, ki valakit ne gyászolna, némelyik egész népes családjából egyedül maradt meg.

Ily boszuval átellenben mit érnek a magas sánczok.

Megkezdődik az ütközet, az emberi harag ordítása túlhangzik az ágyuk bömbölésén.

A családapák ostromolnak.

Egy egész zászlóalj csupa vén emberekből, egy sincs negyven éven alul, hatvanon túl akármennyi.

Mint mennek neki a tűznek! Nem reszketnek a haláltól; úgy sem soká élnek már.

Elől egy szörnyű ember megy, kezében rongyos zászlóval. Arcza, teste még rongyosabb, csak fél keze, fél szeme van még. Mindenét elvette a creol, még kezéből is csak egyet hagyott meg. Most ezzel az egy kézzel megy visszafizetni a vér legutolsó cseppjéig mindent, a mit annyi kéz kiontott. Nézzétek, mily sebesen rohan előre.

Magas a sáncz, de a boszuállásnak szárnya van oda fölrohanni, pokoli az ágyuk tüze, de a boszunak nincs szeme a veszélyt meglátni.

– Ott a sánczokon túl az én ősi hazám! üszköt neki, égjen porrá! ordít az acapulcoi irtóztató hangon. Benne lakik családom megrontója, kardot neki, ott haljon meg! S a mint rohan a sáncz felé, meglátja ott keresve keresett dæmonát, Basiliskot.

Ez összetépett, csak félig ép arczon valami irtózatos öröm rángása fut keresztül, hasonló egy galvanisált halott arczának rándulásihoz.

– Ez ő! kiált magán kívül. Téged kerestelek. Egy év óta minden imádságomban benne vagy. Ismersz-e Basilisko?

A megszólított megmerevedve állt meg közelítő ellensége előtt, mint névtársa, mely tükörbe nézett; a megszólító hanghoz sejte, de az arczot nem volt ember, ki megismerje többé.

A két csapat alig husz lépésnyire volt egymástól, Leon és Basilisko alig egy kard hosszúra, ekkor mind a két fél egyszerre lőtte ki fegyvereit ellenére, a halál két élű kaszával vágta most a rendet, a sáncz-árok holttestekkel lett tele, s az elhullottak tetemein diadallal rohant fel a sánczra a győztes spanyol had.

Egyszerre esett el Leon és Basilisko ellenséges golyóktól találva, Basilisko behunyt szemekkel feküdt ellenségétől nem messze; – Leon fáradtan felvánszorgott fél kezével, s oda vonszolta magát hozzá. A creol egy kis keresztet vont elő kebléből s ajkaihoz akarta vinni, ajkai mintha imádkoztak volna. Leon elragadta kezéből a keresztet, s elhajította messze, haldokló hangon hörögve: «ne hallgasson reád az Isten».

A mestiz meghalt, Leon félkönyökére emelkedve nézte, mint öldösik le a többit. Mikor egy-egy kartács-ágyú a tömegbe szorított creolok közé tüzelt, egy-egy infernális örömkiáltás hagyta el torkát. Nem sokára égni kezdett a város, Leon nézte, hogy mikor kap az ő házába a tűz? Végre az is égni kezdett, az ember gyönyörködött benne. Látta, hogy az ablakból egy női alak ugrik ki az égő zsarátnokba.

– Jól van! jól van! kiálta, úgy kell neki, úgy kell neki.

S még azután sokáig nézte gyönyörűséggel szülötte városa hamuvá égését, végre a templom is égni kezdett. Kik sokáig borzadva néztek a messziről belátszó kettős toronyra, most elégülten látták, mintha két hosszú fáklya lobogna a láthatáron. Egyszerre egy földrendítő durranás hangja tölté be a levegőt. A templom alá több száz mázsa lőpor volt összehordva. Acapulcoban egy kő nem maradt kő felett.

* * *

Menj vissza sirodba vérivó szörnyeteg, menj vissza aludni.

Hadd zöldüljön ki a fű, hol a mező vérrel volt befestve.

Mennyi elmult, mennyi elveszett.

Mennyi jó ember nincs, a ki volt, s mennyi nem bánná, ha nem volna, a ki megmaradt.

Rabló és üldözött lett újra a csaták vitéze, a törvény vas keze az ország egyik szélétől a másikig hajtja.

Az őrültek házában ül a vértesek kapitánya búsan, mélán mondogatva: «csak egy pillanatra!» – Senki sem tudja, mit akar vele?

Csak Leon d’Acapulco boldog. Ő fekszik az óhajtott sír alatt, s álmodik oda lenn édes dicsőségről, s keserű boszúról.

PETŐFI.

Egy ember, a ki holta után tovább él; – maga por már, mégis lelket önt nemzetébe; – egy helyen fekszik mozdulatlanul, mégis beutazza országról országra az egész világot; – örökre elhallgatott már, s mégis egyre emelkedő hangon hirdeti dicsőségét, szabadságát, nemes hevét a magyar nemzetnek.

A magyar nemzet sem háládatlan elhunyt költőjéhez; annak költeményeit lelke ékszeréül viseli, annak nevét elől említi kegyelete pantheonában; emlékének felállítására összehordogatja inséges évei áldozatfillérét, s sírjára zöld fákat ültet s búcsút jár hozzája.

De hát igazán meghalt-e Petőfi? valóban szobrot és síremléket kér-e porainak? csakugyan ott hallgatja-e a négy hárs alatt a búcsújárók zsolozsmáit?

Ki látta elesni?

Tudomásomra hárman irták le a helyet és körülményeket, a hol és mikben Petőfit legutolszor látta ismerős magyar; mind három elbeszélés azon végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utól kelle érniök Petőfit; a szemtanu maga megmenekült.

Itt aztán csak két esély maradt fenn: vagy megölte őt az üldöző csapat, vagy elfogta.

Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik, melybe azon balvégzetes nap hősi áldozatait egymásra halmozták.

De hátha elfogták?

Ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat.

Hátha elhurczolták orosz fogságra, elvitték ezer meg ezer verstnyire, távol Sziberia belsejébe? Hátha most is ott siratja hazája sorsát Kamcsatka hómezőin; hátha ott hallgatja lánczai csörgését valamelyikében a wolchinszki erdők kietlenét őrző várlánczolat erődeinek? hátha nehéz, lassan emésztő munkában görnyed az urali ólombányák áldozatai között? Lehetetlen-e ez?

Nem élnek-e ismerőseink, kik ugyanakkor elfogatva, messze behurczoltattak Oroszország belsejébe? Van egy régi jó barátom, ki Bem hadsegéde volt, s az oroszoktól elfogatva csodák között szabadult meg a Sziberiába viteltől már útközben. Egyik debreczeni képviselőnek testvére. Most képzeljük hozzá Petőfi daczos, rajongó jellemét, ki a kényszerrel megalkudni nem tudott soha, ki nem tudta magát szelidnek, meghódítottnak mutatni; mi történhetett vele, ha hasonló balsors érte utól?

Hogy azóta olyan hosszú idő elmult! és ő róla semmi nesz nem hallik.

De hát lehet-e onnan egy bányaüregben évekig haldokló fogoly sóhajtásának idáig hallatszani? Van-e annak útja, módja, eszköze, hogy életbenlételét tudathassa? Nem eltünt ember-e az, kit magából a czári fővárosból egy éjjel oda száműztek ifjan, s ki csak uralkodó-változással tér vissza családjához, megőszülve s rég elfelejtve?

Nem történt-e meg itt benn tudomásunkra, alig nehány hete, hogy egy 1849-iki politikai fogoly csak most fedeztetett fel a magyar kormány által osztrák várbörtönben, s kegyelem által szabadult ki, midőn apja, anyja, testvérei rég holtnak hitték?

És nincsenek-e még most is magukban az osztrák várbörtönökben politikai foglyok eltemetve, kik felől egy-egy testvér, egy elrongyollott öltönyű feleség tudakozódik nálunk sírva, maga sem tudja, hol keresse foglyát? tán a király koronázásának napja visszaadja őket majd a világnak.

De hát a mi körülöttünk megtörténhetett, nem lehetséges-e másutt? nem lehetséges-e Oroszországban?

Nem érdemli-e Petőfi, hogy legalább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha egyébért nem, hogy saját lelkünket nyugtassuk meg felőle?

Mikor az északtengeri bátor utazó, Franklin, társaival együtt elzüllött, a dicső angol nemzet egyik expeditiót a másik után küldte felkeresésére; évről-évre százezereket adott ki, hogy a még életben hitt hősöket megtalálhassa, míg az utolsónak csontjait és rongyait is össze nem szedette; s a magyar nemzet legdicsőbb költőjeért egy kérdést sem fog-e tenni?

Hol kérdezősködjünk?

Legelőször is idehaza.

Ha elesett Petőfi, valami emlékének meg kell lenni azoknál, a kik eltemették. Erdélyben jártom alatt román birtokosok megmutogatták nekem azon öltönydarabot, gyűrűket s egyéb ereklyéket, miket Vasváry Pál viselt, midőn a Bihar gerinczén elesett. Ez ereklyéket híven őrzik még most is.

Petőfi is hordott magával ily ismertető ereklyéket; különösen kardja és kardtokja oly sajátszerű volt, hogy olyat más katona nem viselt. Tréfásan mondák róla, hogy az nem is pallos már, hanem guillotin. Ha egyébnek nem, ennek a kardtoknak meg kell lenni, mert az nem volt értékesíthető; a mester, ki Pesten készítette, bizonyosan ráismerne. Jegyzetei is bizonyosan voltak Petőfinek. Ezekről vagy bárminő emlékről, melyet magán viselt, s mely nem tünhetett el a föld szinéről, meg lehetne győződni, hogy valóban ott azon a csatatéren bevégzé fényes pályakörét.

Azt hiszem, jó volna, ha a Petőfiszobor-bizottmány tetemes jutalmat tüzne ki annak, ki egy ily kétségtelen emléket tud előadni, a mi a költő elestét kétségtelenné teszi; a felhivást hatóságilag kellene hiresztelni faluról-falura, különösen Segesvár környékén.

Ha e felhivás, buzdító jutalomigérés mellett is semmi nyomra nem vezetne, akkor a magas kormány feladata lenne nemzetközi összeköttetéseinél fogva tudakozódásokat intézni az orosz kormányhoz. Ehez nem kell politikai barátság, ez humanistikus ügy. Tudakozódást kellene intézni a magyar kormánynak az iránt először is, hogy nincsenek-e egyátalában magyarországi honfiak orosz fogságban? másodszor, hogy különösen nem tartatnak-e ott fogva az 1849-ik évi harczok áldozatai? azután legkülönösebben azt kellene megtudni, ki volt azon lovas csapat parancsnoka, mely Petőfit állítólag utolérte? Attól kellene megkérdeztetni: nem esett-e élve foglyul Petőfi? Személy-leirása annál könnyebb, mert megjegyzett dolog volt, hogy az egyenruházati szabályokkal daczolva, nyakravalót soha sem viselt, a mi minden katonatiszt előtt felötlővé tette. És végül, hogy nem vitetett-e a leirt alak fogságra Oroszország belsejébe? s nincs-e ott most is?

Ennyit legalább meg kellene tennünk egy emberért, a kit szerettünk nemzetünk büszkeségének vallani; és a mit megtenni nem is volna lehetetlen.

Vagy talán bevárjuk, míg majd Reményi egyszer körútat tesz Oroszországban, s nyirettyűjével megnyitja a diplomaták ajtait, hogy Petőfi felől kérdezősködjék a magyar nemzet nevében?

A MAGYAR «ÚR» AMERIKÁBAN.

(Egy amerikai magyar kereskedő elbeszélése után.)

Azért tettem macskaköröm («–») közé ezt a szót «úr», mert Amerikában vannak ugyan gazdag «emberek», de ez a szó «úr» európai bevett fogalom szerint nem létezik. Ott ezt csak, mint minden emberrel közös czímet használják, miszter ez és amaz, az államtitkár, a szabó, a csizmadia, a milliomos, a napszámos; miszter a kereskedőnek az inasa, az apának a fia; hanem, hogy valamelyik ura volna a másiknak, abból ugyan semmi sincs. Az államfő nem ura az állampolgároknak, a farmer nem ura a béresének, a biró nem ura a fogolynak, a férj nem ura a feleségnek, az apa nem ura a fiának. Itt senki sem úr valaki másra nézve, s a míg rabszolgák voltak, a rabszolgatartó sem volt úr, csak «gazda» a rabszolgára nézve, valamint hogy nem úr senki a szántóvető igásjószágaival viszonyítva, hanem csak tulajdonos.

Tehát itt úr nem lehet senki és legkevésbbé tekintetes úr.

Eleinte nehezen nélkülözi a magyar ember a «kisztihandot» és «euer gnadent»; hanem utóbb aztán nagyon jól esik, hogy nem kell érte borravalót fizetni. Rettenetes furcsa is az odahaza nálunk, hogy valaki borravalót adjon valakinek azért, hogy az a valaki őt úrnak hireszteli, pedig meglehet, hogy az a valaki nagyobb úr, mint ő.

De azon kezdem, hogy itt nem is ér arra senki, hogy úr legyen. A szegény el van foglalva azzal, hogy pénzt csináljon, azért, hogy élhessen, a gazdag ember meg azért, hogy még több pénze legyen. Mindenkinek dolga van «to make a monney»: pénzt csinálni. A ki nem dolgozik, annak a neve «rowdie», szelid fordításban annyi, mint «betyár». A kávéházakat csak rowdiek lakják.

Legtöbb magyar hazánkfia, kit politikai számüzetés vagy kevésbbé jó firmájú balszerencse Amerikába űzött, csakhamar bele találta itt magát az életbe, s levetkőzte az urasággal járó fogalmakat. Többeknek jól megy a dolga, többen nehéz munka után élnek; vannak köztük hires katonák, kik most kitünő iparosok, egy nevezetes politikai kapaczitásnak patense van igen népszerű fogyasztási czikkre, melyet saját felügyelete alatt készíttet; másik híres megyei férfiu nagyszerű szőlőültetvény és bortermelés által küzdé fel magát; egy volt kormányférfi tősgyökeres falusi farmer; többen emigrált oppositionalistáink közűl igen jól bánnak az ekével; egy könyvárus tábornok lett, s most petroleumkutakat szivattyúz; egy hős hazánkfia pedig érdemessé tette magát a szabadság-háború alatt nyolczezer dollárnyi nyugdíjra. Fut, fárad és boldogul a magyar ember is Amerikában.

Egyszer az ötvenes évek elején betoppan a dohányraktáramba egy ismerős alak, szakasztott mása azoknak, kiket a váczi-utczán mindennap láthatunk déli 12 és 2 óra között flanirozni, szem elé csiptetett monoclival, félrevágott kalappal, kifogáson felül álló nyakkendőcsokorral, fénymázos czipőben, a járókelő beau-mondet critizálva, legújabb operák dallamait fredonirozva, mindenkinek ismerősen köszöngetve, a félvilággal «per tu»; és soha semmi dologban. Ha valaki kérdi, hogy mik ők? nem tudja senki. Urak. Fiatal urak. Örökké fiatal urak.

– Szervusz Guszti! hát téged mi hord itten? Úgy megfogyott már Haynaunak a tennivalója, hogy te rád is kerül a sor?

– Kutyavilág van ott barátom! szólt az én ismerősöm. Nem állhatja azt ki tisztességes ember tovább. Végünk van úgy is, nem lesz már a magyarból semmi. Megesz a német. De még a német hagyján; de a sok veszekedett zsidó. Nem lehet azoktól már maradni Magyarországon, barátom. Most még az adós személyfogságot is behozták.

– Értem. Ez volt a végső csapás. Tovább nem lehetett tűrnöd a haza elnyomatását.

– Igazad van. Eljöttem örökre. Barátaim között odahaza egy kis «nemzeti kölcsönt» csináltam, s eljöttem vele Amerikába.

– S mihez fogsz itt kezdeni?

– Majd széjjelnézek.

– De itt a széjjelnézegetésben meghalsz ám éhen, kedves barátom.

– Ah, ne félts te engem. Tudom én, hogy Amerikában dologhoz kell látni, nem fogok én itt lebzselni, mint otthon, majd találok valami rangomhoz illő foglalkozást.

– Például?

– Hát beállok valami farmerhez ispánnak.

Az én barátom jó köpczös legény volt, de már kezdett kissé túlhizni, s úgy tudom, hogy a gyaloglást soha sem igen szerette.

– De hát értesz te valamit a mezei munkához?

– Valami gyapottermesztő farmerhez megyek, a hol a rabszolgákra kell felügyelni, majd elbánok én azokkal.

S a kezében levő sétapálczával érthetőleg mutatta, hogy milyen szakértőleg el fog azokkal bánni.

– Tudod, sok jó barátom van itt Magyarországból, azok majd elrekomendálnak valakihez.

– No bizony, hát jól teszed, ha mentül elébb hozzálátsz, mert majd elfogy a pénzed.

Az én Gusztim csakugyan nyakába vette Amerikát s elindult «conditiot» keresni.

Két hónap mulva megint betoppan hozzám szörnyen echaufirozott állapotban, hanem azért még mindig hibátlan toiletteben.

– Hát már kitelt az ispánságod? kérdém tőle, nem igen bámulva azon, hogy úgy van.

– Üsse meg a kő a ti bolond amerikai rendszereteket. Hiszen el kell itt az embernek veszni közöttetek. Nem birják itt az embert felfogni.

– Hol jártál mindenfelé?

– Hát legelőször is elmentem báró Majthényihoz, régi ismerősöm otthonról. Gondoltam, hogy majd ott kipihenem magamat egy kicsit. Nagyon is szivesen látott, a mint megérkeztem hozzá, fiával együtt; igen kedves derék emberek. Mondtam, hogy itt akarok nálok maradni egy ideig. «Soha se jöhettél volna jobbkor» szólt a báró. «Maradj velünk, a míg tetszik, mi épen ma végeztük el itthon az aratást, holnap megyünk a fiammal együtt a szomszéd farmbe segíteni, nagyon jól fizetnek: öt dollár a napszám. Te is beállhatsz velünk, szivesen vesznek». Én csak hanyatt estem ijedtemben! Micsoda? hát egy magyar mágnás, egy volt főispán tíz forintért napszámra jár aratni? közönséges paraszt munkában törni a tenyerét! De hisz az én tenyerem nem arra született. Engem otthon nem ahhoz szoktattak, hogy ha valahova látogatóba megyek, meginvitáljanak öt dollárért napszámba. Alig vártam, hogy elaludjanak a háznál; Isten hozzád kapufélfa, úgy elszöktem tőlük, mintha soha se lettem volna ottan. Én ugyan nem megyek kévét kötni, ha éhen meghal is Amerika.

– Hát aztán hol jártál?

– Hát a merre csak vasuton el lehet menni; de mind bolondok itt az emberek, mind azt pretendálják, hogy az ember mindennap szolgálja meg, a mit megeszik. És még mit eszik! Hétfőn megsütnek egy ménkő nagy darab húst nyersre, s szombatig mindig rájárnak. Becsületes bor sincs az egész országban. Veszett volna el Columbus, mielőtt feltalálta. Én itt ki nem állom. Otthon mégis csak más világ van. Aztán azóta már sokat szelidült a német.

– Haza mégy, ugy-e?

– Azt teszem biz én. Majd az itteni ismerősök között egy kis «nemzeti kölcsönt» nyitok, s csak egyszer a tulsó parton lehessek, soha képpel se fordulok többet Amerika felé.

– Na azt ugyan jól teszed.

Ott aztán a magyarhoni ismerősök között létrehoztuk számára a nemzeti kölcsönt, melynek segélyével szépen visszavitorlázott a boldog óvilágba.

Két esztendeig aztán nem láttam, azt hittem elég volt ennek ennyi Amerikából.

De nagyon csalatkoztam benne. Egy este felzörget valaki a szállásomon, s a ki betappog hozzám, az senki más, mint az én Guszti barátom.

De már ezúttal nagyon is át volt változva. Nem jött úrnak öltözködötten, nem hozatta maga után hordárral a bőröndjét, egészen amerikaiasan volt kosztümirozva, s a batyut maga czipelte a lépcsőkön fel.

– No, ugy-e elbámultál rajtam, hogy megint itt vagyok. Ne félj, most már egészen más forma ember vagyok. Egészen amerikai ember fogok lenni. Gseftelni fogok! Azért is megmutatom, hogy gazdag ember leszek. Ha eddig mindig engem csaltak, ezután majd én fogok csalni mást. Ez az igazság a világon.

– De hát kedves barátom, nem kezdhetted volna ezt el odahaza?

– Csak az otthonról ne szólj többet. Ott már nem lehet megélni becsületes embernek, ott csak úgy élhet meg az ember, ha vagy beáll Bezirkernek, vagy zsidóvá lesz, vagy elmegy rabolni. A legnagyobb urak, a kiknél az ember eddig csak elvolt úri módon, mind tönkre mennek; mind összehúzzák magukat; nincs semmi mulatság, semmi kereset; eszes ember, mint én, nem maradhat ott meg. Rávettem magamat, hogy még egyszer átjőjjek a tengeren. Otthoni barátaim egy kis nemzeti kölcsönt raktak össze a számomra, s most azzal elkezdek egy kis üzletet, kicsibe, de csinosan. Te is kicsibe kezdted ugy-e? No hát. Majd megládd, hogy milyen szolid ház leszek én itt. Most is nem szálltam fogadóba, hanem hozzád, hogy megtakarítsam a szállásbért.

Ezt ő már virtusnak tartotta, s megkivánta tőlem, hogy kidicsérjem érte.

Másnap megkérdezte tőlem, hogy mit fizetek üzletemért mint boltbért; mondtam neki, hogy kétezerötszáz dollárt.

Azzal elment s három napig nem láttam. Harmadnap előkerült, s diadalmas orczával mondá, hogy már vett egy dohányüzletet, már most ő is velem fog konkurrálni, csak hogy ő szerencsésebb alkut tett, mint én, mert százharmincz dollárért jutott az üzletéhez, polczostul, szivarostul, boltajtóstul.

Én sejtettem, hogy valami silány üzletet csaphatott, s elmentem vele az új szerzeménybe.

Messze a világ háta mögött, egy szűk piszkos utczának rozzant épületében volt egy fakó ajtaju bolt, de már a feliraton ott ragyogott Guszti barátom neve aranyos betűkkel.

Szörnyű büszke volt rá, hogy ő belőle már most boltos lett.

Gondolom várta is tőlem, hogy mondjak olyasmit: «ez mégis nagyszerű; ez mégis rendkivüli eset, hogy egy ilyen dandy, egy ilyen híres gavallér, aztán most egy boltos! Csodálatos a sors!»

Hanem én nem mondtam neki semmi ilyest; a helyett műértő birálat alá vettem a boltja belsejét és meglévő készleteit.

– Kár volt ilyen félreeső helyet választanod; mikor az ember üzletet kezd, ne azt nézze, hogy mi az olcsóbb? hanem, hogy hol van nagyobb forgalom? De most már benne vagy, hát csak azon légy, hogy a publikumodat kiismerd. Úgy látszik, itt matrózok laknak, azért sokkal több bagónak való dohányra lesz szükséged, mint szivarra, hanem ha utána látsz, tisztességesen megkeresheted a mindennapi kenyeredet.

Azzal aztán, hogy jól kezdődjék a napja, magam is vettem tőle egy csomag szivart, mit a legelső szemközt jövő matróznak rögtön elajándékoztam, mert nem megenni való volt, azaz, hogy «csak» megenni való volt. Mikor az én Gusztim az első fél dollárt bekasszálta, homlokon ütötte magát tenyerével és megrázta a fejét.

– No ez mégis bolond egy figura. Én, a ki otthon mindig a trafikát szidtam, most végre magam is trafikás vagyok.

Biz ez hihetetlen egy történet, de csak az a vigasztalás benne, hogy majd úgy sem soká tart.

Fél évig kiállta az én Guszti barátom, hogy a trafikjától meg nem szökött. Én ezt is csodáltam nagyon. Valamint hogy semmit sem csodáltam, mikor félév mulva ismét berontott hozzám, s mint ki dolgait jól rendezé, végigvetve magát a pamlagon, azon kezdé, hogy:

– No én már készen vagyok.

Gondoltam én azt előre.

– A mennydörgő mennykő csapjon bele valamennyi trafikás boltba! Majd én ott állok nekik reggeltől estig és strázsálom, hogy mikor jön egy fogatlan vén boszorkány két cent ára fekete tubákért, mikor hoz az ördög megint egy óra mulva egy kátrányos ingü matrózt egy pofára való bagódohányért; néha egész délelőtt sem jön senki; máskor meg hatan is jönnek, hatfélét is kérnek, s míg az egyiket keresem, a másikat ellopják. Éjfélkor is feldörömböznek egy szál szivar miatt; se éjjelem, se nappalom. A lábam is megpókosodott a sok álldogálásban. Aztán micsoda kereset! Hónap végén mindig kevesebb a bevételem, mint a mi a kiadásom volt: én nem tudom hova lesz? de soha sem üt össze. A kereskedő is megcsal. Én biz felhagytam az egész bolond tréfával, s eladtam a trafikámat harmincz dollárért czakumpak.

– Lásd kedves barátom, mondám neki, az amerikai meggazdagodásnak ime ez a titka, hogy neked kellett volna annak az egyik embernek lenned, a ki harmincz dollárért megvette az üzletet és annak a másiknak, a ki százharmincz dollárért eladta, de semmi esetre sem annak a harmadiknak, a ki százharminczért vette s harminczért eladta.

– No hát sülyedjen el az egész Amerikátok! Zsidók vagytok valamennyien. Ezer perczenttel nagyobb zsidók, mint az otthonvalók, mert azok legalább nem kényszerítenek, hogy én is zsidóvá legyek. Visszamegyek, nem maradok itt. Engemet a czethal nyeljen el, ha valaha még hajóra teszem a lábamat, kivéve a császárfürdői Lokaldampfert!

Ismét elbúcsúztunk hát egymástól; egy újabb nemzeti kölcsön, s Guszti barátom ismét boldog hazafivá lett.

Most már csakugyan azt hittem, hogy nem látjuk egymást, a míg magam is haza nem kerülök Magyarországba.

Közbejött a polgárháboru, a mexikói expeditió, Miksa császár trónfoglalása; csupa nagyszerű dolgok, a mik a magánélet alakját is sokban megváltoztatták, az ember hozzá volt szokva, hogy addigi sima bugyogós ismerőseit mindenféle egyenruhában lássa maga előtt, kifent bajuszszal, felkötött kardokkal, hosszúszárú csizmában, sarkantyusan. Nem mertem ráfogni, hogy ő az, míg nyakon nem ölelt, s össze nem puszizott.

– Te vagy Guszti – megint!

– De most ne ijedj meg. Csak átutazóban vagyok. Ezúttal bizonyosra jöttem. Hála Jupiternek, hogy Amerikában is van már asyluma magamforma magyar embernek. Megyek Miksa császár udvarába.

– Katonának?

– Nem. Valami rangot kapok ottan.

És ezt a büszke őnérzet hangján mondta, mely semmi kétkedést közel nem bocsát.

– Biztosítva vagyok felőle; itt a zsebemben a hivatalos kinevezés. Ha már szolgálni kell a németnek, inkább itt mint, otthon.

Ettől a percztől fogva kezdtem bizonyos lenni felőle, hogy a mexikói császárság nem tarthat örökké.

No de csakhogy hát egyszer már rangjához illő helyzetet birt magának kivívni Amerikában, s bebizonyíthatta, hogy mégis csak lehet valaki úr Amerikában is; igaz, hogy csak az aztekek között.

Egyébiránt nem mondta meg, hogy miféle hivatalt kapott.

Háromnegyed évig nem táplálta azután kiváncsiságomat sorsa további kifejlődésének tudatásával. De már háromnegyed év mulva megint nálam termett.

– Hjaj barátom! czudar élet van ott Mexikóban! Nem lehet azt kiállani. Nekem volt ugyan biztos állásom, de nem nekem való állás. Meguntam, otthagytam.

Hanem azt sehogy sem birtam belőle kivenni, hogy miféle állása volt hát a mexikói udvarban.

Nem nekem való állás volt, elég kitünő állás, körülbelül olyanforma funktio, mint Almásy Gyurié odahaza a magyar trón körül, de ez nem nekem való.

– Nem sokára azonban több hazámfia is szállingózott New-Yorkon keresztül Mexikóból hazafelé igyekezve, kik ott a legióban szolgáltak; természetesen azok is útba ejtettek.

Egy közülök meglátta nálam Gusztit, s ösmerősen üdvözlé.

Kérdeztem aztán tőle, hogy honnan ismeri ezt a vastag urat?

Az aztán elmondta, hogy Guszti barátom «ajtónálló» volt a mexikói császári palotában, de nem csak tituláris főajtónálló zászlós úr, mint Almásy György gróf Magyarországon, hanem valóságos reggeltől estig talponálló és ajtónyitogató dignitarius, a mely dicsőséget ő sokáig nem viselhette, rosszak lévén a lábai, nem állhatta ki tovább a nem neki való állást és odább állt. «Ő a folytonos állás elől, én pedig a folytonos szaladás elől szöktem meg», monda a legionarius.

Egy hét mulva aztán egy újabb nemzeti kölcsön hatodszor is keresztül segíté tisztelt barátomat az atlanti oceanon; kit a sors egészen világnak való urrá teremtett, csak azt hibázta el, hogy nem teremtett számára úrnak való világot.

A HOSSZÚHAJU HÖLGY.

(Egy amerikai magyar kereskedő naplójából.)

Volt egy emberem, a ki minden reggel eljött boltomba, napi készletét bevásárolni szivar dolgában. Mr. Bhealernek hítták.

Hegyes spanyol szakállt viselt bajusz nélkül, magas keményített inggallért nyakravaló nélkül, nagy massiv óralánczot és azon egy kis ezüst órát, mely soha sem járt, egy antik gyűrűt az ujján, melyből hiányzott a kő, kurta zsemlyeszín kabátot nyolcz zsebbel, a mikben nem volt semmi és egy roppant bőrtáskát a hóna alatt, melyre arany betükkel volt sajtolva: «porte monnaie», de a miben soha sem volt pénz.

Hanem annál inkább tele volt az mindenféle nagybecsű jegyzetekkel, a mik a nagyra becsült ismerős merész vállalkozási szelleméről tanuskodnak. Azokkal ő engem minden reggel megismertetett az alatt, míg vásárlásait kiegyenlítette velem, s nem mulasztotta el, hogy megkináljon vele, ha nem volna-e kedvem «csendes Co.»-nak lenni vele leendő vállalkozásában?

Azok a vállalkozások pedig többnyire csábítóan nagyszerűek voltak.

Egyszer egy nyári korcsolyázó termet akart felállítani, melyhez a szükséges jeget ama számtalan new-yorki jegesverem szolgáltatta volna, miknek gazdáik Khináig kereskednek hideg áruczikkeikkel. A nyári korcsolyázó terem nagy közönségnek örvendett volna. Hanem persze tizezer dollár kellett hozzá.

Másszor házassági bureaut akart felállítani New-York és San-Francisco között. Mivelhogy New-Yorkban olyan sok a férjhezmenendő hölgy, hogy minden férfira jut 1 egész és 33 perczent, Californiában pedig a férfi oly tömérdek, hogy minden elvehető hölgyre jut öt férfi. Tehát a forgalom biztosított leende e vállalatnál. Hanem ahhoz is kellett volna tizezer dollár.

Majd meg az az óriási terve támadt, hogy a mostoha időjáráson segítsen. A felhőket akarta pótolni szárazság idején, mikor eső nem akar esni. Egy léggömb száz quart vizet könnyen felemelhet a levegőbe, s onnan ismét alábocsáthat; annyi épen elég egy acre földre, a léggömb kötéllel visszavontatva naponkint húszszor fordulhat, s húsz acret megzáporozhat, a mi 100 perczent nagy szárazság idején. Hanem ehhez is kellett volna tizezer dollár.

Mindezek a vállalatok és még száz más ilyenek a tenyeremen feküdtek; mert mindegyikkel megkinált, hogy legyek bennük a «csendes Co.» (azaz azon bizonyos valaki, a ki a vállalathoz a tizezer dollárt oda adja, de a nevét nem teszi ki a firmára; hanem csak mint «és Társ» figurál rajta), de én elég szűkkeblű voltam azokba bele nem vágni, hanem engedtem minden reggel odább menni az én vállalkozó szellemű barátomat.

Hanem az azért minden reggel visszajött, s hozott más ajánlatot.

Egy reggel ismét ragyogó arczczal lép be üzletembe.

– Na, végtére fölfedeztem azt, a mi többet ér egy kaliforniai aranybányánál! kiált lecsapva árúasztalomra az ismeretes porte monnaiet s elkezdi fortélyos kulcsokkal annak mesterséges zárait kinyitogatni. – Itt van!

Azzal kivesz összefirkált jegyzékei közül egy fényképet, az ismeretes látogató-jegy alakban s odanyujtja kezembe.

– Nézze ön.

Egy fiatal hölgy alakja volt azon, a ki elég fantastikus török-spanyol öltözetben volt föltüntetve, de a kin még az a rendkivüliség volt látható, hogy gazdag, koromfekete hajsátor omlott alá termetén egész a sarkáig, s minthogy szintén sötét láma-szőnyeg volt a melyen állt, azt lehetett képzelni, hogy még a földet is beteríti körülötte.

– Nos, hát, mit szól ön hozzá? kérdé tőlem szakértő arcztündökléssel.

– Humbug, mondám én hidegvérrel, visszaadva fényképét.

Erre már Bhealer tűzbe jött, megesküdött becsületszavára, hogy ez a hosszú haj nem humbug, mert az valóságos, egy emberi lény fejéről, egy continuitásból kinőtt termék, a miről ő magának már meggyőződést szerzett; a csodahölgyet itt mutogatják nem messze a harmadik utczában; neve «miss Leona Danger», 18 esztendős, connecticuti születés.

Hát én azt sem bántam.

De pedig nem engedte, hogy ne bánjam; mert ő neki ez alapon egy igen szolid üzleti ajánlata volt irányomban, s üzleti ajánlatokat meghallgatni nem akarni, mindenképen az amerikai illemszabályok ellen való magaviselet lenne, ennélfogva meg kellett igérnem, hogy az üzlet bezárása után elmegyek vele «miss Leona Danger» kétségbe vont természeti rendkivüliségének valóságáról meggyőződni. Az én üzletem csak éjfél után egy óráig szokott nyitva lenni, miss Leona Danger pedig reggeli három óráig volt látható. Amerikában éjszaka is foly az üzlet, s az alvásra épen csak annyit vesztegetnek el, a mennyi mulhatatlanul szükséges.

Pontban egy órakor eljött értem mr. Bhealer, mert pontosnak lenni virtus, s együtt ketten az én esernyőm alatt (neki is volt egy, de azt nem lehetett kinyítni), elmentünk miss Leona Danger bódéját fölkeresni. Nem messze volt, nem lett volna érdemes odáig omnibusba ülnünk.

A harmadik utczában volt, a mit kerestünk.

Egy roppant nagy leégett földszinti hotel volt a helyiség.

Ez épen azon az időtájon égett, mikor a lázadó déliek azt a hadi (?) praktikát kisérték meg, hogy New-Yorkot leégessék, s rejtélyes utasok által egyszerre minden new-yorki szállodát felgyujtassanak. Csak abban az utczában, melyben az én üzletem volt, egyszerre hét hotelt láttam égni. Eloltották mind szerencsésen. Hanem némelyik egész a földszinti boltokig beégett, a mikből az árusok a tűz alatt kihurczolkodtak a holmiaikkal, s a mik azután üresen maradtak. Megvoltak ugyan épen, mert a boltozatokat a tűz nem rombolta le, hanem a romok új fölépítésre lévén szánva, a rendes bérlőknek boltjaikba nem lehete visszaköltözniök, hanem azokban ideig-óráig megtelepült valami átvándorló charlatan, csodamutogató, vagy más élelmes ember, a ki hallatlan olcsó áron épen csak két hétig vesztegeti hallatlan rossz portékáit, a mik két hétnél tovább nem tartanak.

Egy ilyen leégett hotel földszinti boltjában volt etablirozva a nagyon megismerésre méltó miss Leona Danger.

A helyiségnek valóban előnyére vált, hogy éjszaka jöttünk azt látogatni, mert így nem tüntek fel az emeletek kormos falai, csak a pompát és fényt láthattuk, mely a boltnyilást környezé. A pompa állt három vég vörös katunból, melylyel a portale falai be voltak függönyözve, a fény pedig tizenhat fotogen-lámpából, melyek egy óriási olajfestményt világítottak meg köröskörül, a mi a bolt mélyedését elfogta, mely ismét szellemdúsan körül volt tűzködve a világ minden nemzeteinek zászlóival, maga a kép pedig ábrázolta miss Leonát, a ki török salavarival, creol rebosoval, spanyol dolmánykával és lengyel négyszögű sipkával lévén ellátva, eléggé feltünő szépség volt a vásznon, a nélkül a hosszú fekete haj nélkül is, melyet már a festményen két szerecsen fiu emelt utána, mint uszályt, és még azoknak is vigyázniok kellett, hogy rá ne lépjenek.

Hanem még mind ez nem volt arra elég, hogy a közönség figyelme megállíttassék ilyen városban, mint New-York, a hol minden bolt fényben uszik, és minden ember fut az utczán; még azon kívül négy tarka papagály is volt a boltajtó elé kifüggesztve, a mik a járókelőket kiabálásaikkal figyelmeztessék, s a kalapokra hajigált almahéjjal költsék fel a neutrális közönyt. S ha mind ez intézkedések hagytak még fönn valami hiányt, azt kitölté a tisztelt hölgy mutogató vállalkozójának becses személye, ki maga eszkimonak felöltözve állt az ajtóban, kékre és pirosra festett lárvával az arczán, egyik kezében csengetyüt tartott, a másikban trombitát; egyszerre csengetett és trombitált, azután rá kezdett declamálni, elmondta hölgye szép tulajdonait, rendkívüli ékesszólással, és «biztatta a járókelőket, hogy jöjjenek be a rendkivüliséget megtekinteni, a minőt soha többet öt penceért nem fognak látni ebben az életben».

Amerikában igen természetesnek találják, hogy ha valakinek valami eladnivalója van, mentül többet harangozzon, trombitáljon és ha czikkének kelendőségét jobban biztosíthatja azzal, ha eszkimónak öltözik, hát még azt is megtegye.

Az eszkimónak igen jó szemei voltak; a mint a lámpadicskör sphærájába értünk, nem csak azt ismerte fel az én barátomon, hogy az már egyszer volt itt, hanem azt is, hogy ismét ide jön s még egy neophitát hoz magával, a minthogy beértünkkor ismerős mosolygással fogadott bennünket. Ha mosolygást említek, senki se vegye annak, mintha már elfelejtettem volna, hogy az imént álarczról beszéltem, mely az ál-eszkimó arczát fedte, sőt inkább ez álarcznak volt olyan elmés mechanismusa, hogy ha azt belülről, az illető arczizmaival és fejbőrével mozgatá, tudott igen szépen mosolyogni, homlokát ránczba szedni és egyéb művészi arczjátékkal kisérni az előadást. Tehát az eszkimó-álarcz mosolygott; helyet csinált előttünk, hogy beléphessünk a boltmélyedésbe, odavezetett bennünket egy oldalvást épült emelvényhez, melynek vörös katunos asztala előtt kékselyem viganós asszonyság, hamis szőke fürtökkel őrizé a bejáratot; annak lefizettük az öt centet, s azután az eszkimó félre hajtott előttünk egy vörös katunfüggönyt, s azon át bebocsátott bennünket miss Leona Danger szentélyébe.

A szobában az obligat vörös katun-draperián kívűl ismét nem volt egyéb, mint egy kis kerek asztal, azon egy fotogen-lámpa, mellette egy támla-szék, abban ült miss Leona Danger, élő valóságában.

Az eszkimó itt letette álarczát, s most a többi grönlandi kosztüm közül egy nyugalmas, kiborotvált, phlegmatikus arcz tünt elő, valóságos yankee typus, melynek vonásai csak akkor változnak el egy kicsit, mikor egy csomó bagót bedug a képe féloldalába.

Meginvitált bennünket, hogy lépjünk a misshez közelebb, és vegyük érdemleg szemügyre e természeti csodatüneményt, a ki valóban az is volt.

A misst nem találtuk ugyan abban az ethnografiai quodlibetben öltözve, melyben a vászon és photografiák hirdették, hanem az csak előnyére szolgált. Egészen divatszerű világos szalmaszín selyemruha volt rajta, mely termetének ifju karcsuságát kiemelé, természetesen állig érő szabással, s a mellett igen kedvező ellentétet képezett a rajta végighullámzó fekete hajsátorral, mely valóban a földet seperte, midőn a hölgy a karszékben ült, s midőn beléptünkkor egy perczre üdvözlőleg felállt, a ruhája szegélyeig takarta körül, mint egy fekete arafátyol.

Miss Leona Danger arcza szép, nemes idomokkal birt; kissé kreol szinezetű volt: ajkai finom metszésén is e faj typusa látszott. Szemöldei vékonyan rajzoltak valának, de koromfeketék. Szemeiről ez első látás után nem beszélhetek, mert azokat ottlétünk alatt fel nem emelte. A mint bennünket üdvözölt, ismét leült. Kezébe vett egy könyvet és olvasott. Hosszú selyem szempillái oly messze vetették árnyékaikat, hogy mikor olvasott, olyan volt, mintha aludnék. Olybá vett bennünket azontul, mintha ott sem volnánk. És igaza volt. Öt penceért nem tartozott nekünk egyébbel, mint hogy a haját megnézhessük.